Mítoszfosztás

(Ap Csel 16,16-34, Jn 9,1-38)

 

            Láttuk előző vasárnapokon, hogy a húsvét utáni időben egyházunk két síkra vetíti húsvét eseményét: a húsvét előtti történésekre és az ősegyház életére.

            Először talán hadd szóljak húsvét tovább-gyűrűzéséről, az apostoli szakasz alapján. A macedóniai Filippiben Pál és Szilás börtönbe kerültek. A földrengés következtében azonban kiszabadultak: „Az ajtók mind fölcsapódtak és mindenkiről leoldódtak a bilincsek” (ApCsel 16,26). Ebben a leírásban nem nehéz észerevennünk a húsvéti eseménnyel való párhuzamot: „Akkor nagy földindulás támadt. Az Úr angyala elszállt az égből, odament, elhengerítette a követ” (Mt 28,2) – olvastuk az evangéliumban. Sőt van egy még titokzatosabb párhuzam is. Damaszkuszi Szent János kánonjának 6. ódájában ezt énekeljük a Feltámadotttról: „Összetörted a foglyokat letartó börtönök zárait”. Végső soron tehát Pálék kiszabadulása húsvét továbbélése, tovább-gyűrűzése.

            A szent negyvennap lezárása a Máté-evangélium szerint a keresztség intézményének meghir­detése: „Tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket” (Mt 28,19). Pontosan ennek tesz eleget Szent Pál apostol is, amikor a filippi börtönőrt megkereszteli „egész házanépével együtt”. (ApCsel 15,33). Itt arra is fel kell figyelnünk, hogy eszerint az ősegyházban egyetlen feltétele volt a keresztségnek: „Higgy az Úr Jézusban, így házadnépével együtt üdvözülsz!” (16,31). Másérszt nem volt követelmény a felnőtt keresztség. A gyermekeket megszenteli a család, a szülők hite!

            De térjünk át a másik idő-síkra: Jézus nyilvános működésének időszakára. Az Úr földi életéből a mai evangéliumban a vakgyógyítás története ragyog fel előttünk. Liturgiánk azt mondja Krisztusról: „lelkek és testek orvosa”. Ha nagyon akarnék párhuzamot vonni e történet és a szentségek világa között, úgy mondhatnám, Jézus a betegek kenetét és a bűnbánattartást készíti ezzel elő. Igaz, nem mirrhát, kenetet használ, csak „sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente” (Jn 9,6), és nem is a sár vagy a megkenés jelenti a gyógyító erőt, hanem ő maga. Ez a messiási tevékenység él tovább az Egyház beteglátogató, betegeket felkaroló, gyógyító tevékenységében, adott esetben a betegek kenetében is (vö. Jak 5,13-18), amely azonban nem mágia, nem hókusz-pókusz, hanem a hitben és imádságban megélt Isten-kapcsolat megnyilvánulása: „A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek” (Jak 5,15).

            És ahogy Szent Jakab szemléletében szervesen kapcsolódik a testi gyógyuláshoz a belső újjászületés is („ha bűnben van, bocsánatot nyer”), úgy a vakonszületett is belső lelki felszabadulásig jut el, feloldódik (valójában hamis) bűntudata. Az Úr Jézus itt forradalmi tettet hajt végre. Kortársai felfogását jól tükrözi tanítványainak kérdése, mikor találkoznak a vakonszületettel: „Ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2). Ugyanezt tükrözi a farizeusok állásfoglalása is: „Bűnben születtél, és még te akarsz oktatni bennünket?” (Jn 9,33). A korabeli vallási felfogás szerint a betegség, a sorscsapások mögött mindig bűnt kell feltételezünk. Az Ószövetségben odáig mentek el, hogy a leprásokat, de más betegeket is társadalmon kívülinek tekintették. Még a gyermektelenséget is Isten büntetésének értelmezték.

Tisztán kell tehát látnunk az erkölcsi és a fizikai rend viszonyát. Igaz, lehet olyan eset is, amikor adott bűnre adott betegség, csapás következik. Aki például hosszú időn át bombázza szervezetét alkohollal, tönkre teheti a máját, vérnyomását. Jézus azonban világossáá teszi, hogy nincs egyenes arány az erkölcsi rend (jó vagy rossz voltunk) és fizikai állapotunk között. A szenvedésnek más üzenete is lehet. Jézus így értelmezi a vakonszületettnek szóló üzenetet: azért kapta ezt az állapotot, mert „Isten művének kell megnyilvánulnia rajta” (Jn 9,3). Ebben az esetben ez a helyzet alkalom arra, hogy az Üdvözítő megmutassa isteni erejét. Más esetben a szenvedésnek pedagógiai szerepe lehet. Olyan életünkbebn, mint a nehézkedési erő. Arra késztet bennünket, hogy legyűrjük, és ezzel energiát fejtsünk ki.

A vakgyógyítás történetnek a János-evangéliumban további dimenziója is van. Szent János nem csupán a testi gyógyulásról számol be, hanem ennek jelképes tartalmáról is. Vakság és látás nemcsak testi értelemben lehetséges, hanem lelkileg is, Az Úr Jézus egész küldetését ebben a jelkép-rendszerben fogalmazza meg: „Azért jöttem a világra, hogy ítéletet tartsak; hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, elvakuljanak” (Jn 9,39). Egyértelmű, hogy számunkra a hit az a látás, amely képessé tesz bennünket az élet értelmének felfedezésére.  És azt már szintén tudjuk, a húsvét-vasárnapi evangé­liumból, hogy Krisztus személyében „az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött”. Húsvéti hitünk utat mutat nekünk életünk sötét óráiban.

Egy amerikai írónő születésétől fogva nemcsak vak, de süketnéma is volt. A világról pusztán ízlelés, szaglás és tapíintás útján volt tapasztalata. Mégis könyvet írt a világról, csodálatos világképet festett meg, annak ellenére, hogy a látás, a hallás és a beszéd képességét nélkülöznie kellett. De hitével és emberségével látott, hallott, kommunikált. És emlékszünk a Kis herceg vallomására is. „Szívével lát igazán az ember!”

Dr. Cselényi István Gábor