Szökellő vízforrás

(Ap Csel 11,19-30, Jn 4,5-42)

 

            Ha emlékeztek, Tamás-vasárnapon szóltam arról, hogy a feltámadt Krisztus véglegesítette a szentségek intézményét. Ezek azok a jelek, amelyek tükrözik jelenlétét, valóságát a megszületett Egyház életében. Múlt vasárnap azonban láttuk azt is, hogy János evangélista már Jézus földi működésének felidézésében is rámutat számos húsvéti jelre. A mai evangélium pl. számos mozzanatban utal a szentségi jelekre.

            Az első jel a keresztség. Bár maga ez a szó nem szerepel a szövegben, mégis nyilvánvaló, hogy az Úr Jézus a keresztsgről beszél, amikor azt mondja: „A víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz”. A földi élethez szükséges vízzel tehát szembe állítja ezt a vizet, amely nem ideig-óráig oltja az ember szomját, hanem végérvényesen. Ugyanúgy tesz itt is, mint amikor – ugyancsak a János-evangélium szerint – meghirdeti a keresztségben történő újjászületést: „ami testből születik, az test, de ami lélekből születik, az lélek” (Jn 3,5).

            Sőt itt a „lélek” szót nyugodtan írhatjuk nagy kezdőbetűvel is (Lélekből, ti. Szentlélekből), hiszen az előző mondatában Jézus így fogalmaz: „Aki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába”. Ez a vízből és Szentlélekből való újjászületés történik meg a jézusi keresztségben. Ebben a jelben elkezd munkálni bennünk az örökélet, annak leszünk eljegyzettjei. Ettől kezdve nem egyszerűen biológiai életet élünk, még csak nem is szellemi tevékenységek hordozói leszünk. Igaz, nem is a „reinkarnáció” értelmében leszünk újjászületés részesei. Hanem a kegyelmi élet, mondhatom így is: az isteni élet kezd lüktetni bennünk! Keresztségünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek „nevére” történik, tehát az Atya fiai, a Fiú társörökösei és a Szentlélek hordozói leszünk.

            Az Úr Jézus azonban a Szentlélekkel való kapcsolatunkat külön is alá szerette volna húzni. A Lélek már ott hat újjászületésünkben is, de hitéletünkben, tansúgátevő munkánkban is szerepet kap. Így bukkan elő a szamariai történetben is a Szentlélek. Akik imádják Istent – mondja a Mester –, „azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk”, és itt újra jogos a megszemélyesítés: a Szentlélekben kell megélnünk az imádatot. Tudjuk, ez kap megerősítést a bérmálás szentségében, katolikus felfogás szerint.

            Találunk utalást a történetben a bűnbánattartásra is. A szamariai asszony elsorolja Jézusnak életét, botlásait, nagy bűnét, hogy akivel együtt él, nem férje. Ha belegondolunk, egy gyónás lépéseit láthatjuk: a bűnvalllomást, a bűnösség átérzését, és az Úr bűnöket feloldó hatalmának megnyilvánulását.

            Megjelenik rejtjeles formában az eucharisztia is. Ahogy a víz a keresztség vize, az új eledel, amelyet Jézus hoz, szintén nem ideig-óráig oltja éhünket, hanem örök életre szóló eledel. A János-evangélium következő fejezetében Krisztus részltesebben kifejti: „Én vagyok az élő kenyér, ki mennyből szállottam alá”, „aki e kenyérből eszik örökké él”. Az eucharisztia jelenti az új, isteni élet erőforrását számunkra.

            Utalás történik a házasság szentségére is. A történet fontos része a házasság értelmének keresése. Az asszony bűnvallomására – hogy „nincs férjem” –, az Úr Jézus rábólint: „Jól mondtad, nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed”. Más szóval férfi és nő egész életre szóló szövetségének tekinti a házasságot. Ennek a szövetségnek is húsvéti fényt kell kapnia. „Férfiak – mondja Pál apostol – szeressétek feleségeteket, mint Krisztus is szeretete az Egyházat” (Ef 5,25). Csak a holtig tartó hűségben lesz férj és feleség együttes, kettős jele Krisztus áldozatának és jelenlétének. Különös hangsúlyt kap ez a jézusi tanítás napjainkban, amikor a házassági hűség kiveszőben van, amikor a modern élet ezernyi oldalról veszélyezteti Isten eredeti elgondolását.

            És igaz, hogy a szamariai asszony már képtelen eljutni odáig, hogy helyreállítsa eredeti házasságát, Jézus szavai, az, ahogyan belelát lelkébe, még ezt a gyarló, bűnös asszonyt is meggyőzi arról, hogy Jézus az Isten fia. Belső, lelki gyógyulás-folyamat ez, a betegeket gyógyító Jézus lelki gyógyításának egy mozzanata, amely számunkra főleg a betegek kenetében realizálódik, akár többször is életünk folyamán.

Sőt, az asszony szavai, tanúságtétele nyomán sorstársai, a szamariaiak közül is sokan eljutnak addig a felismerésig: „Most már nem a te szavaidra hiszünk, hanem mert magunk is hallottuk és megtapasztaltuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője”. Ez pedig már nem más, mint valamifajta apostolkodás. Nem a hivatalos tanúk és szolgálattevők munkája, hanem az általános papság megnyilvánulása, amely minden megkeresztelt lélek közös feladata.

Az apostolkodás otthon, a családban kezdődik el. Egy szentéletű pap, Hoffbauer Szent Kelemen így emlékszik vissza hivatás-tudata megszületésére. édesanyjával kint jártak a mezőn, szedegették az útszéli virágokat, és csokorba kötötték. Egy kereszthez érkeztek, és anyja a csokrot felemelte, Jézus lába elé rakta. Kelemen azonban kicsi volt, nem ért fel a corpus lábához. Édesanyja felemelte és így el tudta érni, meg tudta simogatni Jézus lábát. Valahol itt kezdődött papi hivatása: elérni, megsimogatni Jézust. De ez nem történt volna meg az anya segítsége nélkül, amellyel Jézushoz vezette a kis legényt.

            Dr. Cselényi István Gábor