Lélek-áradás

 (Ap Csel 2,1-11, Jn 7,37-52, 8,12)

 

            A sátoros ünnep utolsó napján („az ünnep utolsó nagy napján”, Jn 7,37) Jézus szól a Szentlélekről, feltörő vízforráshoz hasonlítja. Szavait az evangélista így értelmezi: „A Lélek ugyanis még nem jött el” (7,39). Hogy kell ezt értenünk? Nos, a Szentlélek titka fokozatokon keresztül tárult föl a hívők előtt. Egyrészt öröktől ott él a Szentháromság ölén, már a teremtés munkájában is részt vesz: „Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,2). Nem hiába mondja Hitvallásunk azt is, hogy a „szólott a prófélták által”. Ott munkálkodott már az ószövetségi kinyilatkoztatásban is. Vízkeresztkor már személyesen is megmutatkozik (pl. Jn 1,39). Az Úr Jézus búcsúbeszédében megígéri apostolainak a Szentlelket, a Vigasztalót, az Igazság Lelkét (Jn 15,26, 16,13). A Feltámadt Krisztus már meg is adja aposoltolainak, a bűnbocsánat hatalmával együtt (Jn 20,23). Végérvényes, teljes kiáradása azonban csak pünkösdkor valósul meg.

            A Szentlélek – úgy mondhatnám – az egész üdvösségtörténetben „elfátyoolozottan” jelenik meg.

Amikor Szent Pál apostoli útja során Athénban járt, ellátogatott az Areopágoszra, a főtérre, ahol számos isten-szobrot talált, a görögök szerteágazó vallásának megnyilvánulásait. Ezek között rábukkant egy oltárra, amelyen ez a fölírat állt: „Agnóthó Theó”, azaz: az ismeretlen istennek. Meg kell vallanunk, hogy még a kinyilatkoztatás teljessé válása után is ilyen „ismeretlen Isten” maradt számunkra, keresztények számára is a Szentlélek. Tudjuk, hogy az Úr Jézus elküldte nekünk; épp most, pünkösdkor ünnepeljük az eljövetelét, mondjuk Hitvallásunkban: „az Atyával és a Fiúval együtt imádtatik és dicsőíttetik”, más szóval, éppúgy isteni személy, mint a másik kettő. De ezen túlmenően nem sokat tudunk róla.

            Az Üdvözítő hangsúlyozta, hogy legszívesebben példabeszédekben tanítja övéit. A Szentlélekről fokozott módon jelképek segítségével szól az isteni üzenet. A régiek még nem ismerték a Mengyelejev-féle periódusos táblázatot. Négy elemet, elementumot ismertek. Ezek voltak: a víz, a levegő, a tűz és a föld. A négy közül a föld a többihez képest mozdulatlannnak, szószerint röghöz kötöttnek tűnik. A másik három elem azonban dinamikus, állandó mozgásban, sőt önmozgásban van. Gondoljunk csak a szélviharra, a tengervíz tobzódására, a láng átható lobogására. Nem lehetett véletlen, hogy az ókorban ezeket az elemeket isteni erőknek tekintették, sőt isteneknek, gondoljunk itt Uranusra, az ég, vagy Neptunusra, a tenger istenére.

            A kinyilatkoztatás ezeket az elemeket, erőket természetesen már nem tekinti isteneknek. De mint jelképeket, felhasználja, éppen a Szentlélek tevékenységének „leírására”. Mindenekelőtt ott van a víz. Maga Krisztus mondja a mai evangéliumban. „Aki hisz bennem, annak szívéből… élő víz forrásai fakadnak”. És Szent János hozzáteszi: „Ezt a Lélekről mondta, melyben a benne hívőknek kellett részesülniük” (Jn 7,38-39). Ma már tudjuk, hogy az élet a földön a vízben, az ős-óceánban jött létre, és szervezetünk jó százalkéka H2O, víz. Étel nélkül még csak el is lennénk jó ideig, de víz nélkül már nem. És azt is tudjuk, „vízből és Szentlélekből” kell újjászületnünk (Jn 3,5). A Szentlélek tehát magába foglalja, átnemesíti a víz, mint kémiai vegyület értelmét, isteni erőkiáradás hordozója, sőt magának a Szentlleknek egyik jelképe.

            Ugyanez érvényes a levegőre is. A pünkösdi esemény leírása alkalmazza a légmozgás, a szél jelképét: „Mintha csak heves szélvész közeledett volna, zaj támadt az égből” – olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben (2,2). A Lélek (lélek) szó maga is a lehellés és a szél képzetéhez kapcsolódik minden nyelvben (vö. Spiritus, Pszüché). Ahogy az élethez – még a víznél is döntőbb módon – szükségünk van levegőre, oxigénre, úgy kegyelmi életünkhöz is szükséges a Lélekkel való töltekezés. A feltámadt Krisztus rálehelt apostolaira, és úgy adta át nekik a Szentlelket. Jogos tehát az a jelző, amelyet liturgiánk alkalmaz a Szentlélek munkájára: „Elevenítő”!

            De megjelenik a tűz hasonlata is. Pünkösdkor „szétoszló, tüzes nyelvek lobbantak föl” az apostolok előtt „és leereszkedtek mindegyikükre” (ApCsel 2,4). A Szentlélek a szeretet tüzlt izzítja föl bennünk Szorosan kapcsolódik ehhez a képhez a fény, a világosság hasonlata is. Itt, a pünkösdi evangélium végén erre is utal Jézus. Igaz, önmagára alkalmazza ezt a szimbólumot: „én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). De búcsúbeszédéből megtudjuk, hogy az általa hozott világossságot a Szentlélek sugározza tovább: „elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13).

            A híres londoni magyar lelkész, Tüttő György a Szentléleknek ebben az elevenítő, vigasztaló és tanító-neveő munkájában egyfajta anyai gondoskodás jeleit véli fölfedezni. A legutóbbi püspöki szinóduson Ghabroyan örmény pátriárka arról vallott, hogy a keleti egyházban a Szentlelket az anyai, női princípium forrásának tekintik. Bármiként van is, az Úr Jézus mennybemenetele óta a Szentlélek az, aki vezeti az Egyház életét, örökösen újjá szül, újjá alakít bennünket.

Dr. Cselényi István Gábor