LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 40. Máriával

Egyházi évünket szeptember 1-étől augusztus 31-ig Máriával, a Szűzanyával, az Istenszülővel járjuk végig. Hiszen első ünnepünk a születésnapja – ahogy magyar népünk nevezi: Kisboldog­asszony –, utolsó nagyobb ünnepünk (Keresztelő János fejevételét leszámítva) elszenderülése, vagyis Nagyboldog­asszony. Jogos, hogy boldog asszonynak látjuk őt, hiszen ő maga jövendölte meg: „Mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék!” (Lk 1,48), és Jézus legelső hívei is boldognak hirdették az Istenszülőt, anyai hivatása betöltése miatt: „Boldog a méh, mely téged hordozott, és az emlő, amelyet szoptál!” (Lk 11,27). De boldog, sőt megdicsőült lett Mária a Nyolc boldogság megvalósítása miatt is, hiszen tiszta szívű, szelíd, irgalmas, békességes volt. Csodálatos női karriert futott be, gyermekkorától, „kisasszony”-voltától „nagyasszony”-koráig és élete alkonyáig, az emberi lét, és azon belül a női lét kiteljesítője, amely kiteljesedésig vezetett el.

De így, hogy születésétől elszenderedéséig vele együtt éljük meg az egyházi évet, vele együtt mi is újjászületünk, sőt évről évre mindig megújulunk. Azzal, hogy az Úr Jézus János apostollal együtt a Szűzanyára bízott bennünket (Jn 19,26), édesanyánk lett, ő szül bennünket újjá lelkiéletünkben. 

Mária születése és a mi újjászületésünk összefonódását világosan tükrözik liturgiánk is. Már születése ünnepén is hangsúlyozza egyházunk: Fia által „mi, földi lények teremtettünk és meg­újíttattunk a romlásból az örökkévaló életre”, ezért ez az ünnep már „a mi üdvösségünk kezdete, ó népek”. Liturgiánk kozmikus távlatba helyezi az Istenszülő születését, mintegy az egész mindenség megújulásának motorját látja benne: „A te születésed, Istenszülő Szűz, örömet hirdetett az egész világnak”.

És a zsolozsma Mária testi-lelki mennybevételét is fogható közelbe hozza mindannyiunkhoz. A liturgia „átköltözésről” beszél. A fogható, törékeny, „földből való földi” létből Mária a mennyei létrendben a mennyei emberségbe öltözik-költözik át, ahová mintegy magával akarja ragadni mindannyiunk létét. „Ó, fölséges csoda! Az élet forrását sírba helyezik, és a sír mennyekbe vezető lépcsővé válik!” – kezdődik Nagyboldogasszony előesti vecsernyéje. „mennybe vezető lajtorja lett a Szűznek sírja, az Istenszülőé, ki fölvezeti azon mindazokat, kik őt igaz hittel dicsőítik” – zárul az ünnep utóvecsernyéjének zsolozsmája. Ahogy Jákob létréja a mennybe vezetett fel, ilyen szá­munk­ra az Istenszülő sírja: felmutat és felvezet a mennyek magasságába. „Az életadó forrás Anyja ma adja az ő búcsúáldását a földön maradt hívekre” – mondja liturgiánk. Kevés helyen fogalmazódik meg ilyen tisztán, hogy az emberi élet célja a megdicsőülés és átistenülés, de most ez kap hangot: „Ó, mily természetfölötti a te titkod, ó Szűz, mert mint Istennek Anyja, Istenszülő, most mindeneknél dicsőbbnek mutatkoztál”. De ahogy a Szűzanya az átistenülés részese lett, mert „a földről ma a mennyekbe költöztél ál”’, úgy immár számunkra is megnyílt az út a dicsőségbe. Ebbe a távlatba helyezkedik most már mindannyiunk élete, „mert őérette lett az emberiség általános üdvözítése”.

Az egyházi év ezeket a kegyelmeket állandósítja életünkben: „legtisztább Istenszülő, … állandóan imádkozzál érettünk, hogy üdvözítse és őrizze meg a maga új népét minden ellenséges indu­lattól”. Vagy ahogy Nagyboldogasszony tropárjában énekeljük: „imádságaiddal megmented az örök haláltól a mi lelkünket”.                                                                                                                         (Cs.I.)