KACSINKÓ ADRIÁN GÁBOR

A csereháti ruszinok története

A ruszinok eredete

A ruszinok, a keleti szláv nép legnyugatibb ága, azaz köztes szláv nép. Az Északkeleti-Kárpátokban, a nyugati és keleti kultúra találkozási zónájában, Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna és Románia határai között fekszik a ruszin lakta terület.  Legnagyobb számban Kárpátalján élnek. Az anyaföldön kívül Magyarország északkeleti részén, a Felvidéken (szlovákiai Eperjes és Kassa területén), a Szerémségben (Horvátország) és a Vajdaságban (Szerbia) is vannak „ruszin szigetek”, azaz ruszin lakta szórvány területek. Ezen kívül a ruszin kisebbségek megtalálhatók még Európa több országában, Kanadában, Ausztráliában és az Egyesült Államokban is.[1]

A ruszinok mai hazája, az Északkeleti-Kárpátok gerince és mindkét oldala, az úgynevezett „gyepűelvén” a honfoglalás idejében a régészet mai adatai szerint még lakatlan volt. [2]

A ruszinok őshazája az Északkeleti-Kárpátoktól fölfelé eső, szláv őshaza – a Kárpátok és a Balti-tenger, illetve az Elba és a Dnyeper között – nyugati határa, a történelmi Galícia, illetve Volhínia és Podólia volt. Ezen a területen különböző ókori népek (kelták, basztarnák, karpok, dákok, szkíták, gótok, gepidák, rómaiak stb.) éltek, akiknek egyrésze itt maradt és a V-VI. században beolvadtak a  Dnyeszter, Bug és Visztula folyók menti keleti szláv népségbe (szklavinok, dulebek, volhíniaiak, buzsánok). Majd a X. századtól kezdve egységes rusz néppé váltak és a Kijevi Rusz Nagyfejedelemségben, illetve a Halics-Volhíniai Fejedelemségben laktak. A XI. században a Kijevi Rusz elfoglalta Przemysl várost és annak környékét (mai Délkelet-Lengyelország), ez a terület a Halics-Volhíniai Fejedelemséghez tartozott. Az ottmaradt nyugati szlávok (lengyánok, viszlánok, valószínű fehér horvátok) is ruszokká váltak. Majd a XIV.-XVIII. században idegen hatalmak beavatkozásai miatt az egységes rusz vagy óorosz népnevet elvesztette és abból többféle népnév keletkezett: nagyorosz (mai Oroszország), kisorosz (mai Kelet-Ukrajna), fehérorosz (mai Fehéroroszország), fekete-orosz (mai Délnyugat-Fehéroroszország) és veres-orosz (mai Nyugat-Ukrajna, azaz történeti Galícia). A XIX. század második felében a keleti szlávok lakta területen egyre gyakrabban kezdték használni nagyorosz helyett az oroszt, kisorosz helyett az ukránt, valamint a fehér- és fekete-orosz helyett a fehéroroszt, valamint a lengyel fennhatósághoz tartozó Galíciában veres-orosznak nevezték az egyik keleti szláv népet. A magyarországi ruszinok őseinek nevezzük, a Veres-Ruszból, más néven Galíciából letelepült ruténeket.

A ruszinok ősei a XIII. századtól kezdve a tatárjárás, és a halicsi bojárok egymás közötti viszálykodása következtében, nem egységesen, hanem különböző időkben vándoroltak be Galíciából, Volhíniából és Podóliából a történelmi Magyarország legészakibb vármegyéibe. Legtöbbjük a soltészek és kenézek hívására, földműves munkára szükséges birtokokra, kisebb részük pedig egyenként vagy családként szökve, lopakodva jöttek be a Kárpátok sűrű erdőségeibe és azok irtása után, a XIV. században már léteztek a ruszin falvak is. Az ide letelepült ruszinok (nagyobbrészt jobbágyok) és a XIV. – XVI. század között a Balkánról származó vlach pásztorok, hamarosan beolvadtak a ruszin népbe. A ruszinokat nagyobb tömegekben a XV.-XVII. században telepítették ide a birtokosok, de a vándorlás még a XVIII. században is tartott.

 

1.) A ruszin nép alakulása és bevándorlások

 

 

A pusztuló Cserehát

Cserehátnak az Észak-Magyarországon, a Bódva és a Hernád folyók, valamint a magyar-szlovák határ közötti cseres tölgyesekről nevezett kies dombvidéki kistájat nevezzük. Ehhez a tájhoz mintegy 89 település tartozik. Ebből 62 település a Belső-Cserehát nevezetű térségen fekszik. Az általam kiszámolt 27 görög katolikus ruszin vonatkozású település – Garadna kivételével – mind a Belső-Csereháton található.[3]

A Cserehát máig büszke lehet a múltra, mert e területen egykor Abaúj, Borsod és Torna vármegyék is osztoztak, sőt gazdag történelmi múlttal is rendelkezik. Cserehát lakossága a XIV. század végétől a XVII. század végéig egészében magyar volt, nemesek és jobbágyok egyaránt. A híres Rákóczi család egyik fészke volt a Csereháton, ahol 1517-ben Rákóczi Zsigmond és Ferenc vásárolta meg Felsővadászt és annak környékét is.[4]

Az 1526. évi mohácsi vész után a török veszedelem elérte a csereháti magyar lakta településeket is. Ott sem kímélték, többször kifosztották és magas adóztatásra kényszerítették őket. Ezért a lakosok többsége elmenekült az erdőkbe vagy az északabb vármegyékbe. Az ott maradt lakosok nem bírták fizetni a sok adót, emiatt számos magyart fogságba vitték és végül pusztává tették a falvakat. 1548-ban Debréte, Rakaca, Viszló, 1554-ben Szakácsi, 1576-ban Abod, 1629-ben Nyésta, 1640-ben Kék (Baktakék), 1647-ben Irota, 1673-ban Gagyapáti és sok más település is lakatlan, puszta volt. Abaúj vármegye 1640. július 9-én „könnyes sóhajokkal” írta Esterházy Miklós nádornak, hogy az egri törökök rácsaptak a gagyi völgyre, s itt Alsó- és Felső-Gagyot, Ketyét és Baktát (Baktakék) kegyetlenül elhamvasztották és néptelenné tették.[5]

 

2.) A csereháti ruszin vonatkozású települések

 

A lakosság csak kis hányada élte túl a török pusztítást. A Rákóczi szabadságharc (1704-11) és az ezt követő pestisjárvány pedig a Cserehát lakosságát csaknem teljesen kiirtotta. Van egy írásos emlék arról, hogy 1710-ben a fekete halál következtében elpusztult Abod lakossága, csak egy kántor és egy Imolyás nevű kutya maradt életben. Erről emlékezik az írás: „Hét sírt ástak egyszerre az abodi temetőben. A meszesi paphoz temetésre hívó küldönc azzal jött vissza, hogy ő kegyelme is haldoklik… Az anyák sikoltozva dobták el karjaikból a szoptatós gyerekeket, ha érezték a halálos kórt. A gyermek ráhúzta szülőjére a ház ajtaját és ott hagyta. Némelyik ember a kertben a szilvafa alatt dőlt el. Aki még, bezárkózott a házba, de ők sem menekültek.”[6]

A katasztrófák után a földek gazdát cseréltek és az új földesurak a magyarok után ruszinokat és tótokat is hívtak a birtokukra.

Betelepítések a Cserehátra

 

Van egy írásos dokumentum - de nem bizonyított - a legkorábbi ruszin betelepülőkről, akik 1697-ben beköltöztek a Cserehátra (Rakaca és Viszló).[7] Abodra pedig 1711-ben, akik felső-Abaúj, Sáros és Szepes vármegyéből jöttek be.[8]

Az 1715. évi összeírásban 28 csereháti településből 15 lakatlan, puszta és elhagyott, vagyis nem szerepelt, azok: Alsógagy, Gagyapáti, Büttös, Pusztaradvány, Monaj, Hernádszőlled (ma Hernádvécse), Gadna, Abaújlak, Galvács, Kány, Tornabarakony, Szárazkék (Kéty, ma Baktakék), Homrogd, Szanticska (ma Abaújlak). A kilenc lakott helységben magyar nevű (Nyésta, Selyeb, Debréte, Pamlény, Tornaszentjakab, Irota, Rakacaszend, Garadna és Felsővadász), és négy magyar-szláv nevű vegyes (Abaújszolnok, Abod, Rakaca és Viszló) család élt, Perecsén pedig tiszta szlávok, valószínűleg tótok.[9]

1720-ban is sok lakatlan település volt, mint 1715-ben (Abaújlak, Alsógagy, Büttös, Gagyapáti, Galvács, Hernádszőlled, Homrogd, Kány, Monaj, Pusztaradvány, Tornabarakony, Szárazkék, Szanticska). Gadna 1720-ban már lakottá vált, az új magyar és szláv nevű betelepülőkkel.

A néhány lakott településen 1715 – 1720 között történt változás. Felsővadászon, Tornaszentjakabon és Nyéstán magyar nevű családok éltek. Rakacán és Viszlón a magyar nevű családok nem költöztek el, csak néhány szláv nevű távozott, de újabb szláv nevű családok települtek be. Abodról csak néhányan vándoroltak ki, de többen jöttek be. Abaújszolnokon a lakossága teljesen felcserélődött és az új szláv betelepülők többsége Gömör, Sáros, Szepes és Zemplén megyékből valóak.[10]

A fent említett szláv betelepülőkről nem lehet eldönteni, hogy ruszinok, szlovákok vagy magyarok, mert sokszor előfordult, hogy a ruszinok és szlovákok átvették a magyarok nevét, illetve fordítva is előfordult.

Az észak-keleti vármegyék (Sáros, Szepes, Abaúj, Gömör, Zemplén) hegyi lakóinak adott 3-5 évi adómentességnek köszönhetően, számos ruszin paraszt is elhagyta régi lakóhelyét és új lakóhelyéül a csereháti pusztát vagy egy csekély számú helységet választott.[11] A Cserehátba való első nagymérvű ruszináramlás 1730-40 között történt. Ekkor ülték meg Abaújszolnok, Felsőgagy, Gadna, Gagyapáti, Hernádszőlled (ma Hernádvécse), Kány, Kétty (ma Baktakék) Perecse községeket teljes egészében.[12] Majd a XVIII. század közepe táján is érkeztek Felsővadász, Monaj, Selyeb, Gagyapáti, Homrogd falvakba, Pusztaradványba pedig a század végén.[13] Több faluba tótok és ruszinok vegyesen települtek (ilyen volt pl. Kány, Rakacaszend). A római katolikus vallású tótokkal népesítették be Abaújdevecsert, Bódvarákót, Fancsalt, Keresztétét és szepességi evangélikus tótokkal pedig Beret helységet.[14]

A XVIII. század közepén a csereháti ruszinok egy része mucsonyiakkal, görömbölyiekkel, szögediekkel, emődiekkel együtt el is vándorolt délebb területre, a messzi Bácskába. Bácskeresztúr 1745-56-ban, Kocura 1763-67-ben, pedig a XVIII. század végén népesült be a Szerémség és Szlavónia néhány helysége. Máig is élnek itt ruszinok, a nyelvük és irodalmuk is létezik. A bács-szerémi családnevekben fellelhető néhány csereháti falu neve ez azt bizonyítja, hogy honnan származnak: Abodi (Abod), Bodvai (Bódva), Edelinszki (Edelény), Viszlavszki (Viszló) stb.[15]

Az 1746. évi hivatalos egyházlátogatási jegyzőkönyvek adatai szerint az egykori pusztatelepülések közül teljes mértékben ruszin-tót településsé vált Galvács. Szakácsiban „lakói magyarul és ruszinul beszélnek, de a magyar van túlsúlyban”, ruszinok 6 házban laktak. Irota 28 lakóházából 14-ben laktak ruszinok. Abodon 248 lakosból 145 ruszin és 53 tót volt; Rakacaszenden a „ruszinok vannak kisebbségben”, 106 lakosból 30.[16]

A munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségeinek 1747. évi összeírása szerint Abaújszolnokon 19, Abodon 12, Büttösön 17, Felsővadászon 18, Gadnán 20, Garadnán 12, Kányban 14, Szárazkéken (Baktakék) 18, Rakacán 12, Viszlón 10 család élt. Ezen kívül még, mint filiális községekben is voltak görög katolikusok (Rakacaszend, Galvács, Ládbesenyő, Szakácsi, Tomor, Lak, Gagyapáti, Hernádszőlled, Hernádvécse, Felsőnovaj, Selyeb, Alsógagy, Felsőgagy).[17] 1747-ben kb. 200 ruszin család, azaz kb. 800-1200 fő élt Csereháton.

1806-ban tiszta ruszin lakosú településsel is találkozhatunk a Csereháton. Ezek a következők: Alsógagy 249, Gagyapáti 135, Kány 400, Perecse 272, Pusztaradvány 177, Kéty (ma Baktakék) 260, Felsőgadna (ma Gadna) 487, Abaújszolnok 399, Abaújlak 151, Irota 376, Viszló 314 fő. Vegyes lakosú falvak: Büttös 268, Garadna 121, Felsővadász 538, Selyeb 355, Abod 548, Debréte 69, Pamlény 88, Homrogd 186, Monaj 124, Nyésta 140, Tornaszentjakab 95, Keresztéte 51, Galvács 190, Rakaca 637, Rakacaszend 176, Tornabarakony 144, Szanticska (ma Abaújlak) 45, Hernádszőlled (ma Hernádvécséhez tartozik) 303. Tehát az összes csereháti településen 5958 a ruszin nyelvű, 1529 a ruszin-magyar, 2604 a magyar és 123 a szlovák nyelvű prédikációt hallgatók száma. 417 jobbágy, 401 házas zsellér és 72 házatlan zsellér volt a ruszin nyelvűek között.

A XVIII. és XIX. század fordulóján a ruszinok többsége alsóbb rétegűekhez, a jobbágyokhoz tartozott. A jobbágyoknál jobb helyzetben voltak a házas és házatlan zsellérek. Majd különböző foglalkozások is létrejöttek: földművelő, házi cseléd, szolga, állandó napszámos. Ezek rétege egyre növekszik.[18]

1831. július és augusztus között nagy csapás sújtotta a Cserehátot is, a kolerajárvány. Az abodi görög katolikus egyházi halotti anyakönyv szerint: összesen 61 ember vesztette életét a járványban, ebből 49 abodi, 5 szendrői, 4 meszesi, 2 galvácsi és 1 szalonnai lakos volt. Név szerint: Olajos, Hronecz, Beresnyák, Drótos, Zoblik, Ilyasko, Misuka, Hotza, Kundrak, Gomolyás, Zubrik, Barva, Gadnai, Csontos, Dorogi, Dudits, Medve, Onder, Revák, Csorni, Kralik, Görög, Bacsó, Rebetsák és még sokan mások.[19]

Fényes Elek az 1851. évi geogfráfiai szótárában írt a csereháti ruszinlakta településekről, lakószámukról és a görög katolikus hívők lélekszámáról. A korábbi, 1836-40-es évek közötti adat is van róluk, de az 1851-eshez képes nem nagy a változás. Fényes Elek ruszin „orosz” falunak nevezte Apáthit (ma Gagyapáti), Szolnokot (ma Abaújszolnok), Orosz-Gadnát (ma Gadna), Kányt, Barakonyt (ma Tornabarakony), Felsővadászt, Perecsét, Ujlakot (ma Abaújlak), Kéket (ma Baktakék) és Irotát. A magyarokkal együtt lakták Rakacán, Viszlón, Nyéstán, Homrogdon, Garadnán, Büttösön, Alsógagyon, Monajon és Selyeben. Szanticskát (ma Abaújlak) tót, Hernádszőlledet (ma Hernádvécse) pedig háromnemzetiségű „magyar-orosz-tót” községnek nevezte. Ebben az évben a 28 csereháti faluban a ruszinok száma összesen 7302 fő volt, az 1806-os évhez (7487 fő) képest nem sokat változott, de már lehet érezni, hogy kicsit csökkent a számuk. Viszont az összes csereháti görög katolikus hívek száma (10641 fő) a 45 évvel ezelőttihez képest kb. 300 lélekkel növekedett.[20]

Az abodi, gadnai, irotai és rakacai görög katolikus anyakönyvekből kiderült, hogy a XIX. század második felében is jöttek még északi vármegyékből, sőt Galíciából is. Abodra és Rakacára Galíciából (7 családnév), Szepes (13), Sáros (8), Gömör (2) és Zemplén (3) megyékből vándoroltak ide. Szepes megyéből (3) még Gadnára és Irotára is. Gadnára legtöbben a felső-Abaúj megyéből (5). Bereg és Ung megyékből (3) pedig Rakacára és Homrogdba. Szakácsi faluba Kapraly nevű személy Rákócról, egy Pipoly nevű ember pedig Janokról Selyebre vándorolt. Egy Bazil nevű „imigrans” bevándorló volt Rakacán, nem tudni, honnan származott. Galvácsra pedig egy ismeretlen 30 év körüli koldusnő került Bártfáról. Ő 1854-ben meghalt.[21] Más településeken is történtek bevándorlások.

Vannak írásos emlékek néhány településről, 1864-ből. Galvács: „… - helység alig 300. éves lehet – elnevezését bizonyos Gál bácsótul vette, ki az alsó felső vidéki tót bratinaival ide telepedet, és azólta tót nyelven lakói beszélnek ’s tótok szokásait maiglan követnek – lakadálmi, Keresztelői ’s hálotti alkálmával.”[22], Irota:  „E községnek mindég Irota volt a neve, de a környékén lakó orosz tót ajkuak Irotyának is hivják.”[23], Rakaca: „… mikoriba 4ik Béla Magyar Király által behivot lengyel ország széleiről orosz hit: kik jelenleg Görög egy: Cath: s úgy azoknak származásából erednek.”; „… a lakosai jelenleg is orosz tót nyelven beszélnek.”[24]

1869-ben Kijevben már dühöngött a kolerajárvány és pár év múlva Galícián át Magyarországot is megtámadta, de legsúlyosabban az északi és északkeleti megyéket látogatta meg, beleértve Cserehátot is. Hazánkban hivatalos adatok szerint (Horvátország, Szlavónia és a korábbi Határőrvidék kivételével) január elejétől október végéig 433 295-en estek a járványba és ezek közül 183 549 meghalt.[25] Ősapám Kacsenko Mihály, abod-királykúti lakos is abban halt meg.

Az 1880. évi népszámlálás szerint Rakacán 684 lakosból 413, Kányon 285-ből 182 és Gadnán 382-ből 261 ruszin lakost számlálták.[26] 1851-hez képes elég szomorú képet mutat. A fent említett három településen görög katolikus ruszinok száma az összlakossághoz képest 20-27%-kal csökkent. Gadnán és Kányon 30-40%-kal fogyatkozott az összlakosság száma, valószínű, hogy a jobb megélhetés reményében sokan kivándoroltak a nagyobb számú helységekbe, sőt a tengerentúlra is, de szóba jöhet az 1873. évi kolerajárvány is.

1896 táján Borovszky Samu a ruszinokat tótoknak nevezte és annak számarányát is feltűntette községenként. A népesség többségét képezték Gadnán (84%) és Kányon (250 lakos közül 170-en), Hernádszőlleden és Viszlón. A lakosságnak mintegy fele volt: Abaújszolnok (43%), Abod, Irota, Rakaca. Kisebbségben éltek Perecsén (36%), Abaújlakon (1/3), Felsővadászon (1/4), Büttösön (15%) és Tornabarakonyban (12%). Kétyet (ma Baktakék) magyar ajkú, Alsógagy, Gagyapáti, Homrogd, Pusztaradvány és Selyeb községeket pedig magyar falunak nevezte.[27]

Az 1910. évi népszámlálás kisebb ruszin csoportokat jelzett pl. Kányon (33 fő) és Perecsén (63 fő). Az 1920. évi népszámlálás viszont váratlanul több ruszint mutatott ki, mint az előzőek. Ugyanekkor Kányon a 211 lakosból 42 vallotta anyanyelvének a ruszint.[28]

1918 decemberében a ruszinlakta részekből (Kárpátalja) megalakult a Ruszka Krajna nevű kormányzósági terület. A további Abaúj-Torna, Sáros, Szepes és Zemplén vármegyék ruszinlakta területeinek közjogi rendezése az általános békekötésig függőben maradt. A ruszin Vörös Gárda, illetve Vörös Őrség megalakulásáról szóló 1919. április 9-i és 12-i ruszin népbiztosság rendeleteiben szerepeltek az abaúj-torna vármegyei Felsővadász, Garadna, Szárazkék (ma Baktakék) és Kány községek is. A két osztály hivatalos nyelve ruszin lett volna[29] és talán segíthette volna felébreszteni a ruszin nemzeti öntudatot. Végül a Ruszka Krajna nevű autonómia bevezetését április 16-án megzavarta és május 5-re lehetetlenné tette a megindult román, majd cseh politikai beavatkozás.

Az 1930-as évektől 1989-ig a ruszinok nem szerepeltek a magyarországi népszámlálásokban. Komlóskán például a hazai szlovákságba sorolták őket.  Vannak róla bizonyítékok, hogy a fent említett időkben is léteztek a tótnak nevezett ruszinok és beszélték is a nyelvüket. Példának néhány személy: 1950-ben Szikora Teréz nevű abodi lakos, aki beszélt abodi és rakacai tájszólással is.[30] 1952-ben Leskó Teréz, 78 éves (Abaújszolnok), Bur János, 84 éves (Rakaca) és Béres Lenor, 39 éves (Abod). 1966-ban viszlói születésű Bajnóczi Jánosné, 75 éves (Rakaca).[31] 1985-88 között Búrné Torbaj Anna, Juhász János Rakacáról, Kondás Lukács Viszlóról, Barna Lajos Tornabarakonyról, Kistótné Majik Rozália, Kisida Veronika Gadnáról, Drótosné Béres Eleonóra, Pavlovics Mária Abodról és Kárpáti József, Vaskó Lajos Irotáról. Ők mind öregek voltak, beszédük ruszin-lemkó volt (Abod, Gadna, Rakaca) és népdalokat, imádságokat is ismerték.[32]

A kihalófélben levő falvak, elnéptelenedés

A néhány ruszinvonatkozású csereháti falvakban a száz évvel ezelőttihez képest a jelenlegi helyzet sokat változott. A kapitalizmus időszakában (XIX.-XX. sz. eleje) a kedvezőtlen áraknak köszönhetően visszaesett a mezőgazdaság és a paraszti önellátó gazdaság megteremtését ellehetetlenítette. A túlnépesedés és a kilátástalan helyzet miatt sokan kivándoroltak a jobb megélhetés reményében, még a tengerentúlra is. 1892 és 1924 között Abaújszolnokról 50-70, Abodról kb. 300, Alsógagyról 65, Debrétéről 39, Gadnáról 58, Gagyapátiról 11, Galvácsról 120, Irotáról 34, Kányról 112, Perecséről 57, Rakacáról 190, Szanticskáról 24, Tornabarakonyról 54, Viszlóról 74 személyhajókkal megérkeztek a new york-i Ellis-szigetre, az európai bevándorlók ellenőrző helyére és onnan többen nem tértek vissza.[33] A második világháborúban is sok embert veszítettünk el. Majd a szocializmus időszakában fejlődő iparosodásnak köszönhetően és erőltetett termelőszövetkezetek létrehozása következtében a csereháti falvakból sokan elköltöztek a gyári lakóterületekre és városokba, illetve bányatelepekre is.[34] Máig sem változott a helyzet, a munkanélküliség, a mindennapi megélhetések gondjai és a fiatalság elköltözése miatt számos csereháti települések elnéptelenedtek, illetve elöregedtek.

A mai helyzet

Jelenlegi csereháti ruszin vonatkozású falvakban – Irota kivételével - valószínű már nem élnek, akik beszélnek „tótul”, illetve ruszinul. Felsorolok néhány falut, ahol utoljára még beszélték a nyelvet: 1971-80 között Abaújszolnokon 31-40 és Gadnán 6-10 fő, 1981-90 között Kányban és 2001-05 között pedig Abodon 5 fő. 1999 nyarán meglátogattam Abodon egy bájos öregasszonyt. Elmondása szerint ő görög katolikus és nem tudja pontosan, hogy ő ruszin vagy tót. Tudomásomra jutott, hogy Rakacán 2001-ben még beszéltek ruszinul és a kántor ószlávul is énekelt. 2005-ben Tornabarakonyban 32-en voltak, mind öregek és már nem beszélték a ruszin nyelvet.

Ebben az évben három elvándorolt asszonnyal leveleztem. Az egyik a gadnai származású: „… édesanyám is ruszin településen, Gadnán élt és Abaújszolnokon született. Tőle nagyon sokat hallottam a szokásaikról, és az életükről. Ez a település is, mint sok más sajnos teljesen átalakult. A dolgos parasztemberek lakta településen ma már csak cigány kisebbségiek, és egy pár idős falusi ember él, nem a legnagyobb biztonságban.”; „Azt nem tudom, hogy Abaújszolnokon élnek-e ruszinok, de nemrég, amikor arra jártam, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy ugyanaz a helyzet, mint Gadnán.”[35] A másik, viszlói: „Emlékeim szerint laktak Viszlón ruszinok, még édesanyám beszélt erről gyerekkoromba. Ahogy tudom, már nem élnek ott, sőt valójában lassan kihal falum is, alig lakik 70 lélek ott. Már én is régen elköltöztem onnan,…”.[36] A kányi görög katolikus parókustól is kaptam információt, „A faluban élők ősei ruszinok voltak, de ma már nem beszélik őseik nyelvét. A faluban élők nevei azonban szinte mind ruszin eredetűek: Vaszily, Szedlák, Leskó, Hriczó, Szuhodolánszky, Iván stb. valamint a szomszédos filiákban: Dzúró, Koscsó, Barnóczky, Zajácz, Spisák, Galajda stb. A Húsvéti köszöntést tudják a faluban és használjuk is a magyarral felváltva: Hrisztosz voszkresze-voisztinu voszkresze (Krisztus feltámadt-valóban feltámadt). Idősek még tudták a húsvéti tropárt is énekelni. Érdekes, hogy a kányiak és környékbeliek a ruszin őseiket "tótnak" nevezik.”[37]

Abaújszolnokon, Gadnán és Rakacán kicserélődött a lakosság, már többségben vannak a cigányok (80-95%). Rakacán 2005-ben az egyházközség híveinek 95 %-a cigány.

Irota vezetőségét és lakóit élénken foglalkoztatta falujuk jövője és sorsa. Igyekeztek a köznép arculatát és hagyományait is megőrizni. Ezért is alakult meg 2002 őszén a helyi ruszin kisebbségi önkormányzat. Jelenleg 90 lakosból 25 ruszin él a településen és beszélnek is ruszinul.

A csereháti ruszin vonatkozású községek közül Abod, Garadna, Homrogd, Irota és Szalonna még ellenállt a magyarosodásnak és megőrizte a ruszin nemzeti hovatartozást és öntudatot is.

A csereháti ruszin vonatkozású falvakban most is érdemes megtekinteni a görög katolikus templomokat, ikonosztázokat, népi lakóházakat és kereszteket. Abaújlak, Felsővadász, Irota, Szanticska és még néhány településen működik a falusi turizmus, lehet szállást találni a régi lakóházakban, sőt meg is kóstolhatják a ruszin népi ételeket (bobájka, szirka stb.) is. A Cserehát természeti szépsége és az ember egészsége miatt érdemes túrázni is az „Országos Kéktúra” és a „Cserehát turistája” túramozgalmakban, mert néhány ruszin vonatkozású település is bekapcsolódott.

 

  

      3.) A gadnai gk. templom                         4.) A baktakéki (régen szárazkéki) gk. templom                              

 

   

5.) Tornabarakony                                                          6.) Kány

Jegyzék

 

Képek, illusztrációk

1.) A ruszin nép alakulása és bevándorlások. Készítette: Kacsinkó Adrián Gábor 2009.

2.) A csereháti ruszin vonatkozású települések. Készítette: Kacsinkó Adrián Gábor 2009.

3.) A gadnai gk. templom. Fotó: Kacsinkó Adrián Gábor 2004.

4.) A baktakéki (régen szárazkéki) gk. templom. Fotó: Kacsinkó Adrián Gábor 2004.

5.) Tornabarakony. Fotó: Kacsinkó Adrián Gábor 2004.

6.) Kány. Fotó: Kacsinkó Adrián Gábor 2004.

7.) Az elhagyott ház (Rakaca). Fotó: Kacsinkó Adrián Gábor 2004.

Bibliográfia

 

·       Abodi gk. egyházi anyakönyv (1824-1895), filmszám: A 4606, Magyar Országos Levéltár.

·       A kholera elterjedése 1873-ban. Vasárnapi Ujság. 1874. márc. 8. XXI. évfolyam, 10. szám. 150.

·       A magyar korona országainak helységnévtára /szerk. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Bp., 1902.

·       A magyar korona országainak helységnévtára /szerk. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Bp., 1907.

·       Az 1720. évi országos összeírás (Törzsszáma: N 79, 3131-3132 és 3194 mikrofilmek), Magyar Országos Levéltárban.

·       Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Abauj-Torna vármegye és Kassa. Budapest, 1896. Arcanum DVD könyvtár IV. (Elektronikus dokumentum).

·       Csereháti Településszövetség, http://www.cserehat.com/index.php?m=lehatarolas

·       Dobány Zoltán: A Cserehát történeti földrajza (18-20. század). Nyíregyháza, 1999.

·       Ember Győző (szerk.): A munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségeinek 1747. évi összeírása. Regnum: egyháztörténeti évkönyv 1944-46. VI. kötet. Budapest, 1947. 102-103.

·       Fedinec Csilla: Iratok a Kárpátaljai Magyarság Történetéhez 1918-1944. In: Fontes Historiae Hungarorum 2./sorozatszerk.: Varga Sándor. Dunaszerdahely, 2001.

·       Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851.

·       Font Mária: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest, 1998.

·       Füzes Endre (szerk.): Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum II. Budapest, 1985.

·       Görög katolikus egyházi anyakönyvek, filmszám: A 4606 (Abod), A 4621–A 4622 (Gadna), A 4669 (Rakaca),  A 4632 (Irota). Magyar Országos Levéltár.

·       H. Németh István (szerk.): Az 1715. évi országos összeírás. Budapest, 2004. (Elektronikus dokumentum, DVD)

·       Hattinger-Klebasko Gábor: A ruszinok. In: Eperjessy Ernő (sorozatszerk.): Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. 1. Budapest, 1996.  

·       Hattinger Klebaskó Gábor: Magyarországi ruszinok. Budapest, 1998.

·       Hornyák Gyula: Abod, ahol a királynak kútja van. Abod, 2008.

·       Hornyák Gyula: Galvács és a Rakaca-tó környéke. Galvács, 2003.

·       Dr. Jekelfalussy József (szerk.): A magyar korona országainak helységnévtára. Budapest, 1888.

·       Dr. Jekelfalussy József (szerk.): A magyar korona országainak helységnévtára. Budapest, 1892.

·       Kárpáti László: Az egykori abaújszolnoki görög katolikus fatemplom Myskovszky Viktor rajzain és az egyházlátogatási jegyzőkönyv alapján (1876, 1877). In: Veres László, Viga Gyula (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve. XXXVII. Miskolc, 1999. 677-694.

·       Kasza Sándor (főszerk.): Magyarország megyei kézikönyvei 4. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kézikönyve. Hatvan, 1998.

·       Király Péter: A nyelvkeveredés. A magyarországi szláv nyelvjárások tanulságai. Nyíregyháza, 2001.

·       Kobály József: A mai Kárpátalja területének népei a középkorban. In: Tiszáninnen...: társadalomtudományi tanulmányok / összeáll. Csernicskó István. Ungvár, 1997. 24-34.

·       Kollerffy Mihály, Dr. Jekelfalussy József (szerk.): A magyar korona országainak helységnévtára. Bp., 1882.

·       Kisfalusi János: A szép Cserehát. h.n., 2002.

·       Marczali Henrik (szerk.): Az orosz szlávok. In: Nagy képes világtörténet. Budapest, é.n. Arcanum DVD könyvtár I. (Elektronikus dokumentum).

·       Dr. Morse, Stephen; Sandler, Gary; Tobias, Michael: Searching the New York (Ellis Island gold) Database in One Step. http://stevemorse.org/ellis2/ellisgold.html

·       Paládi-Kovács Attila: Kárpátukrán telepek Észak-Magyarországon. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 129-134.

·       Paládi-Kovács Attila: Ukrán szórványok a 18 – 19. században Magyarország északkeleti részén. In: Népi kultúra – népi társadalom VII. Budapest, 1973. 327-367.

·       Parczewski, Michał: Początki kształtowania się polsko-ruskiej rubieży etnicznej w Karpatach. Kraków, 1991.

·       Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben. Miskolc, 1988.

·       Popovics Tibor Miklós: Adatok a ruszin etnonim értelmezéséhez. In: Eperjessy Ernő (szerk.): Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. 2. Budapest, 1998.

·       Rakaczky István (szerk.): A Cserehát turistakalauza. Miskolc, 1998.

·       Sasvári László: Ortodoxok és görög katolikusok együttélése Észak-Magyarországon a 18–19. században. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 147-158.

·       Sasvári László: Ruszin hagyományok görögkatolikusságunk néprajzában. Budapest, 1996.

·       Tudományos Gyűjtemény. 1822. I. kötet. Pesten, é.n.

·       Udvari István (szerk.): A munkácsi görögkatolikus püspökség lelkészségeinek 1806. évi összeírása. Nyíregyháza, 1990.

·       Veres László: Borsod megye etnikai arculatának változásai a 18. század első felében. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 27-35.

·       Veres László: Adatok Borsod megye 18. század eleji újratelepülésének történetéhez. In: A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei XVII. Miskolc, 1978-79. 61-66.

·       Zsíros Miron: Élő felföld I.: demográfiai-etnográfiai útleírás. Budapest, 1996.

·       Zsírosné Jobbágy Mária, Zsíros Miron: Ruszin szigetek Észak Magyarországon. In: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 1996. 293-298.



[1]  Hattinger-Klebasko Gábor 1996: A ruszinok. In: Eperjessy Ernő (sorozatszerk.) 1996: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. 1. Budapest, 167. 

[2] Kobály József 1997: A mai Kárpátalja területének népei a középkorban. In: Csernicskó István (összeáll.): Tiszán innen... (társadalomtudományi tanulmányok) Ungvár, 25.

[3] Csereháti Településszövetség, http://www.cserehat.com/index.php?m=lehatarolas 2009.11.09. 22:00

[4] Kisfalusi János: A szép Cserehát. h.n., 2002. 29-36

[5] Paládi-Kovács Attila: Ukrán szórványok a 18 – 19. században Magyarország északkeleti részén. In: Népi kultúra – népi társadalom VII. Budapest, 1973. 332-333. Vö: Kisfalusi János: A szép Cserehát. h.n., 2002. 15-64

[6] Hornyák Gyula: Galvács és a Rakaca-tó környéke. Galvács, 2003. 131

[7] Veres László: Borsod megye etnikai arculatának változásai a 18. század első felében. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 32.

[8] Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben. Miskolc, 1988. 20.

[9] H. Németh István (szerk.): Az 1715. évi országos összeírás. Budapest, 2004. (Elektronikus dokumentum, DVD)

[10] Az 1720-as összeírás (Törzsszáma: N 79, 3131-3132 és 3194 mikrofilmek), Magyar Országos Levéltár.

[11] Dobány Zoltán: A Cserehát történeti földrajza (18-20. század). Nyíregyháza, 1999. 33

[12] Paládi-Kovács Attila: Kárpátukrán telepek Észak-Magyarországon. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 131 és Rakaczky István (szerk.): A Cserehát turistakalauza. Miskolc, 1998. 251

[13] Kisfalusi János: A szép Cserehát. h.n., 2002. 29-34 és Rakaczky István (szerk.): A Cserehát turistakalauza. Miskolc, 1998. 269

[14] Dobány Zoltán: A Cserehát történeti földrajza (18-20. század). Nyíregyháza, 1999. 33

[15] Zsíros Miron: Élő felföld I.: demográfiai-etnográfiai útleírás. Budapest, 1996.

[16] Veres László: Adatok Borsod megye 18. század eleji újratelepülésének történetéhez. In: A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei XVII. Miskolc, 1978-79. 63.

[17] Ember Győző (szerk.): A munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségeinek 1747. évi összeírása. Regnum: egyháztörténeti évkönyv 1944-46. VI. kötet. Budapest, 1947. 102-103.

[18] Rakaczky István (szerk.): A Cserehát turistakalauza. Miskolc, 1998. 71

[19] Abodi gk. egyházi halotti anyakönyv (1824-1895), filmszám: A 4606, Magyar Országos Levéltár.

[20] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851.

[21] Görög katolikus egyházi anyakönyvek, filmszám: A 4606 (Abod), A 4621-A 4622 (Gadna), A 4669 (Rakaca), A 4632 (Irota). Magyar Országos Levéltár.

[22] Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben. Miskolc, 1988. 128.

[23] Uo. 392.

[24] Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben. Miskolc, 1988. 261.

[25] A kholera elterjedése 1873-ban. Vasárnapi Ujság. 1874. márc. 8. XXI. évfolyam, 10. szám. 150.

[26] Paládi-Kovács Attila: Kárpátukrán telepek Észak-Magyarországon. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 133

[27] Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Abauj-Torna vármegye és Kassa. Budapest, 1896. Arcanum DVD könyvtár IV. (Elektronikus dokumentum) és Veres László: Borsod megye etnikai arculatának változásai a 18. század első felében. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 34.

[28] Paládi-Kovács Attila: Kárpátukrán telepek Észak-Magyarországon. In: Kunt Ernő, Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 133

[29] Fedinec Csilla: Iratok a Kárpátaljai Magyarság Történetéhez 1918-1944. In: Fontes Historiae Hungarorum 2. / sorozatszerk.: Varga Sándor. Dunaszerdahely, 2001. 33-38. Vö. Magyar Törvénytár. 1918. évi törvénycikkek és néptörvények. Budapest, 1919. 214-215.

[30] Király Péter: A nyelvkeveredés. A magyarországi szláv nyelvjárások tanulságai. Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia 7. (Nyíregyháza, 2001.) 219-220.

[31] Uo. 158-160.

[32] Zsíros Miron: Élő felföld I.: demográfiai-etnográfiai útleírás. Budapest, 1996. 133-135. és Zsírosné Jobbágy Mária, Zsíros Miron: Ruszin szigetek Észak-Magyarországon. In: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 1996. 295.

[33] Dr. Stephen Morse,  Gary Sandler, Michael Tobias: Searching the New York (Ellis Island gold) Database in One Step. http://stevemorse.org/ellis2/ellisgold.html 2009.11.22. 13:00

[34] Rakaczky István (szerk.): A Cserehát turistakalauza. Miskolc, 1998. 69

[35] Elektronikus levelezés Leskó Jánosnéval 2009. május 26-án (A szerző tulajdonában.)

[36] Elektronikus levelezés Surányi Lászlónéval 2009. május 31-én (A szerző tulajdonában.)

[37] Kérdőív 2009. október 20. (A szerző tulajdonában.)