Húsvét vasárnap

(Ap Csel 1,1-8, Jn 1,1-17)

 

            Húsvét vasárnap meglep bennünket az evangélium. Megszoktuk, hogy ez a szakasz arról az eseményről szól, amelyet éppen ünneplünk. Ehelyett a János-evangélium bevezetője (prológusa) hangzik el, amelyben – leglább is első pillanatra – szó sem esik a feltámadásról.

Tudnunk kell, hogy a keleti szertartásban húsvétkor kezdjük el olvasni Szent János evangéliumát, annak ma éppen az első szakaszát, és egészen pünkösdig ez az evangélium a fő olvasmány, és kélsőbb is, a reggeli zsolozsán, az utrenyén (lásd: feltámadási evangéliumok), a többi evangélium pedig később kerül sorra..

De ha már így alakult, mit mond nekünk ez a János-prológus és mennyiben kapcsolódik mégis húsvét eseményéhez? Nos, nem hiába lett Szent János evangélista jelképe a sas. Az apostol látásmódja teljesen eltér a többi evangélistáétól és szentírótól. Nem annyira konkrét eseményt mond el, hanem – tényleg sas módjára – a végtelenbe tekint, átlátja a történelem egész horizontját. Az Úr Jézus életét az üdvösségtörténet összefüggéseibe helyezi.

Legtöbb emberben úgy él húsvét, hogy Jézus meghalt bűneinkért, de a mennyei Atya feltámasztotta és bevitte a dicsőségbe. Tehát a halál és a feltámadás csak afféle véletlenszerű történés. A tragédia bekövetkezik, és Isten mintegy megpróbálja helyre billenteni az egyensúlyt.

Jánosnál nemcsak erről van szó. A történet nem nagypénteken kezdődik. A kozmosz vagy az ember léte és Jézus egész története Isten belső életében gyökerezik. Az isteni léten belül örök szeretet-folyamat zajlik, az Atya és Igéje, Logosza, Fia között. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” – olvastuk az evangélium elején. Később megtudjuk János evangéliumából, hogy az Atya és a Fiú mellé oda kell rendelnünk a Szentlelket, az Igazság Lelkét is. Ez az örök szeretet mindennek a forrása és gyökere.

Ez a végtelen, lüktető szeretet mindennek a kiindulópontja. „Minden őáltala – a Logosz által – lett, és nélkülse semmi sem lett, ami lett” – olvastuk a 3. versben. Az Ige, a Logosz jelen volt és jelen van mindenben, ami létrejön. Azért logikus a világ rendje, a génekben, így pl. az emberi genómban rögzített belső program az élőlényekben, mert az Ige, a Logosz jelenléte mutatkozik meg bennük. „Benne élet vol”, olvastuk, mert ő maga az Élet, tőle származik az élet minden formája és szépsége.

És János apostol csak ezután szól Jézusról. De születése nem valamiféle véletlen esemény, hanem az örök Ige megjelenése. Karácsonyba illő sorokat olvasunk: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott.” És olvasunk nagypéntekről is, arról a tragédiáról, ami körülvette a megtestesült Ige földi sorsát: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.

Ez a tragédia azonban mégsem törhette meg az Atya örök elrendelését. A Fiú az Atyától jött körénk, és most, húsvétkor az Atyához tér vissza. Egyetlen sor utal itt húsvét titkára: „Láttuk az ő dicséségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét”. Ez az a fény, amelyet húsvétkor megtapasztaltak az apostolok, és aminek fényében az evangélisták megírták az egész Jézus-történetet.

János szemével nézve húsvét annak megtapasztalása, hogy az emberi élet az isteni élet végtelenjének befogadása felé tart. A feltámadás nemcsak egy halott újra-ébredése, hanem az élet előző fokozatainak kiteljesedése, az immár isteni életből való részesedés. „Mindannak, aki befogadta, (Jézus) hatalmat adott, hogy Itsen fiává legyen”. Kelet szerint z ember végső célja az átistenülés (teózis), annak elnyerése, ahol – liturgiánk szava szeerint – már „nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, de  végtelen Élet”.

De mi a mi feladatunk Végtelen megtapasztalása után? Az evangélium felidézi Kersztelő Szent János tanúságtételét („János tanúságot tett róla”). Ez a mi feladatunk is. Tanúságot kell tennünk arról, hogy Jézusban az igaz világosság a világba jött. Jézus elhozta isteni élet, az örökélet üzenetét és tapasztalatát. Ebből a fényből kell élnünk. Valahogy úgy, mint a feltámadási szertartás elején, amikor merítünk a szent gyertya erejéből. De egy másik hasonlat is eszembe jut. Amikor virágillatot érzünk, azonnal körülnézünk és keressük a virágot, amely ezt az illatot árasztja. Még nem látjuk a virágot, de tudjuk, hogy van, hogy ott van, a tények fátyla mögött. A húsvéti hit az örökélet illatát árasztja, amely Krisztus feltámadt valóságából, a romolhatatlanság forrásából árad szét a világra.

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Dr. Cselényi István Gábor