A nagybemenet

Nagy bementnek nevezik a Liturgián, a proszkomídiában felajánlott Adományok oltárra vitelét, hogy azokat áldozatul Istennek szenteljék. Ez a Liturgia fő célja. Kialakulása hasonló a kis bemenetéhez. Először gyakorlati célja volt. A hívek, adományaikat a szentély egyik apszisába (oldalfülke) vitték. Ebből választották azt, ami a Liturgiához szükséges volt. Megfelelő időben ünnepélyesen innen vitték át az oltárasztalra. Ma már ezt a gyakorlati jelentőségét elvesztette. Megmaradt viszont az emléke, hogy az Adományokat az előkészületi asztalról az oltárasztalra viszik.

Miután a szolgálattevők elmondták a Kerub-éneket, az előkészületi asztalhoz vonultak. A pap, megtömjénezi az Adományokat, a tömjénezőt visszaadja a diakónus jobb kezébe. A diakónus így kéri a papot: „Vedd fel uram!” A pap, leemelve a nagy takarót, mondja: „Békességben emeljétek kezeiteket a szent dologhoz és áldjátok az Urat!” Az aériont a diakónus vállára helyezi. A diszkoszt átadja a diakónus kezébe, maga pedig a kelyhet veszi és együtt indulnak a nagy körmenetre. A nagy bemenet hasonló ünnepélyességgel történik, mint a kis bemenet. Kereszt, gyertyavivő, tömjénező megy elől, hogy illatossá és fényessé tegye az Úr útját, a szenvedésre jövő Jézus útját.

A nagy körmenetben az áldozatra szánt kenyér és bor juttatja eszünkbe Jézus eljövetelét. Jelképesen megismétlődik Jézus bevonulása, hogy áldozatra adja magát. Amint az akkori emberek megtudták, hogy Jézus jön, fogadták és bevonulását örömünneppé tették. Jézusnak ez az utolsó nyilvános megjelenése ünnepet, reményt jelentett sok ember számára. A jelenlevő híveknek is örömet kell mutatni. Állva fogadják az Adományokat. Ránéznek. Fejüket csak a róluk szóló megemlékezésnél hajtják meg.

A diakónus énekelve kezdi a megemlékezéseket: „Mindnyájatokról igazhitű keresztények emlékezzék meg az Úristen az Ő országában, mindig...”. Az áldozópap folytatja a megemlékezéseket, miközben a királyi ajtó felé indul az északi ajtón át. Azt kéri Istentől, hogy az egyházi elöljárókról, Isten házának alapítóiról és jótevőiről, végül minden jelenlévőről emlékezzék meg az Ő országában, mindig most és mindenkor és mindörökké. A hívek, a róluk való megemlékezésnél a fejüket meghajtják. Kifejezik vele, alázatosságukat a szolgálattevők előtt, kérve őket, hogy emlékezzenek meg róluk akkor is, ha az Adományok már meg lettek szentelve. A pap megemlékezéseire a hívek áment énekelnek. Kifejezve, hogy ők is ugyanezt kérik Istentől mindenki számára. A megemlékezések szövegében országonként eltérések is vannak.

Mit jelent ez: Isten emlékezetébe ajánlani? Az ószövetségi Szentírás kifejezései szerint, amikor Isten emlékezik, akkor odafordul teremtményeihez. Gondviselésébe veszi, szeretetét mutatja ki iránta. Isten akkor emlékezett meg először az emberről, amikor életet adott neki. Isten emlékezete az életteremtő szeretet. Ebben a megemlékezésben élő és halott között nincs különbség. Isten nem a halottak, hanem az élők Istene (Mt 22,32). Isten emlékezetébe ajánlani, ezt jelenti: Kérem Őt, hogy azokat, akiket emlékezetébe ajánlok, tegye és tartsa őket élőknek, vagyis kedvelt és szeretett teremtményeinek. Szeresse őket most, ebben a rövid földi életben, és tartsa életben, szeretetében a végtelen örök életben is.

Amikor Isten életadó emlékezetébe ajánljuk őket, akkor azt bizonyítjuk, hogy ők is benne vannak a mi szeretetünkben és emlékezetünkben. Hogy az emberek embertársaik és Isten emlékezetében lesznek és vannak: ez jelenti számukra az örök életet.

A megemlékezés kérését akkor tárjuk Isten elé, amikor áldozatunkat az oltárasztalra visszük. Mindenkit Isten emlékezetébe ajánlunk, mert Jézus azért jött, hogy minden kiért meghaljon, és magát feláldozva mindenkit Isten örök Országába vigyen. Így tesszük az itt bemutatott titkos áldozatot mindnyájunk javára bemutatott áldozattá. Az embernek egyik szomorú tulajdonságát: hogy felejt, így javítjuk és tesszük jóvá. Isten elé visszük a megemlékezésben az élőket és a holtakat, így kifejezzük, hogy szeretetben egyek vagyunk velük. Hátha Isten azt is megengedi, hogy együtt legyünk velük az örökkévalóságban is.

Jézus, földi életének kezdetétől tudta, hogy mi lesz életének feladata. Ki kell békíteni, meg kell engesztelni Istent, Akit az ember számtalan bűnnel bántott meg. Második feladata az lesz, hogy a bűnei következtében kezdeti szépségeit elvesztett embert kell újjáteremteni, megújítani.

Mindkettőről tudta, hogy ez saját életének feláldozásával jár. A megsértett Istent az állatok halála és vére nem engeszteli ki. Az emberek bűneit sem lehet az áldozati állatok vérével és halálával eltörölni. Jézus mindkét feladatot vállalta. Annak árán is, hogy életét áldozza fel. Kezdettől fogva számított arra, hogy maga lesz az Isten előtt kedves áldozat. A Tábor hegyén, még dicsőségében ragyogva is erről beszél Mózessel és Illéssel. Az áldozatvállalásról nem tudta lebeszélni Péter apostol. Még saját emberi természetének gyengesége és félelme sem tudta megakadályozni azt, hogy el ne fogadja, ki ne igya azt a szenvedéssel tele keserű poharat, amelyet az Atya neki adott. Jézus áldozatkészsége azt juttatja eszünkbe, hogy a keresztény élet áldozatok hozatala nélkül nem létezik. Áldozatainkat Isten dicsőségére, sajátmagunk jobbá levéséért, és lelkünk megmentéséért kell hoznunk. Az apostolnak ez a kérése: „Kérlek titeket... az Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, és Istennek kedves áldozatul...” (Róm 12,1).

A Kerub-ének első részében ezt a figyelmeztetést énekeltük magunk számára: „Tegyünk félre mostan minden földi gondot!” A Kerub-ének másik fele, amelyet a nagy körmenet után énekelünk, megadja ennek a magyarázatát is: „Azért tegyünk félre mostan minden földi gondot, mert a mindenek Királyát fogadjuk, akit láthatatlanul hordoznak az angyali rendek”.

A Liturgián Király érkezik hozzánk. Az angyali seregek Őt láthatatlanul pajzsra emelve hordozzák. Amikor régen az új császárt megválasztották, katonái ráültették harci pajzsára. A pajzsot lándzsáikkal emelték fel, és vállaikon hordozták rajta új császárukat. Így fogadták el őt uruknak és hadvezérüknek. Ezt a régi szokást vette alapgondolatul a Kerub-ének.

A nagyszombati liturgián a Kerub-éneket az alábbi nagyon ősi ének helyettesíti: „Hallgasson minden emberi test, és félve és rettegve álljon, és semmi földit magában ne gondoljon, mert a királyok Királya és az uralkodó Ura jön, hogy magát feláldozza és a híveknek eledelül adja. Előtte mennek az angyali rendek, az össze Kezdetek és Hatalmak, és a sokszemű Kerubok és a hatszárnyú Szeráfok, arcukat elfödve és ezen éneket hangoztatva: Alleluja!”

Az Előszentelt Adományok Liturgiáján a pap a nagy körmenetnél Krisztus Testét és Vérét hozza át az előkészületi asztalról az oltárasztalra. A Kerub-ének helyett ezt énekeljük: „Most az égi erők láthatatlanul velünk szolgálnak, mert a dicsőség Királya vonul be. Ím a szentelt Titkos Áldozat angyaloktól körülhordoztatik. Élő hittel és szeretettel közeledjünk, hogy az örök élet részesei legyünk. Alleluja!”

Mi a közös vonás ebben a három énekben? Az, hogy mindegyik úgy tekinti a Liturgián Krisztust, mint bevonuló Királyt. A virágvasárnapi bevonulást idézi eszünkbe a nagy bemenet. Jézus bevonulásáról Zakariás próféta ezt jövendölte: „ujjongj Jeruzsálem leánya: Íme, bevonul hozzád királyod, igaz Ő és megszabadít, szegény Ő és szamáron ül” (Zak 9,9).

Mikor lett Jézus a mindenség Királya? Mint Isten Fia, mint az Atyával egy lényegű Ige, mindig a világ királya volt. Mint istenember akkor lett a világ királya, amikor önként áldozatul hozta magát az egész világért. Szent Ágoston mondja: „Nem karddal, hanem a kereszttel vetette Krisztus maga alá a földkerekességet”. Az Egyház úgy imádja Jézust, mint a halál és alvilág legyőzőjét, mint Isten Országának hatalommal rendelkező királyát. A mennybemenetel után az Atya Jézust, „minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is” (Ef 1,21).

A Kerub-ének befejezéséül háromszoros alleluját énekelünk. Ez a mi örömünk, hogy Krisztus már egyszer eljött látható módon. Annak is örülünk, hogy Ő itt van láthatatlanul, jön hozzánk a Szent Liturgiában. Annak is örülünk, hogy Ő a Király, a mi Királyunk is.

A nagy bemenet végén a pap és diakónus bemennek a szentélybe. A pap a kelyhet az antimenzionra helyezi, majd átveszi a diszkoszt a diakónustól, és mellé helyezi. Az antimenzion vászonból készült terítő. Azt a jelenetet festették rá, amint a kereszttől elvett Jézus bebalzsamozott testét a sírlepelbe göngyölve készítik elő a temetésre. Az oltárasztalon jelképesen ismétlődik meg Jézus temetése. A pap, a Szent Adományokat az antimenzionra helyezve, a nagypénteki tropárt imádkozza: „Az istenfélő József, levévén a fáról a te legtisztább testedet, tiszta gyolcsba göngyölte”. Ezután, Jézus temetéséről megemlékezve, megvallja isteni dicsőségét, mindenhatóságát és mindenütt jelenlétét a tropár szavaival: „A sírban testileg, az alvilágban lélekkel, mint Isten, a Paradicsomban a gonosztevővel, a királyi széken az Atyával és Szentlélekkel voltál Krisztus”. Ezután Jézus sírját dicsőíti: „Mily életadónak, a Paradicsomnál mennyire ékesebbnek, és minden királyi csarnoknál tündöklőbbnek mutatkozott Krisztusom a te sírod, a mi feltámadásunk forrása!” Közben megtömjénezve a legnagyobb takarót, együttesen takarja le vele a Szent Adományokat. Végül, az 50. zsoltár szavait imádkozva tömjénezi meg azokat: „Cselekedjél Uram, kegyesen Sionnal...”. A „Sion” és „Jeruzsálem” nevek itt Krisztus Egyházát jelentik. Az igazság áldozata pedig az a nagy Áldozat, amelyet az Úr elvégzett a világ minden bűnéért, minden ószövetségi áldozat helyett.

Mennyi gondolat van a nagy bemenet szertartásában, és abban, ami utána következik! A pap azzal a biztos tudattal viszi az oltárasztalra a Szent Adományokat, hogy azok valósága nem sokáig marad kenyér és bor. Isten ereje és szava átváltoztatja azokat a Legszentebb Titokká. Amint az elején említettük: a kenyér és bor életünket jelenti. Ám mást is jelentenek. Mennyi fáradtság, lemondás, izgalom, áldozat, stb. szükséges ahhoz, hogy a vetéstől a kenyér és bor kézhezvételéig eljussunk! Ezért, amikor kenyerünket és borunkat Istennek adjuk áldozatra, megszentelésre, átváltoztatásra, egyben odaadjuk Neki jótetteinket, kötelességteljesítésünket, áldozatainkat. A keresztény ember nyugodt szívvel ajánlja ezeket Istennek. Tudja, hogy Ő ezeket „átváltoztatja”, „megszenteli”. Olyan kincsekké változtatja, amelyet a rozsda meg nem emészt. Biztos helyen van, és a tolvajok el nem lopják.

Az áldozópap és diakónus jelentik Arimateai Józsefet és Nikodémust. Ők vették le a fáról az Úr legtisztább testét. Tiszta gyolcsba göngyölték és eltemették. Az oltárasztal jelenti azt a sírt, amelybe az Úr halott testét helyezték. A kis takarók jelentik a lepedőket (halotti ruhákat) és a fejkendőt. Ezek az Üdvözítő feltámadása után a sírban maradtak. A nagy takaró a Józseftől elkészített tiszta gyolcsra emlékeztet. De emlékeztethet a kőre is, amelyet Jézus sírjára gördítettek. A tömjén jelenti az illatos keneteket, amelyet Jézus testére kentek. A királyi ajtó bezárása: az Úr sírjának őrökkel való megerősítését; a függöny összehúzása: a sírra tett pecsétre emlékeztet.

Ez a jelképes „temetés” két hittitokra emlékeztet. Jézus valóságosan meghalt. Ez volt a látható esemény. Láthatatlan volt egy titokzatos esemény: Jézus lelke leszállt az alvilágba. A világ kezdetétől Reá várakozó igaz lelkeket a megtért gonosztevővel együtt Isten örök Országába vezette.

A másik nagy esemény az volt, hogy Jézus felett a halál nem vehetett uralmat. Ő a halált saját birodalmában győzte le. Azzal győzte le, hogy maga is meghalt, de feltámadt a halálból. Azóta az Ő kezében van a halál és az alvilág kulcsa. Krisztus azzal, hogy legyőzte a halált és a sírja üressé lett, megmutatta az ember végső sorsát.

Az Adományok megtömjénezése után, a pap, előre tekintve a közeli áldozatra, és felismerve tulajdon gyengeségét is, imádságot kér. Ismerve az apostol tanítását, hogy egymásért imádkozni kell, meghajtott fejjel a diakónushoz fordul, ezt kérve: „Emlékezzél meg rólam testvérem és szolgatársam”. „Emlékezzék meg az Úr áldozópapságodról az Ő országában...” – hallja a diakónus válaszát. Ismét kéri szolgatársát: „Imádkozzál érettem testvérem!” A diakónus az angyal szavával válaszol: „A Szentlélek száll tereád, és a Magasságbelinek ereje árnyékozzon meg téged”. Ezután a diakónus is saját méltatlanságára gondolva, mondja a papnak: „maga ezen isteni Lélek működjék velünk közre életünk minden napjaiban. Ámen”. Majd a pap felé fejet hajt és kéri: „Emlékezzél meg rólam szent atyám!” A pap, megáldva a diakónust, így szól: „Emlékezzék meg rólad az Úristen, az Ő országában, mindig most és... Ámen” – fejezi be a diakónus a szent párbeszédet. Bezárja a királyi ajtót, összehúzza a függönyt, és az északi ajtón át kimegy az ambonra, hogy a kérő ekténiát énekelje. „Teljesítsük, (terjesszük) könyörgésünket az Úrhoz!” – kezdi. Ezután ismert felhívások következnek. Az ismert négy felhívás után egy új ekténiával találkozunk. Ez most fordul elő először. A kérő ekténia felhívásait halljuk. Nevét onnan kapta, hogy részei ezzel a felhívással végződnek: „Kérjük az Úrtól!” Minden felszólításra Istenhez fohászkodva így imádkozunk: „Add meg Uram!” Ebben az ekténiában arra történik felszólítás, hogy kifejezetten lelki dolgokat kérjünk az Úrtól.

Mivel az ember élete az egymásután következő napok sorozatából áll, először azt kell kérni az Istentől, hogy a jelen nap kerete jó legyen. Legyen a nap tökéletes, szent, békességes és vétek nélküli. Ha a nap valóban ilyen, akkor a benne lévő tartalom: az emberi élet is jó lesz. Hogy a nap ilyen jó legyen, ehhez az ember törekvése nem elégséges. Ezért kérjük az Istentől a békesség angyalát, a hűséges, kitartó vezetőt, az igazat, aki lelkünket és testünket megőrzi. A nap nyugodt eltöltéséhez és a lelki nyugalomhoz elengedhetetlen az, hogy Isten bocsássa meg nagy és kis vétkeinket. Ezt is kérjük Tőle. Ezek után kérünk általában minden hasznos és jó dolgot lelkünk számára, a világ számára pedig a békesség ajándékát. A hátralevő két kérés a keresztény ember számára két fontos dolgot tartalmaz: az előkészületet a jó halálra és a félelmetes, igazságos ítéletre. A keresztény embernek mindig eszében kell tartania Jézus szavait: „Legyetek készen, mert amely órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia” (Lk 12,40). A keresztény ember azt is tudja, hogy amíg bűnbánatot tud tartani, addig az élet minden bűnére van bocsánat Istennél. Ezért kéri az ekténia felszólítására, hogy életének hátralevő részét, amelyről nem tudja, hogy még mennyi idő, bűnbánatban töltse el. A keresztény embernek nemcsak életével, de halálával is dicsőséget kell hoznia Istenére. Ismerjük a mondást: „Ahova dől a fa, ott marad”. Az ember örök sorsa kétfelé dőlhet el halála után: jóra vagy rosszra. Ezért kérjük, hogy életünket keresztény módon, gyötrelem és szégyen nélkül, békességben végezhessük be.

A jelenlévő hívek a diakónus minden felszólítására ezt imádkozzák: „Add meg Uram!” Reménységgel éneklik mindig ezt a választ. Mindenkit felbátorít az Üdvözítő szava: „Kérjetek, és adatik nektek... aki kér, az kap...” (Mt 7,7). „Mindazt, amit az én nevemben kértek, megnyeritek” (Jn 16,22). Ez is Jézus szava. Megígérte, hogy kéréseinket teljesíti, de az időpontról nem ígért semmit. Ez teljesen az Ő akaratára tartozik. A kérőnek tehát türelmesen kell várakoznia. Isten ugyanis nem siet. Ő örökkévalóságban él és gondolkozik. A legutolsó kérést halálunk percében teljesíti, amikor keresztény halált küld, és szégyen nélkül állhatunk Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt. Különösen is az ekténia végéhez illő, hogy az Istenszülőt és minden szentet megemlítve önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.

A diakónus ekténiája alatt a pap csendesen imádkozza a közbenjárás imádságát a mennyei Atyához. Kéri, hogy fogadja el az előkészített Adományokat, mint Neki kedves áldozatot az emberek bűneiért; és hogy a legszentebb Lélek kegyelme nyugodjék a papságon, a híveken és az előtett Adományokon. Imádságát egy eddig nem hallott fennhanggal fejezi be, Krisztusnak, az Egyszülött Fiúnak érdemeire hivatkozva.

Ezután a pap a kölcsönös békességre emlékeztet: „Békesség mindnyájatoknak!” – áldja meg a híveket. A nép ugyanezt kívánja neki: „És a te lelkednek!”

Mit kíván a pap ezzel az áldással? A „béke” szó a Bibliában röviden ennyit jelent: tökéletes boldogság. Azt az állapotot jelöli, hogy az ember összhangban él Istennel és önmagával. A legrégibb értelmében: áldás, nyugalom, gazdagság, élet, üdvösség. Ez azért van, mert Isten ott él népe között.

Izaiás jövendölés szerint a Megváltó a béke fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában (vö. Iz 9,6). Jézusnál a béke kívánása az üdvösséget, az Istennel és emberrel való kiengesztelődést foglalja magában.

A Szent Áldozat bemutatásához a hit és szeretet egysége szükséges. Ezért fordul a diakónus a hívek felé a felszólítással: „Szeressük egymást, hogy egyetértésben valljuk...!” A hívek tovább folytatják: „Az Atyát és Fiút és Szentlelket, az egylényegű és oszthatatlan Szentháromságot!” A Szentháromság három Személye egylényegű és megoszthatatlan. Ilyen egynek és megoszthatatlannak kell lennie a híveknek is egymás között. Jézus így imádkozott hívei egységéért: „Mindnyájan egyek legyenek, amint Te Atyám bennem és én Benned, hogy ők is bennünk egyek legyenek” (Jn 17,21). A régi emlékek tanúsága szerint ennél a felszólításnál történt valami. Megtörtént a békecsók. Ebben az egész közösség részt vett. „Amikor elérkezik a béke kölcsönös adásának és fogadásának ideje, – mondja Aranyszájú Szent János – mi mindnyájan megcsókoljuk egymást... üdvözlik az egyházi renden levők a püspököt, a világi férfiak a férfiakat, a nők a nőket”. Abban az időben a férfiak és nők külön helyet foglaltak el a templomban. Jeruzsálemi Szent Kürillosz az V. müsztagógikus katekézisben (V,3.) ezeket írta: „A diakónus ezután felszólítja a híveket: Fogadjátok el egymást testvérnek, és csókoljátok meg egymást! Ne gondold, hogy ez ugyanolyan csók, mint amilyet a meghitt barátok váltanak egymással a piacon. Ez a csók a lelkeket hozza közelebb egymáshoz és elfelejteti velük a bántalmakat. Jelképe tehát ez a csók a lelkek egyesülésének, és a sértéseket felejtő kibékülésnek”. Mostanában ez a felszólítás csak egy hangosan mondott kérés a jelenlévők felé.

Jézus azt kívánta követőitől, hogy szeretetben éljenek egymás között. „Arról ismernek meg mindnyájatokat, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Az egymás iránti szeretetet annyira fontosnak tartotta, hogy az utolsó ítéleten is ennek szellemében fogja megítélni a feltámasztott embereket. Szeretett tanítványa, Szent János azt a kijelentést is megtette levelében, hogy: „ha valaki azt mondaná, hogy szereti Istent, de gyűlöli felebarátját, az hazug” (1Jn 4,20). A felebaráti szeretet valamilyen gyakorlása mindig lehet alkalmat találni az életben. A keresztény ember igyekszik ezt ki is használni.

Az egykor szokásos békecsók még ma is megmaradt a főpapi, vagy társas Liturgiáknál. A diakónus felhívására a főpap vállon csókolja a vele szolgáló papokat. Ha főpap nincs, ezt a papság teszi meg. Ha több diakónus szolgál együtt, ők is így mutatják ki egymás iránti szeretetüket.

Miközben a hívek a diakónustól megkezdett éneket folytatják, azalatt a pap megcsókolja a nagy takarót, először a diszkosz, aztán a kehely felett, miközben a zsoltárossal mondja: „Szeretlek téged Uram, és erősségem, az Úr az én erősségem és oltalmam!” (Zsolt 17,2)

Miután a templomban levő pap és nép bizonyságot tett a kölcsönös szeretetről, benső békéről, a diakónus különös felhívást intéz a nép felé: „Az ajtókat! Az ajtókat!” Mit kellene ilyenkor tenni az ajtókkal? Semmit. A felhívás a régi titokfegyelemre emlékeztet bennünket. A kereszténység kezdeti időszakában nagy gonddal tartották titokban a keresztény tanítás sok hitigazságát. A keresztény hit fő igazságait nem írták le, elmondás után kellett a hitújoncoknak megtanulni. Az Egyház titokfegyelme miatt küldték ki a szent tanítások után a hitjelölteket. Ők még sok mindent nem tudtak. Mivel a hitvallás a keresztény vallás legfontosabb igazságait tartalmazta, ezt csak a megkereszteltek ismerhették. Utána következett a Szent Adományok átváltoztatása Krisztus Titkaivá, majd a belőlük való részesülés. Mindezek előtt a diakónus szólt az ajtónál álló kisebbrendű papoknak, hogy gondosan vigyázzanak. Az ajtón senkit ne eresszenek be, akit nem ismernek. Ez a titokfegyelem a kereszténység terjedésével megszűnt. A felszólítás azonban megmaradt a mai napig. A későbbi atyák úgy magyarázták a felszólítást, hogy a templomban lévők zárják be szívük ajtajait. Ne engedjék be magukba a rossz, oda nem való gondolatokat és érzelmeket, hogy méltóképpen ünnepeljék az Újszövetség áldozatát.

Itt lehetne figyelembe venni egy mindig aktuális dolgot. Az Egyháznak az a titokfegyelme elmúlt, ami miatt a diakónus a felszólítást tette. Van azonban egy más fegyelem: a szent dolgok őrzésének és tiszteletben tartásának fegyelme. Jézus mondta a Hegyi beszédben, hogy ne adjuk oda szent dolgainkat a kutyáknak, sem gyöngyeinket a sertéseknek, mert azok úgy sem tudnák értékelni (vö. Mt 7,6). A „szent dolgok” a „gyöngyök” hitünk, vallásunk, szertartásunk szent igazságai, felépítése, törvényei, szokása, stb. Tartsuk ezeket nagy tiszteletben, mint amik az apostolokkal, nagy szentekkel vannak kapcsolatban. Ha nem is értünk mindent, parancsoljon számunkra tisztelete az a tény, hogy a legszentebb dolgokkal állnak összefüggésben.

„Bölcsességben figyelmezzünk!” – halljuk a diakónustól. Erre széthúzzák az ikonosztázion függönyét. Szívünket, értelmünket őriznünk kell az oda nem való dolgoktól, de szánkat ki kell nyitni a hit megvallására. Az egész templom egy szájjal énekli a Nikaia – Konstantinápolyi hitvallást. A hitvallás a keresztény hit legfontosabb igazságainak rövid, tömör összefoglalása. Így kezdődik: „Hiszek egy Istenben...”. A hitvallást nem a keresztény egyház találta ki. Isten ószövetségi népénél ma is elmondják kétszer napjában a hitvallásnak számító „Sema Jisrael...” kezdetű imát. Kezdete így hangzik: „Halljad Izrael: az Úr a mi Istenünk az egyetlen Úr!” (MTörv 6,4)

Aki a hitvallást elmondja, kifejezi, hogy hisz a világmindenséget teremtő Atyaistenben. Hisz a világ Megváltójában: Jézus Krisztusban, Aki szintén igaz Isten. Hisz a Szentlélekben, aki a világot éltető és megszentelő Isten. Hitet tesz az Egyház mellett, a keresztségben és az örök életben. A hitvallás emlékeztet bennünket az idő folyamán keletkezett tévtanításokra is. Az Egyház azonban mindig őrködött a hit tisztasága fölött. Főpásztorai megszámlálhatatlan erőfeszítést tettek arra, hogy a téves tanítást visszaszorítsák, az igaz hitet a maga teljességében és szépségében megerősítsék a hívek között. Ezeknek a fáradozásoknak eredménye a hitvallás.

Miközben a nép a hitvallást énekeli, a pap leemeli az Adományról az aériont. Kezeire veszi, és az Adományok fölött fel-alá lebegteti. Isten Lelke kegyelmi tevékenységének a jelképe ez. Isten Lelke a teremtéskor ott lebegett a vizek felett, oltalmazva a már megteremtett világot. Isten Lelkének kegyelmi tevékenységét a Szentírás a levegő viharos mozgásához, vagy lágy és kellemes fúvásához hasonlítja. A Szentlélek most is itt van az Adományok fölött. Várja az alkalmas pillanatot, hogy mint egykor örömhírvétel napján, úgy most is részt vegyen Isten Fiának megtestesülésében.

A Hitvallás végeztével a pap összehajtja a nagy takarót és az oltárasztal szélére teszi. A diakónus, tudomására akarja hozni a jelenlevőknek a közelgő percek fenséges voltát. A Nagy Titokhoz illő magatartásra így buzdítja őket: „Álljunk illően, álljunk félelemmel, figyelmezzünk, hogy békességben ajánljuk fel a Szent Áldozatot!” Felhívás ez a benső, lelki összeszedettségre, a figyelemre és áhítatra. Álljunk illően! A felhívás kifejezetten állásról beszél. A keresztény templomokban hosszú ideig nem voltak ülőhelyek. Sok templomban ma sincsenek. Mindenki állva vesz részt az istentiszteleten. Ez bizony testi fáradtsággal jár. Nehogy ettől ellankadjanak, azért szól a felhívás: „Álljunk illően!”

„Álljunk félelemmel!” – szól a folytatás. Kitől, vagy mitől kell félnünk a templomban? Van a félelemnek olyan fajtája, amelyet a szent könyvek tiszteletteljes félelemnek neveznek. Ez egyfokú vigyázást, óvatosságot jelent. Egyben szent aggodalmat is, nehogy megbántsuk azt a személyt, akit szeretünk és tisztelünk. Félelemmel lenni a szent templomban azt jelenti, hogy vigyázzunk. Isten közeli jelenlétében nem lehetünk szétszórtak, fegyelmezetlenek.

Figyeljünk! Hamarosan be kell kapcsolódnunk az angyalok győzelmi énekébe. Nemsokára lélekben a Titkos Vacsora termében leszünk. Jézus szavait fogjuk hallani, amint a Neki felajánlott Adományokat szent Testévé és Vérévé változtatja.

Az Istenhez illő tiszteletteljes viselkedésünk azért van, hogy békességben ajánljuk fel a Szent Áldozatot. Istennel megbékélve, jóindulatát biztosítva legyünk itt. A diakónus felhívása tehát a templomi „illemtan”-t juttatja eszünkbe. A szent hely és az istentiszteletet méltósága összeszedettséget és tiszteletet kíván mindenkitől.

Más értelemben a diakónus felhívása azt is jelenti, hogy álljunk meg szilárdan az előbb hallott hitvallásban. Ne ingasson meg bennünket semmiféle tévtanító mellébeszélése.

Az adományokat békességben kell Istennek felajánlani. Jézus mondta: „Ha ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy valakinek van valami panasza ellened, menj, békülj ki előbb, s csak aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat” (Mt 5,23).

A diakónus felhívására a hívek így válaszolnak: „A békesség irgalmát, a dicséret áldozatát!” Azaz: felajánljuk Istennek azt az Áldozatot, amely Isten részéről irgalom, irgalmasság ajándéka. Ezt az Úr annak jeléül adta nekünk, hogy Fia halála által kibékült az emberiséggel. Ez az áldozat a mi részünkről az emberi dicséret áldozata. Istennek hálát adunk vele, minden jótéteményéért. Jézus áldozatához annyit tudunk hozzáadni, hogy Istent dicsérjük, Neki éneklünk és hálát adunk.

Befejezésül a pap azzal áldó szöveggel áldja meg a népet, amellyel mindennél fontosabb adományokat kér számunkra: „A mi Urunk Jézus Krisztus malasztja, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közöltetése legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,13)

Malasztot, azaz kegyelmet kér a pap. A kegyelem Isten ingyenes ajándéka. Ezt csupán emberi cselekedetekkel kiérdemelni, kikövetelni nem lehet. Akkor nem lenne ingyenes adomány.

Urunk Jézus Krisztus kegyelmét kéri. Hogy Jézus milyen, és mennyi kegyelmet adott az embereknek azt össze sem lehetne számlálni. Elgondolkozni azonban lehet rajta.

Jézus Krisztus egyik legnagyobb kegyelme az, hogy eljött az emberekhez a földre. Ennek áldását a karácsonyi lítiai sztichirákban így énekeljük: „Krisztus születésével az ég és a föld összeköttetésbe léptek. Ma az Isten a földre jött, és az ember felszállott az égbe!” Hogy az ember az égbe jusson: ilyen kegyelemről álmodni sem mert soha.

Jézus másik nagy kegyelme az, hogy közreműködik egy új szövetség létrehozásában Isten és az emberek között. A Titkos Vacsora végén Jézus: az Isten Fia kijelentette a szent Vérévé változtatott borról, hogy ezzel, azaz önfeláldozásával és vérének kiontásával új szövetséget pecsétel meg Isten és ember között.

Jézus nagy kegyelme volt az, hogy amikor még erőtlenek voltunk, azaz nem tudtunk magunkon segíteni, hogy megszabaduljunk bűneinktől, Jézus: „az Igaz meghalt a bűnösökért, hogy Istennek tisztán mutasson be bennünket” (1Pét 3,18). Így, az Ő kiontott vére által Isten előtt igazak lettünk (vö. Róm 5,6).

Jézus nagy kegyelme volt az, hogy élete és halála által visszanyertük az istengyermekséget. Ezért a belénk költözött Szentlélek sugallatára azt mondhatjuk Istennek: „Abba, Atya!” Azóta nem szolgák vagyunk Előtte, hanem fiak. Ezért az áldás és örök élet örökösei is (vö. Gal 4,5kk.).

Az Atyaisten szeretetét kéri ránk a pap áldása. A szeretet a legnagyobb jóakaratot, jóindulatot jelenti valaki iránt. A Biblia tanítása szerint az örök életben is megmarad a szeretet (vö. 1Kor 13,13). Az Isten, mint Atya az Újszövetségben mutatta ki főképp szeretetét az emberek iránt. Csak Jézus biztatására merjük Őt Atyának nevezni. Az Atya szeretetének nagy jele, hogy az emberekért földre küldte egyszülött Fiát. „Isten még tulajdon Fiának sem kegyelmezett, hanem mindnyájunkért adta Őt...” – tanítja az apostol (Róm 8,32). Ugyanezt Jézus is megerősítette: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta...” (Jn 3,16). Milyen nagy isteni szeretet: hogy a szolgát: az embert megváltsa, odaadta áldozatul Fiát!

Isten szeretetének nagy jele volt az, hogy az emberrel: az ellenséggel szóba állt. Szent Pál tanítja, hogy a világon a zsidó és pogány egyformán bűnös volt. Így az egész emberiség Isten megváltására szorult. Isten azzal mutatta ki szeretetét a világ iránt, hogy Krisztus meghalt értünk. „Abban nyilvánult meg az Isten szeretete irántunk, hogy (amikor még bűnösök voltunk) az Ő egyszülött Fiát küldte Isten a világba, hogy Általa éljünk... Ő előbb szeretett minket, és elküldte az Ő fiát engesztelésül bűneinkért” (1Jn 4,9 kk.).

Isten szeretete volt az, hogy nekünk adta a Szentlelket. „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, Akit Ő nekünk adott”, olvassuk a Szentírásban (Róm 5,5). Az Atya tehát semmit nem tagadott meg tőlünk: Fiát és Szentlelkét adta, hogy bizonyítékát adja szeretetének.

A Szentlélek közöltetése a harmadik nagy ajándék, amelyről a pap áldása említést tesz. A Szentlélek az Ószövetségben is csodálatosan működött, igaz, hogy nagy csendben és rejtekben.

Az Újszövetségben a Szentléleknek van egy csodálatos hatása. „Mi mindnyájan egy Lélekkel, egy testté keresztelkedtünk, akár a zsidók, akár a pogányok, akár a szolgák, akár a szabadok, és mindnyájunkat egy Lélek itatott át...” (1Kor 12,13). Ez azt jelenti, hogy mindnyájan akik a keresztségben újjászülettünk, egy titokzatos testet alkotunk. A testbe való beoltást a Szentlélek végzi. A Szentlélek még, mint egybekovácsoló, összetartó erő van jelen közöttünk.

Az efezusi keresztényekhez Szent Pál írja: „Miután hallottátok az igazság igéjét, üdvösségtek evangéliumát és hittetek is neki, ti is megkaptátok őbenne az ígéret Szentlelkének pecsétjét, aki foglaló örökségünkre...” (Ef 1,13 kk.).

A pap áldása tehát számunkra a Fiúistentől kegyelmet, az Atyától szeretetet, a Szentlélektől pedig közösséget kér. Jézus üdvgondozása kegyelem, az Atya kiengesztelődése egyszerűen szeretet, az Isten javaiban való részesülésünket a Szentlélek végzi el, ami közlés, közöltetés. Ha ezeket az isteni ajándékokat egyszer már megkaptuk, miért kell minden Liturgián újra kérni, mintha még nem kaptuk volna meg? Azért kell kérni, hogy ezeket el ne veszítsük, hanem hogy megtartsuk, és növekedjünk bennük. Nem azt kéri a pap: „adassék mindnyájatoknak” hanem: „legyen mindnyájatokkal!” Vagyis: ne szűnjön meg bennetek a kapott kegyelem. „És a te lelkednek!” – kívánják viszont a hívek a papra a Szentháromság áldását.

Hogy a lélek minden érzelmét egybegyűjtsék a Szent Áldozat végzésénél, a pap felhívja a templomban állókat: „Emeljük föl szívünket!” Szó szerint: „Legyen szívünk magasan!” Ez a felszólítás más istenszolgálatnál nem fordul elő. Ez a nagyon régi felszólítás nem egyszerűen felhívás egy emelkedettebb hangulatra. 1600 évvel ezelőtt Jeruzsálemi Szent Kürillosz így írt a keresztény istentisztelet e részéről: „Így szól a pap: Föl a szívekkel! Valóban Istenhez kell emelni szívünket ebben a döbbenetes szent órában és nem hagyni, hogy lent maradjon a földön földies gondokon. Azt parancsolja tehát ezzel a pap, hogy ebben az órában mindnyájan tartsák maguktól távol az élet gondját, házi ügyüket, bajukat, szívüket pedig emeljék az ég felé az irgalmas Istenhez. Erre azt felelitek: Fölemeltük az Úrhoz! Ezzel megvalljátok, hogy a felszólításnak eleget tesztek.  Senki se álljon tehát ott úgy, hogy szájjal vallja ugyan: Fölemeltük az Úrhoz, de elméje az élet gondjaival van elfoglalva. Ugyan minden időben az Istenre kell gondolnunk, de ha emberi gyarlóságunk miatt ez lehetetlen, legalább abban az órában minden erővel ezen kell lennünk”. Szívünk magasra emeléséhez Szent Ágostonnak is van megjegyzése: „Halljad: Emeljük föl szívünket! De az Úrhoz, nem az Úr ellen. Ha te valóban fel akarod emelni szívedet, akkor az Úrhoz emeld. Ha ugyanis az Úrhoz emeled szívedet fel, Ő tartja szívedet, nehogy a földre essen”.

„Emeljük föl szívünket!” Az ember szíve az a szellemi eszköz, amelynek segítségével az ember felfogja a lelki, fentről való békét, és közösségbe kerül Istennel. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent!” – ígérte Jézus (Mt 5,8).

Az Úrhoz, vagyis Jézus felé kell emelni szívünket, a magasba. Nem a levegőbe, hanem a menny magasságába. Azért oda, mert Jézus ott van és bennünket oda vár. Jézus feltámadása és mennybemenetele óta a mennyország visszaért az emberekhez, vagyis inkább mi kerülünk oda vissza. Ez a mi mennyei örök otthonunk. A Szentírásban így olvassuk az örömhírt: „Isten... az Ő igen nagy szeretetéért... amikor halva voltunk a vétkekben, együtt elevenített fel minket Krisztusban... és együtt támasztott fel, és együtt helyezett a mennyekbe, Krisztus Jézusban” (Ef 2,5). Nekünk is a mennyekben lévő Jézushoz kell törekednünk, amint az apostol tanítja: „ha feltámadtatok Krisztussal, az odafent valókat keressétek, ahol Krisztus van az Isten jobbján ülvén” (Kol 3,1). Ezt a mennyei hazát Krisztus már megnyitotta nekünk, de számunkra ez még jövendőbeli. Oda segít nekünk feljutni a földön végzett istenszolgálat és az a részesülés Krisztusból, amely itt még csak a szent színek alatt valósul meg.

„Emeljük föl szívünket!” Ez a felhívás, amely minden Liturgián elhangzik, érvényes lehet egész életünkre. „Féljünk, nehogy a földön maradjunk!” – figyelmeztet Aranyszájú Szent János. Jézus ezt mondta: „Ahol kincsed van, ott a szíved is” (Mt 6, 21). Az embereknek nem lehet nagyobb kincse, mint a mennyekben lakó Isten.

„Fölemeljük az Úrhoz!” – válaszolják a hívek. Szívünket oda vittük az Úrhoz! Válaszukkal erősítik meg, hogy szívük és értelmük fölfelé törekszik Isten trónjához, magához Istenhez.

A pap felhívása egyike a legrégibb liturgikus fennhangoknak. Sok helyen annyira kihangsúlyozzák, hogy a pap a nyitott királyi ajtóban a hívek felé fordulva, égre tárt kezekkel énekli. „Ami ott fönt van, arra legyen gondotok, ne a földiekre!” – kéri az apostol (Kol 3,2). A hívek ezzel egyetértenek. Azt válaszolják, hogy szívük ott van, ahol a kincsük, vagyis ahol Krisztus ül az Atyaisten jobbján.