Megdicsőülés

 (Ap Csel 20,16-18, 28-36, Jn 17,1-13

 

            Ezen a mennybemenetel ünnepe utáni vasárnapon vissza, de előre is tekintünk. Vissza, de nemcsak Jézus földi életére, hanem „előéletére” is, amikor még „az Atya keblén nyugodott” (Jn 1,18), vissza, ugyanúgy, mint a húsvéti evangéliumban, amikor örök születéséről hallottunk („az Ige Istennél volt”). Nemhiába ugyanaz a Szent János a szerzője mindkét szakasznak. Szinte csak ő jut el ilyen mélységekig az egész Szentírásban. Most így fogalmaz: „Dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, melyben részem volt nálad, még mielőtt a világ lett” (Jn 17,5).

            Valahogy vallási életünkből kimarad az isteni Ige létének ez az első, és egyúttal örök fázisa. Mikor kicsit korábban Fülöp apostollal beszélget el az Úr Jézus, így vall erről az isteni életen belüli örök folyamatról: „én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem” (Jn 14,10), és meg is ismétli: „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem” (14,11).

            Ezt az „egymásban-létet” a teológia „perichorészisz”-nek, egymást átjáró jelenlétnek nevezi. Ez felfoghatatlan számunkra, mert testi valóságunkban a jelenlét mindig lehatároltságot foglal magába, inkább csak a különállóságot tapasztaljuk meg. Talán valami távoli hasonlóságot mégis említhetünk. Ratzinger bíboros hívta fel annak idején erre a figyelmet: az anyag építőköveiben, az atomokban az elektrononok „helye” nemigen állapítható meg, itt is vannak és amott is, de csak egy meghatározott pályán belül. Vagy ott van a televíziós körkapcsolás, a tévé-konferencia. Egyszerre „jelen” lehetnek a beszégetés résztvevői, anélkül, hogy fizikailag ugyanazon a helyen lennének. Valójában azonban még ez is csak lehatárolt együttlét, amit az elektromágneses sugarak tesznek lehetővé.

            A Szentháromságon belül azonban tökéletes egymásban-létről beszélhetünk, amit az tesz lehetővé, hogy Isten szellemi valóság. „Lélek az Isten” – mondja Jézus a szamariai asszonynak (Jn 4,24). Az Atya, a Fiú és a Szentlélek tökéletes lét-egységben él. A mai evangélium már jelzett tanítása mellett fontos az is, amit Jézus Fülöpnek mond, amikor kéri, hogy mutassa meg neki az Atyát. „Fülöp – mondja – aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,9), sőt: (az Atyával) „egyek vagyunk” (17,22). Ez az egység belső szeretet-folyamatban valósul meg: „Amint az Atyának élete van önmagában, úgy adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában” (Jn 5,26). Ebbe a szeretet-áramlásba az isteni Ige bekapcsolja a Szentlelket is: „Eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök nektek, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik” (Jn 15,26).

            A visszatekintés második lépcsője, hogy Krisztus felidézi saját földi működését: „Kinyilatkoz­tattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál” (Jn 17,6), „a tanítást, amit nekem adtál, átadtam nekik” (17,8). Jézus szemléletében ez a kinyilatkoztató tevékenység már megdicsőülés, az Atya szeretetének megnyilvánulása: „Megdicsőítettelek téged a földön, a művet, amelynek elvégzését rámbíztad, véghezvittem” (17,4).

            Erre a többszörös visszatekitésre épül az előre tekintés, amelyet az Úr Jézus megdicsőülésének nevezhetünk, hiszen ő maga is így nevezi meg sorsát: „Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged” (17,1). Mint láttuk, az isteni dicsőségnek – az isteni természetnek – a Fiú, az Ige öröktől fogva részese, de most azt kéri az Atyától, hogy emberi természete is eljusson az örök életbe. Ez a megdicsőülés válik teljessé feltámadásával és mennybemenetelével.

            Krisztus azonban nemcsak saját megdicsőüléséről beszél. Földi életútjának, szeretet-áldozatának célja, hogy övéit – tanítványait és a későbbi korok híveit – is felvigye a dicsőségbe, vagyis az örök élet részeseivé tegye. Azért jött, „hogy mindenkinek… örök életet adjon” (17,2) – hallottuk a mai szakasz­ban. Ezt a mennyei életet ismét csak a „megdicsőülés” fogalmába sűríti Jézus: „Átadtam nekik a dicsőséget, amit nekem adtál” – mondja búcsúztában (17,22). És most is hihetetlen magasságokba emeli övéit. Feltárja, hogy ugyanolyan lét-egységbe kívánja ölelni őket – bennünket, valamennyiünket –, mint amilyen egység őt fűzi Atyjához: „Legyenek egyek, amint mi egyek vagyunk: én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egyek legyenek ők is” (17,23). A keleti egyház épp ezért theószisznak, átistenü­lésnek nevezi a mennyországot, az üdvösséget.

            Ezekben a napokban lassan véget ér az iskolaév. Az iskolaigazatók elmondják évet záró beszédeiket, összefoglalják az év eredményeit. Valami hasonlót tesz most Jézus is búcsúbeszédében. Arról vall, hogy a munkát elvégezte, amire a mennyei Atya hozzánk küldte. Kedves ikon-ábrázolás a „Chrisztosz didaszkalosz”, a tanító Krisztus. Mint isteni Mester, búcsúzik most tőlünk. A tanítást átadta övéinek. És ahogy az évzáró után, de főleg a ballagás, vagy még inkább a diplomaosztó után az már a diákok feladata, hogy a kapott tanítást, a megszerzett készségeket életre váltsák, úgy a mi feladatunk is az, hogy valóra váltsuk Krisztus igéit, evangéliumát. „Értük könyörgök” – mondja az Úr. Értük – értünk. Aztán hozzá tesziÍ: „De nemcsak értük, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak” benne (17,20). Tanúságtételünk missziós feladat, nem elvont tudás csupán.

Dr. Cselényi István Gábor