A hittanulók Liturgiája

A pap, a diakónussal mélyen meghajol az oltárasztal előtt. Készen állnak arra, hogy a Liturgia szent szertartását megkezdjék. A pap csendben áldást mond: „Áldott a mi Istenünk...”. Legelőször a Szentlélekhez imádkozva mindketten elmondják a „Mennyei Király” kezdetű imádságot. Isten Lelkének a segítsége nélkül azt sem tudjuk, hogyan kell imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög érettünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokban, tanítja az apostol. Őt kéri a pap, hogy vegyen lakást bennünk és tisztítson meg minden szennytől. Ezután kétszer imádkozzák el azt az éneket, amellyel az angyal köszöntötte Krisztus születését: „Dicsőség a magasságban Istennek...”. Végül a pap Dávid király szavaival imádkozza: „Uram nyisd meg ajkaimat és szám a te dicséretedet fogja hirdetni”. Mindketten megcsókolják az oltárt, a pap az Evangéliumot is.

Ezután a diakónus a Liturgia megkezdésére gondol. Fejét lehajtva, ujjaival felemeli az oráriont, és így szól a paphoz: „Ideje, hogy szolgáljunk az Úrnak. Mondj áldást uram!” A pap ezekkel a szavakkal áldja meg a diakónust: „Áldott a mi Istenünk...”. A diakónus a reá váró szolgálatra gondolva, és átérezve méltatlanságát, alázatosan kéri a paptól: „Imádkozzál érettem atyám!” „Igazgassa az Úr lépteidet!” – válaszolja a pap. Újra csak kéri: „Emlékezzél meg rólam, szent atyám!” Emlékezzék meg rólad az Úristen az Ő országában, mindig...”, „Ámen”. – fejezi be halkan a szent párbeszédet a pap. Ezután a diakónus az északi ajtón kimegy a még mindig zárt királyi ajtó elé. A tömjénezés kezdetén már elhúzta a nagy függönyt az ajtók mögül. Az ajtók még mindig zárva. A zárt ajtók hirdetik, hogy alig szereztek néhányan tudomást a Megváltó világra jöveteléről. A diakónus megáll a királyi ajtó előtt az ambonon. Ez lesz az ő szolgálati helye a Liturgia folyamán. Még egyszer Istenhez fordul csendben a zsoltár szavaival: „Uram, nyisd meg ajkaimat, és szám a te dicséretedet fogja hirdetni!” Énekelve kéri a pap áldását: „Mondj áldást uram!”

A pap, a szentélyben hangos szóval áldást mondva így kezdi meg a Liturgia nyilvános részét:

„ÁLDOTT AZ ATYA ÉS FIÚ ÉS SZENTLÉLEKNEK ORSZÁGA MOST ÉS MINDENKOR ÉS ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ!”

A jelenlevő nép „Ámen”-t mondva erősíti meg a pap áldásmondását. A Szent Liturgia első hangos mondata a Szentháromság dicsőítése. A pap külön nevezi néven mindhárom isteni Személyt. Jézus megtestesülésével ugyanis megtudta a világ az addig elrejtett nagy titkot: az egy Isten három Személyben van! Az örömhírvétel történetéből már kihámozható a nagy hitigazság. Attól kezdve egyre jobban a nyilvánosság elé került. A Liturgia Jézus életét mutatja újólag a világnak. Kell, hogy már az elején kifejezésre jusson ez a nagy titok, ami keresztény hitünk főigazságai között szerepel. A vecsernyei–utrenyei fokozatosság az istenszolgálat kezdetében éri el tetőfokát. Név szerint ismerhetjük meg a szent isteni Személyeket.

A pap, Isten Országára áldást mond. Az áldás a szívnek és léleknek csodálkozó, elragadtatott kitörése, felkiáltása. Nem ad hozzá semmit Isten művéhez. Rácsodálkozik, belefeledkezik Isten Országának nagyságába, és dicséretére szólítja fel az egész világot.

A pap a Liturgiát a Szentháromság dicsőítésével nyitja meg. Ezzel bele kapcsolódunk a mennyei örök Liturgiába. A dicsőítés nagyon helyénvaló az ember részéről. Az Isten felé közeledő, Vele kapcsolatba lépni akaró ember felismeri a megközelíthetetlen Isten végtelen fölségét. Ezért az első szava a dicsőítés Isten felé. Ez az imádó és dicsőítő magatartás az ember legtisztább, legönzetlenebb viszonyulása Istenhez.

„Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek Országa!” Ez a kezdő áldás értelmünket és szívünket a Szentháromság Országába emeli fel. A térképen nem találjuk ezt az Országot. Az áldás éneklése alatt a pap a Szent Evangéliummal az antimenzion fölött keresztet jelez. Ez a kereszt alakú mozgás azt idézte fel, hogy a földön Kelettől Nyugatig, Északtól Délig jelen van ez az Ország. Tehát az egész földön. Keresztelő Szent János és Jézus első prédikációinak az volt a tárgya, hogy eljött Isten Országa. Jézus példabeszédeiből azt is tudjuk, hogy Isten Országa itt e földön veszi kezdetét, de átmegy az örökkévalóságba. Az Ország a jövendő élet országa. Az emberek csak Krisztus második eljövetele után ismerhetik meg Őt, mint az egész világ Királyát. Aki azonban ebben az életben hitt Jézus szavainak, megkeresztelkedett és elfogadta Őt Istennek, annak számára az Ország már itt van. Ő már Isten Országában él.

Mondjuk meg végre, mi az Isten Országa? Isten Országa az Ő dicsőséges uralma, az, hogy megvalósul Isten uralkodása!

Isten Országa azt jelenti, hogy együtt élek Istennel, teljesítem az Ő akaratát. A legtömörebben talán Jézus két kijelentéséből érthetjük meg Isten Országát. „Isten Országa bennetek van!” (Lk 17,21,) Aztán: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Úgy vagyunk tehát Isten Országában, hogy Isten él bennünk, Isten uralkodik bennünk. Ez reménységet ad arra, hogy Istennel együtt fogunk élni az Ő örökkévaló Országában is.

A pap áldottnak nevezi az Atya és Fiú és Szentléleknek Országát. Ez azt jelenti: megismerem és megvallom, hogy Isten Országa a legfőbb érték. Az áldásmondás azt jelenti, hogy értelmemet, lelkemet, egész életemet erre irányítom. Csak ez az egy a szükséges, csak ez az örök és maradandó.

„Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek Országa!” Ennek az áldásnak a Liturgia kezdetén különös értelme van. Az áldás szavai azt mondják, hogy a Liturgia Istennel való legszorosabb egyesülésünk titka. A Liturgia beszél a menyei Atya végtelen irgalmáról. Az által jött hozzánk közelebb az Atya, hogy eljött a Fiú és kinyilatkoztatta nekünk az Atyát. A Liturgia beszél nekünk a mennyei Atya fiának: Jézus Krisztusnak a titkáról is. Ő az emberek iránti szeretetét azzal bizonyította be, hogy eljött hozzánk, elvette a világ bűneit, és eledelül adta magát az embereknek. A Liturgia beszél nekünk a Szentlélek titkáról is. Ő változtatja át a felajánlott kenyeret és bort Krisztus Testévé és Vérévé, hogy ez az eledel megmaradjon nálunk lelki táplálékul a világ végezetéig.

„Ámen!” – éneklik a pap áldására a jelenlevők válaszukat. Ez a héber szó annyit jelent: valóban így legyen! A hívek „Ámen”-ja arról tanúskodik, hogy a jelenlevők a pap áldásmondását megértették, jóváhagyják és csatlakoznak hozzá.

A Szentháromságot dicsőítő áldás után a diakónus, jobb kezének első három ujjával az oráriont felemelve megkezdi a nagy, vagy békességi ekténiát: „Békességben könyörögjünk az Úrhoz!” Mi az ekténia? Imádságra való felhívások füzére, sorozata. Imádkoznunk kell békességben, békességért, lelki üdvösségért. Imádkozni kell a templomért, amelyben a Szent Liturgiát végezzük, de a jelenlevőkért és közösségünkért is, amelyben élünk. Imádkozni kell a lelkünkkel törődő püspökért, papért, és mindenkiért, aki az egyházi renden szolgál. Imádkozni kell a kedvező időjárásért, amely a jó termést biztosítja. Fontos imádkozni azokért, akik valamilyen szükségben vagy nehéz helyzetben vannak. Végül azért is könyörögnünk kell, hogy Isten mentsen meg minket minden bajtól, aggódástól, haragtól, szomorúságtól, veszélytől, ami feldúlná békés életünket. A nagy ekténiában tehát imádkozhatunk személyekért, dolgokért egyaránt. Ha valakinek, vagy az egész közösségnek valami különös kérnivalója van Istentől, azt is ide szövi a pap. A nagy ekténiában tehát az Egyház, az emberiség legfontosabb, legszükségesebb dolgait viszi Isten elé. Ezzel arra tanít mindnyájunkat, hogy minden emberi problémát a mindenható és jóságos Isten elé kell vinnünk megoldásra. Ő olyan irányunkban, hogy minden kérésünkkel felkereshetjük. Ő tudja azokat teljesíteni is. Sokszor van az ember olyan helyzetben, hogy valamin nem tud segíteni, javítani. Isten elé kell vinni ezeket. Az ekténiákkal az Egyház fel akarja hívni figyelmünket Krisztus fő parancsának második részére: összetartozunk, szeretnünk kell egymást, és legalább imádkoznunk kell egymásért.

Az Egyház a nagy ekténia kéréseiben megtanít bennünket a helyes imádkozás módjára. Mit kérjünk? Milyen sorrendben kérjük? Ezekre a kérdésekre kapunk választ.

Először is: „Békességben könyörögjünk az Úrhoz!” Akár harag, akár neheztelés veszi el az ember békéjét, először önmagában kell rendet teremteni. „Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat” (Mt 5,23) –  mondta Jézus.

Másodjára Istentől azt a békét kell kérni, amely a mennyekből, fentről van. Ezt Jézus hagyta rá apostolaira. Ez a béke az embert Istennel és felebarátaival egyesíti, és önmagával megnyugtatja.

Az egész világ békességére, az Egyház nyugodt életkörülményeire és a keresztények egységére nagy szükség van. Így tudunk békés, nyugodt életet élni istenfélelemben és tisztaságban.

A békesség után a legfontosabbat: lelkünk üdvösségét kell kérnünk. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkének kárát vallja” (Mt 8,37) – mondta Jézus.

Ha a legfontosabbakat már kértük imádságainkban, akkor jó lélekkel mondhatjuk el kéréseinket mindenkiért és mindenért, mindnyájunk jó kérelmeinek teljesüléséért.

Valahányszor az ekténia imádságra hív: „Könyörögjünk az Úrhoz!”, a jelenlevő hívek mindig ezzel a rövid imádsággal fordulnak Istenhez: „Uram, irgalmazz!”, Isten irgalmát  kérik maguk és mások számára. Ez az ima rövid, érthető és mindent magába foglal. Ha Isten irgalmas hozzánk és megbocsátja bűneinket, ha Isten irgalmas hozzánk és teljesíti jó kéréseinket, ha Isten irgalmas hozzánk és bűneink ellenére is gondot visel ránk, akkor az emberek nagyon boldogok lehetnek.

Mit árul el ez rólunk, hogy Istentől irgalmat kérünk? Azt, hogy ismerjük Isten szeretetét. Erre hivatkozva kérjük, hogy adja meg nekünk mindazokat a jó dolgokat, amiket akár magunknak akár másoknak kérünk. Nincs rá semmi különös jogcímünk, hogy valamit kapjunk, de ismervén irgalmasságát. Hozzá fordulunk. Jusson eszünkbe itt valami. Ha mi Isten irgalmasságát kérjük sokszor a magunk számára, az irgalmasságot nekünk is gyakorolni kell másokkal szemben. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt 5,7) – tanította Jézus. Miután már mindenkiért imádkoztunk, a diakónus felszólít, hogy magunkat is ajánljuk Istennek. Erre az elhatározásra a legszentebb Istenszülőt és a szenteket is segítségül híva szánjuk el magunkat. Önmagunkon kívül egymást, mindnyájunkat Istennek kell ajánlani. A szeretet törvénye azt parancsolja, hogy magunkon kívül azzal is kell törődni, ami a másé. A jelenlevők a „Néked, Uram” válasszal csatlakoznak a felhíváshoz. Mindenkit Istennek ajánlanak.

A Nagy ekténia alatt a pap csendesen könyörög Istenhez önmagáért, a jelenlevőkért, és a szent templomért. Kéri, hogy gazdagon áradjon rájuk a kegyelem és irgalom. Hogy mire hivatkozva kéri ezt, megmondja az ekténia végén énekelt fennhangja: „Mert Téged illet minden dicsőség, tisztelet és imádás, Atya, Fiú és Szentlélek”. Mintha ezt mondaná: A te dicsőségedért kérlek erre! Hiszen, ha emberszeretetet tanúsítasz irántunk, csak a te dicsőségedre szolgál!

A Nagy ekténia befejezése után a diakónus az Üdvözítő képe elé áll, és ott marad az első antifóna végéig.