Ugyanaz és más

 (Zsid 11,33-12,2a, Mt 10,32-33, 37-38)

           

Gyakran tapasztaljuk, hogy a keleti és a nyugati egyház ugyanazt a hitet tükrözi, mégis más hangsú­lyokkal éli meg. Pünkösd ünnepkörében most egész sor ilyen elemet találunk.

A Szentháromság-hitet pl. mindnyájan valljuk. Nyugaton azonban a pünkösd utáni vasárnapra tevő­dött át e hitigazság megünneplése, nálunk viszont pünkösd másodnapja, hétfő a Szenthá­romság ünnepe, a pünkösd utáni 1. vasárnap viszont Mindenszentek ünnepe.

De térjünk vissza még pár szó erejéig a Szentháromság titkára. Néhány éve ebbe a kérdésbe próbáltam ezt a titkot sűríteni: hogyhogy? Ti. hogy lehetséges az, hogy Istenre vonatkoztatva egy­szerre igaz az, hogy „egy”, de az is, hogy „három” (mármint háromszemélyű)? Pünkösdhétfő kontákja így fogalmaz: „Háromszemélyű és örök létezésű egység!” A reggel zsolozsma 1. kathiz­málionja pedig még részletesebben kifejti: „Dicsőítem és tisztelem az Atyával és Fiúval együtt a legszentebb Lelket, ki istenségében ugyanegy, de személyében különböző”. A 325-ben tartott nikaiai egyetemes zsinat különbségtételére épül hitünknek ez a csúcs-igazsága: Isten „egy természet” (egy „lényeg”, egy közös valóság), de három személy!

Mint tudjuk, Kelet és Nyugat között szinte afféle „válóokként” szerepelt, az első egyház-szakadás dolgában, hogy Kelet kitartott amellett: a Szentlélek „az Atyától származik”, Nyugat viszont így fogalmaz: „az Atyától és a Fiútól származik”.

Mi rejtőzik e mögött a különbség mögött? Nos, értelmünk külön választja az ún. immanens és az üdvtörténeti Szentháromságot. Előbbi nem más, mint a Szentháromság belső élete. Kelet ezt az isteni életfolyamatot tartja szem előtt, amiről csak annyit tudunk: a Fiú születik az Atyától (hiszen ő az „Atya egyszülötte” (vö. Jn 1,14), a Szentlélek pedig származik tőle. Igen, a János-.evangélium ez szerepel (15,26), és a Nicea-konstantinápolyi hitvallás is eredetileg ezt rögzítette. Nyugat viszont az ún. küldetések sorát tartja szem előtt, amely szerint előbb az Atya, aztán a Fiú. végül pedig a Szentlélek küldetése következett be (éppen pünkösdkor). Két különöző kérdésre kapunk tehát választ. A kettő békésen megfér egymás mellett.

A két oldal különbsége kiterjed a mai vasárnapra is. Végső sorunkat ismét csak másképp közelítjük meg, mint Nyugat. Ott november elseje a „mindenszentek” ünnepe, másodika pedig a „halottak napja”. Mi öt alkalommal emlékezünk meg kiemelkedő módon halottainkról: a halottak szom­batjain, amelyek közül a böjt előtti időre esik kettő, a nagyböjti időre szintén kettő, az utolsó pedig pünkösd szombatján van. Így talán jobban látjuk, hogy Krisztus halálába keresztelkedtünk, és az elevenítő Lélek hozza meg nekünk az örökéletet.

És most, a pünkösd utáni vasárnapon üljük meg a mindenszentek ünnepét is. Hiszen ha pünkösd az Egyház születésnapja, másrészt a Szentháromság képmása, vetülete, akkor a szentek közös­sége tükrözi vissza legjobban az isteni élet valóságát. Elsősorban a vértanúkra gondolunk ilyen­kor, akik „piros bársonyba és bíborba” ékesítik az egyházat, de a szentek minden más ágára is, sőt tényleg minden üdvözültre, köztük a névtelenekre, elfeledettekre is, de akik már eljutottak oda, hogy „színről színre” szemlélhetik az isteni titkokat.

Tudjuk, ezzel zárul a változó ünnepek köre, amelyek ti. húsvéttól-pünkösdtől függenek, és ezért minden évben más-más naptári napra esnek. De így a liturgikus év egész tovább köre „pünkösd utáni”, egészen a következő naptári év böjt előtti időszakáig. A kör tehát nem zárul le, hanem épp megnyílik az örökkévalóságnak.

De kik is azok a „midnenszentek”? Nem feltétlenül azok, akiket az egyház oltárra emelt, szentté avatott. Hanem köztük vannak az egyszerű, „hétköznapi” keresztények, atyánk, ősatyáink, elhúynt rokonaink.

Bizonyára ismeritek Diogenetosz történetét. Előkelő pogány férfi volt az első századokból. Akkor már ott éltek a pogányok között keresztények is. Diogenetosz megkérdezte róluk egyik barátját: Kik is ezek? Barátja így válaszolt: „Nem különböznek a többi embertől sem nyelvre, sem megjelenésre, nem is tesznek semmi különöset. Azonban, ha megfigyeled őúket, itt a földön élnek, de azt tartják, hogy céljuk a mennyország. Testben élnek, de nem a test örömeinek. Üldözik őket, de ők üldözőiket is szeretik. Szegények, máégis sokakat gazdagítanak.” – Ezek a hétköznai emberek a mindenszentek. Bárcsak igaz lenne mindez ránk, mai keresztényekre is!

     (Cs. I.)