Dr. Cselényi István Gábor:

Találkozások

Még mielőtt belemerülnénk annak elemzésébe, mi lehet „szentség” és mi nem a hívő ember számára, induljunk ki mindennapi életünkből. Napjainkat találkozások töltik ki. Hitvesünkkel - a szó legteljesebb értelmében társunkkal - , munktársunkkal együtt töltött, huzamosabb ideig tartó együttlét, útitársakkal elviselt idő, véletlenszerű találkozások az utcán, a boltban, az SZTK-ban, ismerősökkel és ismeretlenekkel - egyszóval az embertárssal.

Jelentenek-e ezek számunkra valamit? Eladó és vevő, kalauz és utas, főnök és beosztott „hivatalos” kapcsolata-e az, ami a „másikhoz” fűz, netán még a családtagjainkkal eltöltött idő is rutin-kedveskedéssel telik el? Vagy észrevettük már, hogy minden találkozás több önmagánál? Két vagy több személy találkozik itt, minden percben alkalmat adva egymásnak arra, hogy vigyázzanak türelemből, megértésből, emberségből.

A leghétköznapibb események, mint az, hogy rátekintünk valakire, elbeszél­getünk valakivel - mélyből fakadó felhívás kifejezői. Csírák ezek - írja Jossua -, amelyek szeretnének kifejlődni. A véletlen találkozás is lehetőség arra (s nem-véletlen méginkább!), hogy segítsek, hogy együtt érezzek, „résztvegyek” a másik életében, hogy megéljem a szeretetet.

Éppen ellenkezőjét állítjuk tehát, mint Jean-Paul Sartre. Szerinte a „tekintet”, a szó, a „másik” állandó eltárgyiasulás forrása az „én”, az önzés szem­üvegén át nézek, mindenkit úgy tekintek, mint aki megnyirbálja szabad­ságomat. Az igazi találkozás és kapcsolatfelvétel azonban nem bezárulás, hanem kitárulkozás. A másik ember személy, és személynek csak személyes választ adhatunk: vagy az odafordulást - a szeretet osztatlan ajándékát -, vagy a szeretet visszautasítását. Aki pedig elfogadja a másikat, az azt már nem tárgynak tekinti, és önmagát sem veszíti el ezzel a kitárulkozással, hanem gazdagítja.

Ez az emberekkel való találkozás jelenségtana, az embertárs egzisztenciális jelentősége személy-voltunk megőrzésében, életünk formálásában. Amint azonban éppen a személy-központú, perszonalista gondolkodás (Mounier, Marcel) kimu­tatja, a személyes találkozás nemcsak a másik embernek mint személynek titkát tárja fel, hanem azon is túl, a transzcendensre mutat. A konkrét „te” mögött ugyanis ott az abszolút Te, Isten, aki felszólít bennünket rajta keresztül, Isten személyét - írta Yves Congar, Ausser der Kirche kein Heil c. könyvében - semmi más nem jeleníti meg számunkra annyira, mint az embertárs, éppen azzal, hogy személy.