Az antifónák

„Gyülekezetben áldjátok az Úristent, Izrael törzséből valók!” (Zsolt 67,27 LXX) Dávid király valamelyik győzelmes csata után így buzdította a választott nép tagjait Isten dicséretére. Ezt a felhívást mi is megfogadjuk. Valahányszor Szent Liturgiát végzünk, az első részénél mindig eltelünk Isten dicséretével. Válogatott zsoltárversekkel dicsérjük Istent. Ezeket antifónáknak nevezzük, mert a templom két oldalán elhelyezkedő énekesek felváltva énekelték. Minden Liturgián három antifónát éneklünk és közben két kis ekténiát végzünk. A hétköznapi antifónák közül az elsőt a 91. zsoltárból vesszük: „Jó az Urat dicsérni és éneket mondani a te nevednek ó Fölséges!” Nekünk jó az, ha Isten emberek iránti jóságát, szeretetét megismerjük. Ha ezekért hálát adunk Neki, akkor áldást nyerünk Tőle. Már reggel elgondolkozhatunk ígéreteiről, beszélhetünk irgalmasságáról, hogy mit tett velünk és értünk. Késő este elismerhetjük, hogy Ő mennyire hűséges ígéreteink teljesítésében. Az ígéretek és tettek megmutatják, hogy Isten igaz, és semmi, embernél megszokott igazságtalanság nincs Benne.

Az első antifóna Isten műveit és igazságát dicséri.

Az első kis ekténia után a második antifóna verseit a 92. zsoltár szolgáltatja: „Az Úr országol, ékességbe öltözött, erősségbe öltözött az Úr és felövezte magát”. Mint hatalmas, ékes öltözetű király jelenik meg előttünk Isten. Ő az egész világ királya. Saját erejéből olyan szilárddá tette a földet a világon, hogy azt a viharok sem ingatják meg. Hatalmánál, erejénél fogva országol, azaz uralkodik mindenen. Isten sokszor tett tanúbizonyságot, megmutatva erejét és hatalmát. Ezek igazak és hitelesek. Ezért az Ő házát, amelyet földi uralkodása helyéül választott Magának, szentség, vagyis a legnagyobb hódolat és tisztelet illeti meg. A második antifóna a világot teremtő Királyt, az Istent dicséri.

A harmadik antifóna, a 94 zsoltár szavai, az öröm éneke: „Jertek, örvendezzünk az Úrnak, vigadjunk a mi szabadító Istenünknek!” Éneklése alatt indul meg a pap az Evangéliummal a kis körmenetre. A zsoltár további szövege felhívás, hogy hálaadással menjünk Elébe a találkozásra. Az egész zsoltár örömet sugároz. Szinte elejétől kezdve felállva énekeljük, mert eljött végre az idő, az Isten elküldte a Megváltót az embereknek. Az ember pedig tisztelettel fogadja Őt.

A húsvéti időn kívüli vasárnapokra és jeles hétköznapokra az Egyház másféle antifónákat ír elő. Ezeket „előábrázoló” antifónáknak nevezzük. Az első a 102. zsoltár válogatott verseiből való: „Áldjad én lelkem az Urat, és minden belső részeim az Ő szent nevét”, „Ne feledd el semmi adományát... Aki megkegyelmez minden gonoszságodnak. Aki a veszedelemből kiszabadítja életedet, könyörülő és irgalmas az Úr az Úr irgalmassága öröktől van és igazsága a fiak fiain”. Ezeket a jótéteményeket Isten elsősorban ószövetségi népével éreztette meg. Mintegy előre ábrázolta, előre megmutatta jótéteményeit újszövetségi népe iránt.

Az első antifóna után a diakónus visszatér az ambonra és énekli a kis ekténia felhívásait. „Ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!” felszólítás után a nagy ekténia két utolsó kérését tartalmazza. Ezalatt a pap Istenhez imádkozik az Egyház teljességéért, és külön azokért, akik szent templomát ékesítik. Kérésének okául ezt hozza fel az énekelve mondott fennhangban: „Mert tied a hatalom, tied az Ország, az erő és dicsőség...”. Istennek, mint a mindenség Királyának megvan a hatalma arra, hogy teljesítse a pap és hívek kéréseit.

A második előábrázoló antifóna a 145. zsoltár verseivel folytatja Isten jóságának bemutatását: „Dicsérd én lelkem az Urat, dicsérem az Urat életemben. Boldog, akinek segítője Jákob Istene... Aki az eget és a földet teremtette. Aki az igazmondást örökre megtartja... ítéletet tesz… eledelt ad az éhezőknek... az Úr felold... megvilágosít... felemel... szeret... megőriz...”.

Ha egymás mellé állítva nézzük a két antifónát, az emberekre gondot viselő Isten jut az eszünkbe. Egyházunk a következő hétre mindnyájunk számára tanítást ad vele. Ajánlja, hogy bízzuk magunkat Isten gondoskodására és törődésére. A virágokra és a hollókra gondot viselő Isten az embert még inkább kezein hordozza.

Bármilyen Liturgia legyen, a két első antifóna után újszövetségi ének következik: „Istennek egyszülött Fia és Igéje ...”. Amíg az első két antifónában megemlékeztünk Istennek az Ószövetségben tapasztalt jótéteményeiről, ebben az énekben Isten Újszövetségi jótéteményéről emlékezünk meg. Isten a legnagyobbat, saját Fiát adta és küldte az embereknek. Az éneket a Konstantinápolyban felépített Szent Bölcsesség (Hágia Szophia) temploma tropárjának tartják. Nem más ez, mint egy mély tartalmú, Krisztus nagyságát bemutató dogmatikus magasztaló ének. Krisztus, mint Isten Szava, örökkévaló Isten. Isten maradván, az időben emberré lett. Földi anyától igazi emberi testet vett magára. Mint ember az emberekért szenvedett, meghalt. Halálában az ördög vereséget szenvedett és vele a halál is. Az Üdvözítő halála életadó halál lett. Feltámadt a halálból. Jézus egyike a Szentháromságnak, azért az Atyával és Szentlélekkel egyformán kell Őt dicsőíteni. Ez az ének azt tanítja, hogy Fiával Isten mindent megadott nekünk, amit adhatott. Szeressük Őt, mert Nála senki nem szerette jobban az embereket.

A diakónus az ambonon újra kis ekténiát énekel. Alatta a pap a harmadik csendes imádságot imádkozza. Arra kéri Krisztust, hogy az Ő nevében jelenlevők jó kérelmeit hallgassa meg. Adja meg, hogy a földi életben megismerhessük igazságait, és végezetül adja meg az örök életet. Kérelmét a hangosan énekelt fennhanggal indokolja: „Mert jóságos és emberszerető Isten vagy...”. Ilyen tartalmú fennhangok, imádság-záradékok még gyakran hangzanak el a Liturgia folyamán. „Mert szent vagy, jóságos, emberszerető, irgalmas Isten vagy!” – hangzanak a pap ajkairól a nagytartalmú szavak. Isten egyes tulajdonságai ezek. A görög teológia különbséget tesz Isten tulajdonságai, energiái és Isten megközelíthetetlen lényege között. Milyen szívesen gondolunk ezekre a tulajdonságokra. Az üdvösség története, de egyéni történetünk is bőségesen érezte Isten szeretetét, jóságát, stb. Van ezeknek a fennhangoknak más gondolata is. Ezek, nevelő gondolatként sokat mondanak pap és hívő számára. Az előbb említett jelzők úgy mutatják be Istent, mint követendő példaképet. Szentsége páratlanul tiszta lénnyé teszi Őt az egész világon. A többi tulajdonságok említésénél jussanak eszünkbe Jézus szavai: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes” (Mt 6,48). Utánoznunk kell tehát az Ő végtelen szentségét: szeretve a jót, gyűlölve a rosszat. Az emberekkel való érintkezésben legyünk mi is követői és jóságos és emberszerető Istennek.

A fennhangok másikfajta záradéka igen elgondolkodtató: „Téged illet minden dicsőség, tisztelet, imádás, tied a hatalom az Ország, a dicsőség...” – ezeket halljuk benne. A hatalomtól, uralkodástól, technikától megrészegült embernek kiáltja fülébe az embernek porszemvoltát, páraszerű életét, amelyet túlél, felülmúl és szétszórhat az Isten.

A második kis ekténia után a harmadik antifóna már nem zsoltárvers. Krisztus hegyi beszédéből halljuk a nyolc boldogságot. Tartalma kifejezi Jézus lelkületét, amellyel Ő a világra jött. Bevezetésképp a jobb lator szavait énekeljük: „Emlékezzél rólunk Urunk, midőn eljössz a te országodba!” Ezek után következnek a boldogságok versei. Az utolsó 4-6 versre az úgynevezett Boldogság-tropárokat éneklik. Ezek a versek az utrenyei kánon III. és VI. ódáiból valók. A boldogságokkal az Egyház be akarja mutatni híveinek a gyakorlati keresztény ideált: az evangéliumi főerényeket. Ezek fokozatosan vezetik be az embert a lelki tökéletességbe. Az embernek a keresztény életet jótettekkel kell kimutatni. Az igazi Krisztust követő szelíd, alázatos, igazságos, irgalmas, a kísértésekben türelmes, Urához az önfeláldozásig hűséges. Az utolsó Boldogság-versekben, a kánonból vett tropárokban az ünnepelt szentnek, Isten kedveltjének erényeit dicsérjük. Ezeket minden ember követheti.

A Boldogságok éneklését úgy is felfoghatjuk, hogy teljesedik mindaz, amit a pap a harmadik csendes imádságban kért. A Boldogságokban megismerhetjük az igazság igéit. Ezek az örök életet ígérik meg számunkra. A Boldogságok éneklése alatt történik a kis bemenet: Krisztus első nyilvános megjelenése a világban. Felállva énekeljük és úgy fogadjuk Őt. Ő egyszerűen, szelíden, a világ bűneit Magára véve, az igazságot hirdetve jött az emberek közé. De kész volt arra is, hogy igazságáért üldözést és gyalázatot is szenvedjen.

Nagy ünnepeken az előbb ismertetett antifónák helyett ünnepi antifónákat éneklenek. Ezek válogatott zsoltárversekből állnak. Tartalmuk az ünnepi esemény alapgondolatát fejezi ki. Minden versnek újszövetségi refrénje (karverse) van. Az első antifónáé: „Az Istenszülő imái által, Üdvözítő üdvözíts minket”. A másodiké: „Üdvözíts minket Isten Fia, (itt énekeljük az ünnepi eseményt, pl. ki a Szűztől születtél... a Jordánban megkeresztelkedtél, stb.) énekelünk Néked: Alleluja”. A harmadik antifóna minden versére az ünnepi tropár a karvers.

Amint láttuk, a Szent Liturgia első részében nagy helyet kap az ószövetségi zsoltárok éneklése. Később is találkozunk egy-egy válogatott zsoltárvers éneklésével. Ott külön elnevezéssel illetik. A zsoltárokat részben úgy tekintjük, mint Isten ígéreteit, jövendöléseit és előképeket. Az Ószövetségben hangzottak el, az Újszövetségben valósultak meg és teljesedtek be. A Szent Liturgiának ez a része az Ószövetséget juttatja különösen eszünkbe. Isten a bűnbeesés után is leereszkedett az emberhez, kinyilatkoztatta neki valamennyire magát. Szövetséget kínált és kötött vele, mintha az ember Hozzá méltó, Vele egyenrangú partner lett volna. Isten az ember sokszoros hűtlensége ellenére is őrizte ezt a szövetséget. Ez az ideiglenes szövetség arra szolgált, hogy előkészítse Isten és ember között az új és örök szövetséget. Ennek végrehajtója Jézus volt. Mély igazságot rejt, amit Szent Ágoston mond a két szövetség kapcsolatáról: az ószövetség magában rejti az újat, az újban pedig beteljesedik az ó. Vigoreaux francia exegéta szerint: Jézus Krisztus, Akire várakoztak = ez az Ószövetség;  Jézus Krisztus, Aki eljött = ez az Újszövetség. A zsoltárost tekinthetjük más szempontból is. Csak imádkozni lehet azokat, és nem olvasni. A Szentlélek, Aki sugallta, Ő is imádságnak szánta. Erre használta az ószövetségi Egyház, az újszövetségi is erre foglalta le. Nevelői gondolatként rámutatunk arra, hogy milyen fontos az ember életében az imádság. Annyira fontos, hogy Isten maga tanította rá népét. Még az imádságos szövegeket is Ő: a Szentlélek Isten sugalmazta.