Krétai Szent András Nagy Bűnbánati Kánonja

A nagyböjti időszakot leginkább a Krétai-kánonnal hozhatjuk fogható közelségbe. A keleti egyház az „ünnepek ünnepére”, húsvétra a bűnbánat és a megtérés időszakával, a nagyböjti idővel készíti fel híveit. A liturgikus énekek fontosságát már az is mutatja, hogy a böjt-elő és a nagyböjt énekeit, szertartásait tartalmazó könyv, sőt ez az egész időszak is onnan kapta nevét Keleten (triód), hogy ebben az időszakban a hétköznapi reggeli zsolozsmák kánonjai csupán három énekre rövidülnek le. A Krétai-kánon viszont épp az ellenkező folyamatra utal: terjedelmében az egyik leggazdagabban szétágazó kánon, amely eredetileg 250, hazai gyakorlatunkban is 228 éneket (tropárt) foglal magába, a keleti kánon-irodalom egyik legékesebb gyöngyszeme, amely hűen tükrözi a keleti nagyböjt minden színét, árnyalatát.

A kánon szerzője Krétai Szent András, Damaszkuszban született Kr. u. 660 körül, mintegy 30 évvel azután, hogy a mohamedánok elfoglalták Közép-Keletet. András szír keresztény családban született, megőrizte hitét, Jeruzsálembe került, szerzetes lett, később a pátriárka titkára. 685-ben jelen van Konstantinápolyban a zsinaton, amely elítélte a monoteletizmust (ti. hogy Krisztusban csak isteni akarat létezett volna). A blachernei kolostor lakója lett. Diákonussá szentelik, majd 700 körül a krétai Gortina érsekévé választják. A szerzetes-élet fellendítése mellett gondja van az egyház szociális tevékenységére és a liturgiára is, számos kánonja maradt fenn. Bűnbánati Nagy Kánonjának végzése mind a mai napig eleven gyakorlat a keleti egyházban. Nagyböjt 5. csütörtökjén (gyakorlatilag már szerdán este) végezzük azt a reggeli zsolozsmát, amelyet ez a kánonja tölt ki.

A Krétai-kánont a szakemberek afféle keresztény midrásnak tekintik, amely a kánonok számára előírt szentírási helyeket s adott esetben számtalan további bibliai lelőhelyet, képet, hasonlatot idéz fel. Itt is igazolódik, hogy a keleti szertartás mennyire a bibliára épül, mennyire jellemzi az üdvtörténeti gondolkodásmód. Természetesen, nemcsak arról van szó, hogy szövegeket idézünk a Szentírásból, hanem valamiféle lelki, sőt egzisztenciális olvasatról, tehát arról, hogyan lehetnek az akkor és ott történtek itt és most a mi életünk részei, hajtóerői. Elsősorban a nagy bűnösök története ez, valamiféle kollektív tudatalatti felidéződése, de nem afféle hideg tárgyilagossággal, melynek révén a történeten kívül maradunk, hanem Krétaival úgy idézzük fel a múltat, mint saját múltunkat, mint amelynek valamennyien részesei voltunk és vagyunk. „Ádámnak, az első teremtett embernek bűneit követvén, tudom, meg vagyok fosztva Istenemtől, a mennyországtól s annak örömeitől vétkeim miatt” – mondja rögtön a 3. tropár.

Ha a Krétai-kánont egyetlen nagy szimfóniának tekintjük, melynek Olivier Clément azt a találó címet adta: A könnyek éneke, ebben a szimfóniában – a kilenc ódának megfelelően – kilenc tételt különíthetünk el benne. A legelső tétel, a legelső hangütés a lelki­ismeretvizsgálat és az istenfélelem. Számos sor utal az elmúlásra: közeleg a vég, lelkem, gyorsan jön a vég, tovafut az élet. Mindezt tetézi a bűn sötétsége, az egzisztenciális vákuum, amiben élünk: „Sötétségben múltak el életem napjai, köd és homály környezett engem, s a bűn éjszakája” (103. tropár). A bűn pedig valamiféle lelki öngyilkosság: „önkéntes megölője lettem lelkiis­meretemnek”, lázadás az isteni szeretet ellen, a mindannyiunkat gyötrő létszorongás tehát nem más, mint a kárhozat, az Isten-nélküliség átélése. „Aggaszt s elrémít engem a gehenna tüze – mondja Krétai –, az emésztő féreg s a fogak csikorgatása”.

Önmagunkba-tekintésünk következő mozzanata az elvesztett paradicsom motívuma. „Ádám – Selbst-ünk, önmagunk, mindannyiunk – méltán lett kiűzve a paradicsomból, mivel megszegte egyetlen parancsodat, Üdvözítőm.” Pedig a teremtés megadta a lehetőséget, hogy Isten képmásai legyünk s tudatosan hasonuljunk hozzá (Ter 1,26). Krétai kedvenc témája, hogy a valamennyiünkben ott élő ikont, az Isten-képmást összetörtük bűneinkben. A keleti teológia nyelvén a bűn nem is más, mint hogy „önmagamat bálvánnyá tettem”, hamis képpé, hamis tükörré, amely lehetetlenné teszi a mimésziszt, az Istenhez való hasonulást. „Eltemettem képedet, feldúltam törvényedet, minden jóságom elhomályosult, rossz vágyaim szövétnekemet kioltották” (166. tropár).

A tökéletesség felé vezető úton a következő akadályt a szenvedélyek jelentik. A kánon egyik fő forrása éppen az 50. zsoltár, „bűnökben fogant” voltunk. Itt az ószövetségi példák mellett újszö­vetségiek is előkerülnek, főleg a tékozló fiú alakja: „Vagyonomat, Üdvö­zítőm, kicsapongásokban tékozoltam el, üres vagyok a vallásosság gyümölcseitől, és éhezve kiáltok: irgalom atyja, előzz meg és irgalmazz nékem” (21. tropár).

A görög liturgiából is ismerjük Aranyszájú Szent János mondását a bűnösökről: közöttük „az első én vagyok”. Ugyanez visszhangzik Krétai szövegeiben is. A bűnösökkel – minden emberrel – vállalt szolidaritás végső soron az emberiség egészének lét-egységében gyökerezik. Nemcsak az Isten-képmásban, hanem annak elvesztésében is egyek vagyunk, és ez érteti meg a belső azonosulás követelményét, amellyel magunkénak tudjuk minden egyes bűnös minden egyes bűnét.

A kánont azonban szinte első perctől át meg átszövi a reménység motívuma, amely egyet jelent Krisztus, az Üdvözítő személyével. „Könyö­rülj teremtményeden, Üdvözítő. Mint jópásztor, keresd az elveszettet” (192. tropár). Az ódák végén a theotokion, az Istenszülőhöz intézett könyörgés, valamint magának Krétai Szent Andrásnak, és egyiptomi bűnbánó Máriának a megszólítása, amely idők folyamán szintén a kánonhoz kapcsolódott, erősíti ezt a Krisztusba, mint szabadítóba és orvosba vetett hitet.

A hithez a bizalom és az alázat megvallása kapcsolódik. „Igazságos bírám, szabadíts meg engem a bűntől és gyötrelemtől, mit ítéleted szerint kellene szenvednem”. A 6. óda irmosza egyenesen a pokol átélését emlegeti. Ebből a mélységből, a bűn inferno-jából emel fel Krisztus üdvözítő ereje.

A már megtért élet sajátos aszkézist követel. A kánonba beleszövődnek a Nyolc boldogság énekei is, melyeket Kelet Krisztus parancsainak tekint. A keleti aszkézis nemcsak egyedi, hanem szociális és egyházi, sőt evilági is, ki akarja terjeszteni Krisztus jelenlétét a keresztény ember egész mikro- és makro-környezetére. „A magasságbeli és földi világ s az üdvöt nyert nemzetek leborulva imádnak téged” (89. tropár).

A belső gyógyulás kifejezői a könnyek is. Krétai nem rejti véka alá érzelmeit. „Könnyeket adj szemeimnek, Üdvözítőm, és szívem mélyéből fölsóhajtok hozzád: Vétkeztem ellened, könyörülj rajtam” (129. tropár). Ezek a könnyek a tékozló fiú könnyei, a szívtöredelem kifejezői, hiszen, mint Klimachosz Szent János mondja, „Isten titokzatosan megvigasztalja a megtört szívet”. S közben a bűntudat, mint a halál emlékezete, élet-tudattá, Isten jelenlétéről való szüntelen emlékezéssé változik.

A Krétai-kánon mégsem csupán böjti, bűnbánati kánon. Végkicsengése húsvéti, sőt végidei tapasztalat. „Ki ismét el fogsz jönni angyalokkal..., tekints reám irgalmas szemeiddel” (223. tropár). A kánon végső soron azt keresi, hogyan is kell élnünk, hogyan kell megélnünk húsvét misztériumát. A liturgia, az ének az Úrszínváltozás hegye és a megdicsőült Krisztus megtapasztalása.

Cselényi István