LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 39. Mi az, hogy színváltozás?

A nyár afféle „uborka-szezon” a liturgikus évben. Az „Úr ünnepei” közül (amelyeket kifejezetten az Úr Jézusnak szentelünk) csak egyetlenegyet találunk ilyenkor, és ez az Úrszínváltozás ünnepe, augusztus 6-án. A történet megtalálható mindegyik szinoptikus evangéliumban: a Máté-evan­gélium 17., a Márk-evangélium 9. és a Lukács-evangélium 9. fejezetében, sőt a 2. Péter-levél 1. fejezetében is. Kétség sem férhet tehát az esemény történelmiségéhez, megtörténtéhez. Épp annak egyik tanúja, Szent Péter írja: „Nem ravaszul kieszelt mesék nyomán adtuk nektek hírül Urunk Jézus Krisztus csodálatos erejét, hanem mint megdicsőülésének szemtanúi”.

Mi volt ez az esemény? És mi az, hogy „színváltozás”? Nos, nyilvános működése közepén Krisztus kiválasztotta három kedves tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, fölvitte őket a Tábor hegyére, és ekkor az Írás szerint „színében átváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény” (Mt 17,2), és egészen egyedülálló módon négyszeres tanúsítás igazolja, hogy a mennyei Atya szózata hangzott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok”. Az evangélisták azt is elmondják, hogy Mózes és Illés jelent meg nekik, amint beszélgettek az Úrral.

A történet minden részlete jelentős számunkra. Az Úr Jézus új vallási közösséget akart alapítani, amelyet ő maga is egyháznak (az Isten által egybehívottak közösségének) nevez (Mt 16,18). Tizenkét apostolt választ ki, akik Izrael 12 törzséhez hasonlóan az új közösség (az újszövetségi egyház) oszlopai, de a Tizenkettőből ez a szűkebb hármas vezetőség, triumvirátus épp azokból áll, akiket most magával visz, és közülük épp az esemény előtt Simon Pétert tette meg az egyház szikla-alapjának (szintén Mt 16,18-ban), azt a Szent Pétert, aki maga is tanúskodik levelében erről az eseményről. Megjegyzem, az egyház egyik mintája Jézus számára a kirbet-kumráni közösség lehetett, amelyben szintén megvolt a három tagú vezető testület.

A második jelentős mozzanat, hogy az Ószövetség nagy alakjai, Mózes és Illés próféta jelent meg Krisztus mellett. Az ő történetükben is feltűnt egy-egy hegy: Mózesnél a Sinaj-hegy, ahol a két kőtáblát kapta, Illésnél pedig Hóreb hegye, ahol Isten-ítéleten igazolta az egy-Isten-hit igazát. A teofániák, az Isten-jelenések sorát most a Tábor hegyi esemény folytatja. A két szereplő megjelenése jelzi a folytonosságot az Ó- és az Újszövetség között, de azt is, hogy itt már az Úr Jézus áll a középpontban. Az evangéliumok máskor is hangsúlyozzák: Mózesnél nagyobb van itt. A Szentírást „krisztocentrikusan”’ kell olvasnunk, tehát annak tudatában, hogy minden előz­mény, előkép Krisztusra, Isten Fiára irányul, mint egyetlen középpontra.

Az evangéliumok szerint Mózes és Illés szót váltottak Jézussal. Egyértelmű kifejezése ez annak, hogy az Ószövetség szereplői, egyáltalán, az elhunytak nem semmisültek meg, hanem a Krisztus által hozott üdvösség részesei. Párbeszédben állnak az Úrral, és egymással is. Nem véletlen, hogy templomainkban az ikonosztázionon helyet kapnak – mégpedig a felsőbb régióban – az első szövetség kiemelkedő alakjai is, a szentek között, Krisztus keresztje két oldalán. Az egyházban „egész sereg hitvalló vesz körül” bennünket (vö. Zsid 12,1). Az egyházi év során nemcsak az Új-, hanem az Ószövetség nagyjai is sorra kerülnek, megüljük az ő tiszteletüket is, sőt párbeszédre lépünk velünk is.

Úrszínváltozás meghozza nekünk az Újszövetség központi tanítását is: a Szentháromság titkát. Az esemény pontosan megfelel Vízkereszt jelenetének is. Mindkét helyen elhangzik a mennyei Atya szózata, amely Krisztust Fiának nevezi (Mt 3,17 és párhuzamos helyek). Igaz, itt most nem sze­repel a Szentlélek megnevezése, de az evangéliumok egészéből jól tudjuk, most is ott van a háttérben. Jézus azért jött, hogy a mennyei Atya akaratát teljesítse. Tanítása a kinyilatkoztatás teljessége.

Maga a színváltozás sokban emlékeztet a feltámadás utáni történetekre. Ott már az örömhírt hozó angyal tekintete is „olyan volt, mit a villám, és ruhája, mint a hó” (Mt 28,3). Szent Péter is azt emeli ki, Fiát „az Atyaisten megtisztelte és megdicsőítette” (2Pét 1,17). Leginkább talán Szent Pál „szótára” érvényes itt a feltámadt testről: „dicsőségben támad fel” és „szellemi test támad fel” (1Kor 15,43-44). Más szóval Úszínváltozás a feltámadás, húsvét előre vetített sugara, amivel (liturgiánk kifejezésével) Jézus „megmutatta tanítványainak istensége dicsőségét”. Úgy tűnik, az Úrszínváltozásra (és a feltámadásra) a mostani jelenet másik szereplője, Szent János is utal evangéliumában, mikor azt mondja bevezetőjében: „Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszü­löttjének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 10,14). És utal rá első levelében is: „Az élet megjelent. Mi láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt, és megjelent nekünk” (1Ján 1,2).

De vajon miért került sor erre a megdicsőülésre? A történet elírásának szövegösszefüggéséből erre is választ kapunk. Jézus éppen ez előtt az esemény előtt kezdett tanítványainak beszélni, jövendölni szenvedéséről, megváltó haláláról: „megölik, de harmadnapra föltámad” (Mt 16,21). Jó pedagógusként az Úr ezzel próbálta felkészíteni apostolait a közelgő eseményekre, az üdvös­ségtörténet legnagyobb titkára. Ünnepünk kontákja ezt így rögzíti: „A hegyen átváltoztál, Krisztus Istenünk, és amennyire tanít­ványaid képesek voltak, meglátták a te dicsőségedet, hogy amidőn megfeszíttetésedet látandják /értsd: látják majd/, értsék meg, hogy önként szenvedsz, és hirdessék a világnak, hogy te valóban az Atya kisugárzása vagy”.

Nos, elsőre nemigen értették meg. Tudjuk, Péter háromszor meg is tagadta Mesterét, hármójuk közül csak a szeretett tanítvány, Szent János tartott ki a kereszt alatt is, a Feltámadottal való találkozás azonban Pétert emlékeztethette a Tábor hegyen történtekre, és Krisztus hiteles tanúja lett, egészen vértanúságáig.

Úrszínváltozásnak hasonló szerepe van a mi életünkben is. Sokszor csak poroszkálunk előre az életben, nemigen értjük a ránk zúduló problémák miértjét. Levertek vagyunk, mint nagypéntek után Péter és az apostolok java része, vagy mint az emmauszi tanítványok. De ezen az ünnepen mellénk szegődik Krisztus. Az oltár, amelyen megismétlődik az általa rendelt kenyérszegés, Tábor heggyé változik előttünk. Megismétlődik szemünk láttára is az Úrszínváltozás: a kenyér és a bor átváltozik Jézus megdicsőült testévé és vérévé. Mindez átfényesíti mindennapjainkat, feleletet jelent miértjeinkre is.

Úrszínváltozás a mennyország előjele számunkra. Életünk nem a megsemmisülés felé, hanem az örökélet felé tart. Épp a mai esemény tanúja, Szent Péter azt írja levelében: Urunk Jézus Krisztus Atyja élő reménységre szült újjá bennünket, „arra a romolhatatlan, szeplőtelen, hervadhatatlan örökségre, amely fönn van tartva a mennyben” számunkra (1Pét 1,4).

Persze, az ünnep, a liturgia végén mi is úgy vagyunk, mint a kiválasztott apostolok: nem is kívánkozunk már elmenni innen, sátrat szeretnénk verni. Krisztus azonban visszaküld bennünket a hétköznapokba: „Békével távozzunk – az Úr nevében!” – szólít a liturgia. Vagy mint a latin liturgia is mondta valamikor: „Ite, missa est”, itt a küldetés, vissza kell térnünk a világba, és Krisztus tanúiként kell járnunk, teljesítenünk küldetésünket, tanúságtételünket, hogy az Élet a világba jött, és vár bennünket a megdicsőülés teljességébe.                                                           (Cs.I.)