A szent olvasmányok

A Triszágion befejeztével a papság felszólítja a jelenlevőket, hogy készítsék fel magukat, különösen értelmüket és szívüket Isten szavának befogadására és megértésére. „Figyelmezzünk”, azaz: figyeljünk, halljuk a diakónus felszólítását. Többször is halljuk majd, ha az istenszolgálat valamelyik kiemelkedő részéhez érünk. Figyeljünk: emberi imáinkra válaszol az Isten! Felszentelt szolgája és képviselője: a püspök, vagy pap által első szavával áldását küldi: „Békesség mindnyájatoknak!” Az áldás Isten kegyelmének lehívása arra, akit megáldanak. Isten áldásával először akkor találkozunk, amikor megáldja az első emberpárt. Az Újszövetségben Jézus is sokszor mondott áldást. Utolsó szavaival áldást mondott Egyházára, és áldást mondva emelkedett fel az égbe. Az áldásadás joga a mennybemenetel után az apostoloké lett. Ma azoké, akik az ő apostoli munkájukat folytatják: a püspöké és papoké.

Figyeljük meg, hogyan kapunk áldást? A pap a hívek felé fordul. Így tett Isten is bűnös népével. A Bazil-liturgiában így emlékezünk erre: „nem fordultál el végképp a te alkotásodtól ó jóságos, sem nem feledkeztél meg kezeid művéről, de irgalmad bőségénél fogva sokféleképpen gyámolítottad őt...”. Nagyon örvendetes gondolat ez. Isten a bűnért haragudhat, büntethet, de a megtérő bűnös iránt irgalmas és nem fordul el tőle. A legtöbb esetben kegyelmeivel és jó indításaival maga kezdeményezi a jó viszony helyreállítását.

A pap, Jézus Krisztus nevének első és utolsó betűit mutatja áldó jobb kezével. Jézus nevének olyan ereje van, hogy általa megtisztultunk, szentek lettünk, és megigazultunk, vagyis igazakká lettünk Isten előtt (vö. 1Kor 6,11).

A pap a kereszt jelével adja az áldást. Milyen nagy utat tett meg a kereszt! A gyalázat és szégyen fája Istentől felmagasztalt fa lett. „A kereszt szélessége és hosszúsága a mennyországgal egyenlő” (szeptember 14-én dicséreti sztihira). A keresztre feszített Jézus halála a mennyországot nyitotta meg az embernek. „Nagy a te kereszted ereje Uram, mert az egy helyen ásatott le a földre, mégis hatása kiterjed az egész világra”, mondja a 3. hangú vasárnap délutáni ének. Jézus a kereszt által Isten és az ember között békességet, az embernek megváltást és áldást és ezáltal örömet, a maga számára pedig megdicsőülést szerzett. A kereszt jele áldást közvetít Istentől. Ezért azt is mondhatjuk, hogy az Istentől küldött szenvedések keresztje sem büntetés csupán. A keresztek az áldás forrásai is lehetnek számunkra.

„Békesség mindnyájatoknak!” – így ad áldást a pap. Jézus is a békességgel üdvözölte apostolait. Az apostolok szintén a békét kívánják leveleikben a keresztényeknek. „A béke minden jónak anyja, és az örömnek alapja” (Aranyszájú Szent János). „Miért fordul az Úr tanítványaihoz a: „Békesség nektek”-el, és miért adja az Egyház az áldást: Békesség mindnyájatoknak formával?” – kérdezi Aranyszájú Szent János. Így felel rá: „Békesség nektek: az emberek meghatározott csoportjának szól; a: „Békesség mindnyájatoknak”: mindenkinek, nemcsak az Egyházhoz tartozókhoz fordul, hanem a föld minden emberéhez, mert az Úr mindenkiért szenvedett. A pap áldására a válasz: „És a te lelkednek!” Máskor: „És a te lelkeddel!” Miért nem ez: És neked is, vagy: És veled is? Azért mert az ő szolgálatának lelki szolgálatnak kell lenni, mint az apostoloké is az volt. Ők nem a saját szavaikat hirdették, hanem a Szentlélek nyitotta szólásra ajkaikat. Isten nagy dolgainak létrehozásához felülről kell megvilágosodnia a Lélektől, az isteni kegyelem erejébe öltözötten”.

A pap áldására a felolvasó válaszol a királyi ajtó előtt: „És a te lelkednek!” A felolvasó ezzel viszonozza a pap béke-kívánását. Az áldás után a diakónus „Bölcsesség” felszólítást intéz a jelenlevőkhöz. Figyelmeztet, hogy ami ezután következik, arra bölcsességgel kell figyelni. A bölcsesség jelenti az istentisztelethez illő gondolatokat. Ilyenekkel kell szemlélni és hallgatni azt, amit végeznek és mondanak. A Szent Liturgia folyamán a pap többször is hangoztatja ezt a szót a jelenlevők felé. Ez külső figyelmeztetés, hogy a feledékenységre és szétszórtságra hajlamos ember időről-időre szedje össze magát. Amikor Isten közelében van, buzgón és szent félelemmel töltse azt az időt, hogy sok lelki haszna legyen belőle. Hogy most hangzik el, azt jelenti, hogy akik jelen vannak, különösen figyelve készítsék elő magukat az isteni és üdvözítő bölcsességnek: Isten szavának meghallgatására és befogadására.

A papi fennhangok után a hívek a prokimennek nevezett zsoltárverseket éneklik. Ezek bevezetőül szolgálnak az apostol és Evangélium olvasásához. A görög prokimen szó „megelőzőt”, „bevezetőt” jelent. Előkészíti értelmünket az isteni olvasmányok megértésére. A prokimen versei néhány kivételtől eltekintve mindig zsoltárversek. Régen egy egész zsoltárt jelentett, amelyek gondolata hasonló volt a szent olvasmányok gondolatához.

A prokimen végeztével a diakónus énekli: „Bölcsesség!” Az ikonosztázion előtt álló felolvasó pedig énekli az apostoli olvasmány címét: „Apostolok cselekedeteinek”, vagy: „Szent Pál apostol a galatáknak, stb. írt levelének olvasása!” „Figyelmezzünk!” – mondja a diakónus. A felolvasó az előírt apostoli szakaszt olvassa fel.

Az apostol szó elsődleges értelme: küldött, hírnök. Ennek megfelelően apostolnak nevezzük azt a tizenkét személyt, akit Jézus választott ki Magának. Mennybemenetele előtt az egész világ tanítására küldte őket a maga tekintélyével. A szintén Jézus által választott hetven vagy hetvenkét személyt is apostolnak nevezzük. Róluk keveset tudunk, de ők is Jézus tanítását adták tovább az embereknek.

Az apostol szó mást is jelent. Az újszövetségi Szentírásból a négy evangélium és a Jelenések könyve kivételével az összes többi szent könyvet jelenti. Ha valamelyik istentiszteleten ebből részletet olvasunk fel, ezt a részletet nevezzük „Apostol”-nak. A húsvéti időben az Apostolok Cselekedeteit olvassák végig. Az Egyház diadalmas elterjedését csodálhatjuk meg benne. Pünkösdtől a többi szent könyv, az apostoli levelek kerülnek egymás után sorra, amint a Szentírásban találjuk. Az apostoli levelek között nagy helyet foglalnak el Szent Pál levelei. Ő ugyan később lett Jézus apostola, de a többi apostol egyaránt elismerte apostoli címét és méltóságát. 13 levelét olvashatjuk a Szentírásban. A bibliakritika mai álláspontja szerint a Zsidókhoz írt levél szerzője nem Szent Pál. A Titkos Jelenések könyvét annak sokszor nehezen érthető és félreérthető tartalma miatt nem olvassák, az ikonfestészet azonban gyakran ábrázolja a Jelenések könyvének témáit. Az ószövetségi szent könyvek sem szerepelnek az Újszövetség áldozatán, bár Szent Jakab Liturgiája tartalmaz ószövetségi olvasmányokat. Az egyes levelek felolvasásának sorrendjét olykor megszakítja egy jelesebb ünnepre vagy szent emlékére rendelt külön apostoli szakasz.

Az Apostol olvasása alatt a pap az oltár mögötti egyik széken ül, de nem a trónusban, mert az a püspököt illeti. Ő a tanítás kegyelmét tekintve egyenrangú az apostolokkal. Az apostolok tanítása is Krisztus tanítása. Ha levelük olvasása alatt nem is állunk fel, írásaikat épp úgy Isten szavának kell elfogadni, mint Jézus tanítását.

A diakónus, áldást kapva a tömjénezőre, az Apostol alatt körültömjénezi az oltárasztalt, megtömjénezi az áldozópapot, a szentélyt, a híveket. Jó illattal tölti be a templomot az Evangéliumban közeledő Úr fogadására. A tömjén jelenti a Szentlélek kegyelmét is. Az isteni kegyelem segítségével hirdették az apostolok Jézus tanítását mindazok előtt, akik hallgatták őket.

Az apostolok olvasásának befejeztével a pap, az olvasóhoz fordulva mondja: „Békesség néked!” A felolvasó válasza: „És a te lelkednek!” A diakónus pedig: „Bölcsesség!” A hívek erre Allelujával és az utána következő zsoltárversek énekével válaszolnak.

Az Alleluja egy héber kifejezés kissé átalakított formája. „Hallélu Jah!”: Dicsérjétek Jahvét, Dicsérjétek Istent! Ez a zsidóknál a csodálkozás, lelkesedés és öröm felkiáltása volt az istenszolgálatokon. Bámulattal és csodálattal teltek el Isten művei iránt. E két szóval adtak ennek kifejezést. Az Alleluja szóval először Tóbiás könyvében találkozunk (Tób 13,16). Több zsoltár is kezdődik ezzel a felkiáltással. Ezeket Hallel-zsoltároknak nevezzük. Ezeket énekelte Jézus tanítványaival a Titkos vacsora végén. Legutoljára a Jelenések könyvében fordul elő. A mennyei seregek háromszor is ezzel a szóval vezetik be dicsőítő éneküket Isten nagy tette után (Jel 19,1). A keresztény Egyház is belevette istentiszteletébe ezt a héber szót, és meghagyta eredeti hangzásában.

Az Alleluját hosszú, nyugodt dallamon kell énekelni. Itt a dallamnak van jelentősége. A dallamos éneklés adja vissza az ember lelkesedését, örömét, felkiáltásait. Még két zsoltárverset is kellene hozzá énekelni. Minek örülünk az Alleluja-vers éneklésénél? Örülünk, mert Jézus várjuk. Várjuk, hogy a szentélyből kijöjjön az Evangélium alakjában és szóljon hozzánk. Örömünket összehasonlítanám a jeruzsálemi emberek virágvasárnapi várakozásával. Ők tudták, hogy Jézus jön. Kimentek elébe, és várták. Mi lelkileg éljük át boldogságukat.

Az Alleluja-versek éneklése alatt kellene végezni a másik előkészítő szertartást: a tömjénezést. Mivel az éneklést nagyon lerövidítették és így kevés az idő, a tömjénezést elvégzik az Apostol olvasása alatt. A tömjén elégetése illatos füstté, minden vallásban az Isten dicséretére szánt szertartás volt. Imádsággal kapcsolták még össze, hogy mindkettő kedves legyen Isten előtt. Innen van a zsoltár kérése: „Igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a te színed elé!”(Zsolt 140 LXX) Mi is Isten dicséretére szánjuk az Allelujával együtt. Körültömjénezzük először az oltárasztalt, Krisztus Isten földi trónját. Teljesítjük vele Malakiás próféta jövendölését: „... jó illatú áldozatot mutatnak be mindenütt nevemnek” (Mal 1,1). Az izzó szén kifejezi lelkünk szeretetét. A jó illatú füstté változott drága tömjén lelkünk áldozatosságáról beszél. Az, hogy az ég felé száll, lelkünk vágyakozását mutatja, hogy Istennel kapcsolatban legyen. A tömjénezés utal az utána következő evangéliumi tanításra. Szent Pál hálát ad Istennek, hogy Jézus Krisztus által mindenütt jóillatként elterjeszti ismeretét (2Kor 2,14). Ilyen jó illatú ismeret lesz számunkra Jézus evangéliumi tanítása. Behatol lelkünkbe, az öröm, megnyugvás, boldogság, istenszeretet lelki jó illatát árasztja benne el. A tömjénezés eszünkbe juttat valamit. Szent Pál tanítja, hogy Jézus jó illatú áldoztaként adta oda magát Istennek (Ef 5,2). A jó illatú áldozat gyümölcsei nekünk embereknek lettek hasznunkra. Meg kell valósulnia az apostol másik tanításának is: Krisztus jó illata vagyunk az Istennek! (2Kor 2,15)

Az Alleluja-vers éneklése alatt a pap csendesen imádkozik: „Gyújtsd fel szívünkben emberszerető Uralkodó...”, kéri Istent, hogy adjon neki és minden hallgatónak értelmet az Evangélium hallgatására, és legyőzve a testi kívánságokat örök életet nyerjenek. A kérés ahhoz hasonló, amelyben a pap a Szentlélek leküldését kéri, hogy a kenyeret és bort változtassa át Krisztus szentségeivé. Az Evangélium tanításának megértése és felfogása nem tőlünk függ. Lelki szemeink titokzatos megnyitását a Szentlélek végzi. Jézus Őt azért küldte, hogy eszünkbe juttasson minden igazságot, és megtanítson mindenre.

Befejezve a tömjénezést, a diakónus áldást kér a paptól: „Áldd meg uram, Szent... apostol és evangélista hirdetőjét!” A pap áldása: „Isten az Ő dicsőséges Szent... apostola és evangélistájának könyörgései által adjon neked örömhirdetőnek nagyerejű szót, az Ő kedves Fia Krisztus Jézus evangéliumának hirdetésére!” Ezalatt felsorakoztak a gyertyavivők. A diakónus pedig, felemelve a Szent Evangéliumot, áhítattal viszi az ambonra, a felállított állványra, hogy onnan olvassa a Szent Írást. A pap, a hívek felé fordulva, az oltárnál énekli: „Bölcsesség igazhívők, hallgassuk a Szent Evangéliumot. Békesség mindnyájatoknak!” A hívek válasza: „És a te lelkednek!” Diakónus: „Szent... evangéliumának olvasása!” „Dicsőség néked Uram!” – énekli rá hálával a hívő nép. Hálaadás ez Istennek. Ő méltat bennünket arra, hogy hallgassuk az Evangélium üdvözítő eseményeit, szavait. „Figyelmezzünk!” – mondja a pap. Ezek után a diakónus a hívek felé fordulva olvassa a kijelölt evangéliumi szakaszt.

Sokféleképpen szólott Isten hajdan az atyákhoz, legutoljára Fia által szólott hozzánk! Így kezdi Szent Pál, zsidókhoz írt levelét. Ezt a fokozatosságot a Liturgián is észleltük. Először zsoltárokat énekeltünk az Ószövetségből. Aztán az apostolok tanításából olvastunk fel, bár ez is Jézus tanítása. Ezek után szólal meg az Evangéliumban Isten Fia. Ezért marad az Evangélium felolvasása az Apostol utánra. Egyházunk ezzel jelzi, hogy más érvényes isteni szót, kinyilatkoztatást már sehonnan nem várunk. A görög „evangélium” szó eredetileg azt a jutalmat jelentette, amit egy jó hír hozójának adtak. Később magát a jó hírt nevezték evangéliumnak. Az ószövetségi Szentírásban ez a szó nem szerepel. Keresztény értelemben evangéliumnak nevezzük Istennek azt az üzenetét, amelyet Fia: Jézus Krisztus által jelentett ki. Ez az isteni üzenet minden embert üdvösségre hív Isten Országába. Az Evangélium valóban örömhír. Kezdődik azzal, hogy Gábor főangyal meghirdeti Zakariásnak a jeruzsálemi templomban a Megváltó előhírnökének születését. Befejeződik azzal, hogy a Megváltó elküldi apostolait az egész világra, hogy mindenkinek hirdessék Őt. Végül felmegy a mennybe, hogy ott nekünk örök lakást készítsen. Mindezek nekünk nagy örömet jelentenek. Istennek ember iránti törődéséről, szeretetéről beszélnek.

Az Evangélium legnagyobb részben Jézus életét és tanítását tartalmazza. Egyházunk ezért nagyon tiszteli ezt az örömhírt. Egy díszes könyvben összekötve az oltárasztalon tartja a szentség mellett. Az egy könyv valójában négy könyvtekercs egybekötve. Ezeket a könyveket a négy evangélista írta: Szent Máté, Szent Márk, Szent Lukács és Szent János. Mivel az emberek egymástól különböznek, természetesen írásaik is különböznek. Nem tudnak egyformán visszaemlékezni, azért keletkezett négy könyvtekercs. Valójában csak egyetlen evangélium van: Jézus Krisztusé. Ez az egy evangélium négy különböző leírásban létezik. Mindegyik hitelt érdemel. Egyházunk húsvéttól kezdődően néhány történet kivételével felolvastatja mind a négy evangéliumot. Szent János evangéliumával kezdi. Pünkösdtől Szent Máté, aztán Márk egy része, majd Lukács és újra Márk következik. Sorrendben olvassuk a szent történeteket és tanításokat. Csak egy-egy jeles szent napja, vagy ünnep hoz változást a felolvasás sorozatában.

A Liturgián jelenlevők áhítattal hallgatják a szent evangélium igéit. Mintha maga Krisztus beszélne a templomban, igyekeznek szívükbe fogadni az isteni tanítás magjait, amelyeket az égi Magvető vet el szolgája száján keresztül. Próbálják olyan szívvel hallgatni, hogy az Üdvözítő kívánsága szerint harmincszoros, hatvanszoros, vagy százszoros termést hozzanak lelkükben.

Az Evangélium olvasásának befejezése után a pap megáldja a diakónust: „Békesség néked örömhirdetőnek!” A hívek örömmel ismétlik meg hálaadó éneküket: „Dicsőség Néked Uram!”

Elhangzott a Liturgia tanító részének legkiemelkedőbb eseménye: a Szent Iratok felolvasása. Isten szólt népéhez. Boldogító tény ez, hogy Isten szóra méltatta az embert. Az Ő szavát kinyilatkoztatásnak nevezzük. Szent Pál szerint Isten sokféleképpen és sokszor szólt az előbbi korokban az Atyákhoz. Kinyilatkoztatásban felhasználta az emberi fáradtságot és az emberi írást is. A kinyilatkoztatásban az a cél vezette Őt, hogy az ember a helyes úton járjon, és Hozzá érkezzék el. Isten ezért kívánta minden időben, hogy szavát hallgassák meg, fogadják el és cselekedjenek szerinte. Az isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban érte el csúcspontját. Benne nem ember, nem is angyal, hanem az Isten közvetlenül szólt az emberekhez. Jézus szavai az utolsó idők utolsó kinyilatkoztatása. Újabb kinyilatkoztatás már nem lesz. Jézus tanításának ez a rövid összefoglalása: az élet igéje, és az Isten ereje! Nevelő gondolatnak nem találok ide szebbet, mint Szent Pál szavát: „Amit hallottunk, azt teljes odaadással meg kell tartanunk, hogy a célt el ne tévesszük. Ha ugyanis már az angyaloktól hirdetett tanítás annyira kötelező volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség elvette méltó büntetését, hogyan menekülhetnénk meg mi, ha semmibe vesszük azt a mérhetetlen üdvösséget, amelyet először az Úr hirdetett, azután a fültanúk hitelesen közvetítettek, az Isten pedig különféle jelekkel, hatalmas csodákkal... igaznak bizonyított” (Zsid 2,1 kk.)?

Isten szavát a pap nemcsak felolvassa. Az ember felfogóképességéhez alkalmazva, képekben, hasonlatokban, fejtegetésekben meg is magyarázza. A pap ilyenkor prédikál, tanít.

A választott nép első nagy tanítójának Mózest tekinthetjük. Nemcsak az volt a feladata, hogy az Istentől kapott Törvény felolvassa. Meg kellett azt magyaráznia is, hogy mindenki megértse. Ezek lehettek az első prédikációk. Az ószövetségi papságnál a leviták feladata volt a Törvény magyarázata. Az Újszövetség legnagyobb hirdetője Jézus. Az apostolokat az igehirdetés parancsával küldte szét a világba. Egyházunk prédikáció, tanítás nélkül soha nem létezett. Az apostolok után 100 évvel Szent Jusztinosz filozófus vértanú (†165) így írt a keresztények istentiszteletéről: „olvassák az apostolok feljegyzéseit, vagy a próféták írásait, ameddig az idő engedi. Ha a felolvasó abbahagyta, az elöljáró beszédet tart, amely int és buzdít a szép példák és tanítások követésére...” (I. Apológia, LXVII. 3-4). Íme a Szentírás olvasása és a prédikáció az Egyház legkorábbi istentiszteletein!

Szüksége van az embernek a prédikációra? A kérdésre igennel kell válaszolni. „A hit hallásból fakad” – tanítja az apostol (Róm 10,17). Ez különösen  igaz volt abban az időben, amikor semmiféle formában keresztény, írott vallásos könyv nem létezett. Sokszor fordul most is elő, hogy hiányzanak az igazi vallást építő könyvek.

A prédikáció legtöbbször Isten szavainak magyarázata. Isten szavait több ezer évvel ezelőtt jegyezték le. A szent írók az akkor élő népeket és azok gondolkodásmódját vették figyelembe. Ezért nem mindig lehet egykönnyen megérteni a Szentírás minden részét. Az Egyház papjai az előttük élő szent igehirdetők szavait is felhasználva, tapasztalataikat igénybe véve, a mai ember problémáihoz és életéhez alkalmazzák Isten örök szavait. Ez a prédikáció. Az apostolok sem érették meg mindig Jézus szavait. Pedig Jézus tudott tanítani. Többször kérték, hogy magyarázza meg nekik tanítását. A mai ember különb lenne ezen a téren?

Ha nincs igehirdetés, prédikáció, a pap, a hívek hálaéneke után átveszi az Evangéliumot a diakónus kezéből. Ráhelyezi az oltárasztalra. Bezárul a királyi ajtó, még a függönyt is elhúzzák mögötte. A mennyek Országába nincsen más ajtó, csak az, amelyet Krisztus nyitott meg. Azon csak Vele lehet áthaladni, mert Ő az ajtó, és aki Rajta keresztül megy be, szellemi legelőt talál.

A diakónus, akinek az a szerepe, hogy mint egy angyal imádságra hívja az embereket, a szokásos helyére: az ambonra megy. Az egybegyűlteket buzgó, állhatatos imádságra hívja. Énekli a Hármas ekténia imádságra szólító felhívásait. Ezt a buzgó imádság ekténiájának is nevezik. Az ekténia ezzel kezdődik: „Mondjunk mindnyájan teljes lelkünkből és teljes elménkből mondjuk!” Felhívás ez arra, hogy mindenki teljes odaadással forduljon Isten felé, és Nála keressen oltalmat. A második kérés a bűnbánó Manasszesz zsidó király imájának szavaival kezdődik, és ez valóban imádság: „Mindenható Urunk, atyáinknak Istene...”. Egyházunk ezzel emlékeztet bennünket Istennek a bűnös iránti nagy irgalmára, hogy senki ne essen kétségbe. Az első két kérésre csak egyszer válaszoljuk az „Uram irgalmazz!”-t. A harmadik kérés a súlyosan vétkezett Dávid király szavaival kezdődik: „Könyörülj rajtunk Isten...!” Egyházunk ezzel a kéréssel felhív mindenkit, hogy emlékezzék a bűnbánat igazi példáira. Egyben felbátorít az Isten irgalmába vetett reménységgel. Innentől kezdve a hívek háromszoros „Uram irgalmazz”-t válaszolnak. Ezért e könyörgéssorozat neve a hármas vagy megkettőzött ekténia. Ezután történik az imádságos megemlékezés minden embertársunkról. Először a főpásztorok kerülnek sorra. Ők viselik Isten előtt a felelősséget a rájuk bízottakért. Utána következnek a többi elöljárók, majd megemlékezés történik a hívők minden csoportjáról: élőkről és holtakról. Ezek után azért történik a könyörgés, ami Isten helyi egyházközségében a legszükségesebb. A hármas ekténia szövegében személyekről történik mindig a megemlékezés. A hármas ekténiának azért van nagy szerepe a Liturgián, mert az Egyház nagy tanítását és gondolatát fejezi ki. Jézus Krisztus minden emberért meghalt. Minden ember felé fordult, nem zárt ki senkit irgalmasságából. Ezt teszi az Egyház is. Kéréseiben minden embert Isten elé visz.

A pap, a diakónus ekténiája alatt csendesen imádkozza közbenjáró imáját. Kéri Istentől, hogy elfogadva népe könyörgését, küldje le mindenkire szent kegyelmét. A végén fennhangon énekli az okot, amiért ezeket kéri Istentől: „Mert irgalmas és emberszerető Isten vagy...”. Kéréseink teljesülését Isten irgalmától és emberszeretetétől várjuk.

A Liturgia tanító része lassan véget ér. Egyre inkább közelebb kerül az a része, amely az áldozat bemutatásából áll. Ezen régen nem vehettek részt azok, akik nem voltak megkeresztelkedve. Nem voltak teljes tagjai az Egyháznak, csak készültek rá. Ezek voltak a hittanulók. Mielőtt megkezdődött volna a Liturgia áldozati része, ezeket a hittanulókat el kellett bocsátani a templomból. Ezt is szeretettel, imádsággal és jósággal tették.

A kereszténység első századaiban az emberek megkeresztelését sokkal körültekintőbben végezték, mint most. A keresztelkedni akaró felnőttet valamelyik vallásos ember kísérte el és ajánlotta be a püspöknek. Ez volt a keresztszülő. A keresztségre készülők hónapokig, sokszor 1-2 évig, néha még ennél is hosszabb ideig tanulták a keresztény hit igazságait. Akik a hit tanítását megértették, abban előre haladtak, életüket is alkalmasnak találták, azokat Húsvét hajnalra virradó éjszaka megkeresztelték. Ezek voltak a felvilágosulandók, a felvilágosulásra, keresztségre készülők. A diakónus megkezdi a hitjelöltek ekténiáját. „Jelöltek, könyörögjetek az Úrhoz!” – szólítja fel őket. Aztán a hívekhez fordul, hogy ők, akik már régen tagjai az Anyaszentegyháznak, szintén imádkozzanak a hitjelöltekért. Az ekténia alatt a pap csendesen kéri Istent, hogy a jelöltek lelki ajándékokban részesüljenek: részesüljenek az újjászületés fürdőjében a bűnök bocsánatára. Az imádságot a fennhang fejezi be: „Hogy ők is velünk együtt dicsőítsék a te legtisztesebb és fölséges nevedet...”. Ezután a diakónus újra a hit jelöltek felé fordul és távozásra szólítja fel őket: „Jelöltek mindnyájan távozzatok! Senki a jelöltek közül ne maradjon! Hívők, ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!”

Miért kell a hitjelöltek ekténiáját végezni? Nálunk hittanulók nincsenek. Az Egyház nem korlátozódik csak egy egyházközségre vagy egy országra. Az egész világra kiterjedő, egyetemes az Egyház. Valahol mindig vannak keresztségre készülők, akik valóban hitújoncok. Döntésüknek, hogy felveszik a keresztséget, komoly következményei lesznek. Ezért kell, hogy az egész Egyház imádsága támogassa őket a hit tanulásában, és majd ennek megfelelő élet vitelében.

Manapság a megkereszteltekhez viszonyítva kevés azoknak száma, akik a keresztségben nem részesültek, és ezért a katekumenek közé tartoznak. A jelenlevők közül sokan lehetnek olyanok, akik csupán hitújoncai Jézusnak. Bár vízzel megkeresztelték őket Jézus nevében, de igazi újjászületésük még nem történt meg. Enélkül nem teljes értékű a kereszténységük. Csupán meghallgatják, felfogják Krisztus szavainak értelmét, de nem élnek az igék szerint. Hitük még hideg, hiányzik belőle a szívük jegét felolvasztó szeretet tüze. Életük és cselekedeteik még messze vannak azoknak hitétől és életétől, akik kezdetben méltók voltak arra, hogy a hívek szeretetlakomáján részt vegyenek. Ha mindezeket valaki komolyan gondolja, sokszor sorolhatja magát a hitjelöltek közé, és a diakónus felszólítására bűnbánattal mondhatja: „Uram irgalmazz!” „Jelöltek mindnyájan távozzatok!” – küldte ki őket egykor a diakónus az istentiszteletről. Megrázó lehetett ez számukra! Viszont, ha valaki az előbbi gondolatra jut, hogy ő még csak hitjelöltje Krisztusnak, és hallja a diakónus kiküldő szavait, lehetetlen, hogy rá ne gondoljon az Üdvözítőre. Ő kiűzte az oda nem illő kereskedőket a templom udvaráról. Ha az ilyen jelenlevők arra a gondolatra jutnak, hogy nekik is távozniuk kellene azokkal, akik nem vehetnek részt méltóan a szent cselekményen, imádkozhatnak Istenhez, hogy támassza fel és erősítse meg bennünk a hitet, amely a választottakhoz sorolja őket.

A hitjelöltek elküldésével és eltávozásával véget ért a Szent Liturgia második része a hitjelöltek Liturgiája. E rész lezárása kapcsán érdemes még egyszer végigtekinteni rajta. Keressük meg azt, hogy egyes kiemelkedő részeknek milyen szimbolikus jelentősége és erkölcsi oktató jellege van.

1. A Liturgia kezdetén csendben elmondott: „dicsőség a magasságban Istennek” jelenti azt a dicsőséget, amelyről az angyalok énekeltek Jézus születésének éjszakáján.

2. A kezdő áldás: „Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek Országa” kifejezi az emberek háláját Isten iránt, hogy megszabadultunk a bálványok imádásától; és hogy Jézus eljövetelével megismertük a Szentháromság titkát.

3. A békességi ekténia és a pap imája azt jelenti, hogy a Liturgia nem csak az Úr szenvedéseire való emlékezés, hanem egyúttal közbenjárás is bűneinkért. Megmutatják a helyes imádkozás lényegét.

4. Az „előábrázolók” bemutatják Istennek emberek iránti jóságát az Ószövetségben. Az ünnepi antifónák és az „Istennek egyszülött Fia...” ének Isten legfőbb jótéteményére emlékeztet: egyszülött Fiát adta értünk. A Boldogságok éneklése Krisztus igehirdetésének kezdetére emlékeztet. Egyben az igazi keresztény élet arcát mutatja be.

5. A kis bemenet jelenti az Üdvözítő eljövetelét, hogy bejárva a Szentföld falvai városait, hirdesse Isten Országát és az Ő igazságát. Az előtte hordozott gyertya jelenti az Előhírnököt. Ő készítette elő a megváltó útját. Az Üdvözítő szavai szerint „égő és világító fáklya „ volt (Jn 6,35).

6. A kinyílt királyi ajtó jelenti azt, hogy a Szentek Szentje, azaz a mennyország Jézus tanítása és szenvedése által megnyílt az emberek előtt.

7. A tropárok részben az ünnepi eseményekről adnak hírt, részben azokat a szent személyeket állítják elénk, akik megkapják a boldogságot Isten parancsainak megtartásáért.

8. A Háromszorszent ének rávezeti a híveket saját bűnösségük elismerésére és a bűnbánatra. Ezek minden életkorban szükségesek.

9. A „Békesség mindnyájatoknak” áldás az apostol tanítását fejezik ki: „Krisztus saját teste által lerombolta az ellenségeskedést, és a kettőt: a mennyeit és a földit eggyé tette” (Ef 2,14).

10. Az Apostol és az Evangélium olvasása részletesen kifejti Jézus tanítását Istenről, az Istenhez és egymáshoz való viszonyukról. Ezen ismeretek nélkül lehetetlen a kereszténynek üdvösségét elnyerni. A kettő közötti tömjénezés jelenti azt a szellemi jóillatot, amely árad a földön Krisztusnak és az apostoloknak tanítása nyomán.

11. A hitjelöltek ekténiájában és imájában az Egyház arra kéri a már Jézusban megkeresztelkedetteket, hogy emlékezzenek meg a meg nem kereszteltekről. Gondoljanak arra is, hogy a bűnök által el is lehet veszíteni a keresztség kegyelmét.