Az ikonosztázion

Egyes értelmezők szerint a templom hajója a földi lét területét jelenti, ahol emberek élnek. Emberek, de már megigazult, megszentelődött, Isten gyermekeivé lett emberek vannak itt. Új ég és új föld ez. A szentély (oltár) Isten világa, ahol Isten titkai mennek végbe. Ezért kell valami elválasztó a két világ között. Isten lényegileg nem keveredik össze teremtményeivel. Figyelemre méltó Jézus eljárása, amivel az első keresztény Szent Liturgiát ünnepelte. Hogy a húsvéti vacsorát méltóképpen ünnepeljék meg, Jézus elküldte tanítványait a városba, egy korsó vizet vivő emberhez. Ezt mondta: „Ő majd mutat nektek egy étkezésre berendezett tágas emeleti helységet. Ott készítsétek el” (Mk 14,15). Tehát nem a ház lakószobáiban, nem a házigazda családjával, hanem különlegesen előkészített emeleti helységben ünnepelték. A Titkos Vacsora is magaslati helyen, másoktól elkülönítve történt. Ez alapjául szolgálhatott annak a keresztény előírásnak is, hogy a templom oltári része magasabban álljon a hajónál, sőt valami láthatólag is elkülönítse a két teret egymástól. Hogy ez az üldözések alatt a magánházakban és katakombákban végzett istentiszteleteknél mennyire valósult meg, azt nehezen lehet elképzelni.

Az újonnan épült keresztény templomokban az üldözések megszűnése után már meg lehetett valósítani a két templomi rész elkülönítését. Ez először egy rács volt csupán. Később művészies korlát volt oszlopokkal. A korlátra és oszlopokra szentképek kerültek. Így alakult ki a templomainkban ma előírt ikonosztázion. A bizánci szertartású templomokban két ikonosztázion típus található. A görög típus egy-két sor szentképből áll, és nem ér fel a mennyezetig. A szláv típusú ikonosztázion a templom alapjától a mennyezetig ér, több sor szentképpel. Egyébként az ikonosztázion méreteinek nagyságát és szentképek számát a templom méretei határozzák meg. Az ikonosztázion görög szó, képfalat, képes állványt jelent. Jelenti azt a falat, amely az oltárt (szentélyt) ketté osztja külső és belső szentélyre. Szentképeivel a hajóban imádkozó hívek felé fordul. A hajó az átistenített világot jelenti. A templomban a földi Egyház érintkezik a mennyei Egyházzal. A mennyei Egyház jelenlétét először a szentképekkel, a templom falára festett freskókkal érzékeltették. Az ikonosztázion megjelenésével a templomban tartózkodó hívek szó szerint szemtől szembe kerültek a mennyekben lakó szentekkel, akik titokzatosan jelen voltak az ikonosztáz szentképein. Az eget a földtől, a mennyet a földi világtól, az oltárt a hajótól csak szent teremtményei választhatják el. Ők a láthatatlan világ látható tanújelei. Ők a látható és láthatatlan összekapcsolódásának eleven szimbólumai. Pável Florenszkij szerint: „A két világot elválasztó fal az ikonosztáz... Az ikonosztáz a látható és láthatatlan világ között húzódó határ, ami ... Isten trónusát, a mennyei dicsőség szféráját körülvevő, szentségét hirdető szentek gyülekezete, a bizonyságtevők fellege által jön létre és válik felfoghatóvá. Az ikonosztáz: látomás. Az ikonosztáz: ... szentek és angyalok megjelenése, mennyei bizonyosságok, mindenekelőtt pedig az Isten anyja és a testet öltött Krisztus bizonyságának megjelenése, bizonyság arról, ami a testen túl van. Az ikonosztáz a szentek gyülekezte… Az ikonosztáz nem elrejt valamit a hívő elől, hanem épp ellenkezőleg… jelzi az oltár titkait. .. föltárja előttük a másik világ felé vezető ajtót... kiáltva szól fülükbe a Mennyeknek Országáról” (Pável Florenszkij, Az ikonosztáz, 22-24. old). Az ikonosztáz szentképei megmutatják az Istenhez irányuló kapcsolat, a Vele való egyesülés eredményeit.

Az ikonosztázion szentképei, látszólag elzárva a szentélyt a hívektől, azt mutatják, hogy az ember nem mindig képes arra, hogy egyenesen, közvetlenül Isten felé forduljon, közvetítők nélkül. Isten, önmaga és az emberek közé közvetítőket helyezett: az Ö választott és megdicsőült kedveltjeit. Hogy a szenteknek, mint közvetítőknek milyen fontos szerep jut az emberek üdvözítésében, azt a Szentírás, az egyházi Hagyomány és az Egyház állandó tanítása bizonyítja. Aki tehát a szenteket, mint közvetítőket tiszteli, magát Istent tiszteli, aki megdicsőítette őket.

Az ikonosztázionon három ajtó található. Középen egy díszes, kétszárnyú ajtó van, szemben az oltárasztallal. Ez a királyi ajtó. Azért nevezik így, mert azon halad át a dicsőség Királya, Jézus Krisztus. Egyszer a Szent Adományokban megy át rajta az oltárasztalhoz, máskor az átváltoztatott Szent Titokban jön ki rajta a benne részesülő hívekhez. Egyszer a szent Evangélium könyvében lép be a királyi ajtón, másszor ugyanezen könyv alakjában jön ki, hogy a pap felolvassa belőle a tanító Jézus igéit. A királyi ajtó az istentiszteletek folyamán többször kinyílik. Ez lehetőséget ad a híveknek, hogy lássák az oltár (szentély) szentségét: az oltárasztalt, és mindazt, ami a szentélyben végbemegy. Húsvét fényes hetében állandóan nyitva van, hogy a szenvedő, feltámadó és mindörökre köztünk maradó Jézust jobban lelki szemeink elé idézze. A királyi ajtó két szárnyán legalább az örömhírvétel szentképeit festik meg. Gábor főangyal a vele szemben levő Máriának hozza az örömhírt a Megváltó közeli születéséről. Isten Fiának világra, emberekhez való eljövetele volt üdvösségünk kezdete. Ez valóban megnyitotta Isten mennyei országának évezredek óta bezárt kapuit az emberek előtt. Egyes ajtókon még a négy evangélista ábrázolásai is láthatók. Ők, mint valóságot írták le azt, amit Gábor főangyal mint örömhírt hirdetett a világnak.

Az ikonosztázionon még két egyszárnyú ajtó található. A déli ajtón lépnek be a szent szolgálattevők az oltárba, amikor istentiszteletet végeznek. Az északi ajtón lépnek ki ugyanők az istentisztelet alatt, amikor nem a királyi ajtón át jönnek ki az ikonosztázion elé. A két oldalajtóra előírás szerint a szent diakónusok képei kerülnek (István, Lőrinc), vagy a két főangyal (Mihály és Gábor) ikonjai.

Vegyük most már szemügyre az ikonosztázion szentképeit. A legalsó sorban találhatók a nagyméretű ún. alapképek. Azokat a szentképeket találjuk itt, amelyek lelki szempontból a legkedvesebbek a hívek előtt. A királyi ajtótól jobbra találjuk az Üdvözítő Krisztus egészalakos képét. Kezében nyitott evangéliumos könyv, különböző, általa elmondott szavakkal: „Jöjjetek hozzám mindnyájan Atyám áldottai vagy: „Új parancsot adok nektek…” vagy: „tanuljatok tőlem!” Ha Jézus képére tekintünk, a gondolatok sokasága lep meg bennünket. Melyik az az erény, amelyet tőle nem tanulhatunk meg? Szent Pál segít nekünk a következő tanításával: „(Jézus) Isten alakjában lévén, kiüresítette Önmagát, szolgai alakot vévén fel ... úgy találtatott mint ember... megalázta magát...” (Fil 2,6). Emberszeretete mellett legnagyobb erénye az alázatosság volt.

A királyi ajtó baloldalán az Istenszülő Mária képét látjuk, isteni Gyermekével a karján. Az Istenanyasága mellett páratlan kiváltsága a mindenkor szüzesség volt: szülése előtt, szülése után is szeplőtelen. Mária alakjával ezt a nagy erényt akarja Egyházunk a hívek elé állítani. Az állapotbeli tisztaság mindig ékessége volt a keresztény nőknek.

A legszélső, északi alapkép Szent Miklós mürai érseket ábrázolja főpapi ruhában. A püspököt régen úgy tekintették, mint a hit őrét. Ezt tette Szent Miklós is. Az ő hite azonban cselekvő hit volt. Ott segített bajba jutott embertársain, ahol tudott. Szent Jakab azt tanítja levelében, hogy a hit akkor erős, élő, ha tettei vannak. Cselekedetekben megmutatkozó hit: ez Szent Miklós képének tanítása.

A legszélső déli alapképen a templom címünnepét festik meg. Ez lehet akár egy szent esemény, akár szent személy. Ez minden templomnál más és más. Hogy ennek mi a tanítása, azt az illető templomi szentbeszédekből lehet leszűrni.

Az ikonosztázion második sorának képei kisebb méretűek, és az ünnepekkel foglalkoznak. A királyi ajtó fölött a Titkos Vacsora képe található Örökké emlékezetes vacsora volt ez Jézus, és új népe számára is. A kenyér és bor átváltoztatása által önmagát adta híveinek. Ez a tény nagy emberszeretetét bizonyítja és ajánlja követésre. Jelzi, hogy ami a királyi ajtó mögött, az oltárasztalon történik, az ugyanaz, mint ami a Titkos Vacsorán történt.

A Titkos Vacsora szentképétől jobbra és balra a legfontosabb keresztény ünnepek képeit látjuk. Mindegyik Isten embereket szerető és üdvözítő gondviselésének sok-sok eseményét tárja elénk, kezdve attól, hogy engedi világra születni a legszentebb Szűz Máriát, egészen addig, hogy új népére leküldi a Szentlelket, hogy beindítsa az Egyház életét a világ végéig. Az ünnepi szentképek szinte mindegyike olyan eseményt ábrázol, amelyet nyilvánosan is megünneplünk. Az ünnepi istentiszteleti énekek, az ünnepi szentbeszédek bőségesen kifejtik, amit Isten az emberek üdvözítésére tett.

Az ünnepek feletti sor Krisztus apostolainak képét tárja elénk. Középen, a Titkos Vacsora képe fölött, Krisztus főpap képe foglal helyet, főpapi ruhába öltözötten. Mint Isten örök rendeléséből való főpap, a legnagyobb áldozatot mutatta be Istennek. Emberi testének feláldozásával kiengesztelte Istent a világ bűneiért. Örök váltságot szerzett egyszeri áldozatának bemutatásával. Az Ő alakja az ikonosztázionon felhívja figyelmünket egy papi imádság kijelentésére: „Te vagy a feláldozó és aki feláldoztatol, az elfogadó, aki kiosztatol”. Krisztus főpap képe mellett látjuk az apostolokat. Mindegyiknél ott van, ami jellemző rá. Az író apostolok kezében a könyvtekercs. Mások kezében az, amivel kivégezték. Szent Péter kezében pedig a kulcsok. Az áruló Júdás természetesen nem kerül rá. Helyette inkább szent Pál alakját festik meg, kezében a könyvtekerccsel. Krisztus bizalmasai, választott edényei az apostolok. Méltóságuk abban is áll, hogy a világ megítélésénél tizenkét széken fognak ülni, és megítélik lzrael tizenkét nemzetségét (vö. Mt 19,28). Az apostolok személyében Istennek azt a gondoskodását csodálhatjuk meg, hogy embereket is kiválasztott az emberek üdvözítésének megvalósítására.

Az ikonosztázion utolsó sorában különféle szentképeket látunk. Az is sokszor előfordul, hogy Krisztus főpap képe olyan nagyméretű, hogy a felette levő sorba is felnyúlik. Hat-hat prófétának az alakját látjuk mellette. Az Ószövetség szent, Istentől kiválasztott emberei voltak ők. A Szentlélektől megvilágosítva előre hirdették mindazt, amit Isten megvalósítani akart az évezredek folyamán. Hirdették a Messiás személyét is, és egyes üdvözítő cselekedeteit is. Mindegyik elmondhatta Bálaám próféta szavait: „Látom, de nem most, látom, de nem közelről. Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből” (Szám 24,17). Az Isten üdvözítő akaratába vetett hit és reménység éltette őket. Ugyanez tette az Egyház szemében is naggyá őket, látatlanul is bíztak Istenben. Az ikonosztázion utolsó sorának szentképei ezt állítják a mindenkori emberek elé is.

Az ikonosztázion legtetejét három kép koronázza meg. A középső nem is annyira kép: a keresztre feszített Jézus van rajta. A legtetejére kerül, mint Istennek az elesett világ iránti szeretetének bizonyítéka. Úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte: Isten Fia is úgy szerette a világot, hogy életét áldozta fel a bűnös világ megtisztításáért, és hogy a bűn miatt elesett ember újra Isten gyermeke legyen. Mellette két szentképet szoktak elhelyezni: a Boldogságos, de a kereszt alatt nagyon is fájdalmas anyának, Máriának és a legkedvesebb, de akkor nagyon megszomorodott tanítványnak, Szent János apostolnak képét. Az anya és a tanítvány szíve hűségével követte Fiát és a Mestert a szégyenfa: a kereszt alá is. Mindketten kitartottak Mellette haláláig, sőt a temetés végéig. Az Isten iránti hűséget, és szolgálatában való végső kitartást ajánlják e szentképek mindazoknak a figyelmébe, akik tanulni akaró szívvel jönnek be a templomba és néznek az ikonosztázionra.

Az ikonosztázion figyelmes szemlélése az emberi értelem elé a legnagyobb eseményeket és gondolatokat állítja. Látjuk benne az emberi sorsot, Isten üdvgondozásának titkait az emberek üdvösségéért, az Egyház szentségeit, az emberi élet értelmét. Az ikonosztázion a maga egyszerű képeivel és soraival valami egységes egészre irányítja gondolatainkat. Bemutatja az Egyház e hittételeinek teljességét. Az ikonosztázion segíti a templomban levő hívőt, hogy imádkozzék. A rajta levő szentképeken ábrázolt szentekhez a hívő ember minden testi és lelki szükségben imádságos kéréssel odafordulhat! Ezzel fejeződik ki a nagy igazság, hogy a földi Egyház tagjai és a mennyei Egyház tagjai állandó összeköttetésben lehetnek az imádságon és a segítésen keresztül. Nem utolsó sorban a szentképeken ábrázolt szent történetek késztetik az embert arra, hogy csodálja meg, köszönje meg, és használja fel Istennek emberek iránt mutatott szeretetét és törődését.

Mielőtt befejezném a templomnak és szimbolikájának ismertetését, utolsó gondolatként szeretném ismertetni Alexij orosz patriarcha papjainak adott utasítását: „Fordítsunk figyelmet arra, hogy Isten templomában minden különbözik attól, amit mi állandóan magunk körül látunk lakóházainkban. Az ikonok nem olyanok, amilyenek nekünk vannak otthonainkban; a falakat szentképekkel festjük be, minden ragyog; minden valahogyan felemeli a lelket és elvonja az élet naponkinti gondolataitól és benyomásaitól. És amikor látunk a templomban fenségének és jelentőségének nem megfelelő valamit, az szomorítsa meg nézésünket. A szent atyák, akik nemcsak az istentiszteleti rendet állapították meg, hanem a templom külső arculatát és belső elrendezését is, mindent elgondoltak, mindent megfontoltak és megállapítottak, hogy az imádkozókban különös hangoltság alakuljon ki, hogy a templomban semmi ne szomorítsa meg sem a hallást, sem a nézést. Hogy semmi el ne vonjon az ég felé törekvéstől, és Istentől és a felső világtól, amelynek Isten temploma előképe kell, hogy legyen. Ha a testi bajok kórházában mindent elterveznek ahhoz, hogy megteremtsék a beteg számára az egészségi állapotának megfelelő feltételeket, így kell a lelki kórházban is, Isten házában mindent eltervezni” (Húsvéti körlevél 1946).