Nem magányos!

 (Ef 5,8b-19. és 2Kor13,11-13, Mt 18,10-20. és 28,18-20)

 

            Isten-képünket számos félreértés övezi. Az egyik a mozdulatlanság hiedelme. Jól ismert Arisztotelész felfogása a „mozdulatlan (vagy helyesebben: a nem mozgó) Mozgató”-ról. Az ókori görög bölcselet azt sugallta, hogy az Abszolútumban nincs mozgás és a változatlanság szentesítője. Sokan a teremtés-történet szombatját (szabbath) is úgy értelmezik: Isten most már, a termetés műve után megpihen, nem tevékenykedik. Ez pedig félreértés. Az Úr Jézus világosan kimondta: „az én Atyám szüntelen munkálkodik, ezért én is munkálkodom” (Jn 5,17).

            A másik félreértés, hogy Isten egy személyű, magyarán: magányos. Az Ószövetség még valóban ezt sugallja, és mind az izraeliták, mind a muszlimok manapság is sarkosan kiállnak e mellett az álláspont mellett. A müezzin ma is, naponta többször is világba kiáltja: La-illaha-il-Allah, vagyis: Nincs más Isten, mint Allah, ami a hangsúlyozottan egy-Isten-hit megvallása.

            Krisztus nemcsak „a szombatot szegte meg” (Jn 5,18), mármint azzal, hogy gyógyított, tevékenykedett a pihenés napján is, hanem, mint épp az előbbi helyen mondja Szent János: „Istent is Atyjának mondta, és ezzel egyenlővé tette magát Istennel”. Igazában véve ezt ellenfelei hozták fel, Jézus elleni vádként, valójában azonban fején találták a szöget, éppen a fő igazságot mondták ki. Krisztus átalakította az Isten-képet. Előbb feltárta, hogy ő az Atya Fia, majd azt is, hogy kettejük között ott rejtőzik a Szentlélek is.

            Más szóval: megajándékozott bennünket a Szentháromság-hittel. Pünkösd másnapján keleti egyházunk ezt a titkot ünnepli meg.

            A Szentháromság felfoghatatlan titok számunkra, és mind a mai napig alig-alig ment át a köztudatba. Néhány éve egy kíres misszionárius, Béky Gellért könyvbemutatóján vettem részt a Magyarok Házában. Gellért atya szenvedélyesen szólt arról, hogy az igehirdetők többnyire csak Istenről – az egyszemélyű Istenről – szólnak, szinte bármely felekezethez tartoznak is. És hozzá tette: aki az Egy-Istenről akar szólni, anélkül, hogy egemlíteni a „háromságos Istent”, az menjen el muszlimnak vagy izraelitának.

            Igen, a kereszténység nagy forradalma, hogy a mi Istenünk nem magányos, hanem a szeretet élő közössége. Igaz, csak 20. sázadi teológusok – mint Siebel – mondták így, tételesen is: Isten – közösség, de az igazi kereszténység mindig is feltételezte ezt az elvet, amit az első nagy egyetmes zsinatok hitvallásba is foglaltak (vö. Nikaia-konstantinápolyi Hitvallás).

            Mi, a keleti szertartás, vagy a keleti egyház tagjai, talán másoknál jobban hangsúlyozzuk és megéljük a Szentháromság-hitet. Minden imádságban, áldásban, keresztvetésben említjük az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét. Keresztvetésünk már maga is ennek a hitnek megvallása, hiszen három ujjunkat összetesszük, és úgy említjük a három személy nevét. A mai evangélium záró része épp arra emlékeztet bennünket, hogy Krisztus búcsúztában a Szentháromság nevére való keresztelésre küldi, kötelezi tanítványait (Mt 28,18-20), mert ez hitünk végső summáját, összefoglalását jelenti.

            A mai szakasz első fele (Mt 18,10-20) pedig úgy fejthető meg, hogy az evangélium annak az Egyháznak a képét rajzolja meg, amely a Szentháromság mintájára jött létre. Az elefontcsonttoronyba zárkózó lelkiségnek vége. Senki sem juthat el a tökéletességre, ha csak önmagával törődik. A mennyei Atya nem akarja, hogy akár egy lélek is elvesszen. Ugyanígy nekünk is túl kell jutnunk az önző szemléleten.

A bűnbocsánatnak is több fóruma van. Előbb ember és ember között kell lezajlania a megbocsátásnak. Ha ez nem eredményes, két vagy három tanú előtt kell folytatódnia, azután az egyházközség színe előtt. Valljuk be, ezeket az „installációs”, feljebbviteli fokokat mind a mai napig nem vettük figyelembe. A „kettő vagy három”, más szóval a közösség fogalma előkerül az imádság témája kapcsán is. „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben – mondja Jézus – ott vagyok közöttük.”

A Szentírás lényegében már első lapjától kezdve feltételezi, hogy az Isten-képmás csak szeretet-közösségben valósulhat meg. Isten „saját képére teremtete az embert férfiank és nőnek (Ter 1,27). Ez a legalapvetőbb közösség a házasság és a család. Előbb az a „kettő”, amely megtermi a „harmadikat” és akár a továbbiakat is. Egyúttal ez az alapközösség a közösségi lét minden más formájában bontakozik tovább.

A pünkösdi konták szembeállítája a Bábeli torony történetét – amikor szétesett az emberiség, és ma szinte atomjaira hullik szét –, pünkösd eseményével: „Midőn a Magasságbeli összezavarta a nyelveket, akkor szétszórtaa nemzeteket, midőn pedig a tüzes nyelveket osztotta szét, mindenkit egyesülésre hívott, hogy összehangzólag dicsőítsük a legszentebb Lelket”. Ezt az együvé tartozást, közösséggé válást hozza meg számunkra a Szentháromság ünnepe.

Dr. Cselényi István Gábor