Dr. Cselényi István Gábor:

Transzcendentális isten-érvek - az Istenre nyíló ember

Általánosabban is ismertek ma az ún. transzcendentális Isten-érvek, vagyis azok, amelyek az emberi szellemnek arra az alap-sajátságra épülnek, hogy mindig „transzcendál”, túl akar lépni önmagán. Rahner. Maréchal és Lo­nergan voltak azok, akik szellemünk e dinamizmusát elemezték. Több szinten is igaz lehet ez.

1.      Arisztotelész szerint az ember születésétől fogva megismerésre vágyik. Ma is tapasztaljuk: ez az ismeret-szomj hajtja az embereket még idős korban is iskolapadba, „jó pap holtig tanul”. Ismereteinkben az abszolút igazságot cé­lozzuk meg, sőt „bennfoglaltan” már minden rész-ismeretben feltételezzük. „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot” - mondja Jézus is.

2.      Akaratunkkal mindig új meg új célokat tűzünk ki. A legszebb gyerek min­dig a még nem létező. Akarásunk lendületével az abszolút értéket feltételez­zük, annak elérésére törekszünk.

3.      A szeretet-éhség is végtelen bennünk. „Szeretném, ha szeretnének” – mond­hatjuk Adyval. A szeretet koldusai vagyunk, ezzel az abszolút Jóság utáni vá­gyat éljük meg.

Transzcendens nyitottságunkat így foglalhatnók össze: léteznie kell az ab­szolút létnek-értéknek-jóságnak, vagyis Istennek.

Ezeket az érveket kiegészíthetjük közvetlen tapasztalatokkal is, az ún. túlparti fények számbavételével. Ezek: a szeretet, a boldogság, az öröm, a játék, a jövő felé fordulás, a szabadság. Bármelyiket vesszük is, van bennük valamilyen megmagyarázhatatlan, transzcendens elem. Vegyük pl. a játékot. Az ember homo ludens, játékos lény. A játékban kiszakadunk termelés és fogyasz­tás egyhangúságából, az anyagilag mérhetőn és mintegy az örök jövőbe rin­gatjuk magunkat. A reményben (a jövő felé fordulásban) megéljük, hogy nem­csak a kézzelfoghatónak, a mának van értéke, hanem akár mindent odadobunk a még meg nem lévőért. Gabriel Marcel szerint azt mondani: szeretlek, annyit je­lent, mint azt mondani: akarom, hogy örökké élj. Más szóval a szeretetben valami végtelen tárul fel. Mindezekben hitet teszünk a lét értéke, a dolgok össze­hangoltsága, a transzcendens, az isteni mellett, sokszor konkrét hitvallás nélkül is.

Sokan az ún. határhelyzeteket (magány, betegség, halál) tekintik túlparti fényeknek, ti. ezekben tudatosítjuk végességünket, s hogy Istentől kaptunk min­dent.

Amit azonban az emberi értelem „magától” kigondol Istenről, sokszor le­határolt, ember-arcú (antropomorf), talán ez érteti meg, miért rekedtek meg egyes vallások bűvös erőknél, szellemeknél, csillag-hitnél, miért nem tudtak fel­emelkedni a tiszta Isten-hitig. Ezért nem állhatunk meg annál a ténynél: bizo­nyíthatjuk, hogy van Isten. Tudnunk kell: szólt hozzánk az Isten, és ez a szó nem más, mint a kinyilatkoztatás, mint Isten szava. A következő fejezet a ki­nyilatkoztatás lehetőségének és tényének igazolására vállalkozik, sőt már a Szentírás és a Krisztus-esemény – a második és a harmadik hitalapozó kérdéskör – rövid összefoglalását is adja.