Nyitott menny

(ApCsel 1,1-12, Lk 24,36-53)

 

Valamikor a katekizmusban úgy tanultuk, hogy a liturgia (a szentmise) az utolsó vacsora és az Úr Jézus kereszthalálának vér nélküli megismétlése. Ez így is van. Valójában azonban liturgia sokkal több ennél. Mintegy ötven évvel ezelőtt egy Otto Casel nevű teológus azzal az elmélettel állt elő, hogy a szentmisében végig éljük Jézus egész életét. Számunkra, keleti szertartásúak számára ez az elképzelés nem újdonság. A „szerzés igéi” alatt a pap csendes imájában azt mondja: „Megem­lékezünk mindarról, mai érettünk történt: a keresztről, a sírról, a harmadnapi feltáma­dásról, a mennybemenetelről, a jobb kéz felől való ülésről, a második és dicsőséges eljövetelről”. Sőt talán még ennél is tovább mehetünk. Korábban már szó esett arról, hogy vannak ádventi, karácsonyi, pünkösdi mozzanatai is liturgiánknak.

Most tehát a mennybemenetelre emlékeztet bennünket liturgiánk „precíziós műszere”. Ezt az ünnepünket szívesen nevezzük így is: Áldozócsütörtök, tudniillik a húsvéti utáni 40. nap éppen csütörtökre esik. Mi, keleti szertartásúak ragaszkodunk ehhez a számhoz, ehhez a naphoz, nem tesszük át vasárnapra, hiszen a Apostolok Cselekedetei szerint a Feltámadt Krisztus „negyven napon át megjelent” apostolainak. Ennyi időt szánt apostolainak, hogy – amennyire csak képesek voltak – megértsék, sőt megtapasztalják feltámadását. A mai evangélium szerint például ahhoz fogható tapasztalásig jutottak el, mint korábban Tamás, amikor megtapogatatta sent sebeit. Most pedig együtt eszik-iszik is velük.

S hogy áldozócsütörtökként emlegetjük ezt a napot, azért van, mert most már lepergett előttünk a teljes Krisztus-esemény, a szentáldozásban vele találkozhatunk. Épp ezért régebben az elsőáldozás is erre a napra esett, de még ma is lehetőleg a mennybemenetel ünnepe utáni vasárnapon rendezzük meg a gyermekek elsőáldozását. De számunkra, felnőtt hívek számára is perdöntő az eucharisztia, a szentáldozás hívő lélekkel való átélése.

De térjünk vissza az ünnep fő motívumához. Mit is jelent számunkra Jézus mennybe­menetele? Emlékszünk talán a történetre, hogy amikor Gagarin felröppent a világűrbe, megkérdezték utána tőle, találkozott-e odafönn az Úristennel vagy angyalaival. És Gagarin azt felelte, nem. A modern kor mindenesetre szembesített bennünket azzal, hogy a menny nem a világűr vagy a kozmosz egy pontja. De akkor mi is tulajdonképpen? Épp mennybemenetel utáni vasárnapon olvassuk a János-evangéliumból, Jézus búcsúbeszédében: „Ez pedig az örökélet: hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Más szóval az örökélet, a mennyország maga Isten, az isteni életből való részesedés. Ha belegondolunk, Krisztus már halálában átlépett „a halálból az életbe, a földről az égbe” (vagy pontosabban: a mennybe), ahogy erről a feltámadási szertartásban szoktunk énekelni. Ugyanebben a búcsúbeszédben így írja le saját mennybe-lépését: „Dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 17,5).

Hogy mit jelent számunkra az Úr Jézus mennybemenetele? Nos, az üdvösséget, az örökéletet, a vég nélküli élet kiteljesedését. A mennyországot. Persze, sokszor nehéz ezt a távlatot magun­kénak vallanunk küzdelmeink gondjaink szenvedéseink közepette. De hadd világítsam meg ezt a mennyekbe vetett hitet egy aranyos történettel.

A hernyó és a giliszta együtt rótták az utat a porban. De a giliszta észrevette, hogy a selyem­hernyó időnként felpillant az égre. Megkérdezte: „Mit kacsingatsz állandó fölfelé? Ugyanúgy itt kúszol a porban, mint én. Ugyan, miben reménykedsz?” A kis hernyó pedig ezt válaszolta: „Igaz, most én is olyan porban kúszó vagyok, mint te. De eljön az idő, amikor bebá­bozódom, átalakulok, levetem hernyó-testemet, pillangóvá változom és fölröppenek az égre.” Igen, mi is egy nagy-nagy metamorfózisra, átalakulásra készülünk, amikor romlandó testünk romlatlannak támad föld (1Kor 15,42), Krisztusunk felemel bennünket a menny dicsőségébe.                                 

            (Cs. I.)