A kisbemenet

Miközben a hívek a harmadik antifónát, vagy a Boldogságokat éneklik, a diakónus bemegy a szentélybe a pap mellé. Kinyitja a királyi ajtót. A templomban levők előtt úgy tárul fel a királyi ajtó, mintha a mennyország ajtaja nyílna ki. Előtűnik az oltárasztal, mint az állandóan köztünk lakó Krisztus dicsőséges trónusa. A papság előkészül a kis bemenetre. A pap áhítattal emeli fel az oltárasztalról a Szent Evangéliumot. Átadja a diakónusnak, aki szintén áhítattal veszi kezébe. A gyertyavivők előmenetele mellett jobbról megkerülik az oltárasztalt. Az ikonosztázion északi ajtaján át a szoleára vonulnak. Ha nincsenek segédkezők, akkor is legalább egy szál égő gyertyát visznek az Evangélium előtt. A hívők a körülhordozott és emberek előtt megjelenő Szent Evangéliumra úgy tekintenek, mint a közöttünk megjelenő Üdvözítőre. Jön, hogy Isten igéjét hirdesse. Mintegy ismeretlenül vonul az északi ajtón keresztül az ambonra, hogy, miután mindenkinek megmutatta magát, a királyi ajtón át ismét visszatérjen dicsősége helyére.

Hogyan alakult ki ez a szertartás? A bemenet régen valóban bemenet volt. Ahol egy helyen több templom volt, az egyikben gyülekeztek össze. Ünnepélyes menetben vonultak a kijelölt templomba. Közben a most antifónáknak nevezett zsoltárokat énekelték. A bevonulás után a főpap megcsókolta a Szent Evangéliumot, és innentől kezdve kapcsolódott bele az istenszolgálatba. Ez a bemenet később megszűnt. Annyi emléke maradt belőle mostanra, hogy a püspök a főpapi liturgián az antifónák után megy be a szentélybe. Előtte a templom közepén felállított széken ülve hallgatja, ahogyan a jelenlevők dicsérik Istent.

A körmenetre más magyarázat is van. A Szent Evangéliumot, díszes kötésben, külön egy helyen őrizték. Akkor hozták elő körmenetben őrzési helyéről, amikor felolvastak belőle. A kis bemenet mára elvesztette gyakorlati jelentőségét. Tanító gondolatai vannak. Krisztus megjelenik. Emberként, érzékelhetően, körülírhatóan jeleni meg. Az Atyának leírhatatlan Igéje szeretetből körülírhatóan jelenik meg. Az Atyának leírhatatlan Igéje szeretetből körülírhatóvá válik. Előbb kevesek tudtával a Szűznek méhében vett lakást. Aztán nyilvánosan Betlehemben, Názáretben lakott. A Jordán folyóhoz keresztséget jött kérni.

A pap, vagy a diakónus körülhordozza az Evangéliumot. Egyházunk úgy néz rá, mit a köztünk élő Jézusra. Olyan tiszteletben tartja, mint Krisztus Testének és Vérének szentségét. Az oltárasztalon vannak, egymás közelében, hiszen mindkettő Jézust foglalja magában. Az előtte vitt gyertya jelenti az Előhírnököt, Szent Jánost. Jelentheti magát Jézust is, hiszen Ő a világ világosságának nevezte magát (vö. Jn 8,12). Megjelenésével a világ világossága ragyogott fel az emberiségnek. Hamarosan a templomba levőket is tanítani fogja a Szent Olvasmányokon keresztül. Személyének olyan ereje és varázsa volt, hogy hároméves tanítása kiforgatta sarkaiból a világot. Hatását legjobban ellenségeinek keserű megállapítása fejezte ki: „Látjátok, hogy semmire sem megyünk? Az egész világ utána indul” (Jn 12,19). A Liturgián Jézus még az embernél is egyszerűbb alakban jelenik meg: egy könyv alakjában. Ez a könyv azt jelenti, amit majd róla a pap mond: „Bölcsesség!” Igazi tudás, életirányító! Ereje olyan nagy, hogy hol csendben, hol erővel forgatja ki sarkaiból az egész világot. Nekünk is Utána kell indulnunk.

A papság, a körmenet befejezése után egy sorban áll a szoleán, szemben az ikonosztázionnal. A diakónus halkan kéri a papot: „Könyörögjünk az Úrhoz!” A pap, elmondja a kis körmenet imáját: „Uralkodó Úristenünk...” azért könyörög Istenhez, hogy Ő, aki az angyali rendeket dicsősége szolgálatára rendelte, tegye meg, hogy a papság bemenetele a szentélybe az angyalok bemenete is legyen oda, akik a papsággal együtt szolgálnak. Az imádság után a diakónus orárionjával a nyitott királyi ajtó felé mutatva, kéri a papot: „Áldd meg, uram, a szent bemenetet!” „Áldott a te szenteid bemenetele...” – válaszolja a pap, és áldást ad a bementre. Ezután a diakónus csókra nyújtja neki az Evangéliumot, majd beáll a királyi ajtóba a pap elé. Felmutatja az Evangéliumot, fennhangon énekelve: „Bölcsesség igazhívők!” Ez pontatlan fordítás. A görög szövegben szereplő „orthoi” eredetileg katonai vezényszó volt, mely összpontosításra, összeszedettségre szólította fel a katonákat. A magyar ortodox liturgikon „Bölcsesség, emelkedjetek fel” fordítással adja vissza.

A templomban levők úgy néznek a Szent Evangéliumra, mint Magára Jézusra. Eljött, hogy köztünk legyen, velünk legyen és tanítson minket. Jézusban velünk van az Isten! Amit Izaiás próféta megjövendölt, az megvalósult (vö. Mt 1,23).

„Bölcsesség, igazhívők!” – halljuk a diakónustól. Közben magasra emeli a Szent Könyvet, hogy mindenki láthassa. Ez a Szent Könyv tehát a bölcsesség. Mit jelent ez a bölcsesség? Köznapi értelemben ismeret, tudás, okosság, rendkívüli szellemi adományok. Így is érthetjük a fennhangot: ebben a könyvben bölcsesség, azaz ismeret, tudás, okosság van. Aki akar, meríthet belőle.

Van azonban mélyebb értelme is. A „Bölcsesség” kifejezést Szent Pál Jézusra alkalmazza. Azt mondja, hogy Jézus Istentől bölcsességünkké lett (1Kor 1,30). Tehát ti, igazhitű keresztények, akik itt vagytok, ebben a könyvben Isten Bölcsessége, Jézus Krisztus van jelen! Ebben a könyvben az Isten Bölcsességének: Jézus Krisztusnak isteni tudását, ismereteit, isteni okosságát olvashatjuk! „Csodálkoztak mindnyájan a kedves igéken, amelyek Jézus szájából származtak!” (Lk 4,22) Ez a názáreti zsinagógában, az első beszédénél fordult elő Vele.

Szent Pál tanítása szerint Isten annyira felmagasztalta Jézust, hogy nevére minden térd meghajol a mennyben, a földön, de még az alvilágban is. Örömmel tesszük ezt mi is. Mihelyt meglátjuk Jézust a Szent Evangéliumban, belekezdünk a dicsőítő énekbe: „Jertek imádjuk Krisztust, és boruljunk le Előtte...”. Miért említjük a Jézus név helyett a Krisztus nevet? A héber Massijah szó fölkent embert jelent. Görög fordítása: Khrisztosz. A Krisztus nem személynév, hanem feladatot jelent. Isten ószövetségi népénél először a királyokat nevezték fölkentnek. Az olajjal való felkenés által felszentelt ember lett, Isten helyettese az országban. Jóval később a papokat is felkenéssel iktatták be tisztükbe. Néha a próféta is úgy szerepelt, mint Isten felkentje, Az ország pusztulása után a próféták új királyról jövendöltek. Isten Lelke tölti majd el. Ő lesz Isten fölkentje. Ezt a Messiás = Krisztus = Fölkent-et várták a zsidók.

Krisztus, akit mi imádunk és leborulunk Előtte, a Názáretből jövő Jézus. Ő Isten új népének, a szellemi Izraelnek, tehát nekünk is örökkévaló királyunk.

Imádásunk után a Nagy Király felé kérésüket küldjük: „Üdvözíts minket Isten Fia...!” Üdvösséget kérünk Tőle. Az „üdvösség” szó az Ószövetségben szabadulást, menekülést jelentett, és gyógyulást is. A Biblia sok példával bizonyította, hogy Isten az Üdvözítő. Ő száz bajból is megmenti népét és az egyes embert. A próféták írásaiban az üdvözítés nem politikai vagy más szabadítást jelentett. Elsősorban a nép kiszabadítását jelentette az elnyomónak tekintett bűn és tisztátalanság hatalmából. Ez a messiási idő lesz. Isten elküldi a Lélekkel fölkent új Királyt. Ő üdvözít, ő az, aki minden lelki rossztól megszabadít. Az emberekhez eljött Jézus a testi bajoktól is megszabadított. A bűnök bocsánatában, a megtisztításban is sokszor részesítette az arra méltókat. Amikor mi is üdvözítésünket kérjük Tőle, segítséget kérünk földi bajainkban, de a legfontosabbat is kérjük: lelkünk üdvösségét. Üdvözítésünket azon az alapon kérjük, hogy Ő halottaiból feltámadt! A feltámadás volt Jézus legnagyobb tette, mint Isten Fölkentje, fogságba vetette az alvilágot, gátat szabott az ördög működésének, legyőzött és hatalma alá vetett minden ellenséges erőt és rosszat. A halottaiból feltámadt és új életet nyert Krisztus nekünk is üdvösséget adhat. Megmenthet bennünket Neki éneklő szolgáit a legnagyobb rossztól is.

Nagy ünnepek napjain a „Jertek, imádjuk” helyett külön szövegű bementi éneket éneklünk, amely jobban megfelel az ünnep gondolatának.

A bemeneti ének alatt a diakónus tisztelettel az oltárasztalra helyezi az Evangéliumot. A papság a királyi ajtón át bevonul a szentélybe és az oltárasztalhoz áll. A segédkezők az oldalsó ajtókon át lépnek be.

A bementi vers után a hívek a tropárnak és kontáknak nevezett éneket éneklik. „Énekeljetek új éneket az Úrnak, minden föld zengjen dalt az Úrnak, és áldjátok nevét, naponkint hirdessétek üdvösségét!” (Zsolt 95,1-2) Egyházunk nagyon megfogadta és megfogadja ezt a zsoltári felszólítást. Mivel Jézus megjelenésével beköszöntött az Újszövetség, új énekeket: a tropárokat és kontákokat énekeljük Neki. Ezekkel mondjuk el csodatetteit. Ezekkel dicsőítik az aznap ünnepelt szenteket is. Ők a megváltás gyümölcsei.

A tropár keresztény imádságos költészetünk egyik formája. Röviden és tömören, képeket és hasonlatokat használva foglalja össze az ünnep történetét vagy jelentőségét. A tropárokhoz hasonló a konták elnevezésű ének. Legtöbbször dallamuk különbözteti meg őket egymástól. A konták sokszor a szent esemény benső, mélyebb értelmét tárja fel. A Liturgián mindkettő előfordul.

Ha szentek emléknapja van, a tropár és konták a szent nagyon rövid élettörténetét, annak is legfőbb vonásait mutatja be. A szentek ünnepein is Istenre, Jézusra emlékezünk a szentekben. A szenteket azért dicsőítjük, mert azokhoz voltak hasonlók, akikről Krisztus a Boldogságokban tanítást adott. Mi mindig Krisztust dicsőítjük a Szent Liturgián. Hol Önmagáért, hol szentjeivel kapcsolatban. A mi bizánci szertartású Liturgiánk Krisztocentrikus. Ez a helyes. Amint a Jelenések könyvében olvasható mennyei Liturgiát a trónon Ülőnek és a Báránynak imádása tölti ki, úgy kell a földi Liturgiában is Isten dicséretére összpontosítani mindent.

A tropárok és a kontákok éneklésével Egyházunk két nagy feladatot teljesít. Először: Krisztus Isten dicséretére hívja fel a jelenlevőket. Megtanítja az embereket az örökös emlékezésre: Mit tett értünk Isten? A hála erényét akarja ezzel bennünk kifejleszteni. Másodszor: Legyünk valamilyen módon hasonlókká az énekelt és ünnepelt szentekhez. Ezt a szentek emléknapjain teszi. Ismerjük meg mi is a boldogságok ígéreteit, mint ők. Megvalósításukhoz is az út ugyanúgy nyitva áll, mint előttük.

A tropárok és kontákok éneklése alatt a pap, az oltárnál csendesen imádkozik. Kéri a keruboktól és a szeráfoktól énekelt mennyei Atyát, hogy fogadja el a jelenlevőktől a Háromszorszent éneket. Bocsássa meg bűneiket, szentelje meg őket és adjon nekik erőt, hogy életük végéig szentségben, büntetlenül szolgálhassanak Neki. Az imádság és az utolsó konták befejezése után a diakónus halkan kéri a paptól: „Áldd meg, uram, a Háromszorszent idejét!” A pap fennhangon fejezi be a csendes imádságot. „Mert szent vagy Te mi Istenünk, Téged dicsőítünk Atya, Fiú és Szentlélek, most és mindenkor!” A diakónus, orárionját felemelve és arccal a hívek felé fordulva befejezi a pap fennhangját: „és örökkön örökké!” A hívősereg Áment felel rá. Közvetlenül utána megkezdi énekelni a Triszágionnak, Háromszorszentnek nevezett éneket. „Szent Isten, Szent Erős, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk!” Ezt háromszor éneklik a Szentháromság tiszteletére. Utána kis doxológiát énekelve, és a „Szent Halhatatlan”-t megismételve negyedszer is éneklik elölről.

A Triszágion kialakulásáról egy ezer évnél régebbi hagyomány ezt mondja: az V. század elején, Konstantinápolyban négy hónapon keresztül erős földrengések voltak. A megriadt lakosok a városon kívüli mezőn gyülekeztek össze. Főpapjukkal, Szent Proklosszal kitartóan imádkoztak Istenhez. Húsz nappal húsvét előtt, 3 óra tájban mindnyájan látták, hogy Isten ereje levegőbe emelt egy fiatalembert. Az ifjú hallotta, hogy az angyalok a Háromszorszent éneket énekelték. Isteni hang figyelmeztette az ifjút, hogy a pátriárkával együtt az emberek is így énekeljenek, Szent Proklosz így is járt el, és a földrengés megszűnt (439). Az ének sokszor elhangzik istenszolgálatainkon, leginkább olvasva. A legünnepélyesebben a Szent Liturgián énekeljük. Főpapi Liturgiákon pedig különös ünnepélyességgel körülvéve többször is éneklik. Énekünk Szent Istenről, Szent Erősről és Szent Halhatatlanról szól. Szent Isten az Atya, a világ teremtője. Imádságában Jézus is így szólította meg: „Szent Atyám!” (Jn 17) Szent Erős a Fiúisten: Jézus Krisztus. Őt Izaiás jövendölte meg Erős Istennek. Szent, vagyis Isten a Halhatatlan, a Szentlélek Isten. „A Lélek mindent átlát, még Isten mélységeit is” (1Kor 2,11). Ő a világ megszentelője.

A Háromszorszent ének a Szentháromság titkát adja tudtunkra. A pünkösdi vecsernye doxasztikonja így fejti ezt ki részletesebben: „Szent Isten, Ki a Fiú és a Szentlélek közreműködésével mindeneket teremtettél, Szent Erős, Ki által megismertük az Atyát és Ki által a Szentlélek a világba jött, Szent Halhatatlan, Vigasztaló Lélek, Ki az Atyától származott és a Fiúban nyugodott, Szentháromság dicsőség Néked!”

A Triszágiont háromszor énekeljük mindegyik isteni Személy tiszteletére. Nem lehet ugyanis úgy szólni az Atyához, hogy ne gondoljunk a Fiúra, Akit Ő szült, és a Szentlélekre, Akit Ő „lehel”. Nem lehet úgy szólni a Fiúhoz, hogy ne gondoljunk az Atyára, Aki Őt szülte, és a Szentlélekre, Aki Rajta nyugszik. Nem lehet szólni a Szentlélekhez, hogy ne gondoljunk az Atyára, Akitől származik, és a Fiúra, akin Ő nyugszik.

„Irgalmazz nekünk!” Ezt a kérést az Egyház fűzte hozzá az angyalok énekéhez. Van rá elég okunk, hogy ezt a bűnbánó imát is imádkozzuk.

Egyes napokon, amelyeken régen kereszteltek a Háromszorszent helyett más éneket énekelnek. Szent Pál figyelmeztetését énekeljük: „Akik Krisztusra megkeresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek, Alleluja!” (Gal 3,27) Figyelmezteti az ének a jelenlevőket keresztelésük nagy napjára, és arra az eseményre, ami akkor lejátszódott. A keresztségben Krisztuséi lettek, Krisztus életpéldáját kell további életünkben követni.

A szent kereszt ünnepein az amboni ima előtt tetrapodra már a reggeli istenszolgálat végén kihelyezik hódolásra a keresztet. A Triszágion helyett a Liturgián a pap és a hívő a kereszt előtt meghajolva, az előbb említett módon énekli: „A te kereszted előtt leborulunk Uralkodó, és a te szent feltámadásodat dicsőítjük!” Kereszt és feltámadás: bizánci Liturgiánkban ez a két fogalom összekapcsolódik. Az Üdvözítő keresztje, azaz szenvedése és halála nem tett pontot az Ő éltére. Belőle született meg a feltámadás. A kereszt a feltámadásért volt. Viszont: feltámadás nincs kereszt, azaz szenvedés és halál nélkül.

A Háromszorszent ének vége felé a pap a diakónussal az oltárasztal mögé megy a felső helyre. Áldást kér a paptól: „Parancsolj uram!” Erre a pap feleli: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” A papi ülőhelyek előtt a diakónus újra kéri: „Áldd meg uram a magas trónt!” A pap áldása: „Áldott vagy Te országod dicsőségének trónján, ki a kerubokon ülsz, öröktől fogva...”. Majd mindketten leülnek és várják a hívek énekének végét.