LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 1. Mit is kezdj az énekeskönyvvel?

Új sorozatot szeretnénk útjára indítani. „Lépésről lépésre”, vagy mai divatos kifejezéssel: „Step by step” – stílusban a liturgikus könyvek használatának elsajátítására. Elsősorban azoknak a felnőtteknek és gyermekeknek szól ez, akik most ismerkednek a görögkatolikus liturgiával. De csak fokozatosan, lépésről lépésre szeretnénk bevezetni őket – Titeket a liturgikus élet rejtelmeibe. Már nem is annyira a szoros értelemben vett liturgiába, a szentmisébe, hiszen az többé-kevésbé már ismerős számotokra, ha már évek óta, esetleg gyermekkorotoktól kezdve jártok görög templomba, hanem abba, ami azon túl van, ami már „haladó” fokozatot jelent számotokra.

Talán még arról is lehetne szólni, mit kezdj a görögkatolikus imakönyvvel, hogyan kell kezelned azt, de ez talán már megoldott rejtély számodra, hiszen a szentmisékbe való bekapcsolódáshoz elegendő volt az imakönyv is. A haladó fokozathoz azonban már énekeskönyvre van szükséged, hiszen az imakönyv (néhány kivételtől, így a feltámadási szertartástól eltekintve) csak a (szűkebb értelemben vett) liturgia változó részeit tartalmazta, de a vecsernyék, utrenyék változó részeinek szövegét nem.

Vedd tehát kezedbe énekeskönyvedet. Mit is kezdj ezzel a könyvvel? Az énekeskönyv magán-imádságokkal kezdődik. Ezután „közimákat” találunk, tehát olyanokat, amelyek a közösségi istentiszteletek fontos elemei. Ilyen az ún. szokásos kezdet, amely főleg a vecsernyében jön el, az 50. zsoltár, amely az utrenye szinte állandó szereplője, de a liturgia előtti „füstölés” alatt is szoktuk végezni; a Hitvallás, amely a liturgiában, de más szertartásainkban is felbukkan, az Istenszülőhöz intézett néhány főbb ének, és az ún. elbocsátó, amely szertartásainkat lezárja.

Ezután az utrenye, vagyis a reggeli istentisztelet állandó részeit kapjuk kézbe. Ennek részleteire majd egy későbbi egységben térünk ki. Az utrenye főbb énekei után az ún. katavásziák (vagy időszaki kánonok) következnek, amelyek egy-egy nagyobb ünnep tágabb időszakában használhatók. Ugyancsak a reggeli zsolozsmához kapcsolódik egy további egység, amelyben a vasárnapi fényénekek és az ún. evangéliumi sztihirák kapnak helyet

Az utrenyei részek után következik Aranyszájú Szent János liturgiája, vagyis a szűkebb értelemben vett eucharisztikus liturgia. A szentmiséhez két kisebb egység kapcsolódik: a hétköznapok tropárjai, kontákjai, prokimenjei, áldozási versei, és ezek a további szertartási egységekben is jól hasznosíthatók, és megkapjuk a különleges szándékú liturgiák hasonló részeit is. Ezután közli a könyv a vecsernye, vagyis az alkonyati zsolozsma állandó részeit.

Most egy nagyobb egység következik: az Oktoéch, vagy a Nyolchangú énektár. Ez a vasárnap megszenteléséhez kapcsolódik. A „hang” eredetileg hangnemet is jelentett, ma már dallam-típusok sora. Egy-egy hangon belül megtaláljuk a szombat esti vecsernye feltámadást dicsőítő sztihiráit (énekverseit), a vasárnapi utrenye, a vasárnapi liturgia és a vasárnapi délutáni alkonyati zsolozsma főbb sztihiráit, amikhez mindig egy-egy szent, egy-egy konkrét ünnep énekei is kapcsolódnak. A hangokon belüli dallam-fajták: a tropár, a konták, az istenszülői ének, a prokimen, az alleluja, a sztihira, a kánon és annak irmoszai vagy ódái, a kathizmálionok, az ikoszok, az ipakojok, a fényénekek. Ezeknek részleteire is később térünk majd vissza.

Liturgikus életünk jellemzője, hogy az egyházi év keretében gondolkodunk. Az egyházi év vagy liturgikus év két rendszerből tevődik össze: a változó ünnepekből, amelyeknek időpontja ti. mindig aszerint változik, mikor is van húsvét ünnepe, és az állandó ünnepekből, amelyek a naptárban mindig ugyanakkor  találhatók.

Az Oktoéch után a változó ünnepek főbb énekei következnek. Ez az ünnepkör több könyvet foglal magába: a triódot (a húsvét előtti időszakot) és a pentekosztáriont (az ötvened időszakát). A triód időszakát a vámos és farizeus vasárnapja nyitja meg, majd a tékozló fiú vasárnapja, valamint húshagyó és vajhagyó vasárnap következik. És csak ezután kezdődik a nagyböjt öt vasárnapja, Lázár-szombatja, majd virágvasárnap, aztán a nagyhét, többnyire a szokásostól eltérő szertartásokkal, majd a feltámadási szertartás és húsvét három napja. Utóbbi már az ötvened kezdete. Hat húsvét utáni vasárnap után következik mennybemenetel ünnepe, majd ötvened 7. vasárnapja, és már ott is vagyunk pünkösdnél. Annak kettős ünnepe után mindenszentek vasárnapja zárja le a változó ünnepek sorát. A következő év nagyböjtét megelőző időszakig a vasárnapokat úgy jelöljük meg: pünkösd utáni valahanyadik vasárnap, de ezeken már csak a hangok sora megy körbe az év folyamán.

Az állandó ünnepek számbavételéhez tudnunk kell, hogy nálunk az egyházi év kezdete, az újév nem január elseje, hanem szeptember elseje. Így az év első nyilvános ünnepe szeptember 8., az Istenszülő születésének ünnepe. Keresztfelmagasztalás (szeptember 14.), Keresztelő Szent János fogantatása (szeptember 23.), Mária oltalma (október 1.), Mária templomba­vezetése (november 21.), Szent Miklós ünnepe (december 6.) és Szent Anna csodálatos foganása (december 9.) vezet el karácsony előbö9jtjéhez és karácsony három napjáig, majd Jézus körülmetélése (január 1.), vízkereszt (január 6.), a három püspök ünnepe (január 30.), a találkozás ünnepe (február 2.), örömhírvétel ünnepe (március 25.), Szent György ünnepe (április 23.), Keresztelő Szent János születése (június 24.), Szent Péter és Szent Pál ünnepe (június 29.), Illés próféta ünepe (július 20.), Úrszínváltozás (augusztus 6.), az istenszülő elszenderedése (augusztus 15.) következik, a sort pedig Keresztelő Szent János fejvétele (augusztus 29.) zárja.

Énekes könyvünk további egysége az ún. közös ménea, ti. a szentek egyes fajtáinak (próféta, egy és több apostol, egy és több főpap, hitvalló főpap, szentéletű atya, remete, csodatevő ingyenorvos,egy és több vértanú, fölszentelt vértanú, szentasszony és szűz, valamint vértanúnő) tisztelete. Itt jegyzem meg, az egyes szentek akár egyénre szabott tisztelete további könyvek, a ménea (ménológion, vagyis a a szentekről szóló megemlékezések) könyvei igénybevételét feltételezi. A közös méneát könyvünkben az istenszülői énekek egészítik ki, amelyeket az egyes hangok végzésekor hasznosíthatunk.

Énekeskönyvünk a végén ájtatosságokat, temetési énekeket és naptárt tartalmaz, amiben megtaláljuk, kinek a tiszteletét is kel az adott napon végeznünk. Ez tehát az állandó ünnepek kiegészítése. Mintegy függelékként itt találjuk még a liturgikus kifejezések magyarázatát, összefoglalást hitünk és erkölcsi tanításunk főbb igazságairól, az egyházi évről és szertartásunkról.

Hogy mit is kezdj tehát énekeskönyveddel? Nos, használd, forgasd bátran. Láthatod, hogy liturgiánk egy kirakó kockáira emlékeztetnek. Egy-egy szertartás állandó részeinek keretébe bele kell illesztened az egyes kockákat, míg ki nem rajzolódik az egész. Mindig találsz utalásokat, amelyek alapján be tudod illeszteni az egyes elemeket.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 2. miért „énekeskönyv”?

Már szóltam énekeskönyvünkről. A legfontosabb kérdést azonban nem tettem fel: miért nevezzük ezt „énekes” könyvnek, mikor egyetlen kotta sincs benne?

A kérdés a korábbi idők, vagy akár a ma gyarlóságára és nagy mulasztására is figyelmeztet: korábban nemigen volt módja egyházunknak az énekek kottás kiadására, és úgy tűnik, még ma sem érett meg erre a helyzet.

Ennek ellenére mégis csak énekeskönyvvel van dolgunk, mert ez a könyv (mint láttuk is) nagy-nagy százalékban liturgikus énekeink szövegét tartalmazza. Sőt ez – ha kisebb arányban is – imakönyvünkre is érvényes.

És nemhiába nevezik énekeinket Kárpátalján „prosztopiniás” énekeknek, magyarán: népénekeknek. Nem olyan értelemben, mintha népdalok volnának, hanem mert hívő népünk alakította ki ezeket, az egyházi vezetők irányítása mellett. Híveink jórészt könyv nélkül (rossz szóval „kívülről”) tudják, éneklik ezeket. Valahogy úgy egyébként, mint magyar népünk éppen a népdalokat. Nemzedékről nemzedékre, szájról szájra öröklődnek liturgikus énekeink. Az emberek fülében ott rejtőznek a dallamok, a minták, és ahogy olvassa valaki a szöveget, a sokszoros gyakorlás alapján automatikus „ráhúzza”, alkalmazza a szövegre a dallamot.

A dallam-mintákat jól ismerjük: tropár, konták, prokimen, alleluja, sztihira, a sztihirák előverse, a kánonok ódái. Utóbbiaktól eltekintve könnyen megjegyezhető dallamok ezek, a liturgián (a szentmisén) csak ezek jönnek szóba. Igaz, ott vannak a liturgia alapdallamai is, de ezek között sok az ismétlés, a rövid feleletek (Uram, irgalmazz, Add meg, Uram, Amen) esetén. A hívők tényleg könyv nélkül felelnek a pap előéneklésére (intonálására).

Persze, felvethető az a kérdés is, miért ragaszkodunk ennyire az énekes liturgiához. Egyházunkat, szertartásunkat éneklő egyháznak szokták nevezni. Hogy miért vállaljuk fel ezt? Egy Nagy Szent Bazilnak tulajdonított mondás szerint „aki énekel, kétszeresen imád­kozik”. És itt nemcsak gyakorlati kérdésről van szó, hogy ti. az ének hathatósabban fogható fel, mintha csak szöveget recitálnánk. Többről van szó. Minden eszközzel, szívvel-lélekkel-énekhanggal, egész emberségünkkel szeretnénk dicsérni Istent. A talán egyhangúnak, monotonnak tűnő prózai szövegmondás helyett a zeneileg is feldíszített ének méltóbb istentisztelet. Még akkor is, ha egyházunk nem vet be hangszereket a liturgiába. A liturgikus ének a legnemesebb és legegyszerűbb hangszeren: emberi hangon (ahogy a latin mondja: „voce humana”) szólal meg. Mindez kétféle értelemben is párbeszédet valósít meg. A liturgia párbeszédes jellegének megfelelően a pap és a hívő közösség éneke egyetlen egységbe olvad, másrészt a hívő közösség a maga énekével válaszol Isten hozzánk intézett szavára, hívására..

Miért is éneklünk? Legyen érvényes ránk a zsoltáros szava: „Énekeljetek a mi Istenünknek, énekeljetek, a mi királyunknak énekeljetek, énekeljetek!” (Zsolt 46,7)

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 3. MIT  IS  KEZDJ  AZ  IMAKÖNYVVEL?

Már épp megírtam az énekeskönyvünkről mondottakat, amikor egyik unokám megkérdezte:

– De Papa, mit kezdjek az imakönyvemmel?

Igaza van. Ha már „step by step” haladunk, nem gyalogolhatunk át, nem léphetünk túl imakönyvünkön sem, hiszen ezt kaptuk meg először, még gyerekkorunkban.

Persze, itt Emeljük föl szívünket című imádságos könyvünkre gondolok. Ez a mi görög­katolikus imakönyvünk. Hogyan kezeljük tehát ezt a könyvünket?

Nos, ez a könyv sok tudnivalót is tartalmaz, Hitünk igazságai és törvényei cím alatt, végig veszi az egyes szentségeket, például jól hasznosítható „lelkitükröt” ad kezünkbe gyónásainkhoz, magánimák bőséges tárházát is közli.

Ezután következik a közösségi istentisztelet csúcsa, a szentliturgia szövege, majd a vasárnapi és a hétköznapi liturgiák fő változó részei, rendszerint a tropár, a konták, a prokimen és az áldozási vers, tehát az imakönyv a legfontosabb lelki segédeszközöket adja kezünkbe

Ezután az egyházi év két nagy egysége, a (húsvét időpontjától függő) változó ünnepek és az állandó ünnepek főbb változó részei sorakoznak. Az imakönyv két ponton ad többletet, nagypéntek és húsvét esetében, ti. az ún. sírbatételi vecsernye, illetve a feltámadási szertartás szövegét is közli.

Gyakorlati szempont vezeti a szerzőket abban is, hogy közlik a temetési szertartás részleteit, utána pedig egy nagyobb egységet a népénekekből (ld. oltáriszentség, Mária-énekek, máriapócsi énekek, Szent Miklós napi és karácsonyi énekek). Utóbbiak nem tartoznak ugyan liturgikus énekeink közé, de igen kedveltek a hívek, a hívő családok körében.

Imakönyvünk tehát mérhetetlenül sokat segíthet a vasár- és ünnepnapok megünneplésében, elsősorban a szentliturgiába való tevékeny bekapcsolódásban. De jó lenne, ha otthon is kezünkbe vennénk alapkönyvünket, mikor liturgiára indulunk, vagy amikor hazaérünk a templomból. És hogy kántálunk, azt nemcsak karácsony alatt tehetjük meg, hanem többi ünnepeinken is, vagy ha, mondjuk, búcsúba (esetleg épp máriapócsi búcsúra) indulunk.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 4. Miből áll a nap megszentelése?

Az Úr Jézus azt tanította, hogy „szüntelenül kell imádkozni” (vö. Lk 21,36). Szent Pál is visszhangozza ezt: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17). A keleti szertartás megpróbál ennek a felszólításnak eleget tenni, úgy, hogy az imádkozást nem korlátozza, nem szűkíti le – mondjuk – a szentmisére, hanem az egész nap, az egész hét és az egész év megszentelésére törekszik.

Két szempontot kell itt előrebocsátanunk. Az egyik, hogy az idő-keretek egyetlen egésszé állnak össze. Leginkább egy élő szervezethez hasonlíthatók, amelyben minden sejtnek, szövetnek, szervnek megvan a maga szerepe, ugyanakkor belesimul a szervezet egészébe. Egy-egy szertartás, a napi szertartásokból felépülő nap, a napokból összeálló hetek, hónapok, és a liturgikus év egyetlen, szerves egység, amelyben minden kis rész, részlet a többi összessel összhangban teljesedik ki.

A másik, és talán még fontosabb dolog, hogy a szertartások, az idő-egységek és végül a liturgikus év is az üdvösségtörténet végigélését jelentik. És itt felelnék arra a vádra, hogy Kelet nem ragaszkodna a Szentíráshoz. Éppen ellenkezőleg! Liturgikus életünk mind ízében üdvtörténeti jellegű. De nem, vagy nemcsak azzal, hogy olvastatja a bibliát, hanem hogy újra és újra lepergeti előttünk az üdvösségtörténetet, de immár imába, énekekbe foglalva, megvalósítva ezzel Jézusunk szüntelen imádságra – az Istennel való állandó párbeszédre hívó parancsát.

Az idő alap-egysége számunkra a nap. Hogyan is valósul meg, teljesedik ki a nap megszentelése? Hogyan szentelhetjük meg mindennapjainkat?

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a nap számunkra nem a nulladik órával, nem hajnallal kezdődik, hanem előző este! Egyházunk ebben az Ószövetség felfogását követi, hiszen a hét napos teremtéstörténetben azt olvassuk egy-egy nap történései után: „És lett este és reggel, első nap”… majd a második és így tovább.

Ennek az időrendnek megfelelően épül fel egy-egy nap. Ünnepeinken, sőt hétvégéink alatt is megfigyelhettétek már, hogy egy-egy ünnep az előző esti vecsernyével (alkonyati zsolozsmával) kezdődik, a vasárnap pedig a szombat estivel. A nap reggelén utrenyét (reggeli zsolozsmát) végzünk, és csak utána jutunk el a szentmiséig, a liturgiáig. Van vecsernye az adott nap délutánján is, de ha beleolvasunk annak szövegeibe, kiderül, hogy ott már a következő nap tiszteletét vesszük előre.

Úgy is mondhatnám: az alkonyati és a reggeli zsolozsma a napon belül az Ószövetséget jelenti, a liturgia pedig Krisztus életét, kereszthalálát és feltámadását.

De van a nap megszentelésének egy tágabb köre is. Valamit megélünk ebből karácsony, vízkereszt előtt és nagyhéten, és ez a királyi imaórák sora. A „normál” egyházközség életéhez is hozzá tartoznak ezek az alkalmak. De lelkészek és igényesebb hívek számára minden nap megszentelésében is megjelennek hasonló egységek.

Ezek a fontos szertartási formák az órák (imaórák), amelyek már a zsidó liturgiában is megvoltak, és az ókori időszámítást követték. Hasonló órák (ti. a hórák) a nyugati szertartásban is megvannak. Az 1. óra a mi hajnali 6 óránknak, a 3. óra a mi 9 óránknak, a 6. óra a mi 12 óránknak és a 9. óra a mi du. 3 óránknak felel meg. Az imaórák szövegéből kitűnik, hogy az 1. órában Krisztus elfogatására, a 3.-ban elítélésére, a 6.-ban keresztre­feszítésére, a 9.-ben pedig halálára emlékezünk. Egyes órák után mezórionokat, órák közti istentiszteletet is beiktathatunk.

A nap megszentelésének teljes köre ezek után így épül fel: előesti alkonyati zsolozsma, esti kis és nagy zsolozsma, éjféli zsolozsma, reggeli zsolozsma, első óra, 3. óra, mezórion, hatodik óra, mezórion, szentliturgia, déli (vagy előábrázoló) istentisztelet, 9. óra és mezórion. Így egy-egy napon belül tényleg végig éljük üdvösségünk történetét és annak csúcspontját, a Krisztus-eseményt. Az idő sodrásába kapcsolva mintegy maga Krisztus nyitja meg előttünk az örökkévalóság, az üdvösség ajtaját.

Ennek a teljes körnek a gyakorlásához természetesen már nem elegendő az ima- vagy énekes könyvünk. Zsolozsmás könyvre, sőt szertartási utasításra van szükségünk. De ez már egy további történet!

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 5. Miből áll a hét megszentelése?

A napok fölött a következő idő-egység a hét. Igaz, hogy az egyes napoknak külön jelentősége van, aszerint, milyen szent, szentek tisztelete jellemzi és milyen ünnepkörbe tartozik, de a hét napjainak ezektől függetlenül is van jelentése.

De ahogy a napot nem hajnallal, hanem „előző este” kezdjük, szertartás-rendünkben a hét sem egyszerűen hétfővel kezdődik, bár a magyar elnevezés ezt sugallná, amint a kedd (a kettedik, a második nap) elnevezése is. És itt ismét ószövetségi előzményre bukkanunk. Jónéhány éve kinn voltam a Szentföldön, egy hétvégén éppen Jeruzsálemben. És ott, bizony, péntek este megállt az élet, az emberek nemigen mozdultak ki, mert „beállt a szombat”, a pihenés napja, és csak a pihenés csak szombat délután oldódott fel, amikor – úgymond – „kiment” a sábesz, a szombat.

Egészen hasonló dolog történik nálunk is, csak egy nappal később. Mivel egy-egy héthez valamelyik hangunk is kapcsolódik (amiről majd később szólnék), észrevehetjük, hogy egy-egy új hang szombat este „áll be”. Vagyis egy-egy hetünk szombat este kezdődik el, és a következő hét péntekjéig terjed, akkor fejeződik be.

Vagyis egészen különleges héttel van dolgunk. A szombat esti elővecsernye, a vasárnapi utrenye (és az „órák”) vezetnek el a vasárnapi szentliturgiához, amely az Úr Jézus haláláról és feltámadásáról való megemlékezés. Így nem egészen egy nap alatt végig futjuk az üdvösségtörténet egész menetét. Mennyire más is szláv nyelvekben a vasárnap elnevezése, mint nálunk, magyaroknál, aki számára, úgy látszik, csak az volt fontos, hogy most van a vásár, folyik a kereskedelem… A szlávok számára vasárnap „voszkreszennye”, a feltámadás (voszkreszenyije) napja. Amit mi is jól tudunk, hiszen a vasárnap énekei, főleg a feltámadási tropárok, az egyes hangok szerint Krisztus feltámadását kiáltják világgá!

De akkor mit is jelentenek a hét többi napjai? A többi nap afféle „pünkösd utáni” idő, ti. amikor a megdicsőültekre, azok egy-egy csoportjára vagy képviselőjére emlékezünk. Kikre is? – Lapozzuk fel énekeskönyvet, és a liturgia után ott találjuk a hétköznapi tropárokat-kontákokat-prokimeneket. Ezekből a következő kép rajzolódik ki. A hétfői napot az angyaloknak szenteljük, keddet Keresztelő Szent Jánosnak, szerdát és csütörtököt a szentkeresztnek, a csütörtöki napot az apostoloknak és Szent Miklós műrai főpüspöknek, a szombati napot pedig a szentek egész csoportjának (apostoloknak, prófétáknak, vértanúknak, püspököknek, szerzeteseknek, igaz életűeknek).

Hogy aztán szombat délutánnal ismét „beálljon” egy-egy hang, átéljük az Ószövetség megváltás-vágyát, és vasárnappal ismét eljussunk a megváltás diadalmára.

A hét megszentelése még sodróbb erővel kapcsol bele az üdvösség átélésébe, mint az egyes napok, kiteljesítik a „szüntelen imádság” alapkövetelményét.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 6. Mit is kezdj a zsolozsmáskönyvvel?

A zsolozsma a görögkatolikus istentisztelet legfelsőbb szintje. Zsolozsmáskönyvet legutóbb 1984-ben adott ki akkori megyéspüspökünk, dr. Timkó Imre, Dicsérjétek az Úr nevét! címmel. Érdekes a könyv alcíme is: „Görög katolikus ima- és énekeskönyv”. A könyv tehát magába egyesíti, de tovább is fejleszti mindazt, amit imádságos- és énekeskönyvünk tartalmaz. Eltér azoktól, mert nem a magán-imádságokkal kezdődök, hanem a „közimákkal”, a közösségi istentiszteleteken vissza-visszatérő formulákkal, de rögtön közli az elbocsátások szövegét is, ami mutatja, hogy elsősorban a papság gyakorlatát segíti.

A zsolozsmáskönyv első nagyobb egysége a nap megszenteléséhez kapcsolódik. A szertartások sorát a hétköznap-éjféli istentisztelettel, majd a vasárnap-éjféli zsolozsmával indítja, majd a reggeli papi imákkal folytatja. Ezek maguk is neves szentek, lelki emberek írásai. Nagyobb egységet tesz ki a reggeli zsolozsma (az utrenye), azonban sokkal több variációs lehetőséget foglal magába, mint énekeskönyvünk. Utána itt is az időszaki kánonok, vagyis a katavásziák következnek, valamint a fényénekek és evangéliumi sztichirák, amelyek az utrenyéhez szükségesek. És kezdődnek az órák: az I., a III., a VI. óra, a déli istentisztelet, a IX. óra. Az egyes órák után mezórionok, órák közti istentiszteletek is találhatók.  Ezután neves keleti teológusok imádságait kapjuk az áldozásról, hiszen a nap megszentelésében itt érkezünk el a szentliturgiához. Ezután a IX. óda és a papok esti imádságai , az alkonyati-, a kis esti- és az esti nagy zsolozsma szövegei következnek. A nap megszentelésének körét a papok esti imádságai zárják.

A második nagyobb egység az Oktoéch, a Nyolchangú énektár, annak szombat esti és vasárnapi énekei, sokkal több variációs lehetőséggel, mint amit énekeskönyvünkben találunk. Még ehhez az egységhez tartozik a hét megszentelésének köre is, tehát a hétköznapi végzésekhez szükséges szövegek, de a könyv nemcsak a liturgia, hanem az  az utrenyék, vecsernyék végzését is szem előtt tartja.

A harmadik nagy egység a változó ünnepek köre: előbb a triód, tehát a nagyböjt előtti és nagyböjti időszak, majd a pentekosztárion vagy ötvened, vagyis a húsvéti idő, egészen pünkösdig és mindenszentek vasárnapjáig, de sokkal több énekkel, imádsággal, mint előző könyveinkben.Ezután érdekes módon a könyv nem foglalja magába az állandó ünnepek végzésit. Ennek magyarázata az, hogy külön kis füzetek sorozata, a ménológion, és annak egyes könyvei, az ún. méneák tartalmazzák a naptári ünnepek szövegeit.

Itt, a zsolozsmáskönyvben a változó ünnepek egysége után (negyedik egységként) a „közös méneából” vett énekek következnek, kissé klisék szerint, ti. a szentek „fajtái” (apostolok, próféták, vértanúk stb.) szerint. Épp ezek sablon-szerűségét oldja fel a ménológion, amely az egyes szentek egyedi sajátságait is kifejti.

Az ötödik egység gyakorlati jellegű: a theotokionokat, vagyis az istenszülői énekeket részletezi, hangok és heti napok szerint, majd a különleges szándékú szentliturgiák kellékeit, a betegek kenetének liturgiáját és a paraklisz szövegét. A könyvet húsvéti táblázat zárja.

A hatodik egységet a ménea-füzetek alkotják, amelyek napra lebontva közli az ünnepek, a szentek tiszteletének szövegeit.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 7. Hogy kezdj zsolozsmázni?

A zsolozsmáskönyv megismerése után egészen gyakorlati jellegű kérdés vetődik fel bennünk: hogy is kezdj zsolozsmázni?

Több út is kínálkozik erre.

Először csak az eredetileg papoknak szánt (reggeli, esti) papi imádságokat végezd el, és elmélkedd végig, ahogy áldozásra való előkészület idején is.

Utána járj végig egy-egy napot, a nap megszentelésének állomásait, még csak az állandó szövegekkel, egy héten keresztül.

Mikor elérkezel a hétvégéhez, az adott hang szombat est, vasárnap reggeli részeit imádkozd át, egyelőre csak „prózában”, nem énekelve.

A következő héten már próbáld le is énekelni az előforduló szövegeket.

Azután vedd elő a Szertartási utasítást, és egy-egy ünnepet próbáld végig énekelni az előírásoknak megfelelően, előbb magadban, majd családoddal, végül az egyházközségben.

Végül már nem neked kell keresnek az imádságokat, hanem az imádságok találnak meg téged!

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 8. Mit kezdj a liturgikus évvel?

Az idő-egységek legfelső köre az egyházi év vagy liturgikus év. Maga az Úr Jézus azzal kezdte el nyilvános működését a Lukács-evangélium szerint, „hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,19). Számunkra minden év kegyelmi esztendő lehet, ha az evangélium szellemében éljük meg.

A legelső szembetűnő vonása évünknek, hogy nem január elsejével, hanem szeptember elsejével kezdjük. Ebben a bizánci birodalom hagyományát követjük, ahol – az aratás és a betakarítás, az elszámolás időszaka  után – ilyenkor kezdtek új évet. Nem szokatlan ez számunkra sem, hiszen gyermekeink is szeptemberben kezdik az új tanévet. Most mi is újra beiratkozunk Krisztus iskolájába.

És ha a kisebb egységekre érvényes, hogy az üdvösségtörténetet járjuk bennük végig, még inkább így van ez az év körével. Ha nem az egyes napok tiszteletét tartjuk szem előtt, hanem a nagyobb egységeket, rájövünk, hogy az őszi idő – tágabb értelemben vett „ádvent”, az Úr érkezésének átélése. Ezt jelzik Mária-ünnepeink, az angyalok ünnepe és karácsony előböjtje, azon belül különösen az ószövetségi ősatyák és szentatyák vasárnapja.

Így érkezünk el a megtestesülés titkához, karácsonyhoz, valamint Jézus névadásához és megkeresztelkedéséhez. Utána nem sokkal már a „böjtelő” és a nagyböjt időszaka, majd a nagyhét, húsvét, a húsvéti idő, és pünkösd következik. A liturgikus év további része már „pünkösd utáni” időszak, amely átnyúlik a következő évbe is. Lényegében tehát egyetlen évbe sűrítve átéljük az egész üdvtörténetet, bele merülünk az Úr Jézus életébe, halálába, megdicsőülésébe.

Azt is észrevehetjük, hogy éveink nem magukra záruló körök, hanem mintegy spirális vonalat képezve épülnek egymásra. Ott van éppen a pünkösd utáni vasárnapok rendszere, amely egészen az új liturgikus év nagyböjt előtti idejéig nyúlik előre, vagy ott van keresztfelmagasztalás ünnepe, amely az előző év nagypéntekjére-húsvétjára mutat vissza; vagy ott van Kisboldogasszony ünnepe, amely a Szűzanya fogantatásának ünnepére utal vissza, vagy ott van maga a karácsony, amelynek előzménye kilenc hónapról korábbról az örömhírvétel ünnepe.

Egyházi évünk tehát belekapcsol az idők körforgásába, megnyitja mindennapjainkat az örökkévalóságnak. Valamikori dogmatika-professzorom, Gál Ferenc könyve jut eszembe: ez már „az idő az örökkévalóságban”.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 9. Mi a kellő idő?

A Szentírás kétféle időt ismer: a kronoszt és a kajroszt. A kronoszt jól ismerjük, pl. a kronológia szóból. Ez a metronóm, az ingás óra, az elemes óra vagy a legmodernebb atomóra világa, a maga könyörtelenségével, szívtelenségével, a mechanikus, tartalom nélküli idő. A kajrosz az, amit Szent Pál így emleget: „itt a kellő idő, itt az üdvösség ideje”. Ez a megszentelt, Istennek áldozott, Krisztus jelenlétében átélt idő. Ennek köreit, egységeit tekintettük át, a nap megszentelésétől az egyházi évig.

Vannak azon további, köztes idő-egységek is. Ezek hosszabbak, mint egy hét, de rövidebbek, mint egy év.  Ezekben nemcsak a „szüntelen imádság” valósul meg, hanem további elemek is megjelennek bennük, mint a böjt, az elmélkedés, az idő megszentelésének más formái.

A hét fölött rögtön ott van a nyolcad is: nagyobb ünnepeinknek (mint karácsony, vízkereszt, húsvét, pünkösd, Úrszínváltozás, Kis- és Nagyboldogasszony) ilyen nyolcada van, ami alatt énekeljük az ünnep főbb énekeit is, a napi tiszteleti módok mellett. Sőt Keresztfelmagasztalásnak kétszeres nyolcada van: egyik az ünnep beköszöntése előtt, másik az ünnepet követően. Érdekes módon a latin szertartásból ismert kilencedek eredetileg nincsenek nálunk.

Vannak nálunk egy-egy hónapot átfogó idősszakok is, és ezekhez időszaki böjtök kapcsolódnak. Ilyen karácsony előböjtje, vagy ugyanígy Péter és Pál apostolfejedelmek böjtje és Nagyboldogasszony előböjtje. Ezek alatt az időszakok alatt kötelező a hétfő-szerda-péntek hústól való tartózkodás. míg, tudjuk, a II. vatikáni zsinat óta más, közömbös hetekben a megtartóztatás behelyettesíthető más jámborsági cselekedetekkel, így erénygyakorlatokkal.

Van aztán negyvened is. Érdekes módon ilyen időszak mind a zsidóságnál, sőt az Úr Jézus épp Mózes negyvennapos böjtjét élte meg a pusztai megkísértés idején, és megtalálható a muszlimoknál is (lásd Ramadám böjtje), ha ezek gyakorlata el is tér a mienkétől. A nagyböjtöt természetesen megtartja a nyugati szertartás is. Más azonban a 40 nap kiszámítási módja. Néha nem is értjük: hogy beszélhetünk negyven napról, mikor – ha jól utána számolunk – hét hétre terjed ki a nagyböjt. 7x7 pedig testvérek között is 49 nap lenne. A vasárnapokat azonban nem kell beleszámolnunk, hiszen az mindig „kis húsvét”. Így már csak 42 nap marad, Keleten is, Nyugaton is, vagyis két nap a többlet. Ezt a két napot Nyugaton úgy veszik el, hogy csak szerdán (hamvazószerdán) kezdik a nagyböjtöt, mi pedig úgy, hogy nagypénteket-nagyszombatot már húsvéthoz számítjuk (tehát ez a „szenvedés pászkája”, míg húsvét vasárnap a feltámadás pászkája), még akkor is, ha történetesen nagypénteken szigorú böjtöt tartunk. Mint tudjuk, a szigorú böjt azt jelenti, hogy nemcsak húst nem ehetünk, de tejes-vajas-tojásos eledelt (pontosabban: melegvérűállatokból származó ételeket) sem fogyaszt­hatunk. Nálunk mennyiségileg nincs megszabva, mennyit ehetünk egy böjti napon. Régebben a böjt végig vonult egész nagyböjtön. Ma már csak ez a két szigorú böjti nap maradt meg, és a hétfőn-szerdán-pénteken megkövetelt hústól való tartózkodás. Más „megszorítások” is jellemzik azonban a böjti időszakot: így hétfőtől péntekig nem végzünk szentliturgiát, mintegy megvonjuk magunktól a teljes misztérium ajándékát. De mivel a hívek ilyenkor vágynak áldozásra, kialakult az előre megszentelt áldozatok liturgiája, amelyet szerdán-pénteken végzünk, és ezeken mégis csak magunkhoz vehetjük a „mennyei eledelt”.

A másik negyvennapos időszak a húsvét utáni 40 nap, amelynek azonban egészen más a jellege: nem annyira a böjt, mint az öröm, az ujjongás tölti ki ezt a húsvéti időt. Ez az időszak a mennybemenetel (áldozócsütörtök) ünnepéig terjed. Ez megfelel az Apostolok cselekedeteiben (1,3) leírt 40 napnak, amely alatt az Úr Jézus „sok csalhatatlan jellel bizonyította, hogy él”. Ez a 40 nap egészül ki ötveneddé, mikor elérjük pünkösd (pentekoszt) napját, vagyis átéljük a Szentlélek eljövetelét.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 10. Mi az a szokásos kezdet?

Érdekes módon a szentliturgiában nem, de a zsolozsmánk szinte mindegyik egységében, formájában megjelenik a szokásos kezdet. Mi is ez, mit is kezdj vele? Miért is épp ezzel kezdjük imádkozásunkat?

Nos, nem feledhetjük: a zsolozsma az egyház (a keleti egyház) közösségi imádsága. A szokásos kezdet az egyház hitét foglalja össze, mégsem egyszerűen hitvallás (krédó) formájában, hanem dinamikus, jórészt rövid imádságokkal. Mégpedig párbeszédet, két, egymásnak felelgető „kart” (kléroszt, klíroszt) feltételező formában. Ezért már itt, eleve ajánlom, hogy lehetőleg ketten, párban végezzétek, vagy ha egyedül végzed, akkor is kis lélegzetvétellel válaszd külön az egyes rész-imádságokat. Így a szokásos kezdet olyan, mint a hangsorban a „dó”, a tonika, az alaphang. Megadja a zsolozsma alaphangját, amire aztán a többi imádság-elem ráépülhet.

A szokásos kezdet előtt adott esetben a zsolozsma-rész kezdő áldását végezzük, de van úgy is, hogy csak maga a szokásos kezdet iktatódik be.

E „kezdet” első sora, hangütése: „Dicsőség néked, Istenünk, dicsőség néked!” Ne feledjük: az imádság nem kívánságok elsorolása, különösen nem követelés, hanem – imádás, Isten dicsőségének meghirdetése, Isten megdicsőítése. A sort keresztvetés is kíséri.

Rögtön ezután a Mennyei Király következik. Olyan ez, mint Nyugaton a Veni Sancte. Ez a Szentlélek leesdése. Tudjuk, Szent Pál szerint valójában nem is mi imádkozunk, hanem „a Lélek könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm8,27). A Szentlélek a Szentháromság vérkeringésébe kapcsol bele bennünket. És itt helyesbítenünk kell az imádság szokásos meghatározását (vö. „párbeszéd Istennel”). Sokkal több. Az isteni léten belüli hármas párbeszéd sodrásába való bekapcsolódás, és ehhez maga a Szentlélek segít el bennünket.

Épp ezért rögtön rövid szentháromságos formula következik: a Szent Isten, a Triszágion, amelyet a liturgiából is jól ismerünk. Büszkén vallhatjuk, hogy mi, görögök nem egyszerűen „Istenben” (az isteni lényegben vagy isteni természetben) hiszünk, mintha Isten csupán egyszemélyű valóság lenne, hanem abban az Istenben, aki három isteni személy, ti. az Atya, a Fiú és a Szentlélek! Ezt az imát és a további, Szentháromságra utaló egységeket is keresztvetéssel kísérjük.

Ezt az igen tömör hitvallást négy (!) további szentháromságos formula is megerősíti. Az első a kezdő sor dicsőség-mondását most már konkretizálja: ti. immár a három isteni személy felé kiáltja oda a dicsőséget, három lépésben: ti. hogy valósuljon meg a jelenben, az idők folyamán és az örökkévalóság egészében. Ezt Kis dicsőségnek (kis gloriának) is szoktuk nevezni, szemben a Nagy dicsőséggel, amely az utrenye befejező részében található (Nagy Doxológia).

Rögtön utána másik trinitárius imádság következik. Ennek első mondata külön is szót érdemel. „Szentháromság, könyörülj rajtunk!” – mondjuk. Tehát megjelenik maga Szentháromság fogalma is, de a három személyt olyan lét-egységnek látjuk, hogy nem többes, hanem egyes szám 2. személyben szólítjuk meg! Utána megszólítjuk az egyes személyeket, de kicsit rejtjelesen (Urunk, Uralkodó, Szent), és bűnbocsánatot, lelki gyógyulást kérünk tőlük.

Ezután három Uram, irgalmazz! következik, és már értjük, miért hármas. Az irgalom kérése arra épül, hogy bűnösök vagyunk, de bízunk a kegyelem erejében.

Ezután megismételjük a Kis dicsőséget. A keresztvetés itt is megjelenik természetszerűeleg.

A háromságos formulákat a Miatyánk követi, amelyre maga az Úr Jézus tanított bennünket. Ez egyúttal minden imádság mintája és ősformája is. Megtanít pl. arra, hogy elsősorban lelki, kegyelmi adományokat kell kérnünk, a mindennapokhoz legfeljebb csak a legfontosabb életfeltételeket. Ebben az imánkban a Mennyei Atyához fordulunk, de nálunk, görögöknél a hozzáfűzött kiegészítés (a liturgiákon a papi fennhang) már újra szentháromságos forma, minden más közösség, felekezet gyakorlatától eltérőleg, amit mintegy jóváhagy a közösség Ámenje.

Ezután 12 Uram, irgalmazz következik. A tizenkettes szám az apostoli testületre, és így az apostoli egyházra utal, másrészt tovább erősíti annak tudatát, hogy (Pilinszkyvel szólva) „minden kegyelem.

A záró imádság a hármas Jertek, imádjuk. Ez az imádság emlékeztet a liturgia szokásos bemeneti versére, de itt ez is három lépcsőben bomlik ki. Először csak Istent emlegetjük, másodszor már konkrétan Krisztust, harmadszorra pedig „magát Jézus Krisztust, a mi királyunkat, Urunkat és Istenünket”. A kétkedő, majd hitre eljutó Szent Tamás apostol kiáltása („Én Uram és én Istenem!” Jn 20,28) visszhangzik ebben az ima-formában. A feltámadt Krisztus ugyanis nemcsak ember számunkra, hanem megváltó, sőt Isten, isteni személy. De Tamás felismerését immár nem az egyes ember, hanem az egyház, mint közösség mondja ki. E hármas ima-fűzért nemcsak, hogy keresztevetéssel kísérjük, hanem meghajlással is. Szokásban van, hogy az első két „Jertek” alatt csak főhajtással, a harmadik alatt metániával, nagyobb meghajlással.

Még valamit hadd említsek meg. Kár lenne, ha a szokásos kezdet tényleg csak szokás, ledarált szöveg, afféle ima-malom üresjárata lenne számunkra. Amennyire csak lehet, mindig oda kell figyelnünk a tartalmára is. Ez a lépcső, az ajtó, amely megnyitja az utat a zsolozsma épületének többi belső várkastélyához.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 11. Hogyan vess keresztet?

Szertartásainkban, így a zsolozsmában is, gyakran vetünk keresztet.

Hogy először e mozdulat módjáról szóljak, már az is feltűnő, mondjuk, egy latin szertartású számára, hogy mi nem a jobb kéz öt ujjával vetünk keresztet, hanem jobb kezünk három ujját (ti. a hüvelyk-, a mutató és a középső ujjat) összefogva, és két további ujjunkat tenyerünkhöz szorítva vetünk keresztet. Ez már maga is hihetetlen tömör hitvallás: az összetett ujjak a Szentháromság titkára utalnak, tehát, hogy a három személy egy, egyetlen isteni természet részesei, a két lehajtott ujj pedig Krisztus kettős természetére utal, tehát, hogy valóságos Isten is és valóságos ember is.

A mozdulatot imádság kíséri: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevének említése, akár azzal a kezdő szóval: „dicsőség…”, és ilyenkor a neveket részes esetbe tesszük, vagy a nevekhez hozzátéve: „…nevében. Amen”.

De a kéz mozgása is hitvallást foglal magába. Először homlokunkat érintjük, az Atya nevének említésekor, a Fiú szóra lehozzuk kezünket a mellünkre, aztán a Szentlélek szavára jobb vállunkat érintjük, majd bal vállunkat. Keresztvetésünk tehát itt is eltér a latin szertartásban kialakult szokástól. Azért visszük kezünket előtt jobb vállunkra, mert Krisztus – Hiszekegy szavai szerint – mennybe­menetele után ott „ül az Atyának jobbján”, vagyis az isteni élet részese.

Hogy mikor vetünk keresztet? – Valahányszor a Szentháromság említése történik, de már akkor is, ha valamelyik isteni személyre utal az imádság szövege.

Hogy hogyan vessük a keresztet? Sajnos, azt mondják is ránk más vallásúak: „A görögök hányják magukra a keresztet”. Nos, az baj lenne, ha tényleg csak úgy „hánynánk” magunkra ezt a jelet. A legfontosabb éppen ez: mindig ünnepélyesen vessünk keresztet, szépen kirajzolva a kereszt alakját. Ne feledjük: a megváltás jelét égetjük magunkra, annak tudatában, hogy keresztény létünk Krisztus-követés, sőt kereszt-hordozás!

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 12. Hogyan rakd össze a vecsernyét?

Természetesen, nem nekünk kell összeraknunk a vecsernyét, hiszen az énekes- vagy a zsolozsmás könyvben adva van a menete, az Utasítás pedig részletezi, mit kell egy-egy adott alkonyati zsolozsma folyamán végeznünk. De mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hol a helye a nap megszentelésében, milyen elemekből épül fel. Igen, olyan ez, mint az építőjáték, amelyet már kis korunkban is össze tudunk rakni.

Már utaltam rá: keleti szertartásunk jellemzője az üdvtörténeti gondolkodás. Egyetlen napban is benne sűrűsödik az egész üdvtörténet. A napot éppen az alkonyati zsolozsmával kezdjük, ez a nap „ádventi” része. Ezért át- meg átszövik az Ószövetségre való utalások: a zsoltárok, több formában is (ld. kezdő zsoltár, a Boldog ember kezdetű zsoltár, az Uram, tehozzád s az azt követő sztihirák előversei, a prokimen-zsoltár, az az előverses sztihirák előversei és Simeon éneke). Talán utóbbi foglalja össze leguinkább a vecsernye mondanivalóját: amint a Találkozás ünnepén az agg Simeon, úgy mi is vágyunk a megváltás után, és ez már el is érkezett számunkra, a Világ világossága, Krisztus személyében.

De ahogy az Újszövetség az Óban rejtőzik, az Ó viszont az Újban tárul fel, már a vecsernyében is éneklünk a célbaérésről: Krisztusról. Róla dzól az Enyhe világossága kezdetű énekünk és az Add, Urunk. Mindkettő csodálatosan tükrözi az esti hangulatot is. Utóbbi pedig ugyanolyan szentháromságos szerkezetű, mint a szokásos kezdet már elemzett fohászai.

Vannak olyan elemek is, amelyek a liturgiában is megjelennek: az ekténiák (a Nagy ekténia, a Teljesítsük és a Hármas ekténia), amelyek az Egyház kéréseit terjesztik Krisztusunk elé, és amelyeket mindig szentháromságos formula zár le.

Ami a vecsernye változó részeit illeti, kétféle formában találkozunk velük: a sztihirákban és a tropárokban. A sztihirák verses éneket jelentenek. A liturgiában kevésszer jelennek meg (a Miatyánkban, és többnyire a Valóban méltóban). Mindig a Nyolchangú énektár valamelyik dallamán énekeljük őket, mégpedig párbeszédes formában: ti. egy-egy zsoltársorra énekeljük az előverseket, amikre a sztihira a válasz. Így már ez az egy elem is Ó- és Újszövetség egybefonódását fejezi ki. Itt, a vecsernyében a legváltozatosabb tartalommal töltődnek fel: utalnak az épp soron lévő ünnepre, ünnepkörre vagy a soron lévő hangra, az adott heti napra és az aznapi szentre, rendszerint az Istenszülőre is. A sztihirák sorát Kis dicsőség előverssel bevezetett sztihira zárja.

A másik változó elem a tropárok sora. A tropár az ünnepeknek, az ünnepeltek életének lényegét foglalja össze tömör formában. Az ünnepre vagy épp a vasárnapra, a napi szentre és az Istenszülőre utalnak, de csupán egy-egy énekkel.

A tropárok után elbocsátó imádságok és áldás következik.

Hogyan végezd az alkonyati zsolozsmát? Nos, vesd bele magad az üdvösség történetének átélésébe, így készülhetsz fel a Pléróma, a Teljesség, Krisztus érkezésére!

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 13. Mi az az esti kis zsolozsma?

Vecsernye után az esti kis zsolozsma (az apodipnon to mikron) következik. Valójában nem is kis, rövid egység ez, kitölthet egy órát is. Csak azért „kicsi”, mert utána az esti nagy zsolozsmát végezzük. Szerteágazó végzését nem könnyű nyomon követni, ezért talán ismét a főbb elemeket érdemes különválasztanunk.

Erőteljes benne az üdvtörténeti, ószövetségi elem: a szokásos kezdet után itt is zsoltár következik, majd a nicea-konstantinápolyi Hitvallás után kánon. Ez új mozzanat a zsolozsmázásban. A már jelzett ének-alapformák (sztihira, tropár, konták) mellett új, sajátos műfaj. Nem egyetlen ének, hanem szűken véve nyolc ún. ódából álló énekfűzér. Ez a szám kilenc volna, de 2. óda sohasem található, ezért az 1. óda után azonnal a 3. következik, és a sor a kilencedikig fut el. A 2. óda „kihagyása” az ún. apofatikus vonás, a hallgatás, ami azt fejezi ki, hogy a nagy isteni misztériumokat igazában véve lehetetlen szavakba önteni. A kánonok legfőbb jellemzője, hogy az üdvtörténetet mutatja be, Isten nagy, szabadító tetteit, mint amilyen volt az egyiptomi szabadulás, a babiloni ifjak megmenekülése a tűzből, végül az Istenszülő szűzi foganása. Tudjuk, a kánon szó a régieknél súlypontot, zsinórmértéket jelentett. Ahogy a Szentírásnak, vagy aztán a szentmisének is megvan a kánonja, súlyponti része, úgy ebben a zsolozsma-egységben, vagy később az utrenyei zsolozsmában is van kánon, hitünknek ez az irányt szabó zsinórmértéke.

Az esti kis zsolozsma esetében persze a helyzet ennél bonyolultabb. Nem is egyetlen kánon szövegeit kell vennünk, hanem párhuzamosan több kánonéit is: figyelembe kell vennünk, a hét melyik napján is járunk, de ennek kánonjához hozzá kell tennünk az eucharisztia, az Istenszülő és a napi szent, szentek kánonját is. Ezeknek a kánonoknak az énekei már túlmutatnak az üdvtörténeti előzményeken, rendszerint a megtestesülésről, a bűnbánatról, az üdvösség magasztalásáról szólnak. Az eucharisztia motívuma azért olyan hangsúlyos itt, mert bár még csak most nyitottuk meg a nap megszentelésének ajtaját, él bennünk a gondolat, hogy holnap, azaz a következő napon eucharisztikus liturgia, és így áldozás következik. „Félelemmel és rettegéssel közeledjünk mindnyájan Krisztus isteni szentségéhez – szólít fel bennünket pl. a szerda nap egyik tropárja –, mert valóban az ő szent testét és valóban az ő drága vérét vesszük magunkhoz!”

A kánon után a Valóban méltó vagy az adott ünnep magasztalása következik, azután a szokásos kezdet rövidebb változata, utána az előírt konták, tropár, tropárok, tehát újszövetségi elemek, majd egy újabb ima-egység, amelynek részei: 40 Uram, irgalmazz (ötös egységekben), papi imádság, 3 Uram, irgalmazz, kis dicsőség, a Ki a keruboknál kezdetű ima, újabb papi imádság. Ami itt talán külön szót érdemel, az a 40 Kürie. Soknak tűnik? Nos, nem kérhetjük elégszer Krisztusunk irgalmát! Tudatosan kell végeznünk, különben csak ima-malom, „ram-irgalmazz-sorozat” lesz belőle!

A kis zsolozsma ezután a hagyomány gazdag tárházából két istenfélő férfiú imádságát idézi föl: Pál euergetiszi szerzetes imáját, amelyet a pap az Istenszülő ikonja előtt térdelve végez és Pandektosz Antiochosz szerzetes imádságát, a Krisztus-ikon előtt térdelve. Ezekben az elég hosszú imákban egybefonódik a tényleges napszak lezárulásának, és életünk alkonyának, vagyis halálunk várásának és a halottainként való könyörgésnek a motívuma. A záró imádságokban az éjféli zsolozsma záró akkordjait vételezzük előre. Az esti kis zsolozsma tehát csodálatos egységbe ötvözi az üdvtörténeti előzményeket, a Krisztus-eseményt, az üdvösség távlatát, az egyén és a közösség megváltás-vágyát és eggyé válását.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 14. Mi újat hoz az esti nagy zsolozsma?

Az esti kis zsolozsma után az esti nagy zsolozsma (az apodipnon to mega) következik. Hasonló elemekből tevődik össze, mint az előző: szokásos kezdet, zsoltárok, a napszakra vonatkozó tropárok, Hiszekegy, újabb szokásos kezdet, ünnepi vagy napi tropár, az éjjeli alvásra való előkészület, neves „előfutárok” imái, újabb zsoltár, a 40 Uram, irgalmazz és a hozzá kapcsolódó egység, két ízben is, áldás, főhajtás, elbocsátó.

Van azonban a nagy zsolozsmának néhány olyan része, amely külön is szót érdemel. Az elején, a zsoltárok után felhangzik Izaiás próféta éneke (Iz 8,9-9,6), a Velünk az Isten, amelyet jól ismerünk karácsony éjjeléről. Pontosan ez határozza meg a zsolozsma-egység helyét a nap megszentelésének körében, vagyis az üdvtörténetet elénk táró folyamatban. Izaiás messiási jövendölése ez, amelyet a Szent Máté-evangélium is átvett (vö. Mt 1,23). A megtestesülés titkának átélésére készít fel: „Mert kisded született nekünk, és fiú adatott nekünk”.

Van aztán egy érdekes könyörgés-sor a Hiszekegy után. Ebben először az Istenszülőt szólítjuk meg, mégpedig azokkal a szavakkal, amelyek az Üdvözlégy „latin” változatának második részében szerepelnek („Asszonyunk, Szűz Mária…), utána pedig kiemelkedő szentektől kérjük ugyanazt, mint Máriától: „imádkozzál/imádkozzatok érettünk, bűnösökért”. A zsolozsma kicsit később így indokolja meg a közbenjárókhoz való folyamodásunkat: „Uram, ha szenteid nem könyörögnének érettünk…, hogy is merészelnénk éneket mondani” neked?

Itt is szerepel két hosszú imádság. Az egyik Nagy Szent Baziltól származik. Ebben egybeszövődik a nap lezárulásának hangulata a bűnbánattal és az utolsó ítéletre való felkészüléssel. Jól egészíti ki ezt az 50. zsoltár jól ismert szava: „Töröld el minden gonoszságomat” és a 101. zsoltár: „Mert mint a füst, elenyésznek az én napjaim, és tetemeim, mint a forgács, elszáradnak”. A másik Manasszesz zsidó király imája, amely Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez fordul, és így esdekel megbocsátást, annak tudatában, hogy „a tenger fövényének száma fölött vétkeztem”. Manasszeszről tudjuk, Izrael 12. királya volt, Kr. e. 687 és 642. között élt. Amikor Bábelbe hurcolták, akkor mondta el ezt az imáját, amelyet apokrif írat őrzött meg, de a keleti egyházban rendszeresen énekelték. Így ez az imádság is az ószövetségi motívumot erősíti.

Szerzetes-közösségekben a bűnbánat egy sajátos formája is beiktatódik az esti nagy zsolozsma vége felé: akárcsak az éjféli zsolozsmában, bocsánatkérések hangzanak el. Ez a bűnbánat „vízszintes”, ember és ember, egyén és közösség közötti formája, ahol tehát a közösség tagja társaitól és elöljárójától kér bocsánatot. Annak visszhangja ez a motívum, amit az üdvözítő a Hegyi beszédben kér tőlünk: „Mielőtt ajándékodat az oltárhoz viszed…, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat” (Mt 5, 23-24), és főleg: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Bizony, az évszázadok folyamán mintha elhalványodott volna a bűnbánatnak ez az összetevője…

De mint oly sokszor, ebben a zsolozsma-egységben sem kerülhetjük ki, hogy mint végső menedékhez, Máriához forduljunk életjobbulásunk folyamatában: „Minden reményemet benned helyezem, Istennek Anyja! Őrizz meg engem a te oltalmad alatt!”

Az esti nagy zsolozsma tehát fontos része mindennapjainknak, üdvösségre-törekvésünk elősegítője.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 15. Virrasszatok!

Az esti nagy zsolozsma után az éjféli zsolozsma, más néven az éjféli istentisztelet jön a sorban. Végzésével az Úr Jézus felszólításának engedelmeskedünk: „Virrasszatok és imádkozzatok!” (Mt 26,41). Imarendünkben három formája is van: hétköznap-éjféli, szombat-éjféli, illetve vasárnap-éjféli zsolozsma.

A hétköznap-éjféli istentiszteletben az ószövetségi elem a zsoltározás. Itt kell megismerkednünk a kathizma fogalmával. A katedra szót ismerjük. A kathizma (az állva végzendő részekkel ellentétben) azt jelenti, ülve végezhetjük. Ebben az istentiszteletben a 118. zsoltár (a XVII. sz. kathizma) kerül sorra, amely azonban öt napra van elosztva. Ahogy végezzük ezt, ezeket, rájövünk, hogy ez a zsoltár nagyon is ismerős: a temetés szertartásában kerülnek elő egyes részei. Rögtön hétfőn ez a kezdő vers: „Boldogok, kiknek útjuk feddhetetlen”, szerdán: „Kezeid teremtettek és alkottak engem”, csütörtökön: „Tied vagyok én, szabadíts meg engem”, pénteken: „Tekints reám és könyörülj rajtam azok ítélete szerint, kik nevedet szeretik”. A zsoltár tehát belénk vési a Tóra, a Törvény szerinti élet elveit, és mintegy így készít fel saját halálunkra. Ezt a motívumot erősíti meg az ún. halotti ima is, amelyben szeretteinkről emlékezünk meg. Speciális ima-sor az éjféli ekténia is. E zsolozsma-egység másik gyújtópontja Krisztus újraeljövetelének, parúziájának várása. Nagyon ismerős ez a tropár is, nagyheti szertartásainkból: „Íme, a vőlegény jő éjfélkor, és boldog a szolga, kit virrasztva talál”. A tropárban idézett kép az okos szüzek példabeszédéből való (Mt 25,1-13 és párh.). Mivel ez virrasztási szertartás, ennek lényegét ragadja meg a zsolozsma: lelkiéletünk felkészülés a Krisztussal való találkozásra.

A szombat-éjféli istentisztelet a IX. kathizmát, vagyis 64-69. zsoltárt öleli magába, de ezeket nyolc hétre elosztva kell elvégeznünk. Számos prokimen, szertartás-elem is ismerősen cseng végzés közben. A 67. zsoltár már a húsvéti diadalének előverseit idézi: „Keljen fel az Isten, és széledjenek el az ő ellenségei…”. Ez az átmenet szombatról vasárnapra már a nagy átmenetet, a pászkát idézi számunkra. Itt is igazolódik a szláv népek szóhasználata: a vasárnap ­ húsvét (voszkreszenye). A szokásos elemek mellett sokat­mondóak a Szentháromság-tropárok (a triadikonok) is. Keleti egyházunk egy percig sem feledkezik meg a Szeretet-Istenről.  A zsolozsma itt már a győzelmi éneket vételezi előre a vasárnapi liturgiából: „Szent, szent, szent vagy, Istenünk!” Az istentisztelet azután Szent Eusztrát nagyvértanú imáját veszi kölcsön, amely a bűnbánat és a megváltás utáni vágy motívumait foglalja magába, majd a hétköznapi virrasztás részei (halotti ima, ekténia, elbocsátó) térnek vissza.

A vasárnap-éjféli zsolozsma első része a Szentháromság-kánon, amely egyik oldalról (ószövetségi elemként) a feltámadási kánon egyik irmoszát veszi elő, ti. az 1. és a 3-9. óda a nyolc feltámadási kánon egy-egy irmoszát, másik oldalról Szentháromság-dicsőítő himnuszokat idéz. A szenthárom­ságos jelleget erősítik a tropárok (ti. triadikon-tropárok) is: „Zengjük mindnyájan… az Atyát és Fiút és isteni Lelket, a háromszemélyű Hatalmasságot, mint egyerejűt és egyuralkodásút!” A zsolozsma idézi Márk szerzetes könyörgését is, melyet szintén a „mindenható és életteremtő Szentháromság”-hoz intéz. Vasárnapunk kiemelkedő módon hitünk teljességének megélése és megvallása.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 16. Az utrenye súlya

Hajnalban új napra lépünk át. Első közös végzésünk a reggeli zsolozsma (orthrosz, utrenye). Vasár- és ünnepnapokról is jól ismerjük, de mindennapjainkat is színessé teheti. Valamikor eleink úgy osztották be a napot, hogy a háziasszonyok utrenyére mentek el, hogy aztán délelőtt nyugodtan főzhessenek, és mire megjön a család többi tagja, már forró leves és friss sültek várják őket. Keleten tehát nem feltétlenül, és nemcsak a szentmise jelenti a nap megszentelését. Az utrenye súlyát jól mutatja, hogy legfényesebb szertartásunk, a feltámadási szertartás nem eucharisztikus liturgia, hanem reggeli istentisztelet!

Persze, itt egy sokrétegű, igen összetett szertartásról van szó, szinte lehetetlen néhány mondatban összefoglalni, ezért tényleg csak a súlypontjait tudom most kirajzolni. A nap megszentelésén belül egyértelmű az üdvtörténeti vonatkozás. Az Ószövetségre utal a zsoltár (sőt zsoltárok egész rendszere, az ún. hexapszalmosz, hat zsoltár, amely hét napra van elosztva), jelesebb napokon a polüeleosz (polyeleos) vagy Sokirgalmú ének, amely az egyiptomi szabadulás emlékét (a zsidók pászkáját) idézi fel (vö: az Úr „megverte Egyiptomot elsőszülötteivel”), a kánon, amely, mint már láttuk, Isten nagy szabadító tetteinek (teremtés, átkelés a Vörös tengeren, a babiloni ifjak a tüzes kemencében, a Szűzanya örömhírvétele) felidézése, és a dicséreti sztichirák előversei. Itt jegyzem meg: minden hangnak (v.ö. Oktoéch), minden ünnepnek, szinte minden szentnek, vagy legalább a szentek típusainak (apostol, vértanú, szent­életű atya stb.), megvan Keleten a maga kánonja. Nagyobb időszakot átfogó kánonok is vannak, ezeket katavásziáknak nevezzük.

De az ószövetségi előzmények, előképek vonulatára már ráépül az üdvtörténeti célbaérése, a Krisztus-esemény, pontosan úgy, ahogy az evangéliumokban (főleg a Máté-evangéliumban), vagy a mi a húsvét éjjeli szertartásunkban. Ó- és Újszövetség egymásba fonódását csodálatosan fejezi ki a Szűzanya Magasztaló éneke, még ha nem is minden ünnepen vesszük ezt, és kivétel nélkül mindig a 9. irmosz, amely mindig a megtestesülés titkáról szól. És már feltündökölnek a feltámadás fényei is: vasárnaponként a folyó hang tropárjai és az ún. leülők (kathizmálionok) mind húsvétot idézik. A kezdő zsoltárokra (és a Sokirgalmú énekre) rímel vissza az „új és szent pászka” dicsőítése, a Feltámadási magasztaló ének, amely a kenethozó asszonyok történetét idézi fel. Vasárnaponként a feltámadási evangéliumok egyike hangzik fel, és utána a Látván Krisztus feltámadását kezdetű papi imádság és a feltámadásra utaló sztichira.

A harmadik vonulatot az egyház „mai napja” jelenti. A könyörgés-sorok (ekténiák, mint a Nagy ekténia, a hármas és a kérő (most: reggeli) ekténia kéréseinket viszik Krisztus Urunk elé; a Nagy doxológia az utrenye végén a hívő nép Isten-dicsőítésének foglalata. Negyedik vonulat az éppen szóban forgó ünnep, szent megéneklése, tehát mintegy az eszkatológiai, végidőre mutató dimenzió. A tropárok közt kap helyet az ünnepelt, ünnepeltek dicsőítése, a dicséreti sztichirákban, megfelelő rend alapján. Hétköznapokon nem is annyira a húsvéti jelleg dominál, hanem a szentek egységének, közösségének ez az átélése. Az Üdvözítsd kezdetű ekténia a nevesebb szentek tiszteletét kapcsolja össze üdvösség-várásunkkal.

Természetesen, az utrenye igazi szépsége csak akkor tárul fel, ha (a zsoltárok kivételével) énekelve végezzük. Magán-ájtatosságunkban persze recitálva is vehetjük. Ez a zsolozsma-egység hosszabb elbocsátóval zárul.

Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 16. Az utrenye súlya

Hajnalban új napra lépünk át. Első közös végzésünk a reggeli zsolozsma (orthrosz, utrenye). Vasár- és ünnepnapokról is jól ismerjük, de mindennapjainkat is színessé teheti. Valamikor eleink úgy osztották be a napot, hogy a háziasszonyok utrenyére mentek el, hogy aztán délelőtt nyugodtan főzhessenek, és mire megjön a család többi tagja, már forró leves és friss sültek várják őket. Keleten tehát nem feltétlenül, és nemcsak a szentmise jelenti a nap megszentelését. Az utrenye súlyát jól mutatja, hogy legfényesebb szertartásunk, a feltámadási szertartás nem eucharisztikus liturgia, hanem reggeli istentisztelet!

Persze, itt egy sokrétegű, igen összetett szertartásról van szó, szinte lehetetlen néhány mondatban összefoglalni, ezért tényleg csak a súlypontjait tudom most kirajzolni. A nap megszentelésén belül egyértelmű az üdvtörténeti vonatkozás. Az Ószövetségre utal a zsoltár (sőt zsoltárok egész rendszere, az ún. hexapszalmosz, hat zsoltár, amely hét napra van elosztva), jelesebb napokon a polüeleosz (polyeleos) vagy Sokirgalmú ének, amely az egyiptomi szabadulás emlékét (a zsidók pászkáját) idézi fel (vö: az Úr „megverte Egyiptomot elsőszülötteivel”), a kánon, amely, mint már láttuk, Isten nagy szabadító tetteinek (teremtés, átkelés a Vörös tengeren, a babiloni ifjak a tüzes kemencében, a Szűzanya örömhírvétele) felidézése, és a dicséreti sztichirák előversei. Itt jegyzem meg: minden hangnak (v.ö. Oktoéch), minden ünnepnek, szinte minden szentnek, vagy legalább a szentek típusainak (apostol, vértanú, szent­életű atya stb.), megvan Keleten a maga kánonja. Nagyobb időszakot átfogó kánonok is vannak, ezeket katavásziáknak nevezzük.

De az ószövetségi előzmények, előképek vonulatára már ráépül az üdvtörténeti célbaérése, a Krisztus-esemény, pontosan úgy, ahogy az evangéliumokban (főleg a Máté-evangéliumban), vagy a mi a húsvét éjjeli szertartásunkban. Ó- és Újszövetség egymásba fonódását csodálatosan fejezi ki a Szűzanya Magasztaló éneke, még ha nem is minden ünnepen vesszük ezt, és kivétel nélkül mindig a 9. irmosz, amely mindig a megtestesülés titkáról szól. És már feltündökölnek a feltámadás fényei is: vasárnaponként a folyó hang tropárjai és az ún. leülők (kathizmálionok) mind húsvétot idézik. A kezdő zsoltárokra (és a Sokirgalmú énekre) rímel vissza az „új és szent pászka” dicsőítése, a Feltámadási magasztaló ének, amely a kenethozó asszonyok történetét idézi fel. Vasárnaponként a feltámadási evangéliumok egyike hangzik fel, és utána a Látván Krisztus feltámadását kezdetű papi imádság és a feltámadásra utaló sztichira.

A harmadik vonulatot az egyház „mai napja” jelenti. A könyörgés-sorok (ekténiák, mint a Nagy ekténia, a hármas és a kérő (most: reggeli) ekténia kéréseinket viszik Krisztus Urunk elé; a Nagy doxológia az utrenye végén a hívő nép Isten-dicsőítésének foglalata. Negyedik vonulat az éppen szóban forgó ünnep, szent megéneklése, tehát mintegy az eszkatológiai, végidőre mutató dimenzió. A tropárok közt kap helyet az ünnepelt, ünnepeltek dicsőítése, a dicséreti sztichirákban, megfelelő rend alapján. Hétköznapokon nem is annyira a húsvéti jelleg dominál, hanem a szentek egységének, közösségének ez az átélése. Az Üdvözítsd kezdetű ekténia a nevesebb szentek tiszteletét kapcsolja össze üdvösség-várásunkkal.

Természetesen, az utrenye igazi szépsége csak akkor tárul fel, ha (a zsoltárok kivételével) énekelve végezzük. Magán-ájtatosságunkban persze recitálva is vehetjük. Ez a zsolozsma-egység hosszabb elbocsátóval zárul.

Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 17. A pirkadat órája

A reggeli istentisztelet után már az imaórák következnek, elsőnek éppen az első óra. Időpontja: hajnali hat óra, tehát tényleg pirkadatra, hajnalhasadásra végezzük. Ez az az időpont, amikor elfogták az Úr Jézust. Ő maga jegyezte meg, miután virrasztásra-imádkozásra szólította fel tanítványait: „Itt az óra! Az Emberfia bűnösök kezébe kerül!” (Mt 26,45).

Az első órában van jónéhány szokásos elem: a szokásos kezdet, a negyvenszeres Uram, irgalmazz, a hozzá kapcsolódó imádságokkal és a „fél” szokásos kezdettel. Nincsen benne kánon vagy sztihira, inkább csak a rövid liturgikus énekek (tropár, konták, istenszülői ének) jelennek meg. Az adventi elemet itt is elsősorban a zsoltározás képviseli. Ha az „órák közti” zsolozsmát, az első mezóriont is figyelembe vesszük, hat zsoltár kerül elosztásra a hét egy napjaira (ti. szombaton és vasárnap ugyanazt kell vennünk). Mégsem csupán ennyi az adventi elem. Már egyenesen karácsony titkára mutat előre az istenszülői ének. „Minek nevezzünk téged, Malaszttalteljes?” – teszi fel a kérdést, és kérdéssel válaszol: „Mennynek-e, mert fölragyogtattad az igazság Napját?” A gondolat nagyon is ismerős számunkra a karácsonyi tropárból: a napkeleti bölcsek azért érkeznek Betlehembe, hogy Krisztust, „mint az igazság Napját, leborulva” imádják. Történelmileg is tudjuk, hogy az ősegyházban e logika alapján került a téli napforduló után karácsony ünnepe. De az óra istenszülői énekéből világossá válik számunkra, hogy itt nem csupán csillagászati képpel van dolgunk, hanem Mária istenanyaságáról. Az ének így folytatja a „minek nevezzünk” kérdésre adható választ: „Tisztaságos Anyának, mert a mindenség Istenének Fiát hordoztad karodon.” Sőt édenkertnek is nevezzük most az Istenszülőt, ahogy számos liturgikus énekünkben, és ez a motívum már a feltámadás távlatához vezet el: „Paradicsomkertnek /nevezünk/, mert az enyészhetetlenség virágát nevelted!”

Az imádkozó tisztában van azzal is, hogy gyakorlatilag most indul útjára a nap, ezért ezt zengi: „Reggel meghallgatod az én szómat, én királyom és én Istenem!”. A napkelte hangulatát főleg a mezórion egyik imája fogalmazza meg: „Ki fölkelted a napot az igazakra és igaztalanokra, a gonoszakra és a jókra /vö. Mt 5,45!/, ki földeríted a hajnalt és bevilágítod az egész földkerekséget, világosítsd meg szívünket is… Óvj meg minket minden nappal repülő nyíltól”. Sőt kibomlik szemünk előtt a nap megszentelésének teljes köre is, ezért így szólalunk meg: „Teljék meg az én szám dicséreteddel, Uram, hogy énekeljem dicsőségedet, egész nap a te nagyvoltodat”.

E hajnali zsolozsmázás uralkodó eleme a fény-misztika: „Krisztus, igaz világosság, ki megvilágítasz minden e világba jövő embert, legyen ránk egyezve orcád világossága, hogy meglássuk benne a megközelíthetetlen fényt!” A fizikai fény szemlélete elvezet bennünket a kegyelem fényéhez, a Krisztusban megjelent Isten-ismeret világosságához. A János-prológus visszhangja ez, ahol ezt olvassuk: „Az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött!” (Jn 1,9). A zsolozsma szemlélete most is Krisztus-központú. Egész napunkat átvilágítja Krisztus igazsága, Nagy Szent Bazilnak szintén a mezórionban idézett imádsága szerint: „Ki az igazság szellemi napja vagy, ragyogj föl a mi szívünkben, töltsd be lelkünket vidámságoddal, taníts meg minket, hogy mindenkor a te igazságaidat gyakoroljuk!”

Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 18. A Lélek-áradás órája

Az első óra (és az első mezórion) után közvetlenül a harmadik óra és mezórion következik. Az ószövetségi, adventi elemet itt is a zsoltárok jelentik, hét napra elosztva, ha az órát és a mezóriont egybe számoljuk. A zsolozsma részeinek számbavételekor azt mondtuk, hogy a harmadik óra az Úr Jézus elítéltetésének órája. Nos, ez év közben nem nagyon tűnik elő, de a nagypénteki 3. királyi imaórából igen. Ott a zsoltárok utáni tropár így kezdődik: „Uram, ki mindenek élete vagy, a zsidók halálra ítéltek”.

És ez a tropár csodálatosan szövi egybe az előképeket (a Vörös-tenger kettéválasztását, a sziklából való víz-fakasztást) a Krisztus-eseménnyel (keresztrefeszítés, epével való itatás), mégpedig annak az alapmeglátásnak alapján, hogy már az előképekben is Krisztus, az Ige hajtotta végre a csodákat: „a sziklából vizet fakasztál”. A zsolozsma éppen úgy jár el, mint Szent Pál, aki szerint „a szikla pedig Krisztus volt” (1Kor 10,4). Gyakran teszik ezt utrenyei kánonjaink is. A 2. hangú feltámadási kánon 7. irmosza például azt vallja, „Krisztus a jámbor ifjakra lelki harmatot árasztott” a babiloni tüzes kemence történetében. A 3. óra további részei is hangsúlyozzák: „A mi Istenünk szabadító Isten!” Bár itt, a harmadik órában nincs kánon, az előbbi képek után itt is az istenszülő foglalja össze a megváltás-vágyat. „Istenszülő, te vagy a valódi szőlővessző – valljuk a napi szent tropárja után, az istenszülői énekben –, ki megnövesztetted nekünk az élet gyümölcsét”. Így tesszük magunkévá Szent Erzsébet tanúságtételét (Lk 1,42). A mezórion istenszülői énekében pedig Gábor arkangyal köszöntését sajátítjuk át: „Üdvözlégy, Malaszttalteljes, az Úr van teveled!”

De az idő-síkok egymásra vetülő rendjében így már azon sem csodálkozunk, hogy a harmadik óra további súlypontja a pünkösdi esemény is. Nagyböjtben például a zsoltárok után a Lélek kiáradására emlékeztet a tropár: „Urunk, ki a te Szentlelkedet a harmadik órában apostolaidra leküldötted, tőlünk se vond meg őt, Jóságos, hanem újíts meg minket, kik hozzád esedezünk”. Ez a gondolat nagyon is ismerős számunkra az eucharisztikus liturgia epikléziséből, Szentlelket leesdő imádságából. Ugyancsak pünkösd nagy lélekformáló átalakulására utal a pünkösdi tropár ide idézése: „… ki a halászokat bölcsekké tetted…”. A tropárhoz fűzött előversek a lélek belső rendjét, nyugalmát várják a Lélek-.áradástól: „Az igaz lelket újítsd meg belső részeimben”, sőt magát a Szentlelket esdik le számunkra: „Szentlelkedet ne vedd el tőlem”. Ezt a mozzanatot a zsolozsma epiklézisének tekinthetjük. Sőt megjelenik a pünkösdi konták is, amely arra emlékeztet: „midőn /a Szentlélek/ a tüzes nyelveket osztotta szét, mindenkit egyesülésre hívott.

A mezórionban Nagy Szent Bazil imája is arra épül, hogy „legszentebb Lelked ajándékát tanít­ványaidra és apostolaidra leküldted”. De az emlékezés ki kell, hogy hasson mindennapjainkra, életvitelünkre is: „Uralkodó Lélekkel erősítsd meg ingatag elménket, hogy életünk minden napján a te jó Lelkedtől szerencsésen vezéreltetve” éljünk. Az imádság, a zsolozsmázás különösképpen a Lélek belélegzése.

Magát a harmadik órát is trinitárius formula zárja, szintén Szent Bazil megfogalmazásában: „Mindeneket fenntartó Uralkodó Atyaisten, egyszülött Fiú, Úr Jézus krisztus és Szentlélek – egy istenség, egy hatalom, irgalmazz nekünk, bűnösöknek s neked tetszően üdvözíts minket!”

Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 19. A keresztrefeszítés órája

Az hatodik óra a régieknél déli 12 órának felelt meg, de a zsolozsmázásban kicsit előbb végezzük, hiszen délben már a déli istentiszteletnek van az ideje. Az adventi jelleget itt is zsoltárok hordozzák: a mezóriont is beleszámítva, az 53-56., a 69. és a 90. zsoltár. Számos prokimen versére bukkanunk ezekben a zsoltárokban: „Isten, a te nevedben szabadíts meg engem” (Zsolt 63,1), „Aki a Fölséges segítségében lakik, a menny Istenének oltalmában marad; mondhatja az Úrnak: Oltalmazóm vagy te és segítségem; én istenem őbenne bízom!” (Zsolt 90,1). A zsoltárokban a megváltatlanság és a megváltás-vágy érzése fonódik össze: „Könyörülj rajtam, Isten, mert összetipor engem az ember; egész nap ostromolván, szorongat engem” (Zsolt 55,1).

De a domináns elem most már az Úr Jézus szenvedéstörténete, mégpedig a keresztrefeszítés drámára. Nagy Szent Bazil imájában így fordulunk a mennyei Atyához: Fiad „keresztje által bűneink adóslevelét szétszakítottad, s a sötétség kezdeteit és hatalmaságait legyőzted”. Még pontosabban határolja be a hatodik óra helyét a nagyböjtben végzendő tropár, mintegy hatványra emelve a hatos számot: „Kit a hatodik nap hatodik órájában keresztre szegeztek, töröld el Ádámnak a paradicsomban elkövetett bűnét!” Krisztus keresztje azonban nemcsak az ószövetségi előzményekre mutat vissza, hanem előre is, a mi életünkre: „Üdvözíts minket, Krisztus Istenünk!” Másik nagyböjti tropár is a keresztre építi az emberiség üdvösségének ügyét: „Krisztus Istenünk, kiterjesztéd legtisztább kezeidet a kereszten, hogy összegyűjtsd a pogány nemzeteket, kik kiáltják néked: Uram, dicsőség Néked!”

Szerdán és pénteken (a keresztnek szentelt heti napokon) az istenszülői ének is módosul, már sztaurotheotokion, „keresztes” istenszülői ének. Ezúttal a Szűzanyához fordulunk: „Fiad keresztje által meggyőzetett a pokol és a halál megtöretett”. Az énekben a feltámadás fényei is felragyognak: „Mi, a halál fiai föltámadtunk, s az életre méltókká tétettünk”. Ugyanaz a látásmód ez, mint ami Szent Pálnál is felfedezhető: Krisztussal már feltámadtunk, az Atya jobbjára kerültünk. És ez jelenik meg a liturgia hálaadásában is: Krisztus már „üdvözített minket”.

Kitűnik az imádság szövegeiből, hogy ezt az órát Krisztus-kép, vagy/és kereszt előtt végezzük, ti. a kép-tisztelet formáiban előforduló tropárt is végezzük: „A te szent képed előtt meghajlunk, Jóságos”. Az ikon előtti hódolás is a kereszt titkához vezet el: „Mert önként kegyeskedtél a keresztre fölmenni, hogy szabadítsd meg azokat, kiket alkottál, az ellenség rabságából.” Így új fényt kap az a sok keresztvetés is, amit ebben a zsolozsma-részben, de más szertartásainkban is végzünk.

A végidőre mutató elem is erős a hatodik órában. Épp a sztaurotheotokion mondja: „A paradicsomot visszanyertük” Az üdvözültek seregét persze első helyen az Istenszülő képviseli. Mária-tiszteletünket így indokolja meg a zsolozsma. „Sokat tehet az anyának könyörgése Urunknak megkérlelésére”. Ez a tisztelet-adás az angyali üdvözletet vonalán helyezkedik el: „Irgalomnak kútfeje…, tebenned bízván, kiáltjuk neked: Üdvözlégy! – mint egykor kiáltott Gábor, az angyalok fővezére”. A többi szent, így egy-egy nap ünnepeltje, az adott templom védőszentje a tropárok során kerül elő.

A hatodik óra végkicsengése most is trinitárius, szentháromságos. Azért könyörgünk, valljuk Bazil imájában, hogy szünet nélkül való imádást mutassunk be neked: a kezdetnélküli Atyának, a veled együtt kezdetnélküli Fiadnak és legszentebb, jóságos és életteremtő Lelkednek”.

Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 20. Mi az az előábrázoló?

Az hatodik óra után a déli istentisztelet, más néven az előábrázoló (ti. előábrázoló istentisztelet), további nevén: obidnica következik. Utóbbi neve mutatja, hogy az ebédhez kapcsolódik. Másik neve pedig arra utal, hogy a szentliturgiát készíti elő, vagy akár helyettesíti. Tudniillik, ahogy a zsolozsmáskönyv írja is, „fiókegyházakban a szent liturgia pótlására végezzük”. Épp ezért vetődött fel újabb időkben is, hogy szórvány-területeken, ahová a lelkész nemigen tud eljutni, helyi imaközösség végezhetné ezt a szertartást.

Ez a zsolozsma-egység már tényleg főleg a liturgia elemeire és így a Krisztus-esemény felidézésére épül. A kezdő (104.) zsoltárt jól ismerjük a liturgiából is: antifonák helyett is szokás venni, énekelni a zsoltár bevezetőjét, itt pedig kibomlik az egész zsoltár, és megjelenik a 145. zsoltár is. Utána pedig vesszük az Istennek egyszülött Fia kezdetű őskeresztény himnuszt, amely a hitjelöltek liturgiájának központi eleme. A Boldogságokat is ismerjük a liturgiából is. Ahogy a liturgia is Isten országának meghirdetése, úgy a Nyolc boldogság visszatérő karverse is az Ország eljövetelére utal, és az oda vezető utat jelöli ki az evangélium boldogság-eszményének felidézésével.

A győzelmi ének nem szerepel ugyan itt, de arra emlékeztet a zsolozsma imádsága: „A mennyei kar énekel téged, és mondja: Szent, szent, szent a Seregek Ura, teljes az ég és s föld a te dicsőségeddel”. A liturgiához képest a sorrend itt meg is fordul: csak ezután kerül sor a Hiszekegy elmondására, amely Jézus tanításának foglalata. És az ünnepkör vagy a napi szent dicsérete is csak ezután követ­kezik. Ünnepkörön kívül pedig az Úrszínváltozás kontákja jelenik meg. Itt értjük meg, hogy zsolozs­mázásunk egésze is ilyen előábrázolás-jellegű: Krisztus megdicsőülésének előíze, átélése. Ehhez kap­csolódik a hetinapnak, a templom védőszentjének kontákja és a jól ismert istenszülő ének (A keresz­tények megszégye­nül­hetetlen pártfogója).

A már ismert negyvenszeres Uram, irgalmazz, más szokott zsolozsma-elemek, Szent Efrémnek a nagy­böjtből ismert fohászai után, melyekhez metániák is kapcsolódnak, szentháromságos imádság kap helyet: „Legszentebb Szentháromság, egyvalóságú hatalom és feloszthatatlan királyság, minden jónak kútfeje, légy kegyes hozzám, bűnöshöz”. Ennek az imádságnak a végén újabb liturgia-elemre bukkanunk: „Egy a szent, egy az Úr: Jézus Krisztus, az Atyaisten dicsőségére. Amen”. Az elő­ábrá­zolóban tehát tényleg a szentliturgia menetét követjük végig, azonban a zsolozsma sajátos elemei is megjelennek. Ahogy nem szerepelnek a szertartásban a „szerzés igéi”, úgy nincs benne áldozás sem, az ezután következő 33. zsoltár azonban finoman utal a Krisztussal való bensőséges találkozásra, a nagyböjtből jól ismert zsoltár-sorral: „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr!” A záró imádságokban természetesen megjelenik a Miatyánk is. Annak számára, aki otthoni „rejtekében” végzi a zsolozs­mát, vagy ahol ima-közösség végzésének része, az előábrázoló tényleg lelki áldozáshoz vezethet el.

A nap megszentelésének körében ezután már csak a IX. imaóra van hátra.

Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 21. A megváltás órája

A déli istentisztelet, mint láttuk, kicsit kitérőt jelent. A kilencedik óra folytatja az előző órák menetét: a keresztre feszítés után ez már az Úr Jézus haláláról való megemlékezés. Pontosan követjük ezzel az evangélium leírását, amely szerint „kilenc óra tájban Jézus hangosan fölkiáltott… és kilehelte lelkét” (Mt 27,46,50). Az imaóra többször is visszhangozza ezt: „a kilencedik órában a megfeszítést érettünk testileg elszenvedted” (az első tropár), „elérnünk engedted ezt az órát, melyben az életadó kereszten függtél” (Szent Bazil imája).

Elidőz a zsolozsma az életadó halál előzményénél is: „A két gonosztevő között, mint az igazság mérlege állott a te kereszted, mert egyiket a káromlás terhe pokolba süllyesztette, a másik bűneiből megkönnyebbülten az Isten ismeretre jutott el”. A jobb lator kiáltása ismétlődik meg a Nyolc boldogság sokszor ismételt refrénjében is: „Emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz a te országodba!” A záró imádság is hangsúlyozza: „a megtért gonosztevőnek a paradicsomba való bejutásra utat nyitottál”. Remény ébreszt ez bennünk is, hiszen mi is „vétkeztünk, megszegtük törvényeidet”, ti. Krisztus törvényét.

De megjelenik a távolabbi előzmény is: az üdvösségtörténet egész korábbi szakasza. A zsoltárok is utalnak erre (a 83-85. és a mezórionban a 112., 137 és 139. zsoltár), de ez a szép összefoglalás is: „Ne vond el tőlünk irgalmasságodat, Ábrahámért, a te kedveltedért, Izsákért, a te szolgádért és Izraelért, a te szentedért”. Nemcsak Krisztus élete ér most célba, hanem a választott nép, sőt az egész embe­riség megváltásvágya is.

Idézi ez az óra az Istenszülő, a Fájdalmas Anya történetét is. Beteljesedik számára Simeon jöven­dölése: „A te lelkedet is tőr járja majd át” (Lk 2,35). Mária belső drámáját csodálatosan érzékelteti a kilencedik óra: „Bensőm följajdul, midőn a kereszten függsz, amit mindnyájunkért vállaltál, én Fiam, én Istenem!” Ez a megszólítás ismerős számunkra nagypéntek kontákjából: „Bárha fölfeszítve szen­vedsz is, te vagy az én Fiam és én Istenem!”

A zsolozsma Mária segítségével tovább is mutat kettejük (az Anya és Fia) kapcsolatánál: „A Bárányt és a Pásztort s a világ Megváltóját szent Szülője a kereszten látván, könnyezve sóhajtott föl”. Az ének tehát arra is utal, amit Keresztelő Szent János látott előre: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűnét!” És utal arra is, amit maga Jézus jövendölt meg önmagáról: „A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Így rájövünk: Jézus kilencedik órája a mi megváltásunk pillanata is. „Üdvözítsd a vétkes emberi nemet, Üdvözítő!” – kiáltunk fel az istenszülői énekben. A megváltás már nem puszta óhaj, hanem tény, beteljesült valóság: „A világ örvend, mert megnyerte szabadulását!” A záró óra tehát nemcsak Krisztus halálát idézi fel, hanem a feltámadás távlatához vezet el: „Legyőzted halállal a halált, s feltámadtál, mint Isten!” – mondja a már idézett istenszülői ének, „haláloddal a halált legyőzted” – visszhangozza ezt Nagy Szent Bazil imádsága is. Ez a „halállal a halált” jól ismert számunkra a húsvéti diadalénekből.

Az egész órát átlengi az „értünk történő” jelleg. „Értünk önként vállaltad a kínszenvedést!” – mondja a mezórion egyik kontákja. És megjelenik nagypéntek kontákja is „az érettünk fölfeszített Üdvözítő”-ről. A zsolozsma nem elvont teológiát közvetít, hanem Krisztus irgalmának, emberszeretetének világba kiáltása. Ahhoz segít, hogy megújuljunk, „az ó-embert letévén, újba öltözzünk” (vö. Ef 4,24), vagy, nagy ünnepeink felszólításának megfelelően, Krisztusba öltözködjünk.

Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 22. Miért királyi ez az óra?

Karácsony és vízkereszt előtt, valamint nagypénteken királyi imaórákat végünk a szokásosak helyett. Miért királyiak ezek? Igazság szerint a görögök nagy imaóráknak nevezik ezeket, de nálunk ez az elnevezés honosodott meg. Miért? Talán, mert ilyenkor a császári, cári vagy épp királyi udvar is részt vett a szertartásokon. Vagy, mert Krisztus megdicsőülésének leszünk tanúi. Igaz, országa nem ebből a világból való, de maga is rábólintott Pilátus kérdésére: „Király vagy-e te?” Azt felelte: „Igen, én király vagyok!” (Jn 18,37) De talán amiatt is királyi ez az óra, hogy ilyenkor a nép, a hívő közösség egésze is imádkozza, nemcsak a szerzetesek, lelkészek vagy a jámbor lelkek. A népről pedig azt írta Péter apostol: „királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok” (1Pét 2,9).

Megváltozik ilyenkor az órák témája is. Hogy most csak a karácsonyi imaórákra utaljak, karácsony áll a középpontjukban. A zsoltárok is ehhez igazodnak. Ezúttal olvasmányok (apostol és evangélium) is jelentkeznek, utóbbiak végig veszik az ünnep történeteit. Könnyebben áttekinthető az imaórák szerkezete is: a zsoltár(ok) után tropár, sztichirák, prokimen, olvasmányok és konták jut szóhoz. Ilyenkor amit csak lehet, énekelve végzünk.

Rögtön az első óra tropárjában arról éneklünk, hogy a Szentcsalád „Betlehemben iratkozott ve” és számukra nem volt semmi hajlék”. A sztichirák felidézik József kételyeit, melyekről a Máté-evangélium is hírt adott (Mt 1,19-20), melyre az angyal adja meg a választ. Megjelenik az üdvtörténeti háttér is: „megújul Ádám és Éva…, a földön áldás jelentkezik”. Már itt, a záró  kontákban eljutunk karácsony fönséges titkáig: „dicsőítsd az angyalokkal és pásztorokkal együtt a születendő zsenge kisdedet, az örökkévaló Istent!”

A harmadik imaóra már a napkeleti bölcsek történetét idézi fel: „Máriának titokzatos módon Istent kell szülnie, kinek imádására a napkeletről bölcsek fognak érkezni. A zsolozsma a misztika szokott szabályai szerint paradoxonokkal érvel, látszólagos ellentmondásokat tár fel: „Isten egyszülött Fi, mint pihenő ember”, „a dicsőség Ura pólyákba takartatik”, „te, ki az egeket csillagokkal ékesíted fel, mint gyermek méltóztattál tápláltatni”, „oktalan barmok jászlába helyezkedtél, ki kezeiden tartod az egész földet”. Mindez csak Isten Fiának végtelen irgalma alapján válik érthetővé: „E gondoskodásodból ismertük meg könyörületedet és nagy irgalmadat, Krisztusom!”

A hatodik óra egyik oldalról az „eredeti átoktól”, Ádám bűnéből való megszabadulásra, másik oldalról – a bölcsek nyomán – a mi imádásunkra hívja fel a figyelmet. Az arany, a tömjén és mirha helyett nekünk ezt kell a Kisded lába elé tennünk: „az Életnek hozzunk olaj helyett erényeket!” De arra is rájövünk, hogy karácsony a Szentháromság titkát hozza fogható közelbe, ezért kiáltjuk: „Dicsőség a háromságban levő magasságbeli Istennek”. A prokimen az isteni személyek közti történést vetíti elénk: „Méhemből hajnali csillag előtt szültelek téged”, amelyet most az Istenszülő jelenít meg.

Végül a kilencedik imaóra már karácsony másodnapjának történetét idézi: Heródes betlehemi gyermekgyilkosságát: „Az anyák gyermektelenné tétetek és a kiskorú gyermekek kínosan leölettek”. Ez persze már valahol a kilencedik óra szokott tartalmára, Krisztus megváltó halálára is visszarímel. Másik oldalról a Születés ünnepe elővételezi az Úrjelenés ünnepét is: „Imádjuk a te születésedet, Krisztus! Mutasd meg nekünk a te dicsőséges istenjelenésed ünnepét is!”

 Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 23. Az Úrjelenés órái?

A karácsony királyi imaórák után nem sokkal már a vízkereszti, ugyancsak királyi imaórák követ­keznek. Talán a vízkereszt szó nem is annyira szerencsés, bár ez is a víz megszentelésére (megke­resztelésére) utal. Kifejezőbb, ha az ünnepet Úrjelenésnek nevezzük. Az Úr Jézus keresztsége a nagy Isten-jelenések (teofániák) sorát viszi tovább, de most már Krisztus Úr-voltát hirdeti meg, ezért számunkra Úrjelenés. Idézzük föl tehát az Úrjelenés imaóráinak üzenetét. Ezek az órák (a karácsonyiakhoz hasonlóan) most is eltérnek az órák szokott menetétől. Szinte csak a zsoltárok maradnak meg azokból, bár olyan válogatásban, amely maga is utal a víz teológiai tartalmára és így vízkereszt eseményére. „Az Úr szava a vizeken, a fölség Istene menny­dörög; az Úr a sok víz fölött” – hangzik a 3. órában a 28. zsoltár, és ez a zsoltárvers megjelenik a nagy vízszentelés szertartásában is. Sőt már az 1. imaóra prokimenje is visszhangozza: „Mennydörög az Úr a sok víz fölött”. Szinte személyes valóságként szól a vízről a 6. óra egyik zsoltára is: „Láttad téged, Isten, a vizek, láttak téged a vizek és féltek, és remegtek a mélységek; nagy volt a vizek zúgása” (76. zsoltár). Ez a vers már az 1. óra sztihiráinak egyik előverseként is feltűnik, és megtalálható a vízszentelés szertartásában is. A 9. királyi imaóra pedig már nemcsak általában a vízre vagy a tengerre vonatkoztatja Isten hatalmát, hanem egyenesen a Jordánra is kiterjeszti: „A tenger látta ezt, és futott; a Jordán visszafordult” (113. zsoltár).

További előképekkel is találkozunk. Az 1. óra tropárja Illés utódjára, Elizeusra emlékeztet: „Elizeus palástjának érintésére visszafordult a Jordán folyó, és kettéváltak a vizek”. Az üdvtörténeti képei újra és újra előbukkannak. „Ne félj megkeresztelni engem – kiált oda Krisztus Keresztelőhöz az 1. óra kontákjában –, mert én üdvözíteni jöttem az ősembert, Ádámot!” Az első ember bűnének eltörlésére jön most az Üdvözítő: „A sötétség fejedelmét megyek megrontani, fölszabadítani akarván a világot az ő hálóitól” (a 6. óra első sztihirája). Az ősi átoktól jön Krisztus megmenteni bennünket: „Jössz, Uram, ember alakjában… hogy az eltévedetteket, mint irgalmas, minden cselvetéstől és a kígyó ravasz­ságától megszabadítsd” (a 3. óra záró sztihirája).

Ezek az imaórák többször is elidőznek János dilemmájánál: „Keresztelőnek… remegett mostan a keze… s félelemtől elfogódva felkiáltott: Nincs bátorságom Tereád tenni kezemet” (a 3. óra első sztihirája). „Miképp világítsa meg a mécs a Napnak világosságát? – kérdi az 1. imaóra egyik sztihirája is – és az Ige végtelen alázatában találja meg a feleletet: „Szolgai alakot vévén magadra, eljöttél keresztséget kérni, Urunk, ki a bűnt nem ismerted”. Szent Pál tanításának visszhangja ez: „Szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,7). Másik helyen pedig ezt olvassuk: „A Fiú a Keresztelő előtt hajtotta meg szeplőtelen fejét, és megkeresztelkedvén, mint ember­szerető, az emberi nemet a szolgaságtól kiszabadította”.

Vízkereszt igazi történése mégsem csupán evilág színpadán zajlik, hanem a Szentháromság ölén belül. Ahogy az ünnep tropárja is utal erre („kijelentetett nekünk a Szentháromság imádtatása”), a királyi imaórák verses énekei is idézik ezt a döntő történést: „A Szentháromság, a mi Istenünk megosztatlanul nyilatkoztatta ki magát ma, mert az Atya világos tanúságot tett szülötte felől, a Szentlélek pedig galamb képében szállott le a mennyekből”. Az Úrjelenés átvilágítja a mi életünket is, hiszen a keresztségben mi is újjászületünk, vízből és Szentlélekből. A keresztséget pedig szoktuk fótiszmosznak, fölvilágosodásnak, megvilágosodásnak is nevezni. Ezt kérik az imaórák is: „Szentelj meg és világosíts meg engem, ó Kegyelmes, mert te vagy élete, világossága és békéje a világnak” (a 3. óra egyik sztihirája). De most, hogy Krisztus alászáll a Jordán folyóba, az egész mindenséget is át- és megvilágítja: „Kijelentéd magad ma a mindenségnek” – énekeljük az ünnep kontákjában.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 24. Mi az a böjtelő?

Szokatlan kifejezés: böjtelő (böjt-elő) vagy előböjt. Mit is akar ez jelenteni? Keleti szertartásunk nem elégszik meg a negyvennapos Nagyböjttel, hanem több héten át hangol rá erre a bensőséget követelő, minőségi időszakra. Liturgikus könyveinkben kétféle ünnepkör szerepel: az állandó ünnepek köre – amelyek tehát mindig ugyanarra a naptári naphoz kapcsolódnak – és a változó ünnepek köre, amelyeknek dátuma aszerint változik, hogy mikorra esik a húsvét. Ezen belül szoktunk beszélni a triódról, amely a böjtelőt és a nagyböjtöt foglalja magába, valamint az ötvenedről, amely húsvéttól a pünkösd utáni vasárnapig terjed. A liturgikus ének súlyát mutatja szertartásunkban, hogy az első jelzett időszakot triódnak nevezzük, amely onnan kapta a nevét, hogy ilyenkor a hétköznapi reggeli zsolozsmákon nem a szokásos nyolc ódából álló kánon, hanem csak három ódából álló kánon (tri-ódion) szerepel.

A böjtelő tehát a triód bevezető szakasza. Énekeskönyveinkben négy hétre terjed ki, valójában azonban van még egy, ezeket, megelőző vasárnap is, Zakeus vasárnapja, amely a bűnbánó Zakeus történetét idézi fel (vö. Lk 19,1-10). És ez a történet a triód első vasárnapjának, a vámos és farizeus vasárnapnak az „életbeli lelőhelye”, amikor „a vámszedő sóhajtásait hozzuk az Úrnak” (vö. Lk 18,10-14). Kicsit bonyolítja a helyzetet, hogy ezek a vasárnapok még az előző év húsvétjától-pünkösdjétől függenek, számozásukat még onnan kapják (vámos és farizeus vásárnapja pl. „pünkösd utáni 33. vasárnap”), igazában véve azonban előre mutatnak, a hamarosan bekövetkező bűnbánati időszakra. További vasárnapok: a tékozló fiú vasárnapja (vö. Lk 15,11-32), húshagyó (Mt 25,31-46) és vajhagyó vasárnap (Mt 6,14-21).

Az előböjt heteiben a liturgiában csupán a konták utal a konkrét vasárnapra., de a vecsernyékben, utrenyékben egyre több elemet kell vennünk „a triódból”. Tékozló fiú vasárnapján a reggeli zsolozsmában csodálatos ének jelenik meg: a 136. zsoltár, ismertebben: a Babilon folyóvizei mellett. Húshagyó vasárnapnak önálló katavásziája van, a Segítőm és pártfogóm kezdetű, amely a nagy­böjtben is előkerül: beleszövődik Krétai Szent András bűnbánati nagy kánonjába. Ahogy az ikonosztázionnak is állandó eleme az utolsó ítélet felidézése (Vö. Mt 25), ez a súlypontja ennek a vasárnapnak is: „Mikor dicsőséggel eljössz a földre, Istenem – hangzik a konták –, s mindenki félelmében remegni fog, midőn a tűzfolyam megered ítélőszéked előtt, a könyvek megnyittatnak s a titkok nyilvánosságra hozatnak, akkor ments meg engem a kiolthatatlan tűztől és méltass, hogy jobbodon álljak, legigazságosabb Bíránk!”

A záró akkordot – egyúttal a nagyböjt nyitányát – vajhagyó vasárnap jelenti, amelyben az ikosz kiterebélyesedik, és az ősbűn, az eredeti bűn történését idézi fel: „Hajdan Ádám, megfosztatván az Éden gyönyörűségeitől, leült és arcát kezeibe rejtve sóhajtozott és ezt mondá: Irgalmas, könyörülj rajtam elesetten”. Ezt a befejező sort aztán a nép a (gyászliturgiákól ismert) 6. hangú prokimen dallamán megismétli az egyes szakaszok után. Az ikosz – mint ahogy a vasárnap számos sztihirája is – emlékeztet arra, hogy az első bűn valami­képpen az evés bűne volt („az első fáról való ízlelés miatt kizártál, Uram”). Ez a felismerés készít föl bennünket a tulajdonképpeni böjtre, megadott életekről való lemondásra. Szertartásunk már a vasárnapok megnevezésével is jó pedagógusként jár el – vö. húshagyó, illetve vajhagyó vasárnap –, ti. régebbi korokban eleink először a (melegvérű állatokból származó) húseledeleket hagyták el (vö. Nyugaton is: carneval=carne, vale, vagyis: Isten veled, hús…), majd a tejet-vajat-tojást is. Így érkezik el számunkra a nagyböjt első napja: a vajhagyó után hétfő, és nem szerdai nap. És ez az első nap a II. Vatikáni zsinat óta ugyanúgy szigorú böjt számunkra, mint nagypéntek. De ez már egy további történet.

 Cs.I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 25. Mi ez a negyven nap?

A negyvennapos böjt már az Ószövetségben is megvolt, az Úr Jézus maga is megtartotta (vö. Mt 4,2). Ez a böjt visszamutatott akár a zsidóság negyven éves sivatagi vándorlására, akár Mózes böjtjére, melynek végén „isteni kézzel írott törvényeket” kapott, az előszenteltek liturgiája szerint, amelyet nagyböjti végzünk. Sőt mi több, a szent negyven napot a mohamedánok is megtartják, Ramadám-böjt formájában.

A mi negyvennapos böjtünket nagyböjtnek nevezzük, ti. vannak rövidebb böjtjeink is (az apostolfejedelmek, Nagyboldogasszony előböjtje), és eredetileg egy napra korlátozódó böjtjeink is (mint Keresztelő Szent János fejvételének emlékezete).

A böjt negyven napja mind Keleten, mind Nyugaton megvan. Igen ám, de mindenki felfigyelt már arra, hogy római szertartás szerint csak hamvazószerdával kezdődik a nagyböjt, nálunk már hétfői nappal. Hogy is van ez? Egy kis matematikával kell kezdenünk. Azt látjuk, hogy a nagyböjt hét hétre terjed ki. Hétszer hét negyvenkilencet tenne ki. A vasárnapokat viszont nem számítjuk bele a böjtbe, ami főleg számunkra világos, hiszen vasárnap mindig a feltámadási tropárokat vesszük, húsvétra emlékezünk; olyannyira, hogy szláv nyelvekben a vasárnap (voszkresznyje) a feltámadás (voszkre­szenyije) szóból származik. Így marad 42 nap. Azt a kettőt Nyugaton úgy veszik el, hogy szerdától számítják a nagyböjtöt. Mi viszont nagyhét utolsó két napját már nem a böjthöz számítjuk, hiszen az már a szenvedés pászkája, de pászka, húsvét, ami előkészíti a feltámadás húsvétját.

De hogyan is böjtölünk? Régebben tényleg 40 napon át tartott a böjt. Ma már – görögkatolikus egyházunkban a II. Vatikáni zsinat óta – ennek csak a maradványai vannak meg. Végül is kétféle böjtünk van. A szigorú böjt és az enyhített böjt. Szigorú böjt a nagyböjt első napja és nagypéntek, amikor tehát nemcsak hússal, de tejes-vajas-tojásos-zsíros eledellel sem táplálkozhatunk. Szerda és péntek az enyhített böjt vagy önmegtartóztatás napja, amikor tehát nem ehetünk húst, pontosabban: melegvérű állatok húsát. Ehhez tudnunk kell, hogy a böjt a Szentföldön alakult ki, ahol a halételek afféle mindennapi eledelek voltak, ezért nem tekintették őket böjtösnek. Ugyanígy tudnunk kell, hogy nálunk a böjt csak minőségi jellegű (mit ehetünk és mit nem), mennyiségi korlátozás nálunk nincs, mint Nyugaton: ti. hogy adott napon csak egyszer lakhatnánk jól. De hogy éppen így böjtölünk, abban az egyház iránti engedelmességünk is megmutatkozik.

Három dolgot kell még tisztán látnunk. Az egyik: hogy miért is böjtölünk? Nos, nem a világ vagy a test megvetése miatt. Hanem, mert ezzel szeretnénk kivenni részünket Krisztus szenvedéséből. De az e egyház iránti engedelmességből is, hiszen kétségtelen, hogy a böjtnek ez a leírt formája magán viseli a történelem, és a földrajzi eredet nyomát. A másik, hogy a böjtölés könnyen képmutatóvá válhat. Erre már maga az Úr Jézus is rámutatott: „Mikor böjtöltök, ne legyetek komorak, mint a képmutatók. Keserves arccal böjtölnek ugyanis, hogy meglássék rajtuk, Te amikor böjtölsz, illatosítsd be fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne az embereknek mutasd böjtölésedet, hanem Atyádnak, aki rejtekben jelen van” (Mt 6,16-17). Végül pedig: a böjt nemcsak ételektől való tartózkodást jelent, hanem az erény-gyakorlatokat, a lemondás különböző formáit is magába foglalja. Gyönyörűen fejezi ezt ki szintén előszentelt liturgiánk: „Testileg böjtölvén, atyámfiai, böjtöljünk lelkileg is”, és a sztihira a felebaráti szeretet megnyilvánulásait sorolja. Pontosan erre tanít Jézus is a böjt kapcsán: úgy szól róla, hogy a megbocsátás, az adakozás készségét is megköveteli (vö. Mt 6,14-19), ahogy erről vajhagyó vasárnapon szoktunk olvasni az evangéliumban.

(Cs. I.)

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 26. Böjtkezdet

Kicsit késésben vagyunk, ezért most két kérdésről szeretnék szólni, böjtkezdet címszó alatt. Egyik az előszentelt, a másik az ortodoxia vasárnapja.

Az előszentelt vagy előszenteltek, pontosabban: az előre megszentelt áldozatok liturgiája nagyböjtünkhöz kapcsolódik. Kelet azzal is „megböjtöltette” híveit, hogy hét közben nem volt liturgia. Az ilyen napokat aliturgikus, liturgia nélküli napoknak nevezzük. Igen ám, de a jó hívek ilyenkor is vágytak arra, hogy Krisztussal találkozzanak az eucharisztia szentségében. Végül salamoni ítélet, kompromisszumos megoldás született: böjti napokon (szerdán-pénteken) a közösség áldozáshoz járulhat, egy csodálatos szertartás, az előszenteltek keretében. De miért is „előszenteltek”? Nos, mivel ilyenkor nem végzünk liturgiát és így nem jön létre eucharisztia, ugyanakkor viszont a híveknek áldozniuk kell, szentatyáink egybe építették az alkonyati zsolozsmát és a liturgia áldozási részét. Épp ebben áll a salamoni ítélet. A hívek egy korábbi liturgián létrejött szentséget veszik magukhoz.

Az előszenteltek tehát lényegében ünnepélyes áldozás, találkozás a megdicsőült Krisztussal. És itt szeretnék szólni arról, mennyire másképp viszonyulunk az eucharisztiához, mint Nyugat. Ott a hívek látni is szeretnék az oltáriszentséget, ezért felmutatják (vö. monstrancia, szentségimádás), sőt körbe hordozzák (vö. úrnapi körmenet). Kelet inkább elrejti a szentséget. A szentliturgia a zárt, adott esetben elfátyolozott szentélyben zajlik, amibe és ahonnan az ének áthatol. Viszont legnagyobb tisztelettel hajlunk meg a szentség előtt, sőt most, az előszentelt liturgián teljes leborulást, proszkünézist végzünk az eucharisztia előtt. A „normál” liturgiától eltérő szövegek is jelentkeznek: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr!” – szólít az áldozási vers. A hálaadás pedig csodálatosan fejezi ki érzéseinket: „méltattál minket, hogy részesülhessünk a te legtisztább testedben és a bűnök bocsánatár az egész világért kiontott drága véredben!”

Keleti előzmények nyomán hazai énekrendünk különleges dallamokkal díszíti fel az előszentelteket. Csodálatos az Igazodjék föl kezdetű énekünk, amely a pap és a hívek párbeszédére épül, és sokszoros leborulás kíséri. Különleges a Most az égi erők kezdetű ének is, amely a kerub-éneknek felel meg. Az ekténiák pedig a megszokott (vegyük úgy: „dúros”) énekmódot fríg dallamvezetésre cserélik fel, ami sajátos gyötrő, bűnbánó hangulatot kölcsönöz szertartásunknak.

Másik érdekesség, hogy nagyböjt 1. vasárnapjának neve a keleti egyházban: az ortodoxia vasárnapja. Félreértés ne essék, itt nem az ortodox egyházról van szó. NB a keleti egyházszakadás csak 1054 következett be, az első évezredben még nem létezett ilyen nevű egyház. Mondjuk talán magyarul: ez az ortodoxia vasárnapja. De miért is? Nos, az első évezredben heves viták dúltak akörül, hogy megengedett-e a képtisztelet. Tudjuk, az Ószövetség tiltotta az ember (és különösen Isten) bármiféle ábrázolását. A mohamedanizmus ugyanezt vallotta, és mindkét vallás tiltja mind a mai napig. Sok esetben politikai harcok húzódtak meg az ún. ikonoklaszta, képromboló mozgalmak – mondjuk ki: eretnekségek – mögött.

A képromboló eretnekségeknek 787-ben a II. Nikaiai zsinat vetett véget, amely engedélyezte a képek kegyes tiszteletét. A 9. században újra fellángolt az ikonoklazmus, amely 842-ben ért véget. 843-tól Kelet nagyböjt 1. vasárnapját az ortodoxia, vagyis az igazhitűség vasárnapjának szenteli, amivel azt fejezi ki, hogy hitünket nemcsak szavakkal, hanem az ikonok nyelvén is megvalljuk. Joggal kapcsolódik ez nagyböjthöz, hiszen a böjti időszakban a bennünk rejtőző Isten-képmást szeretnénk megtisztítani, megújítani. Persze, maga Krisztus az, aki „a beszennyezett emberi képet ősi ékességébe öltözteti”.

(Cs. I.)

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 27. Böjtközép

Három fontos fogalmat szeretnék ezzel kapcsolatban tisztázni.

Első a Bazil-liturgia, vagy Nagy Szent Bazil liturgiája. Szent Bazil (a név a baszileiosz, király szóból származik, magyarul Vazul, Vászoly néven is szerepel) az egyik legnevesebb görög szentatya (3298-329), akiről január 30-án, a három püspök ünnepén és január 1-jén is megemlékezünk, mint a liturgia elbocsátójából is tudjuk, „a kappadóciai Cezárea főpüspöke (érseke)”, a keleti közösségi szerzetesség megalapítója. A Szent Jakab-liturgia után a tulajdonképpeni keleti eucharisztikus liturgia szerzője, amelyet aztán Aranyszájú Szent János öntött végleges formájába. A Bazil-liturgiát évente tíz alkalommal végezzük, így főleg most, a nagyböjti vasárnapokon. E liturgiának főleg a kánoni része (az anafora) terjedelmesebb, mint az Aranyszájúé. Telis-teli van üdvtörténeti képekkel. Vezéreszmeként álljon itt egyetlen idézet, amely jól fejezi ki Szent Bazil alapgondolatát: Krisztus „a mi alázatosságunk külsejéhez hasonló lett, hogy minket is hasonlókká tegyen saját dicsősége képéhez”. A Filippi-levél visszhangja ez: „szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez” (Fil 1,7), másrészt a keleti teológia központi eszméjének egyik első megfogalmazása ez, amely majd úgy hangzik: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné legyen!” A Bazil-liturgia csodálatos, felemelő dallamokkal emelkedik ki a megszokott szertartás-végzések sorából, ezzel is aláhúzva a nagy titkok felidézését.

Másik fontos liturgikus mozzanat a halottak szombatjainak rendszere. Bár nyugati hatásra meg szoktunk emlékezni ősszel is a halottak napjáról és a „minden szentekről”, nálunk a halottakról való megemlékezés igazán most bukkan elő. Öt alkalommal üljük meg a halottak szombatját: húshagyó vasárnap előtti szombaton, most, nagyböjt 2., 3. és negyedik szombatján, végül pünkösd szombatján. Mi ennek a magyarázata? Nos, Szent Pál szerint „mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Jézus Krisz­tusra, halálára keresztelkedtünk meg” (Róm 6,3). Eggyé leszünk tehát vele most, a szenvedés­történet időszakában, de csak azért, hogy ha „halálának hasonlósága által egybenőttünk vele, feltá­madásában is” úgy legyünk (Róm 6,5), pünkösd küszöbén pedig leesdjük az „elevenítő Lelket”, az örökélet adományozóját. E szombatok különlegessége a hramota, tehát az a panachida, amelyet ilyen­kor nem egy vagy egy-két halottért végzünk, hanem a helyi közösség lehetőleg minden elhunyt­jáért, és így ez a szeretet-közösség erősítése, sőt az egyház földi és égi ágának egybeforrása is.

A harmadik érdekesség a kereszthódoló vasárnap. Végül is ez a böjtközép, a nagyböjt súlypontja, amikor kitesszük a keresztet hódolásra, és az egészen a következő péntek 9. imaórájáig kinn marad. A kereszthódolás sokban emlékeztet a Keresztfelmagasztalás ünnepére: bár mások az antifonák zsoltárai, de ugyanúgy szerepel a kereszt tropárja, a kereszt előtti hódolás. Most azonban mindez Bazil-liturgia keretébe ágyazódik. Szent Pál felszólításának teszünk eleget: „Tekintsünk föl a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a fölkínált öröm helyett a kereszthalált szenvedte el” (Zsid 12,2). Nagypéntek elővételezése ez, ugyanakkor már a húsvéti diadalé is, ezért énekeljük: „A te kereszted előtt leborulunk, Urunk, és a te szent feltámadásodat dicsőítjük”. És még egy fontos mozzanat: a sok nagyböjti feladat (a böjt, az imádság, az irgalmasság, az alázatosság gyakorlása és egyebek) mellett ez a vasárnap, ez a hét tudatosítja bennünk leginkább, hogy a Krisztus-követés – kereszthordozás, önkéntes áldozatok vállalása, a szeretet szüntelen gyakorlása.

(Cs. I.)

 LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 28. Mi az a Krétai-kánon?

A nagyböjti időszakot leginkább a Krétai-kánonnal (teljesebb nevén: Krétai Szent András Nagy Bűnbánati Kánonjával) hozhatjuk fogható közelségbe. Ezt a kánont nagyböjt 5. hetének csütörtökén, az utrenyében (vagy már szerda éjfélkor) végezzük. Terjedelmében az egyik leg­gaz­dagabban szétágazó kánon, amely eredetileg 250, hazai gyakorlatunkban is 228 éneket (tro­párt) foglal magába, a keleti kánon-irodalom egyik legékesebb gyöngyszeme, amely hűen tükrözi a keleti nagyböjt minden színét, árnyalatát.

A kánon szerzője Krétai Szent András érsek Damaszkuszban született Kr. u. 660 körül, mintegy 30 évvel azután, hogy a mohamedánok elfoglalták Közép-Keletet. András szír keresztény családban született, megőrizte hitét, Jeruzsálembe került, szerzetes lett, később a pátriárka titkára. 685-ben jelen van Konstantinápolyban a zsinaton, amely elítélte a monoteletizmust (ti. hogy Krisztusban csak isteni akarat létezett volna). A blachernei kolostor lakója lett. Diákonussá szentelik, majd 700 körül a krétai Gortina érsekévé választják. A szerzetes-élet fellendítése mellett gondja van az egyház szociális tevékenységére és a litur­giára is, számos kánonja maradt fenn. Bűnbánati Nagy Kánonjának végzése mind a mai napig eleven gyakorlat a keleti egyházban.

A Krétai-kánont a szakemberek afféle keresztény midrásnak tekintik (mint amilyenek a karácsonyi bibliai történetek is), amely a kánonok számára előírt szentírási helyeket s adott esetben számtalan további bibliai lelőhelyet, képet, hasonlatot idéz fel. Itt is igazolódik, hogy a keleti szertartás mennyire a bibliára épül, mennyire jellemzi az üdvtörténeti gondol­kodásmód. Természetesen, nemcsak arról van szó, hogy szövegeket idézünk a Szentírásból, hanem valamiféle lelki, sőt egzisztenciális olvasatról beszélhetünk tehát arról, hogyan lehetnek az akkor és ott történtek itt és most a mi életünk részei, hajtóerői. Elsősorban a nagy bűnösök története ez, valamiféle kollektív tudatalatti felidéződése, de nem afféle hideg tárgyilagossággal, melynek révén a történeten kívül maradunk, hanem Krétaival úgy idézzük fel a múltat, mint saját múltunkat, mint amelynek valamennyien részesei voltunk és vagyunk. „Ádámnak, az első teremtett embernek bűneit követvén, tudom, meg vagyok fosztva Istenemtől, a mennyországtól s annak örömeitől vétkeim miatt” – mondja rögtön a 3. tropár.

Ha a Krétai-kánont egyetlen nagy szimfóniának tekintjük, melynek Olivier Clément azt a találó címet adta: A könnyek éneke, ebben a szimfóniában – a kilenc ódának megfelelően – kilenc tételt különíthetünk el benne. A legelső tétel, a legelső hangütés a lelki­isme­ret­vizsgálat és az istenfélelem. Számos sor utal az elmúlásra: közeleg a vég, lelkem, gyorsan jön a vég, tovafut az élet. Mindezt tetézi a bűn sötétsége, az egzisztenciális vákuum, amiben élünk: „Sötétségben múltak el életem napjai, köd és homály környezett engem, s a bűn éjsza­kája” (103. tropár). A bűn pedig valamiféle lelki öngyilkosság: „önkéntes megölője lettem lelkiis­meretemnek”, lázadás az isteni szeretet ellen, a mindannyiunkat gyötrő létszorongás tehát nem más, mint a kárhozat, az Isten-nélküliség átélése. „Aggaszt s elrémít engem a gehenna tüze – mondja Krétai –, az emésztő féreg s a fogak csikorgatása”.

Önmagunkba-tekintésünk következő mozzanata az elvesztett paradicsom motívuma. „Ádám – mondhatnók Junggal: Selbst-ünk, önmagunk, mindannyiunk – méltán lett kiűzve a paradicsomból, mivel megszegte egyetlen parancsodat, Üdvözítőm.” Pedig a teremtés meg­adta a lehetőséget, hogy Isten képmásai legyünk s tudatosan hasonuljunk hozzá (Ter 1,26). Krétai kedvenc témája, hogy a valamennyiünkben ott élő ikont, az Isten-képmást összetörtük bűneinkben. A keleti teológia nyelvén itt a bűn nem is más, mint hogy „önmagamat bál­vánnyá tettem”, hamis képpé, hamis tükörré, amely lehetetlenné teszi a mimésziszt, az Isten­hez való hasonulást. „Eltemettem képedet, feldúltam törvényedet, minden jóságom elhomá­lyosult, rossz vágyaim szövétnekemet kioltották” (166. tropár).

A tökéletesség felé vezető úton a következő akadályt a szenvedélyek jelentik. A kánon egyik fő forrása éppen az 50. zsoltár, „bűnökben fogant” voltunk. Itt az ószövetségi példák mellett újszö­vetségiek is előkerülnek, főleg a tékozló fiú alakja: „Vagyonomat, Üdvö­zítőm, kicsa­pongásokban tékozoltam el, üres vagyok a vallásosság gyümölcseitől, és éhezve kiáltok: irga­lom atyja, előzz meg és irgalmazz nékem” (21. tropár).

Napi liturgiánkból is ismerjük Aranyszájú Szent János mondását a bűnösökről: közöttük „az első én vagyok”. Ugyanez visszhangzik Krétai szövegeiben is. A bűnösökkel – minden em­ber­rel – vállalt szolidaritás végső soron az emberiség egészének lét-egységében gyökerezik. Nemcsak az Isten-képmásban, hanem annak elvesztésében is egyek vagyunk, és ez érteti meg a belső azonosulás követelményét, amellyel magunkénak tudjuk minden egyes bűnös minden egyes bűnét.

A kánont azonban szinte első perctől át meg átszövi a reménység motívuma, amely egyet je­lent Krisztus, az Üdvözítő személyével. „Könyö­rülj teremtményeden, Üdvözítő. Mint jópász­tor, keresd az elveszettet” (192. tropár). Az ódák végén a theotokion, az Istenszülőhöz intézett könyörgés, valamint magának Krétai Szent Andrásnak, és egyiptomi bűnbánó Máriának a meg­szólítása, amely idők folyamán szintén a kánonhoz kapcsolódott, erősíti ezt a Krisztusba, mint szabadítóba és orvosba vetett hitet.

A hithez a bizalom és az alázat megvallása kapcsolódik. „Igazságos bírám, szabadíts meg engem a bűntől és gyötrelemtől, mit ítéleted szerint kellene szenvednem”. A 6. óda irmosza egyenesen a pokol átélését emlegeti. Ebből a mélységből, a bűn inferno-jából emel fel Krisztus üdvözítő ereje.

A már megtért élet sajátos aszkézist követel. A kánonba beleszövődnek a Nyolc boldogság énekei is, melyeket Kelet Krisztus parancsainak tekint. A keleti aszkézis nemcsak egyedi, hanem szociális és egyházi, sőt evilági is, ki akarja terjeszteni Krisztus jelenlétét a keresztény ember egész mikro- és makro-környezetére. „A magasságbeli és földi világ s az üdvöt nyert nemzetek leborulva imádnak téged” (89. tropár).

A belső gyógyulás kifejezői a könnyek is. Krétai nem rejti véka alá érzelmeit. „Könnyeket adj szemeimnek, Üdvözítőm, és szívem mélyéből fölsóhajtok hozzád: Vétkeztem ellened, könyörülj rajtam” (129. tropár). Ezek a könnyek a tékozló fiú könnyei, a szívtöredelem kifejezői, hiszen, mint Klimachosz Szent János mondja, „Isten titokzatosan megvigasztalja a megtört szívet”. S közben a bűntudat, mint a halál emlékezete, élet-tudattá, Isten jelenlétéről való szüntelen emlékezéssé változik.

A Krétai-kánon mégsem csupán böjti, bűnbánati kánon. Végkicsengése húsvéti, sőt végidei tapasztalat. „Ki ismét el fogsz jönni angyalokkal..., tekints reám irgalmas szemeiddel” (223. tropár). A kánon végső soron azt keresi, hogyan is kell élnünk, hogyan kell megélnünk húsvét misztériumát. A liturgia, az ének az Úrszínváltozás hegye és a megdicsőült Krisztus megta­pasztalása.

(Cs. I.)

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 29. Mi az az Akathiszt?

Nagyböjt 5. szombatját a keleti egyház az Istenszülő tiszteletének szenteli. Más néven ezt a szomba­tot az Akathisztosz szombatjának is nevezzük. Mi is ez az Akathiszt, vagy Akathisztosz (újgörög kiejtés alapján elterjedt az Akaftiszt ejtés is). Sokszor előfordul, hogy szertartásainkat őseink egy már-már külsődleges jegyről nevezték el: ilyen a Triód elnevezés, a nagyböjti hétköznapok rövidebb, három ódás utrenyei kánonjáról, vagy épp az utrenyék kathizmálionjai, amelyeket a kezdő tropárok után éneklünk. Ott a kifejezés arra utal, hogy ülve kell végeznünk azokat (vö. kathedra = ülőhely). Itt most épp ellenkező motívummal találkozunk: az Akathiszt szertartását végig állva (és nem ülve!) kell végeznünk.

Az Akathisztosz a 6. század és a 9. század között keletkezett, Szűz Máriához intézett görög egyházi ének. Szerzőjének személye bizonytalan, egyesek Rómanosznak tulajdonítják, a legtöbben Szergiosz patriarchának (626), s vannak, akik Bizánc 861. évi ostromával hozzák összefüggésbe. A himnusz az állandóan ismétlődő „üdvözlégy"-ek és a jelzők bő áradása az ókori Kelet légkörére utal. A hasonló alakú, ám ellentétes jelentésű szavak egymás mellé illesztése a retorika felé mutat, de itt az ostromtól szorongatott ember lelkiállapotának megfelel: a kétségbeesett ember szólal meg benne afelé, akitől segítséget remél. A költemény a bizánci himnuszköltészet egyik legszebb darabja.

Hogy ezúttal ne csak saját tollammal ékeskedjem, hanem egy neves szerzőt is idézzek,  Sergiusz Jan Gajek lublini professzor, a fehérorosz egyház apostoli vizitátora ezt írja róla: hosszú, huszonnégy versszakból álló himnuszról van szó, melynek minden strófája a görög ábécé egymás után következő betűjével kezdődik. Versformájában tökéletesre csiszolt költeményként már nem az ókori görög időmértékes verselés szabályait veszi figyelembe, hanem a rövid és hosszú szótagok szabályos váltakozásával, valamint a szünetek elhelyezkedésével ütemezi az előadásmódot. Az egész himnusz tartalmilag két részre osztható. Az első a Jézus gyermekségtörténetéhez kapcsolódó eseményeket mutatja be, a második pedig már a magának Szűz Máriának megadott tisztelet teológiai tartalmát mondja el. Himnuszunk nemcsak egyházi, hanem irodalmi szempontból is kimagasló értékű, szinte virtuózan használja fel a költészeti formákat. (Megjegyzem, mindez csupán az eredeti görög szövegre igaz, magyar fordítása a formai elemeket nemigen adja vissza. Cs. I.)– Mindezek mellett mégis a legfontosabb, hogy nem más, mint imádság az Istenszülő Szűz Mária köszöntésére. Páratlan versszakainak a refrénje is ezt fejezi ki:„Üdvözlégy, Istennek szeplőtelen Jegyese! (A párosaké pedig az Alleluja.) A bizánci egyház a Nagyböjt ötödik szombatjára írja elő a végzését, de máskor is lehet imádkozni.

Az Akathiszt szinte tobzódik a képekben, hasonlatokban. Mária a csillag, ki előre jelzte a Napot, a megtestesülés edénye, a mennyei lépcső, melyen alászállott az iste, híd, aki a földieket az égbe átvezeti, a hervadhatatlan szőlővessző tőkéje, szántóföld, melyben az irgalom bősége termett meg, az, aki által az édeni eledel rétje virágzik fel, aki által megszégyenül a pokol, kőszikla, melyből a szom­júhozók az élet italát nyerik, mannánál kedvesebb étel, Ígéret földje, tejjel és mézzel folyó ország, a hervadhatatlanság virága, a Befogadhatatlan befogadója, szent trónusa nnak, akit a kerubok hor­doznak, üdvösség ajtaja, az Isten és az Ige sátora…  és sorolhatnók a végtelenségig.

Ha mégis egyetlen kifejezésbe akarnók mindezt gyűjteni, azt mondhatjuk: az Akathiszt Mária istenanyaságát veszi körül szebbnél szebb képekkel. Legmegdöbbentőbb benne a refrénként ismét­lődő kiáltás: Üdvözlégy, Istennek szeplőtelen Jegyese! A keleti egyház szinte nem bír betelni ezzel a felfoghatatlan titokkal: hogyan is lehetett a názáreti leány az Ige befogadója? Nos, csakis a Szentháromság végtelen irgalmából! És ugyanez az irgalom tette képessé arra is, hogy Bizánc történetében, mint a város, az ország megmentője, hadvezére (!) jelenhetett meg (lásd az első egység kontákját, amelyet a 8. hangból nagyon jól ismerünk, mint istenszülői éneket!). Mint ahogy ekképp, közbenjáróként jelenhet meg a mi életünkben, és a bármikori egyház hányat­tatásai közepette is!

(Cs. I.)

 LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 30. Mi az a damaszkuszi kánon?

A görög szertartás utrenyei (reggeli zsolozsmai) kánonjai között Damaszkuszi Szent János húsvéti kánonja kiemelkedő helyet foglal el. Kelet nem „éjféli misét” végez húsvétkor, hanem gyakorlatilag ez a kánon alkotja a feltámadási szertartást. Ez az „ünnepélyek ünnepélye”, a liturgiák liturgiája, még akkor is, ha a szertartás folyamán nincs is áldozás, csak felkészít a másnapi koinóniára, egyesülésre. A hívő közösség éppen az énekek segítségével idézi fel ebben a Krisztus-esemény nagy, döntő, végső mozzanatait, s ezek révén személyes találkozás részese lesz.

Előképek beteljesülése

A nyolcadik századi énekszerző – Kelet Aquinóija – az emmauszi találkozás élményét mélyíti el, amikor a Feltámadott „Mózesen kezdve valamennyi prófétánál magyarázta, ami az Írásokban őfelőle szóltak” (Lk 24,27). Ahogy a kánonok egyébként is jövendölés és beteljesedés dialektikájára épülnek, ez a húsvéti kánon alapzata is. Már az első ódában megjelenik a teremtett világ hangja, a kozmikus Krisztus-dicsőités: „Ünnepeljen az egész látható és láthatatlan világ, mert föltámadt Krisztus” (2. tropár). De nemcsak a teremtés ért célba a feltámadással, hanem az Ószövetség szinte minden mozzanata, mint előkép. A kánon egyik alapmotívuma: „az előképek beteljesülését látván, lelkesülten vigadjunk” (4. óda 3. tropár).

Húsvét örömének előképévé válik Damaszkuszi látomásában az, amint „Istennek ősatyja, Dávid a jelképi szekrény előtt örvendezve táncolt” (uo), vagy az, amint Mózes vizet fakasztott a sziklából („Jertek, igyunk új italt, nem a kemény sziklából csodásan fakasztottat”, 3. óda irmosza), Jónás („mint Jónás a cethalból, föltámadtál a sírból”, 6. óda irmosza), s ahogy Jézus utalt rá, a próféták: „A szent sírnak őrhelyén álljon ma velünk az isteni szózatú Habakuk és mutassa a fényességtől tündöklő angyalt” (4. óda irmosza).

De az ószövetségi párhuzamokon belül a legdöntőbb összetevő a pászka-motívum, az egyiptomi fogságból való szabadulás a húsvéti jelképrendszerben a legfőbb előkép. Rögtön a legelső irmosz így határozza meg a húsvét-eseményt: „Föltámadás napja a Pászka, az Úrnak pászkája..., mert a halálból az életre és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk”. Damaszkuszi „örök pászkának”, (5. óda), „titkos pászkának” (6. óda) is nevezi az üdvösségtörténet csúcs-eseményét, a húsvéti sztichirák pedig szinte túláradnak díszítő-jelzőkben: szentséges pászka, új és szent pászka, szeplőtelen pászka, szépséges pászka...

S ahogy Keresztelő Szent János rámutatott Jézusra: „Ime, Isten Báránya”, a Damaszkuszi-kánon is kiemeli a pászka-párhuzamban a bárány-motívumot: „ártatlan báránynak nevezteték” (4. óda), „mint az egyéves bárány, a mi áldott koronánk, Úr Jézus, ki mindnyájunkért feláldozta magát” (uo). Így a kánon visszarímel az emmauszi történetnek arra a gondolatára is, hogy a „Messiásnak ezeket kellett szenvednie s úgy bemennie dicsőségébe” (Lk 24,25). Az izajási kép, Isten szenvedő szolgája jelenik meg a 6. ódában („önként mutattad be magad az Atyának”).

Az előképek közt – a kánonok „kötelező” eljárásának megfelelően a 7. ódában – megjelennek a babiloni ifjak is, akik épen menekültek meg a tüzes kemencéből. Ez az előkép egyszerre mutat rá a megtestesülés és a feltámadás titkára: „Ki az ifjakat a kemencéből megszabadítá, emberi testet öltvén, szenved, mint halandó, és szenvedése által a halandót a romolhatatlanság ékességébe öltözteti” (7. óda irmosza).

S szintén a többi kánonhoz hasonlóan a húsvéti kánon is Szűz Máriában foglalja össze az előképek sorozatát. A 6. óda 1. tropárja párhuzamba állítja a szűztől-születés titkát és azt, hogy Krisztus egyszerűen kisétált a lepecsételt sírboltból: „A pecséteket épségben meghagyván, Krisztus, föltámadtál a sírból, mint születésedben is a szüzesség kulcsait meg nem sértéd”.

Ezeket a párhuzamokat, beteljesedéseket, előképeket a Szentírás jelképes, allegorikus értelmezésére hajlamos keleti gondolkodásmód hozta felszínre. Vannak azonban a kánonban olyan képek is, amelyek magának az Úr Jézusnak egyik-másik jövendölésére utalnak, amelyekben tehát mintegy maga Jézus fejtegeti nekünk az Írások értelmét, rója velünk az emmauszi utat.

Ilyen a már jelzett Jónás-motívum, amely Mt 12,38-ra és a párhuzamos helyekre utal. A 8. óda 1. tropárja „a szőlőtőke új termését” emlegeti, amely Mk 14,25-re épül: „Nem iszom a szőlőtőke terméséből – mondja Jézus az utolsó vacsorán –, míg amaz újból nem iszom Isten országában”. De megjelenik Krisztus kedvenc példázata is a királyi menyegzőről (Mt 22). Krisztus, mint „ékes vőlegény”, jelenik meg a 2. húsvéti sztichirában, ezért – az okos szüzekhez hasonlóan (Mt 23) – égő lámpákkal kell elébe járulnunk (5. óda 2. tropárja). Egyébként is, az egész feltámadási szertartás, a húsvéti körmenettel, lobogó fényeivel ezt az eszkatológiai, menyegzős hangulatot árasztja.

Az eszkatológiai motívumot erősíti a kánon egyik legszebb verse, a 9. irmosz is, amely Jel 21 alapján a mennyei Jeruzsálem megtapasztalasáról vall: „Tündökölj, tündökölj, mennyei Jeruzsálem, mert az Úr dicsfénye fölötted fölvirradt, örvendj mostan és vigadozz, új Sion hegy”...

A Krisztus-esemény felidézése

Az előképek beteljesedése mellett a kánon másik építő eleme a Krisztus-esemény döntő, nagy mozzanatainak a felidézése. Maga a húsvéti tropár, diadalének, amelyet a húsvéti időszak negyven napja alatt szinte végtelenszer éneklünk, s nemcsak itt, a kánonban, Krisztus halálát a maga dialektikájában ragadja meg: „legyőzte halállal a halált”..., az ádámi halált, a bűnt és az önzést egy ellenkező előjelű halállal, szabad önátadásával győzte le Krisztus. Ezt visszhangozza a 4. óda is: „mindnyájunkért önként feláldozta magát”. Ez az „értünk” történő jelleg a keleti teológia egyik alapgondolata: Krisztustól nem absztrakt teológiát kapunk, hanem azt tudjuk meg, ilyen is Isten a mi számunkra (üdv-ökonómia, Isten üdvgondozása).

Utal a kánon Jézus eltemettetésére is: „sírba is leszálltál, hal­hatatlan” (konták), sőt a húsvéti körmenetben a síri lepel is látható. Jézus temetésében benne van valamennyiünk temetése, aminek nagy, kozmikus tragédiáját csak a feltámadás oldja fel: „Tegnap veled temetkeztem el, Krisztus, veled ébredek ma, a Feltámadóval” (3. óda 2. tropárja/.

A csúcspontot természetesen a feltámadás felidézése jelenti. Ám Kelet az ikon-ábrázolásokon is kerüli magának a feltámadásnak a megfestését, hiszen az a végső pászka, a nagy átmenet „a földről az égbe”. A Damaszkuszi-kánon is alászállás és feltámadás kettősével jeleníti meg a húsvéti eseményt: „Leszállottál, Krisztus, a föld alsó részeibe, és összetörted a foglyokat letartó börtönök zárait” (6. óda tropárja). A 7. óda egyenesen a „pokol megrontásáról” beszél.

E motívum megfejtéséhez tudnunk kell, hogy az ókoriak számára az alvilág, a pokol (inferiora) nem feltétlenül a kárhozat helye, hanem az ókor világképében a halottak tartózkodási helye, ahová 1 Pt 3,19 szerint Krisztus alászállt „a börtönben sínylődő lelkekhez” és elvitte felszabadító örömhírét. Így az alászállás az egyetemes megváltás kifejezése. A feltámadás „antropológiai esemény”, Krisztus „Ádámot kihozta a romlásból” (húsvéti fényének), az egész emberiségnek meghozza a szabadulást.

A húsvéti események következő láncszeme az üres sír megtalálása. A kenethozó asszonyok jelenete a kánon kedvenc motívuma, szerepel az ódákban, az ipakojban, a húsvéti sztichirákban is. A 3. sztichira szerint „a kenethozó asszonyok korán reggel az Életadó sírjához érkezvén, angyalt találtak a sírkövön ülve, ki szólván hozzájuk, mondá: mit keresitek az élőt a holtak között?” – Mk 16,3-7 tér vissza ezekben az énekeinkben.

A keleti (főleg szír eredetű) hagyomány tud arról is, hogy a Feltámadott édesanyjának, az Istenszülőnek is megjelent. Ennek vetülete a 9. óda előverse: „Angyal kiáltá a Kegyteljesnek: legtisz­tább szent Szűz, örvendezz..., mert Fiad föltámadt harmadnap a sírból”. A megjelenések –  mint személyes találkozások –  mintegy a mi életünkben is tovább folytatódnak, húsvét átélésében, de ez azt követeli tőlünk, hogy „tisztítsuk meg érzékeinket”, s akkor „meglátjuk a feltámadás fényében tündöklő Krisztust” (1. óda/. Persze, maga Jézus az, aki megnyitja szemünket, mint az emmauszi tanítványokét (vö. Lk 24,31).

Hogy a Feltámadott ugyanaz, mint aki meghalt értünk, de ugyanakkor már egészen más is, mert új létrendbe lépett át, szintén jól érzékeltetik a kánon énekei. Krisztus immár „a romolhatatlanság ékes­ségébe öltözködött” (7. óda irmosza), „a halálból az Életbe” lépett át (1. óda irmosza), feltámadása „más, örök életnek kezdetét” jelenti (7. óda 2. tropárja). Krisztus „az igazság napja, ki örökéletet áraszt mindnyájunkra” (5. óda irmosza).

A több mint egy évezredes szövegek így nagyon is összhangban vannak a legmodernebb teológia elméleteivel: a Feltámadt Krisztus nem lett „akosmisch”, hanem „allkosmisch” (Karl Rahner), nem világon-kívüli, hanem az egész világot átfogja jelenlétével – ez lehetne az „alászállás” mai tartalma. Másrészt a feltámadás és az örökélet személyes valóság, Krisztus-központú, mint Jézus mondta is: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25).

Épp ezért Krisztus feltámadása maga is előkép, ígéret, az általános feltámadás előképe és nyitánya. Húsvét „a paradicsom ajtaját megnyitó pászka” (1. sztichira). Maga húsvét tropárja is arról szól, az egyetemes feltámadás már el is kezdődött. Krisztus „a sírban lévőknek életet ajándékozott”. Ugyanakkor még beteljesedésre vár, ezért azt kérjük tőle: „dicsőíts meg engem is, Üdvözítő a te országodban” (3. óda 2. tropárja). Ez a nap tehát „a feltámadás napjának hajnalfényű előhírnöke” (7. óda 3. tropárja).

A megkezdett, de még beteljesedésre váró örökélet kettőssége tehát ugyanúgy jelen van itt, a húsvéti kánonban, mint az eucharisztikus liturgiában, melyben szintén arról éneklünk: „imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, mert ez üdvözített minket”. Kelet szemlélete szerint az üdvösség, a theószisz, az átistenülés már a földön elkezdődik számunkra a kegyelmi élet tényeiben. A kánon is utal a szentségekre, mint a methexisz,  a részesedés alapformáira: „A te nevedre kereszteltettünk” (8. óda 3. tropárja), „új italt” iszunk, „a halhatatlanság forrását” ízleljük (3. irmosza), mert „az örök világosság testileg mindnyájunkra kisugárzott a sírból” (7. óda 3. tropárja).

Cs. I.

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 31. Mi az az Ötvened?

A húsvéttól pünkösdig terjedő időszakot a Keleti Egyház Ötvenednek nevezi. Maga a pünkösd szó egyébként szintén az ötvenedik szó görög alakjából ered (pentekosztész), szláv közvetítéssel kaptuk mi, magyarok is. Énekeskönyvünkben ugyanennek az időszaknak a megjelölése: Pentekosztárion, az a könyv, szöveg-egység, amellyel kitöltjük ezt a szent ötven napot.

Az Ötvened két részből tevődik össze. Az első negyven napból és a hozzá tett tíz napból. Mint tudjuk, a 40 szent szám volt már az Ószövetségben is, gondoljunk Mózes negyvennapos böjtjére, és annak nyomán a mi Nagyböjtünkre. De ez a 40 nap most nem annyira böjti időszak, hanem a húsvéti öröm átélése, amely „egészen mennybevétele napjáig” tart. Az Apostolok Cselekedete beszél erről: Jézus „szenvedése után sok csalhatatlan jellel bizonyította be (az apostoloknak), hogy él: negyven napon át megjelent előttük s az Isten országáról beszélt nekik” (ApCsel 1,3).

Ha belelapozunk az Ötvened szövegeibe, énekeibe, láthatjuk, hogy minden vasárnap új színnel gazdagítja a húsvéti örömhírt. A húsvét utáni vasárnap Tamás-vasárnap, amely Tamás apostol élményét idézi fel: „Kíváncsi kézzel a te életadó oldaladat, Krisztus Isten, megtapogatta Tamás”, és Tamással együtt mi is eljutunk a tökéletes hitvallásig: „Én Uram, én Istenem! A következő vasárnap a kenethozó asszonyoké, akikről már a Damaszkuszi kánonban is énekeltünk. Különös vigasztalás ez a hívő asszonyok, lányok számára: a feltámadás legelső tanúi asszonyok voltak!

Érdekes módon a negyven nap további vasárnapjain nem Jézus megjelenései szerepelnek, hanem földi életének egy-egy története, amelyek azonban mégis a feltámadás előre vetített sugarai. Így a 4. vasárnap az „inaszakadt vasárnapja”, amelyben Jézus elővételezi azt a győzelmet, amelyet feltá­madásában aratott; az 5. vasárnap a szamariai asszonyé, amelyben Jézus, mint az élet és az irgalom forrása mutatkozik be. A két vasárnap között szertartásunk még arra is oda figyel, hogy ennek a hétnek a szerdáján érjük el az Ötvened felezőpontját, az ötvened-közép maga is ünneppé válik. A húsvét utáni 6. vasárnap a Vakonszületett vasárnapja, melyen (János evangélista látásmódját követve) nemcsak a vakgyógyítás kerül középpontba, hanem Krisztus, mint az igazság Napja. És a következő héten, áldozócsütörtökön elérkezik a 40. nap, a mennybemenetel ünnepe. Akárcsak húsvétkor, most is megmutatkozik, hogy liturgiánk szinte precíziós műszerként méri be az adott időszakot: húsvétkor szentáldozás előtt, alatt és után zengjük a Föltámadott dicséretét, most pedig az áldozás után áldásokra énekelt himnusz (Emelkedjél föl az egek fölé, Isten…) emlékeztet arra, hogy az Úr Jézus mennybemenetelét éljük át.

A húsvéti időszak lezárul, de Ötvened 7. vasárnapja még most kerül sorra, amelyet a legelső egyetemes zsinatnak (Nikaia) szentelünk, amely keresztény hitünk foglalata, a kiteljesedett Krisztus-esemény fényében. Végül Ötvened lezárása pünkösd, az ötvenedik nap, amely a Szentlélek eljöve­telének ünnepe. Meg kell említenünk, hogy pünkösd szombatja az 5. halottak szombatja, amikor (a böjt előtti és a böjti időhöz hasonlóan) megemlékezünk halottainkról. Most már nemcsak azt látjuk, hogy életünk Krisztus szenvedésébe, halálába és feltámadásába kapcsolódik bele, hanem azt is, hogy a Szentlélek, mint „elevenítő”, halhatatlanságunk forrása. S mivel most, pünkösdkor már tényleg teljessé válik keresztény hitünk, a nagy titkok össze­foglalása pünkösd másodnapja, a Szentháromság ünnepe. És ez ismét eltérést jelent a nyugati szemlélettől, amely a pünkösd utáni vasárnapot nevezi Szentháromság-vasárnapnak. Az a vasárnap nálunk más nevet kap: mindenszentek vasárnapja; mintegy ráadás az Ötvened folyamatához.

Cs. I.

 LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 32. Hogyhogy mennybe?

Valamikor a katekizmusban úgy tanultuk, hogy a liturgia (a szentmise) az utolsó vacsora és az Úr Jézus kereszthalálának vér nélküli megismétlése. Ez így is van. Valójában azonban liturgia sokkal több ennél. Mintegy ötven évvel ezelőtt egy Otto Casel nevű teológus azzal az elmélettel állt elő, hogy a szentmisében végig éljük Jézus egész életét. Számunkra, keleti szertartásúak számára ez az elképzelés nem újdonság. A „szerzés igéi” alatt a pap csendes imájában azt mondja: „Megem­lékezünk mindarról, mai érettünk történt: a keresztről, a sírról, a harmadnapi feltáma­dásról, a mennybemenetelről, a jobb kéz felől való ülésről, a második és dicsőséges eljövetelről”. Sőt talán még ennél is tovább mehetünk. Korábban már szó esett arról, hogy vannak ádventi, karácsonyi, pünkösdi mozzanatai is liturgiánknak.

Most tehát a mennybemenetelre emlékeztet bennünket liturgiánk „precíziós műszere”. Ezt az ünnepünket szívesen nevezzük így is: Áldozócsütörtök, tudniillik a húsvéti utáni 40. nap éppen csütörtökre esik. Mi, keleti szertartásúak ragaszkodunk ehhez a számhoz, ehhez a naphoz, nem tesszük át vasárnapra, hiszen a Apostolok Cselekedetei szerint a Feltámadt Krisztus „negyven napon át megjelent” apostolainak. S hogy áldozócsütörtökként emlegetjük, azért van, mert most már lepergett előttünk a teljes Krisztus-esemény, a szentáldozásban vele találkozhatunk. Épp ezért régebben az elsőáldozás is erre a napra esett, de még ma is lehetőleg a mennybemenetel ünnepe utáni vasárnapon rendezzük meg a gyermekek elsőáldozását. De számunkra, felnőtt hívek számára is perdöntő az eucharisztia, a szentáldozás hívő lélekkel való átélése.

De térjünk vissza az ünnep fő motívumához. Mit is jelent számunkra Jézus mennybe­menetele? Emlékszünk talán a történetre, hogy amikor Gagarin felröppent a világűrbe, megkérdezték utána tőle, találkozott-e odafönn az Úristennel vagy angyalaival. És Gagarin azt felelte, nem. A modern kor mindenesetre szembesített bennünket azzal, hogy a menny nem a világűr vagy a kozmosz egy pontja. De akkor mi is tulajdonképpen? Épp mennybemenetel utáni vasárnapon olvassuk a János-evangéliumból, Jézus búcsúbeszédében: „Ez pedig az örökélet: hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Más szóval az örökélet, a mennyország maga Isten, az isteni életből való részesedés. Ha belegondolunk, Krisztus már halálában átlépett „a halálból az életbe, a földről az égbe” (vagy pontosabban: a mennybe), ahogy erről a feltámadási szertartásban szoktunk énekelni. Ugyanebben a búcsúbeszédben így írja le saját mennybe-lépését: „Dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 17,5).

Hogy mit jelent számunkra az Úr Jézus mennybemenetele? Nos, az üdvösséget, az örökéletet, a vég nélküli élet kiteljesedését. A mennyországot. Persze, sokszor nehéz ezt a távlatot magun­kénak vallanunk küzdelmeink gondjaink szenvedéseink közepette. De hadd világítsam meg ezt a mennyekbe vetett hitet egy aranyos történettel.

A hernyó és a giliszta együtt rótták az utat a porban. De a giliszta észrevette, hogy a selyem­hernyó időnként felpillant az égre. Megkérdezte: „Mit kacsingatsz állandó fölfelé? Ugyanúgy itt kúszol a porban, mint én. Ugyan, miben reménykedsz?” A kis hernyó pedig ezt válaszolta: „Igaz, most én is olyan porban kúszó vagyok, mint te. De eljön az idő, amikor bebá­bozódom, átalakulok, levetem hernyó-testemet, pillangóvá változom és fölröppenek az égre.” Igen, mi is egy nagy-nagy metamorfózisra, átalakulásra készülünk, amikor romlandó testünk romlatlannak támad föld (1Kor 15,42), Krisztusunk felemel bennünket a menny dicsőségébe.                                       (Cs. I.)                                       

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 33. Hogyhogy térdhajtás?

Egy kis „liturgikus tornával” kell kezdenem. Szertartásaink sok részét állva kell végeznünk, sőt ott van az Akathisztosz himnusz, amelyről már szóltam is, és mint láttuk, annak elnevezése abból származik, hogy állva kell végeznünk, míg ellentéte, a kathizma a reggeli zsolozsmában épp az ellenkezője, hiszen ülve imádkozzuk-énekeljük. A külső szemlélő számára ugyanis elsőre az tűnik szembe, milyen testtartással végezzük az adott szertartás-elemet.

A címben felvetett kérdés talán provokálónak hat. Tudjuk, hogy Kelet nem alkalmazza a szó szerint értett térdhajtást (genuflexio), ami viszont Nyugaton gyakori elem, az imádás hangsú­lyozott kifejezése, amikor a pap vagy a hívő jobb lábát térdben meghajlítja és térdével érinti a földet. Keleten viszont a hódolásnak ez a formája nincs meg. Hogy miért, azt kideríthetjük az evangéliumokból. Szent Máté beszámol arról, hogy a keresztútját járó Jézus előtt a pogány katonák „térdet hajtván előtte, így gúnyolták: ’Üdvözlégy, zsidók királya!’” (Mt 27,30). Ez az oka annak, hogy Kelet kerüli a (szó szerint vett) térdhajtást. Mint tudjuk, helyette a metániát, tehát a 90 fokban való meghajlást alkalmazzuk, ami közben jobb kézzel érintjük a földet és keresztet vetünk. A szó a metanoia görög szóból származik, amely nemcsak fizikai, hanem lelki meg­hajlást, megtérést is jelent, a lélek, a szív, a mentalitás teljes átalakítását. És ha már itt tartunk, az ennél „enyhébb” tiszteletadás a főhajtás, pl. a szentképek előtt, a hangsúlyosabb imádási forma a proszkü­nézis, a teljes lebo­rulás, amely egyenesen a kutya (künosz) szóból származik, tehát ilyenkor szinte odajuhászodunk az Úr Jézus lábai elé. Jól ismerjük ezt a teljes odaborulást az előszenteltek liturgiájából és a papszentelésből.

De akkor tényleg „hogyhogy térdhajtás” és térdhajtási imádságok? Mint tudjuk, utóbbi pün­kösdkor kerül elő, a pünkösd napi vecsernyében végezzük ezeket. Megjegyzem, eredetileg ezeket a kiemelt imádságokat pünkösd délutánján kellett elmondani, görög földön azonban ezen az ünnepen mindenki sietett a tengerpartra, és ezért közvetlenül az ünnepi liturgia után végezték el a „térdhajtásokat”. Nagy ritkán egyébként máskor is (pl. a Paraklisz hosszú záró imádságában is) arra hívjuk Isten népét, hogy „Térdethajtva könyörögjünk az Úrhoz!”. Igazság szerint nem pontos a megjelölés, hiszen nem csupán térdhajtást végzünk, hanem térden állva mondjuk el ezeket a könyörgéseket. Valahogy úgy, amint följebb láttuk, amikor az „állva” vagy az épp „ülve” végzen­dő liturgikus elemekről szóltunk.

A legfontosabb persze nem ez a külsődleges mozzanat. A pünkösdi térdhajtási imádságok pl. gazdag hitbeli üzenetet közvetítenek. Az „első térdhajtási ima” afféle hitvallással kezdődik, a megtestesülés, megváltás művének leírásával, amely most kiegészül pünkösd történésével: Krisztusunk „tanítványaira és szent apos­tolaira leküldte a Szentlelket, ki is leszállott mind­nyájukra, s mindnyájan beteltek az ő fogy­hatatlan malasztjával, s különböző nyelveket hirdették” az Úr nagy titkait és jövendöltek. A második könyörgés is Krisztushoz fordul, de rámutat arra, hogy a Szentlélek jelenlétét kell felfedeznünk mindennapjainkban. Azt kérjük az Úr Jézustól, hogy „a te jó Lelked által naponkint a hasznosra vezéreltetvén, képes legyek parancso­lataidat teljesíteni”. A harmadik imádság újra a nagy és félelmetes hitigazságok magasságába emelkedik: „A szent, egyvalóságú, együttesen örök, osztatlan és vegyítetlen Háromságnak titkát nekünk kije­len­tetted”. Bensőségesen kapcsolódik ehhez az elhunytjainkról való megemlékezés is. Annál is inkább, mert az ötödik, utolsó halottak szombatja éppen a pünkösd előtti nap.                                     (Cs. I.)

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 34. Ugyanaz és más

Legutóbb a térdhajtás témája kapcsán láttuk, mennyiben más Kelet szemlélete, mint Nyugaté. De máskor is tapasztaljuk, hogy a két szertartás-forma ugyanazt a hitet tükrözi, mégis más hangsú­lyokkal éli meg. Pünkösd ünnepkörében most egész sor ilyen elemet találunk.

A Szentháromság-hitet pl. mindnyájan valljuk. Nyugaton azonban a pünkösd utáni vasárnapra tevő­dött át e hitigazság megünneplése, nálunk viszont pünkösd másodnapja, hétfő a Szenthá­romság ünnepe.

Most is fogalmazhatnék így: hogyhogy? Ti. hogy lehetséges az, hogy Istenre vonatkoztatva egy­szerre igaz az, hogy „egy”, de az is, hogy „három” (mármint háromszemélyű)? Pünkösdhétfő kontákja így fogalmaz: „Háromszemélyű és örök létezésű egység!” A reggel zsolozsma 1. kathiz­málionja pedig még részletesebben kifejti: „Dicsőítem és tisztelem az Atyával és Fiúval együtt a legszentebb Lelket, ki istenségében ugyanegy, de személyében különböző”. A 325-ben tartott nikaiai egyetemes zsinat különbségtételére épül hitünknek ez a csúcs-igazsága: Isten „egy természet” (egy „lényeg”, egy közös valóság), de három személy!

Úgy tűnik, a Szentháromság valóságát a természet és az ember léte is jól tükrözi. A dolgok egy­szerre „egyek” és ugyanakkor „többek”, több összetevőből tevődnek össze. Valamennyien test­ből és lélekből s a kettő egységéből állunk. Személyes létünk úgy teljesedik ki, ha én-te, sőt mi-kapcsolatokat építünk ki. Isten képmásai, sőt a Szentháromság képmásai vagyunk! Egy keleti teológus így fogalmaz: a Szentháromság a mi társadalom-modellünk. Liturgiánk talán mindegyik más felekezetnél inkább hangsúlyozza ezt a „szentháromságos” jelleget. Gondoljunk keresztve­té­se­inkre, a „Dicsőség” kezdetű fohászunkra, a liturgia fennhangjaira. És arra, hogy a Hiszekegy logikai előzménye nálunk: „Szeressük egymást, hogy egyetértőleg valljuk” ezt a hitet!

E nagy ünnepünk másik érdekessége, hogy végső sorunkat ismét csak másképp közelítjük meg, mint Nyugat. Ott november elseje a „mindenszentek” ünnepe, másodika pedig a „halottak napja”. Mi öt alkalommal emlékezünk meg kiemelkedő módon halottainkról: a halottak szom­batjain, amelyek közül a böjt előtti időre esik kettő, a nagyböjti időre szintén kettő, az utolsó pedig pünkösd szombatján van. Így talán jobban látjuk, hogy Krisztus halálába keresztelkedtünk, és az elevenítő Lélek hozza meg nekünk az örökéletet.

És most, a pünkösd utáni vasárnapon üljük meg a mindenszentek ünnepét is. Hiszen ha pünkösd az Egyház születésnapja, másrészt a Szentháromság képmása, vetülete, akkor a szentek közös­sége tükrözi vissza legjobban az isteni élet valóságát. Elsősorban a vértanúkra gondolunk ilyen­kor, akik „piros bársonyba és bíborba” ékesítik az egyházat, de a szentek minden más ágára is, sőt tényleg minden üdvözültre, köztük a névtelenekre, elfeledettekre is, de akik már eljutottak oda, hogy „színről színre” szemlélhetik az isteni titkokat.

Tudjuk, ezzel zárul a változó ünnepek köre, amelyek ti. húsvéttól-pünkösdtől függenek, és ezért minden évben más-más naptári napra esnek. De így a liturgikus év egész tovább köre „pünkösd utáni”, egészen a következő naptári év böjt előtti időszakáig. A kör tehát nem zárul le, hanem épp megnyílik az örökkévalóságnak.

     (Cs. I.)

LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 35. Miért nincs nálunk Úrnapja?

Római szertartású testvéreink gyakran kérdezik: miért nincs nálunk Úrnapja? Mint tudjuk, a pünkösd utáni 2. vasárnapot nevezik így, amikor körmenetben is kiviszik az oltáriszentséget az utcákra, szépen feldíszített oltárokat is helyeznek el, és azok mellett megállnak körmenet közben.

Nos, az Úr napja kifejezés több rétegű. Az Ószövetségben, a Tórában az Úr napja a szombat, a pihenés napja, amelyet a zsidó vallásban igen szigorúan tartanak meg. A kereszténységben vasárnapra került át ez, mivel az Úr Jézus vasárnap támadt fel. A szláv nyelvek hűen őrzik ezt a tartalmat (vö. voszkreszenyije=feltámadás, voszkreszenyje=vasárnap). Másik oldalról: latinban a Dies Dominica – az Úr napja, olaszban pl. már domenica egyszerűen vasárnap. Ilyen értelemben minden keresztény, és természetesen mi is megünnepeljük az Úrnak szentelt napot.

Az önálló fogalommá vált Úrnapja a reformáció után alakult ki. Mivel a reformáció több ága is kérdőre vonta, hogy Jézus valóságosan jelen lenne az oltáriszentségben, és Krisztust imádhatjuk a szentségi jelekben, így a tabernákulumban őrzött oltáriszentségben is, a római katolikus egyház szentségtartóban kiviszi a szentséget a templomtérre és az utcákra. Érdekes szó: a szentségtartó, a monstrancia a montrare (mutatni) szóból származik, akár csak a demonstráció, a tüntetés. Igen, a római szertartás mintegy tüntetés-szerűen kívánja bizonyítani a hívő sereg, a nép felé, hogy Krisztus itt van közöttünk.

Nálunk, a keleti szertartásban nem alakult ki ez a kiemelt kultusz. Nem volt rá szükség, mert a protestantizmus a nyugati egyház újkor elejei formáival szemben lépett fel. Keleten nem volt táptalaja ennek a törekvésnek.

De ha már szóba került ez a kérdés, jó végig gondolnunk, mi is a mi felfogásunk az oltári­szentségről?  Az áldozási imában világosan megvalljuk: „Ez, amiben most részesülök, valóban a te valóságos és legtisztább tested s a te valóságos elevenítő véred”. A szentségházban mi is őrizzük az oltáriszentséget (praktikus okokból a Szent Testet), amelyet, mint „viatikumot”, szent útra­valót, elvisszük betegeinknek akár házukba is. Nagy tisztelettel vesszük körül a liturgiában (vö. áldások, meghajlás, keresztvetés). Sőt van nálunk is szentségimádás, ti. az előre megszentelt áldozatok liturgiája, ahol egyenesen teljes földreborulással (proszkünézissel) hódolunk Krisztus Teste és Vére előtt.

Ugyanakkor bizonyos tartózkodóssal vesszük körül a szentséget. Nem annyira látni, láttatni, megmutatni kívánjuk, hanem épp ellenkezőleg: elrejteni, elfátyolozni (vö. a királyi ajtó bezárása, akár elfüggönyözése). A misztérium-jelleg domborodik ki itt. Mintegy levett sarukkal, oda­adással, teljes hódolattal közeledünk felé, mint ahogy Mózes borult le az égő csipkebokor előtt. Kelet nemigen kívánja kiemelni a szentséget a liturgia szerves menetéből, nem egyszerűen tárgynak tekinti, amelyet az oltárra tesznek vagy valamilyen piedesztálra emelnek, hanem a feltámadt-megdicsőült Krisztus személyes valóságát ismeri föl benne. Nem vitaképpen mondom, de a kenyér és a bor együttes jelei mögött érezzük át igazán Krisztus értünk áldozott életét. A titkot, hogy önmagát adta a világ életéért, ahogy liturgiánk is mondja. És az ő nyomán járva mi is visszamegyünk a világba, és megpróbálunk a teljesebb életért tevékenykedni.

     (Cs. I.)

 LITURGIA LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE – 36. Hogy szerkesszek vecsernyét?

Vegyünk egy „sima”, egyszerű vasárnapot, mondjuk a pünkösd utáni hetediket, ami idén (2015-ben) július 12-ikére esik. Ez annyiban jelent sajátos helyzetet, hogy ezen a 7. vasárnapon az alapot a 6. hang képezi, a naptári nap szerint pedig Szent Proklosz és Szent Hilárion szentéletű atyák tiszteletét tartjuk. Róluk annyit, hogy Proklosz (vagy Proclus) és Hilárion (Hilár, sőt magyar el­nevezése is van: Vidor) vértanúk voltak, mégpedig Ankarában (Ancyriában) szenvedtek vérta­núságot Kr. u. 106-ban. Most mégsem mint vértanúkról, hanem mint szentéletűekről emlé­kezünk meg róluk.

Nézzük tehát az elővecsernyét.

A szokott elemek (szokásos kezdet, 103. zsoltár, Nagy ekténia, a Boldog ember kezdetű zsoltár) után az Uram, tehozzád következik. A két bevezető sztihirát, énekverset (a 140. zsoltár első két versét) elővers nélkül a 6. hang dallamára énekeljük. Eztán 10 sztihira sorakozik, a hozzájuk tartozó előversekkel. NB ezeket az előverseket a 141., 129. és a 116. zsoltárból alakították ki atyáink. Az előversek végzése egy kis fejszámolást követel a kánto­roktól, mert a sort mindig a vége felől kell számolnunk, aszerint, hogy 4, 6, 8 vagy 10 énekverset kell vennünk, mint épp ebben az esetben is.

A 10-ből az első hét a folyó hang szombati sztihiráiból hangzik el, a feltámadás tiszteletére. Hiszen, mint volt már szó róla, egy-egy nap, és így a vasárnap tisztelete is előző napon, az előesti zsolozsmával kezdődik. 3 sztihirát a közös méneából, mégpedig a szentéletű atyák tiszteletéből veszünk. Hátra van még a sorozat lezárása, amely a Dicsőség… most és… előverset kapja, és utána a sztihira nem más a folyó hang szombat esti nagy dogmatikonja, tehát kiemelkedő hittitkot kifejező éneke.

Ezalatt megtörténik a körmenet vagy bemenet, és utána Bölcsesség, igazhívők! felszólításra következik az Enyhe világossága kezdetű ének, amely a megtestesülés és a Szentháromság titkáról szól. Ezt követi a prokimen, ez esetben a szombati, amelyet a pap áldása vezet be. Ez után következik a Mondjuk mindnyájan ekténia és az Add, Urunk kezdetű ének (a 4. hangú tropár mintadallam, az Elcsodálkozott József dallamán), majd a Teljesítsük ekténia, a hozzá tartozó áldással és fennhanggal.

Most ismét szerkesztésre váró rész következik: az ún. előverses sztihirák sora. A név kicsit megtévesztő, mert az első énekvers előtt épp nincs elővers, csak a többi sztihira előtt. Ezek az előversek most, szombaton a 92. zsoltárból valók. Ebben az esetben könnyű a dolgunk az előverses sztihirákkal: csak a folyó hang ide illő sztihiráit kell vennünk, a hozzájuk tartozó kis dogmatikonnal együtt.

Az előverses sztihirák után Szent Simeon éneke (a Most bocsásd el) következik, majd a szokásos kezdet rövidebb változata után jönnek a tropárok: a folyó hang feltámadási tropárja, majd, Dicsőség… előversre a szentéletű atyáké, valamint Most és… előversre a szombati ún. istenszülői ének. Ez az elem egyébként a vasárnapi reggeli zsolozsmában újra előkerül, de ott nem a szer­tartás végén, hanem az utrenye elején. Nagy elbocsátó és papi áldás zárja a nagyvecsernyét.

     (Cs. I.)