Szentivánéj

Június 24.

(Róm 13,11b-14,4, Lk 1,1-25,57-68,76,80)

 

Szent Lukács evangéliumának bevezetője csodálatos szerkezettel lep meg bennünket. Párhuzamba állítja Keresztelő Szent János és az Úr Jézus életének kezdetét. Előbb Keresztelő, majd Jézus fogan­tatását beszéli el, a két záró egységben születésük történetét, a két-két egység közé pedig oda helyezi a „vizitáció” jelenetét, vagyis mikor Mária meglátogatja Erzsébetet. Ezzel a párhuzammal fejezi ki mon­dan­dóját: hogy míg János szülei öregségére kapja életét a Teremttől, de az emberi fogantatás-születés határain belül, addig Krisztus szűztől születik, már magának a mennyei Atyának lesz a Fia. Világosan láthatjuk tehát azt a létbeli többletet, ami Jézus Krisztusról elomondható. Megerősíti ezt később Jézus vallomása is Keresztelőről, hogy „asszonyok szülöttei között nem tamadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11), ugyanakkor János vallomása, hogy neki kisebbednie kell, Jézusnak viszont növekednie (vö. Jn 3,30), sőt még arra sem méltó, hogy saruszíját hordozza (Mt 3,11). Más szóval: János az Ószövetség – sőt az emberi létezés – legnagyobbja, Jézus azonban nagyobb nála, és nagyobb mindenkinél, hiszen ő maga a közénk szállott Isten!

A (keleti szertartású) egyházi év tökéletesen visszatükrözi ezt a gondolatot. Ha rátekintünk a nptárra, láthatjuk, hogy a mai nap, június 24. napja pontosan fél évnyire van karácsonytól, december 25-étől. Úgy is mondhatnám, ez a két dátum az egyházi év tengelye, e körül forog az esztendő. János az előkövet, Krisztus művének előkészítője, amit a két időpont is pontosan tükröz. Persze, egyetlen év szűkös kereteibe nagyon nehéz beszorítani a Szentírásban megjelölt időtartamokat, ebben az esetben azon­ban meg tudjuk ezt tenni. Sőt, ha kilenc hónapot visszaszámlálunk, ugyanezt a félévet találjuk kettejük fogantatásának dátuma (szeptember 23. illetve március 25.) között is. Mire épül ez?  Nos, az angyali üdvözlet jelenetében azt olvassuk, hogy Erzsébet „hatodik hónapjában” volt az örömhír véte­lekor. Innen ez a féléves intervallum, mind fogantatásuk, mind születésük történetében – és az ezekre épülő ünnepeink esetében.

De vajon miért kerültek az ősegyházban ezekre a napokra ezek a születésnapok?

Szent II. János Pál pápa kedvenc gondolata volt az ún. inkulturáció, vagyis, hogy a kereszténység mindig töretlenül simult bele abba kulturális környezetbe, amelyben élt. Karácsony időpontját – a hónapra, napra nézve – nem adja meg a Szentírás. Az ősegyház a téli napforduló (december 21.) után helyezte ezt, hogy kifejezze: Krisztus az „igazság Napja”, ahogy erre utal karácsonyi tropárunk is. Ez nem jelentette azt, hogy elfogadnók az asztrológia felfogását, hanem csak azt, hogy lelki tartalmat adtunk ennek a szimbólumnak. A téli napforduló eljöttéig fogyóban van a nappal hossza, utána azonban mindig hosszabb és hosszabb lesz a tartama. Ez a jelkép-rendszer tehát szépen fejezi ki, hogy számunkra Krisztus a Világosság, tanítása felvilágosodás számunkra.

Hasonló tartalmat kap János születésének ünnepe is. Tudjuk, a nyári napforduló, június 21. után kezd rövidülniu fokról fokra a nappal hossza, és kezd hosszabbodni az éjszaka, míg aztán el nem érjük a téli napfordulót. Ez az időbeli keret tökéletesen tükrözi Keresztelő szerepét és vallomását, hogy neki kisebbednie kell, és Krisztusnajk majd növekednie.

A nyári napforduló ünnepe egyébként már a pogány vallásokban is megvolt. Ezeknek adott mintegy „biblikus” tartalmat János születésének ünnepe és ennek előestéje, az ún. szentivánéj. Hogy mennyire elterjedt nyári mulatságok kapcsolódtak ehhez az éjszakához, annak kitűnő példája Shakespeare híres, játkos, vibráló, álomszerű színdarabja, a Szentivánéji álom, amely athéni keretbe helyezi a fiatalok játékát, tréfáit, szerelmét, szentivánéjét. De Európa-szerte, és így hazánkban is elterjedt szokás volt ezen az estén a tűzugrás. Ilyen neve is volt az ünnepnek: „virágos Szent János”, mert a fiatalok virágokat, füvet, rőzsét, szalmát halmoztak fel ilyenkor erdők, lugasok mélyén, felgyújtották azokat és átugráltak rajtuk. Hazánk­ban Temesvári Pelbárt és Telegdi Miklós is beszámol a 16. századból. Ez a tűz, tűzön­járás utal a napfordulóra, távolabbról az „igazság Napjának” várására, de afféle lakodalmas, termé­keny­ségi jóslások is kapcsolódtak mindehhez, talán éppen Zakariás és Erzsébet története nyomán, akik elérhették, hogy házaséletük kiteljesedett, gyümölcsöt hozott.

Ehhez az szentivénéjhez kapcsolódik egy híres mondás is a középkorból, hogy „hosszú, mint a Szent Iván éneke”. Miről is van itt szó? Lehet, hogy ez arra utal, hogy János születésnapján pl. három szent­misét is végeztek. De lehet, hogy tényleg valamilyen hosszú énekről van itt szó. Tolnai Bálint szintén a 16. században ezt írja: „a prédikációt rövidre szabjátok, Szent Iván énekét ha hosszan mondjá­tok”.  Heltai Gáspár pedig arról is tud: „olyan hosszú volt Szent Iván éneke, hogy az ördög azt elkezd­vén, el nem végezhette, mert megfulladott rajta”.

Vannak, akik még konkrétabb eredetét vallják a „hosszú Szent Iván ének”-nek. A legenda szerint a longobárd Paulus diakónus egyszer mise közben berekedt, nem tudta felolvasni az aveangéliumot, ezért Keresztelő Szent Jánsohoz fordult. Paulustól maradt fenn az Ut queant kezdetű ének, amelyben azt kéri Jánsotól, hogy szabaduljon meg torok-betegségéből. Itt érdemes visszautalnunk az ünnep eredeti tör­téné­sére, hogy Zakariás elnémul, majd János megszületésekor megszabadul némaságából. Jegyezzük meg, a középkorban Jánost a torokbetegségek és az epilepszia gyógyítójának tartották. Paulus szekven­ciája egyébként így hangzik: „Hogy szolgáid, megszabadulva a láztól, legyenek képesek zengeni tetteid csodáit, oldd fel bűnös ajkuk állapotát, ó Szent János!”

Ez az Ut queant himnusz hihetetlen karriert futott be. Latin szövege félsorai kezdő szótagjaiból (ut, re, mi, fa, sol) alakította ki Arezzoi Guido 1025-ben a szolmizációt, ennek a nagyszerű betűkottának az ábécéjét, amely megújította az európai zenei kultúrát. Eredetileg négy-, majd ötsoros kottában az „út-kulcs” jelölte az alaphang helyét, még akkor is, ha ezt az „ut” később „do”-ra is változott.

Van azonban ennek a „hosszú, mint Szent Iván-éneke” mondásnak egy további kiágazása is. Erdélyi János szerint egészen ennek az eredete. Ti. a középkori Magyarországon igen elterjedt Rilai Szent János (Szent Iván) tisztelete, aki ugyan ortodox remete volt, de a magyar honfoglalás korában járta széles körben a Balkánt és Közép-Európát, és a maga istenes énekeit zengte, minek aztán „se vége, se hossza nem volt”. Az említett mondás tehát az ő alakjára is utalhat. Egyébként 876 és 946 között élt.

Sőt még ezen a mozzanaton is tovább léphetünk. Rilai Iván „utóelete” is igen izgalmas. Mit is értek ezalatt? III. Béla magyar király, aki kis híján bizánci császár lett, 1183-ban elfoglalta Szredec (a későbbi Szófia) várát, és Iván ereklyéit áthozta Esztergomba. Igen ám, de az itteli latin klérusban már tudatosult a keleti egyházszakadás. Bánfi Lukács volt ekkor az érsek, aki igen tanult ember volt, tanulmányait Párizsban végezte, sőt Becket Tamás iskolatársa volt, de nem szimparizált a „görög” III. Bélával, nem is vot hajlandó királlyá koronázni, amit végül a kalocsai érsek tett meg. És nem nézte jó szemmel az ereklye ide telepítését sem, nem hitt a közbenjárásban. De mit ad a jó Isten? Lukács nyelve egy alka­lommal megdagadt, hangja eltűnt, megnémult. Csak miután bűnbánatot gyakorolt, és megéritnette az erekélyét, akkkor nyerte vissza a hangját. Az már más kérdés, hogy utána sem szimpatizált Szent Ivánnal, és maga III. Béla is jobbnak látta, hogy az erekélyét visszaszállítsa Bulgáriába. Ennyit a nyugati és keleti egyház középkori viszonyáról!

Ma már szinte lehetetlen ennak két összefonódó motívumnak a kibogozása. Keresztelő Szent János és Rilai Szent Iván alakja számomra olyan, mint Illés és Elizeus alakja, ahol Illés a maga prófétai palástját ráhagyja utódjára. És itt is egybefonódik a két életút, sőt a nyelvek feloldódása is megismétlődiok.

Így rajzolódik ki előttünk a szentivánéj, a szentivánéji ének, és főleg Kerestelő János jelentősége, akik minden tekintetben előfutára, elpőkövete és útkészítője volt Krisztusnak. Kell, hogy a mi életünkben is meglegyen a helye, valahogy úgy, amint heti „menetrendünkben” is minden keddet neki szentelünk, és átvegyük az egyházi év mostani fordulatának üzenetét is, hogy ti. saját életünkben is átéljük azt, amit János: nekünk kisebbednünk kell, de viszont utat kell nyitnunk életünkben Krisztusnak és az ő világos­ságának.

Dr. Cselényi István Gábor