Mindenki részvétele az istentiszteletben

A bizánci szertartású istentisztelet egyik jellemző sajátossága, hogy a szertartásokon jelenlevő nép tevékenyen részt vesz, bekapcsolódik az istentisztelet végzésébe. Ez a szokás az apostoli időktől kezdve él. Szent Jusztinosz vértanú írja a II. században korának istentiszteletéről: „Amikor az elöljáró végzi a hálaadást és az imádságokat, az egész jelenlevő nép kiálltja: Ámen”. Aranyszájú Szent János is hasonlóan ír egyik beszéde végén: „És mi csodálatos az, ha együtt a pappal kiált fel a nép is, amikor ő ezeket felajánlja magukkal a kerubokkal és a legfelsőbb erőkkel? Mindezt azért mondom, hogy tudjuk meg, hogy mi mindnyájan egy test vagyunk, ne mindent egyedül a papokra helyezzünk, hanem mi magunk is gondoskodjunk az egész Egyházról, mint saját közös testünkről” (18. beszéd a II. korintusi levélhez). A szent főpap itt a Liturgia végzéséről beszél, amelyet szerinte a pap és az egész nép végez.

Az éneklésen kívül a jelenlevő nép úgy is bekapcsolódik az istenszolgálatba, hogy a pap szavára tisztelettel és figyelemmel áll, fejét meghajtja, leborul, keresztet vet, vagy más előirt cselekményt végez.