Örömhírvétel és nagypéntek egymás fényében

 

            Ritka alkalom, hogy egybeesik az Örömhírvétel ünnepe és nagypéntek. Első pillanatban úgy tűnik, ellentét van a két ünnep között. Gyümölcsoltó Boldogasszony az Istenszülő – és valamennyiünk – korlátlan örömét idézi, nagypéntek pedig a Fájdalmas Anya gyászában részesít. Az egyik Isten Fia földi életének kezdőpontja, a fogantatás pillanata, a másik véglegesnek látszó tragédiát, a kilencedik óra sötétségét idézi.

            De ez az egybeesés alkalmas arra, hogy ezt a két eseményt egymás fényében értelmezzük. Az Örömhírvétel valójában már magába foglalja a jövendő tragédia mozzanatát. Szent Pál ezt így írja le a Filippi levélben: Isten Fia „nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszodjék, hanem szolgálai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7). Az örök Ige számára már a fogantatás és a születés, karácsony is „kiüresítés” volt, rá vetült a későbbi kereszthalál árnyéka Örömhírvétel és nagypéntek ugyanannak az isteni szeretetnek amegnyil­vánulása, két oldala.

            De fordítva is igaz. Igaz, Krisztus kereszthalála minden, csak nem öröm. Liturgiánk mégis úgy beszél erről: „Kereszt által lett az egész világ öröme”. Örömhírvétel ez is, persze, nem azért, mert Krisztus meghalt, hanem mert értünk halt meg, mert halála meghozta nekünk a megváltást, kiteljesítette Isten Fia szeretetét. Mint Pál apostol folytatja az iménti gondolatot: „Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Tehát nagypénteket is az isteni szeretet kiára­dásának kell tekintenünk.

            Ehhez azonban túl kell lépnünk azon a szemléleten, amely szerint nagypéntek a múlt dimen­ziójában helyezhető el. Ez afféle pontszerű megközelítés. Krisztus – fogantatásától kereszthaláláig – végig élte emberi életünk minden mozzanatát, Emmánuellé, velünk lévővé vált létünk minden mozza­natában. Eggyé lett minden emberrel, minden szenvedővel, minden haldoklóval.

            Együtt-szenvedését ma különös súllyal éljük meg. Jár nekem az egyik osztrák katolikus lap, amely rendszeresen hoz képeket, műalkotások ábráit is. A legutóbbi két számban azt kívánták szemléltetni, hogy Krisztus bennünk, valamennyiünkben, mai életünkben is jelen van és velünk szenved. Az egyik festménynek ez a címe: Krisztus a II. világháborúban. Igen, Jézus ott szenvedett minden meghurcoltban, a gázkamrákban és frontokon kiszenvedett emberekben. De a másik talán még döb­benetesebb. Ezen Krisztus áll kortársaink között, közöttünk, mindazok közt, akik napjainkban is leköp­dösik, kigúnyolják, megostorozzák, felfeszítik. A szenvedéstörténet, nagypéntek ma is zajlik, bennünk is végbemegy!

            De talán még szélesebbre tárhajuk nagypéntek dimenzióit. Friedrich Hegel arról beszélt, hogy a történelmi nagypéntek mögött ott van az a spekulatív (csak gondolatokkal és érzésekkel megközelíthető) nagypéntek, amellyel az isteni Ige a teremtésben, a világ életében szétosztja önmagát. Valamikor, egy versemben ezt így próbáltam visszaadni:

            Oly védtelen

            vagy, Végtelen,

            idő-tér-rácsra

            fölfeszített Ige,

            bűneink

            ostorcsapásaitól

            nem véd meg

semmise.

            E szüntelen nagypéteken

            megfagy a szellem,

            test lesz, holt anyag,

            életerőd

            felissza a föld,

            hűlő kozmosszá

            dermed a gondolat.

            De oly végtelen

            vagy, Végtelenem:

            világgá halsz,

            hogy éljen a világ.

            Keresztedből

            a menny rügye nő,

            megtermi a

            a folytonos újulást.

            Nagypéntek történése tehát nem pontszerű esemény, hanem bennünk, sőt egész világunkban zajló folyamat, melyben az isteni igen (ha úgy tetszik), meghal, vagyis szeretetben szétárasztja önmagát. Olyan ez, mikor a Ríöntgen-felvételen magunk előtt látjuk valakinek a lüktető, eleven szívét. Nagypén­tek feltárja előttünk Isten Fia értünk lüktető szívét, szeretetét!

            Dr. Cselényi István Gábor