Az eucharisztikus kánon (anafora)

A pap „Emeljük föl szívünket” felhívása, azt kívánja tőlünk, hogy szívünk a Liturgián legalább ettől a perctől kezdve legyen Isten közelében. Figyeljen Rá, Vele foglalkozzon, Őt szemlélje. Az így felemelkedett szívünket egy újabb nemes cselekedetre hívja: „Adjunk hálát az Úrnak!” Az Istennek történő hálaadás nemes cselekedete a vallásos embernek. Általános értelemben a hálát így lehet meghatározni: Az ember szívének akarata, készsége, hogy a kapott jótéteményekért köszönetét, elismerését fejezze ki. A hála, mint keresztény erény Istennel van kapcsolatban. Amikor megtapasztaljuk, felsoroljuk Istennek nekünk adott jótéteményeit, ez meg kell, hogy hassa szívünket. Mivel Isten ajándékai állandóan kísérik életünket, ezekre az adományokra sokszor kell gondolnunk. Ha állandóan ott van lelkünkben az az érzés, hogy Istennek valamilyen viszonzást kell adnunk, és ezt meg is tesszük, akkor beszélünk a hála keresztény erényéről.

„Adjunk hálát az Úrnak!” A Titkos Vacsorán az Atyaistennek hálát adó Jézus példájának követésére hív fel mindenkit a pap.

„Adjunk hálát az Úrnak!” Miért adjunk hálát? A felhívásból ez nem derül ki pontosan. Kiderül azonban a pap csendes imádságából, amit a hívek válasza alatt imádkozik. Valamikor hangos imádság volt.

Kinek adjunk hálát? Az Úrnak! Az utána következő kiegészítő válaszban a hívek a Szentháromság Személyeit név szerint említik. Tehát az Atya és Fiú és Szentlélek nekünk nyújtott adományait kell figyelembe venni, és azokért kell hálát adnunk. Hálaadásunkat vonatkoztathatjuk azokra az isteni adományokra, amelyeket néhány pillanattal ezelőtt a pap áldása említett. Megkaptuk a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, az Atyaisten szeretetét és a Szentlélek közöltetését.

 A Titkos Vacsora végén Jézus hálát adott. Nem tudni milyen szavakkal tette. Hálaadás után történt meg a kenyér és bor átváltoztatása. Ezt a szentséget egyházunk a jelen pillanatig Eucharisztiának, azaz hálaadásnak nevezi.

„Méltó és igazságos, imádni az Atyát...” – válaszolják a hívek. Méltó dolog az ember részéről, hogy hálát adjon Istennek. A legteljesebb igazságérzet kötelez rá bennünket. Amit adott szeretetből adta, senki nem kényszeríthette rá. Emberi igazságunkkal úgy érezzük, hogy szeretetért szeretet és hála jár. Igazságos dolog a hálaadás. Az életben az emberek között mindennek megvan a megszabott ára. Ezzel egyenlítjük ki tartozásainkat. Isten jótéteményeit sohasem tudjuk a teljes igazságosság alapján viszonozni. A Liturgia szövegei a hálaadás módjáról nem beszélnek. Segítsen nekünk ebben Aranyszájú Szent János oktatása: „Mi nem vagyunk olyan helyzetben, hogy méltóképpen adjunk hálát az Úrnak. De a mi dolgunk: erőnkhöz mérten hálaadást felajánlani, és szüntelen dicsőíteni az Urat szóval és erényes élettel”.

A hívek éneke alatt a diakónus bemegy a szentélybe. Ha az „Emeljük föl szívünket”-re kinyitotta a királyi ajtót, akkor most bezárja, és a függönyt összehúzza.

A „Méltó és igazságos...” ének alatt a pap csendesen imádkozza a hálaadás imáját. Hálát ad Istennek a teremtésért, a megváltásért, az eljövendő örök Országért. Végül hálát ad azért, hogy Isten ezt a szent szolgálatot kezeiből elfogadja, bár Előtte a testnélküli szellemi lények sokasága teljesít szolgálatot. Imádságát az angyalok tevékenységének hangoztatásával fejezi ki, így énekelve: „Győzelmi éneket énekelvén, kiáltván, hangoztatván és mondván:”

A diakónus a pap: „énekelvén, kiáltván...” szavaira kezébe veszi a diszkoszról a csillagot. Érinti vele a diszkoszt a felső, alsó, bal és jobb oldali részénél, a kereszt jelét tevén így fölötte. Megcsókolja a csillagot és azt az oltárasztalra teszi. Aztán, kezébe vévén a ripidiont (legyezőt) vagy az összehajtott kis takarót, teljes figyelemmel a szent adományok körül csendesen legyez.

A pap fennhangjának folytatásaképp a nép a győzelmi-éneket énekli: „Szent, Szent, Szent a seregek Ura...”. Honnan ismerjük ezt az éneket? Az első részét Izaiás próféta látomásából. Látta, hogy Isten trónja körül a legkiválóbb angyalok: a hatszárnyú szeráfok énekelték ezt az éneket. Az ének második részét a jeruzsálemi gyermekek énekelték Jézus bevonulása alkalmából: „Hozsánna a magasságban, áldott, aki az Úr nevében jön!” A Hozsánna héber eredetű szó. Ennyit jelent: Küldj segítséget! A háromszoros szent éneknek Aranyszájú Szent János az alábbi magyarázatát adja: „A kerubok és a szeráfok állandóan így énekelnek: Szent, szent, szent! Nem egyszer mondják, nehogy azt hidd Istenben Egy személy van. Nem kétszer mondják, nehogy az gondold: Benne sok lényeg van. Háromszor hangoztatják, és ennyiszer mondják, hogy értsd meg: ebben a himnuszban a Háromság személyeinek különbözőségéről és istenségéről van szó”. Szent Ambrus magyarázata: „Szent az Atya, Aki akarja a bűnt nem ismert hizlalt borjú feláldozását. Szent a Fiú, Aki akaratával mindig feláldoztatik és él. Szent a Vigasztaló Szentlélek, Aki az áldozatot tökéletesíti”.

Azokat, akik szívüket felemelték az Úrhoz, az Egyház lélekben beviszi a mennyek Országába. Beleállítja őket az angyalok seregébe. Együtt énekelteti velük: „Szent, szent, szent!” Az Egyház jó előre beviszi lélekben az embert a mennyországba, hogy lássa meg, milyen hely várja majd őt halála után, ha életével megérdemli. Megvan a lehetőségük, hogy odakerüljünk. Ez Isten ajándéka mindazoknak, akik elfogadják Jézust Istennek, elfogadják tanítását életútnak, és azon akarnak járni. Egyházunk még a jeruzsálemi gyermekek énekét is énekelteti: „Hozsánna, áldott, Aki jön...”. Ezzel az énekkel fogadjuk a Liturgián az Atya jobbján ülő Jézust. Rövid idő múlva az oltárasztalra érkezik. Hozzánk nem Betániából érkezik, hanem a mennyei dicsőségből, láthatatlanul. Eljövetelének célja ma is az, mint régen: az embert felvinni a földről az égbe.

Az áldozópap a „győzelmi ének” éneklése alatt csendben imádkozza a második hálaadó imádságot. Régen ez hangos, énekelt imádság volt. Ma csak Jézus szavait mondjuk énekelve. Belekapcsolódva a boldog seregek énekébe, szentnek nevezi az Atyát és Fiút és Szentlelket. Hálát ad az Atya azon üdvgondozásáért, hogy a bűnbe esett világot nem hagyta magára. Egyszülött Fiát küldte el Szabadítónak, Megváltónak. Ezután imádságában elmondja mindazt, amit Jézus a Titkos Vacsorán tett. A Megváltó szavait azonban fennhangon énekli: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem...!” Eközben a diakónus orárionjával a kenyérre mutat. Ezalatt a pap szinte beleéli magát abba a szent cselekménybe, amit Jézus tett a Vacsorán. „Ámen!” – felelik énekelve a hívek Jézus szavaira. Az áldozópap folytatja a Vacsora történetét: „Hasonlóképpen a kelyhet is, miután vacsorált, mondván: Igyatok ebből mindnyájan...”. Közben a diakónus orárionjával a kehelyre mutat. A hívek elnyújtott „ámen”-nel felelnek Jézus második elrendelő szavaira is. Megismétlődött a Titkos Vacsora.

Mi történt valójában a Titkos Vacsorán? Jézus a kenyeret és a bort átváltoztatta Szent Testévé és Vérévé. Ami Jézus kezében volt: kenyér és bor, csak látszatra volt az. Valójában Teste és Vére volt az. Csak így van értelme Jézus további szavainak: „Ez az én testem, amely érettetek megtöretik... ez az én Vérem, amely kiontatik... a bűnök bocsánatára”. Ha csak kenyér és bor maradt volna továbbra is, akkor sem a kenyér szétmorzsolásából, sem a bor kiöntéséből nem lett volna bűnök bocsánata. Szent Pál nem volt jelen a Titkos Vacsorán. Kb. 25 évvel később mégis írt róla. Írásában az Egyház hitét fejezi ki: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, ugye, Krisztus vérében való részesülés? És a kenyér, amelyet megszegünk, ugye, az Úr testében való részesülés” (1Kor 10,16)? Ő is Jézus parancsa szerint járt el.

A Szent Liturgián Krisztus Teste és Vére jelenik meg az oltárasztalon. Ezt csak hittel fogadhatjuk el. Itt az okoskodó és mindent megmagyarázni akaró ész megáll. Isten titkával állunk szemben. Egyházunk ezt úgy is érzékelteti, hogy bezárjuk a királyi ajtót. Még az ajtó függönyét is összehúzzuk. az emberi érzékelések nem mennek semmire. Egyházunk Jézus nagycsütörtöki tettét Titkos Vacsorának nevezi. A kenyér és bor színe alatt levő Krisztus Testét és Vérét pedig Szent és Isteni Titoknak. Itt igazi titokkal találkozunk. Nem értjük meg pl., hogy a Titkos Vacsorán hogyan lehetett Jézus kezében az Ő Teste és Vére. Nem értjük meg azt sem, hogy a pap szavaira és a Szentlélek leszállására hogy lesz ott a szent színekben Krisztus, az igazi Isten és igaz ember? Hiába próbáljuk magyarázni, nem fogjuk megfejteni. Azt tehetjük, amit a pap is: nagy hittel borul le egészen a földig Krisztus Szent Titkai előtt.

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – mondta Jézus tanítványainak, miután részesítette őket Szent Titkaiból. A hívek elnyújtott „Ámen” éneklése alatt a pap röviden megemlékezik Krisztus szenvedéseiről, eltemettetéséről, feltámadásáról, mennybemeneteléről, második és dicsőséges újra eljöveteléről.

Az első gondolat a megemlékezésben a kereszt. Nem a két száraz gerendának szól, hanem az üdvösséget szerző fának.

A halott Jézust még nagypénteken eltemették József sziklasírjába. Jézus a temetéssel is részt vállalt, osztozott az emberi sors legvégső földi eseményében.

A sír nem az utolsó állomás volt Jézus sorsában. Amint előre megjövendölte, vasárnap üres lett a sír. Jézus feltámadt belőle és új élettel telt el.

Jézus mennybemenetele feltámadása után a 40. napon ment végbe. Megáldotta övéit, és áldás közben felemelkedett a mennybe. Mennybe vitte emberi természetét is. Mint ember részesült a legnagyobb mennyei dicsőségben: az Atya jobbján foglalt helyet.

Megemlékezésünk utolsó része Jézus második eljöveteléről szól. Ezt az eljövetelt minden ember látni fogja. Ez dicsőséges eljövetel lesz. Az is megalázkodik Előtte, aki életében ismerni sem akarta Őt. Jézus szenvedéseinek, halálának, megdicsőülésének, nagy tettei így lesznek mindnyájunk számára élő eseményekké. Jézus alakja így lesz előttünk a világ végéig élő, halhatatlan, erős Istené.

Miről emlékezünk meg, mialatt Jézus életének előbb említett eseményeiről emlékezünk meg? Mindegyiknél Jézus győzelméről emlékezünk meg. A Titkos Vacsora legyőzte az ember otthontalanságát. Jézus ígéri, hogy az ember nemsokára otthont kap Isten országában. Akik ezután, azaz MA részesülnek az Ő Titkos Vacsorájából, amelyet AKKOR rendelt, Isten örök Országába is bejuthatnak.

Győzelem volt Jézus keresztje is. A sírban csak Jézus, holtteste feküdt látszólagos veresége után. Lelke leszállt az alvilágba és megvívta győzedelmes harcát az alvilággal.

Győzelem volt Jézus mennybemenetele. A mennyeieket egyesítette a földiekkel. Mint győzelmes, vitte mennyei Atyja elé a nagy harcban szerzett zsákmányt: a megváltott emberiséget.

Győzelem volt az, hogy Jézus Isten „jobbjára” ülhetett. Mint istenember egyedül kapta meg azt a dicsőséget, amely Jézusnak, mint Istennek kezdettől fogva meg volt az Atyánál.

Győzelmes lesz Krisztus második eljövetele is a földre, a feltámadt embereket igaz ítélettel boldogságra vagy büntetésre ítéli. Ezután megsemmisíti a legnagyobb ellenségét: a halált. Végül átadja az egész megváltott világ feletti uralmat az Atyának. Mint ember, Ő is aláveti magát Atyja uralmának. Így lesz az Isten minden mindenben (vö. 1Kor 15). Miközben megemlékezünk Jézus előbb említett eseményeiről, megkérdezzük: miért történtek meg ezek az események? Jézus nagy emberszeretete miatt. Isten úgy szerette ezt a bűnös világot, hogy Fiát adta megváltására és megújítására. Az egyszülött Fia pedig úgy szerette a világot, hogy mindent megtett annak üdvösségéért.

Jézus emberszeretetét hirdeti a kereszten való halál. Ha magunk elé képzeljük azokat az órákat, ami eltelt Jézus megkorbácsolásától haláláig, a józannak nevezett emberi ész nem talál elviselésére magyarázatot. Jézus ezt önkéntes emberszeretetből vállalta el.

Emberszeretet vezette Jézust az eltemettetés és sír vállalásában is. Ezzel mutatta meg az embernek, hogy érte végtelenül szegénnyé lett. A Szentírás tanítása szerint végtelen szegénységével végtelenül gazdaggá tett bennünket. Jézus szegénységéhez Nazianzoszi Szent Gergely A szent húsvétra című beszédében ezt fűzi hozzá: „Krisztus szegény lett, hogy minket meggazdagítson, szolga lett, hogy nekünk szabadságot szerezzen. Ő leszállott, hogy minket felemeljen, Ő megkísértetett, hogy mi győzzünk, Ő fölment, hogy az elesetteket Magához vonja fel” (2Kor 8,9).

Jézus emberszeretete látható feltámadásában is. Az, hogy olyan rövid idő múlva kelt fel sírjából, az emberek bátorítására és vigasztalására van. Az örök élethez képest semmi az az idő, amelyet az ember holtában a sírban tölt el.

Jézus emberszeretetének állít örök emléket mennyekbe való felmenetele és az Atya jobbján való ülése. A bukott angyalok számára nem volt egy újabb lehetőség, hogy Isten közelébe visszakerüljenek. Az elbukott ember pedig Isten Fia vitte oda vissza.

Emberek iránti szeretetét fogja bizonyítani Jézus második eljövetele. Az ember sok baj között éli életét. Sokszor tapasztaljuk azonban a 90. zsoltár isteni ígéreteit: „szárnyaival megoltalmaz, meghallgat”. A második eljövetelkor kézzel foghatóan tapasztalhatjuk a befejezést: „megdicsőítem őt... betöltöm hosszú élettel... megmutatom neki szabadításomat”.

Megemlékezünk Jézus szenvedéseiről, megdicsőüléséről, eljöveteléről. Mik ezek az események? Isten ajándékai az emberek számára. Jézus a világ végéig nekünk ajándékozta Szent Titkait. Amíg csak a földön lesz liturgia, addig meglesz a lehetőség Krisztus Titkaiban részesülni.

Jézus nekünk ajándékozta halálát. Még halála előtt jóval kifejezte, hogy életét kívánja adni juhaiért. Halála minden nép számára történt, hogy lelki értelemben ne vesszen el.

Jézus az embereknek ajándékozta eltemettetését és sírját. Nemcsak a sziklabarlangot, amelyben feküdt. Annak értelmét is ennyire követhetjük Őt életünk végén?

Jézus nekünk adta feltámadását. A feltámadt Jézust Szent Pál a holtak elsőszülöttjének nevezi (vö. Kol 1,18). Ha van elsőszülött, lesznek olyanok is, akik később „születnek” Krisztus feltámadását követve.

Jézus nekünk ajándékozta mennybemenetelét. Még halála előtt megmondta, hogy Atyja házában sok hely van. Oda vár mindenkit. Elment előre, hogy elkészítse nekünk a helyet.

Jézus ajándéka az embereknek, hogy Ő az Atya jobbján ülhet. Mint istenember a legnagyobb bizalmat bírja az Atyánál. Ezt ki is használja, mert közben jár értünk Istennél (vö. Zsid 7,25).

Mienk, embereké lesz Jézus második eljövetele. Feltámad egykor mindenki. Az ég felhőiben megjelenik Isten Fia. Ezzel elérkezik az a boldog állapot, hogy Ő és övéi mindörökre együtt maradhatnak. Ezekről emlékezünk meg tehát. Az emlékezések ezeket a gondolatokat ébresztik fel a keresztény ember szívében.

Jézus, nem sokkal halála előtt így szólt a tömeghez: „Ha felemelnek, felmagasztalnak a földről, mindeneket Magamhoz vonzok” (Jn 13,32). Igazi értelemben ez kereszthalálánál valósult meg. Jézus felemelése, felmagasztalása minden Liturgián megvalósul. A megemlékezések után, a diakónus jobb kezébe fogja a diszkoszt, balkezébe a kelyhet, és így, keresztbe tett kezekkel felemeli azokat az oltárasztal fölött, Közben a pap fennhangon énekli. „Tieidet a tieidből, Néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért!”

Tieidet: Amit a pap felajánl, kenyérnek és bornak látszik. Mindkettőt Isten teremtette és növesztette meg az embernek. Így, ezek az Istenéi voltak. Szent Fia parancsára újítjuk meg a Titkos Vacsora áldozatát. Ez is Istené így. Jézus szavai után a Szentlélek valósítja meg a kimondott szót: az átváltoztatást. Ebből a szempontból is Istené. Tieidből: halljuk a pap másik szavát. A kenyeret és a bort csak annyiban mondhatjuk magunkénak, hogy megdolgoztunk Isten adományaiért és elkészítettük a liturgiára.

Neked: Istennek ajánljuk fel ezeket. Istentől kaptuk kenyerünket és borunkat. Ki volna a legméltóbb arra, hogy ezeket neki felajánljuk? Isten. A kenyér és bor az ember életét jelenti, mivel táplálékok. Minket embereket képviselnek. Újra csak Isten legérdemesebb, hogy mi magunkat, életünket Neki felajánljuk.

Felajánljuk Istennek. Alázatosságból nem merjük határozottan Istennek ajándékozni. Ezért csak felkínáljuk, felajánljuk Neki kenyerünket, borunkat, áldozatunkat. Hátha kedves Istennek. Kik a „mindnyájunk”? A jelenlévők, akik a dicséret áldozatát mutatják be, azok biztosan. A többiekről csak Isten tudja.

Mindenekért szól a felajánlás. Sajnos, a fordítás nem pontos. Az eredeti görög szövegben ez van: „felajánljuk... szerte a világon” vagyis minden helyen. Itt Malakiás próféta jövendölésére kell gondolnunk. „Napkelettől napnyugatig... és minden helyen áldozni fognak, és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek” (Mal 1,11). Ez a Szent Liturgia áldozatával valósul meg. A Titkos Vacsorai áldozattól kezdve a világ minden helyén, minden órában megvalósul, létrejön az Újszövetség áldozata. Keresztbe tett kezekkel történik a felmutatás. Ez emlékeztet arra a Szent Testre, amelyet a Golgota hegyén keresztre feszítettek és a Szent Vérre, mely a keresztre feszített Jézus oldalából az utolsó cseppig kifolyt. Kereszt alakot leírva ajánlják fel a Szentséget. Ez részben emlékeztet Malakiás jövendölésére: északtól délig, kelettől nyugatig felajánlják a tiszta áldozatot. Jelentheti azt is, hogy Krisztus Áldozata és halála a világ minden táján élő emberekért történt, a világ minden táján élő emberek számára hatásos.

Aranyszájú Szent János húsvéti beszédében olvashatjuk a következő szavakat: „roskadozik az asztal, vegyetek róla mindnyájan! Élvezzétek mindnyájan a hit lakomáját! Részesüljetek mindnyájan a jólelkűség gazdagságából!” A szent főpap úgy látja a húsvét szent ünnepét, mint egy roskadásig megrakott szellemi asztalt. Az asztal tele van a feltámadt Jézus hittitkaival. Isten jólelkű gazdagságának adományai a mienk. Mindnyájan részesedhetünk belőle.

Ugyanez a mély értelmű kijelentés mondható el, amikor a kenyér és bor színe alatt lévő Krisztus Teste és Vére újra az oltárasztalon van a felmutatás után. Isten bőséges, roskadásig megterített szellemi asztalt készített az embereknek a templomban, a Liturgián.

Mi van Isten asztalán? Itt van Istennek ártatlan Báránya. „Isten Báránya, Aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Szent János a Jelenések könyvében Jézust szintén báránynak látja (vö. Jel 7,9kk.). Szent Péter apostol így tanít: „Nem veszendő aranyon vagy ezüstön lettek megváltva... hanem a Krisztusnak, mint hiba nélkül való szeplőtelen Báránynak drága vérén...” (1Pt 1,18 kk.). Ez az isteni Bárány található az oltárasztalon. Meghalt értünk. Elvette bűneinket. Vérében megmoshatjuk lelkünk szennyezett ruháját, és újra tiszták lehetünk.

Mi van még Isten asztalán? Jézus van ott, mint Új szövetség. Létezett Ószövetség. Isten kötötte meg az Egyiptomból kivezetett néppel. Mózes volt a közvetítő. A szövetséget leölt állatok vérével pecsételték meg. Sok száz évvel később Izaiás könyvében Isten így szól szenvedő szolgájához: „szövetségül adlak téged a népnek” (Iz 42,6). Isten szenvedő szolgája lesz tehát a szövetség. Benne találkozik Isten és ember. Ez lett Jézus Krisztus. Az Atya Benne fordult újra vissza szeretettel az emberek felé, új szövetséget kötött vele. A szövetséghez ismét vér kellett. Hogy Jézus valóban szövetség legyen, ki kellett ontania vérét az utolsó cseppig. Élete feláldozásával, vére ontásával lett igazán szövetség. Ez a szent szövetség itt van oltárainkon. Ő fog bennünket egybe egymással is, Istennel is. Akik így, ebben a szövetségben élünk a hűség és szeretet szövetségében élünk.

Mi van még Istennek gazdagon díszített megterített oltárasztalán? Az, ami nagyon fontos az asztalon: táplálék. Istentől adott táplálék Isten gyermekeinek. Az Ószövetség emberei számtalanszor ették a jeruzsálemi templom udvarán a béke-áldozat húsát. Úgy tartották, hogy ezzel Isten asztaltársai lettek.

Jézus új szövetséget alapított. Azért jött a világra, hogy az embereknek élete legyen, és bőségben legyen (Jn 10,10). Jézus ezenkívül örök életre akarta elvezetni követőit. Az élethez azonban mindig táplálék kell. Jézus valóban az örök életre vezető, a lelki életet fenntartó táplálékot adott az embernek. Ilyen étel és ital csak egy lehetett: Ő maga. Sajátmagát kellett táplálékká tenni. Oltárasztalainkon valóban olyan táplálék van, ami az ember örök életéhez kell. Jézus azt ígérte meg róla, hogy aki abból részesül, az örökké él, Jézusban marad, és az általános feltámadásban az örök életre támad fel.

A Szentség felmutatatása után a hívek újra Isten dicséretére nyitják ajkukat: „Téged éneklünk, Téged áldunk, Neked hálát adunk Urunk, és imádunk Téged Istenünk!” Szent Germánosz pátriárka az énekhez a következő magyarázatot fűzi: „Téged éneklünk az Isten Atyát, Téged áldunk a Fiút és az Igét, Neked adunk hálát a Szentléleknek, mivel a Fiú az Atya örök határozatából és a Szentlélek közreműködése által, akitől az időben fogantatott, a világnak állandó feláldozandó áldozattá lett, hogy ebben a Szentségben az embereket megváltott élettel töltse el”.

Mit jelent énekelni? Az ének az emelkedett érzések kifejezésére szolgál. Ha az ember valamit megcsodál, fellelkesedik. A lelkesedést énekbe önti és így fejezi ki örömét. Ha Istennel hozom kapcsolatba: Ha az Isten üdvözítő tervére és annak megvalósítására gondolunk, a legnagyobb lelkesedés, csodálat kell, hogy eltöltse az embert. Így érthető a 85. zsoltár szava: „Uram, Istenem, egész szívvel áldalak, dicsőítem nevedet mindörökké!” Ha arra a nagy Titokra gondolunk, ami az oltáron fekszik, ami megváltásunkra, örök életünkre van ott, a 71. zsoltár szavai kívánkoznak ki belőlünk: „Ajkam örül, amikor Neked éneklek, s lelkem ujjong, mert megváltottad!”

„Téged áldunk!” Ez a második kijelentés. Ha az áldást Istennel hozom kapcsolatba, akkor megvallom, elmondom Isten nagylelkűségét, amit megmutatott, és köszönetet mondok Neki. Isten nagylelkűségét kell látnunk abban, hogy Magára vállalta a kiengesztelés áldozatát. Valódi áldozattá: életáldozattá lett a Golgota hegyén. De olyan áldozattá is, amit állandóan bemutatnak Istennek. A Titkos Vacsora óta oltárainkon hagyta, hogy áldozatát sokszor megújítsuk. Áldozatából új életet, sőt örök életet kapunk.

„Néked hálát adunk Urunk!” Általános értelembe a hála egy emberi érzés valaki iránt. Valaki jót tett velem, ezért köszönettel tartozom neki. Ha ezt az érzelmet akár szóban akár tettben kifejezem, akkor hálát adok. Szavakkal elbeszélhetetlen, hogy Jézus milyen jót tett a világnak azzal, hogy Szent Titkait itt hagyta köztünk. Úgyszintén ezzel kapcsolatos tartozásunk. Hálánk legyen életünk végéig tartó! A Szent Titkok elkísérnek életünk végéig.

„És imádunk Téged Istenünk!” – fejezzük be énekünket. Szent Germánosz mondását tartjuk szemünk előtt: imádjuk az Atyát, Aki megszentelésünket elhatározta. Imádjuk a Fiút, Aki ezt az atyai tervét végrehajtotta. Imádjuk a Szentlelket. Ő Jézus emberré létében működött. A szent Adományok átváltoztatásával pedig a világ végezetéig segít nekünk eszünkbe juttatni mindezeket.

A hívek éneke alatt a pap csendesen könyörög Istenhez. Felajánlja a szent és vérontásnélküli Áldozatot Neki. Kéri, hogy Isten küldje le Szentlelkét rá is, és az oltáron levő Adományokra is. Ezután a diakónus, lehajtott fejjel, orárionjával a diszkoszra mutatva kéri a paptól: „Áldd meg, uram, a szent kenyeret!” A pap, megáldva, így folytatja csendes imádságát: „és tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága testévé” „Ámen” – feleli a diakónus. Ugyanúgy a kehelyre mutatva kér: „Áldd meg, uram, a szent kelyhet!” A pap azt is megáldva, folytatja: „és ami a kehelyben van Krisztusod drága vérévé” „Ámen”, – mondja a diakónus. Aztán, mindkettőre mutatva kéri: „Áldd meg uram mindkettőt!” A pap, egyszerre áldva, mondja: „átváltoztatván a te Szentlelkeddel!” „Ámen, ámen, ámen!” – fejezi be a diakónus. Ezt a rövid szertartást nevezzük a Szentlélek lehívásának, görög szóval epiklézisnek. Még eddig nem változott volna át a kenyér és bor? Miért kellett rájuk a Szentlelket lehívni?

Ha az evangéliumokat olvassuk, észrevehetjük, hogy Jézus életében milyen nagy szerepe van a Szentléleknek. Földi, emberi élete is a Szentlélek közreműködésével kezdődött. Görög szertartású Egyházunk nagyon kihangsúlyozza a Szentlélek szerepét a megszentelésben. Ezt látjuk a Szent Liturgiánál is. Elmondjuk a kenyér és bor felett Jézus alapító szavait. Utána kérjük a Szentlelket, hogy változtassa át a szent Adományokat Krisztus Szentségeivé. Ahogy örömhírvétel napján Máriában létrehozta az Ige megtestesülését, ahogy pünkösdkor lejött, hogy beindítsa az Egyház működését, úgy most is létrehozza a Szentséget, elindítja a megtestesülést a kenyérben és borban.

Názáretben Mária szavával egy időben leszállt a Szentlélek, hozva Isten Fiúnak emberi testét. A Titkos Vacsorán Jézus szavaival szinte egy időben jött le a Szentlélek, hogy a kenyérben és borban ott legyen Jézus Teste és Vére. A papnak emberi nyelve nem tudja ezeket egyszerre megtenni. Nem tudja ugyanabban a pillanatban kimondani Jézus szavait és lehívni a Szentlelket. Amire Názáretben elég volt egy pillanat, az a mi istentiszteletünkben egymás után következik. A papnak ehhez több pillanat kell. Előbb elmondja Jézus szavait, és utána hívja le a Szentlelket.

Az Örök Főpap bemutatta áldozatát. Az áldozat fogalma nagyon ismerős minden vallásban: valamit odaadni istenüknek, és valamiért odaadni. A történelem a tanúja, hogy az áldozat a legkisebb dolgoktól az emberáldozatokig terjedt. Isten ószövetségi népénél az emberáldozat tilos volt. Isten újszövetségi népénél Jézus a kenyér-bor áldozatot rendelte el. Ez az áldozat akár mindennap eszébe juttatja az embereknek Krisztus egyetlen áldozatát: Önmaga véres feláldozását. Ez volt az egyetlen emberáldozat, amelyet az Atya elfogadott és helyeselt. Ebben az istenember lett a feláldozó és az áldozati Bárány. Nevelői gondolatként itt lehet rámutatni az áldozat fontosságára a lelki életben. Áldozat hozatala nélkül nincs sem polgári élet, de lelki élet még inkább! Krisztus áldozata óta az áldozatoknak értelme van. Lemondani valamiről egy valami jobbnak az érdekében. Ha pedig ezt Istenért teszi az ember, Isten csodálatosan „változtatja át” mennyeivé az ember földi áldozatait.

Az átlényegülés perceiben a templom tornyában harangszó csendül fel. Tudtára adja mindenkinek a fölséges eseményt. Mindenki, aki hallja akár betegágyban fekszik, akár kertjében dolgozik, akár fogságban szenved, imára kulcsolja kezét.

Hogy mire kell nekünk Jézus Teste és Vére a pap újabb csendes imádságából tűnik ki. „Hogy a részesülőknek legyen a Szentség a lélek józanságára, a bűnök bocsánatára, a Szentlélek közöltetésére, a mennyország teljességére...”. Lehívtuk a Szentlelket a mi adományainkra, hogy azok a legszentebbé váljanak. A legszentebbek pedig megszentelik, átalakítják azokat a személyeket, akik abban részesülnek. Megkapják azt, ami a legszükségesebb: a bűnök bocsánatát. Megkapják a nagy lehetőséget, hogy a Szentlélekkel közösségbe kerüljenek. A Szentlélek megszenteli azokat, akikkel kapcsolatba kerül.

Mivel az áldozatokat mindig Istennek mutatjuk be, a pap Istennek ajánlja Krisztus áldozatát is: „Felajánljuk még Neked ezen okos és vérontás nélküli áldozatot a hitben elhunyt ősatyák, atyák, pátriárkák, próféták, apostolok, evangélisták, hithirdetők és önmegtartózkodókért, és a hitben elhunyt minden igaz lélekért, kiváltképpen a legszentebb Istenszülőért, Keresztelő Szent János előhírnökért, az aznapon ünnepelt szentekért és minden szentért. Ezeknek imádságai által látogass meg minket Isten”. Ezeknek a csoportoknak megértéséhez nem kell különösebb magyarázat. Részben az Ószövetségben részben az Újszövetségben éltek. Ők alkotják a győzedelmes, dicsőséges Egyházat. Mindnyájan elmondhatták az apostol szavait: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja” (2Tim 4,7). Mindezek már a célba érés örömeit élvezhetik.

A pap a győzedelmes Egyház tagjaiért ajánlja fel elsőnek Krisztus Áldozatát. Nem azért, hogy Isten irgalmazzon nekik, bocsássa meg bűneiket. Ezt kérjük: „Isten, ezeknek a jó győzelmet aratott szenteidnek imáiért kegyesen látogass meg minket”.

Felajánlva az üdvözült lelkekért Krisztus áldozatát, értük való hálaadásul ajánljuk fel azt. Hálából, hogy ők már elnyerték Isten mennyei Országát. Megköszönjük Istennek, hogy őket szentekké engedte kifejlődni. Hálát adunk Istennek, hogy segített nekik győzelmet aratni.

Azt is lehet mondani, hogy az áldozat felajánlásával magukat az említett szenteket ajánljuk fel hálaáldozatul Istennek. Ők Krisztus megváltásának gyümölcsei Értük nem ontotta hiába Jézus az Ő vérét. Haláluk után elfoglalhatták a mennyben a Jézustól ígért sok lakóhelyet.

Az előbb felsorolt szenteket úgy is tekinthetjük, mint a földön élő, mindennapi küzdelmüket harcoló emberek példaképeit. Nincs olyan életkor, olyan életállapot, ami közöttük elő nem fordult volna. Nincs olyan rossz a világon, ami meg nem kísértette volna őket. Nincs olyan jó, amit életükben nem gyakoroltak volna. Minden ma élő ember bátran veheti őket vallásos példaképnek.

Amikor felajánljuk értük Istennek Krisztus áldozatát, ez hálaáldozat. Ez a köszönet áldozata, hogy Isten a földi lakosokból mennyei lakosokká tette őket. Oda vitte bennük az embereket, ahova kezdettől fogva akarta.

A Nagy Vízszentelés imájában halljuk: „Ma mindnyájunkra ünnepélyes nap virradt fel. Ma az angyalok az emberekkel együtt ünnepelnek, s a szentek kara velük gyülekezik”. Ez minden Liturgián megtörténik: a szentek kara hozzánk gyülekezik. Az ikonosztázion képein egy-egy képviselőjüket látjuk. A Szent Áldozat bemutatásánál, a megemlékezéseknél szintén itt vannak láthatatlanul velünk.

Az imádkozó Egyház, az imádkozó pap tekintete azokhoz a keresztény hívek felé fordul, akik már nincsenek az élő között. A halottak közül is azok felé, akikről úgy gondoljuk, hogy még nem jutottak el Isten mennyei Országába. Életüket megismerve vagy nem ismerve, úgy gondoljuk róluk, hogy lelkük a halál pillanatában nem volt tiszta. Isten nem találta őket méltóknak, hogy a tiszta angyalokkal és égi seregekkel dicsérjék Őt. Nekik még valami szenvedésen kell átmenniük, amíg lelkük egészen megtisztul. Ezeket szenvedő lelkeknek nevezzük. Ezek a szenvedő Egyház tagjai. A szenvedő lelkek a mi imádságos segítségünkre szorulnak. A pap minden Liturgián így imádkozik értük: „emlékezzél meg Isten, az örök életre való feltámadás reményében elhunytakról. Emlékezzél meg Urunk... szolgádról, és nyugtasd meg őket ott, ahol arcod fényessége tündöklik”. Ekkor a pap és diakónus név szerint is megemlékeznek csendben azokról az elhunytakról, akikről akarnak. A halottaknak nagy szükségük van az imádságra. Halála előtt nem tudott mindenki a szentségekben részesülni, és az emberekkel kibékülni. Úgy mennek át az örökkévalóságba, hogy, hátra maradt rokonaikra mintegy „örökségül” hagyják kifizetetlen adósságaikat: bűneiket. Az élők a szeretet törvénye értelmében kötelesek ezeket az „adósságokat” törleszteni a halottakért mondott imádságokkal. A keresztény ember mindig imádságos megemlékezésben van halottaival. Nevelői gondolatként arra lehet rámutatni itt, hogy elhunyt szeretteinknek nem a semmit nem használó külsőségekkel tudunk javára tenni, hanem az értük mondott imádságokkal, áldozatokkal. A halottak helyes tisztelete az örök élet hitét tartja ébren az emberekben.

Használ valamit a halottaknak az értük mondott imádság? Az Ószövetségben találjuk rá az első utalást. Krisztus előtt 160 körül Makkabeus Júdás zsidó hadvezér egy csata után nagy gyűjtést rendezett a katonák között. Kétezer ezüst drachmát küldött a jeruzsálemi templomba, hogy mutassanak be engesztelő áldozatot a csatában elesettek bűneiért. Így fejezi be a Szentírás: „Szent és üdvösséges dolog a halottakért imádkozni, hogy bűneiktől feloldozást nyerjenek” (2Mak 12,45). A halottakért végzett imádságokat Egyházunk kétezer év óta gyakorolja. A halottakért végzett imádságok eredményességét ezzel bizonyítja.

Az imádkozó pap a halottak után az élőkről emlékezik meg imádságában. Rólunk, élőkről emlékezik meg. Földi életünk állandó küzdelem. Nemcsak az anyagiakért küzdünk, hanem azért, hogy kiűzzük magunkból a rosszat, hogy a rossz helyébe a jót ültessük bele. Ezért neveznek bennünket a küzdő Egyház tagjainak. „A papra az egész világ rá van bízva” – mondja Aranyszájú Szent János. Ezért ajánlja fel a Szent Áldozatot minden élőért is: az egész világért, az Egyházért, az egyházi renden levőkért és mindazokért, akik tisztaságban és tisztes életben töltik napjaikat. Elsősorban megemlékezik a hitet helyesen tanító főpásztorokról és papokról. Ha az ember az ő igaz tanításukat hallgatja, és arra építi életét, a Szentlélek elvezeti őt a biztos földre: Isten mennyei Országába. Ezért fontos a főpásztorokért való imádság. A hívek elnyújtott dallamon „És mindnyájunkról és mindenekről” kívánsággal válaszolnak. Énekük alatt a pap tovább folytatja csendes imádságát: először azokról emlékezik meg a diakónussal, akikről akar. Aztán: „Emlékezzél meg Uram, erről a helységről, és minden helységről... S a nehéz helyzetben lévőkről: a hajózókról, utazókról, betegekről, fáradozókról, foglyokról és mindnyájuk üdvösségéről... emlékezzél meg a jótevőkről, a szegényeket gyámolítókról... és mindenkire küldd le szent malasztodat”. Az Egyház mindenkit támogat, és mindenkit megszentel imádságával. Gondosan közben jár minden „ügyük”-ért. Tudja, hogy Jézus az egész világért, annak minden emberéért áldozatul hozta magát. Nevelői gondolatnak itt meg lehet említeni azt a keresztény szeretetből fakadó kötelezettséget, hogy a keresztények imádkozzanak egymásért. Főleg azokért, akik nagy szükségben vannak. Ha az irgalmasság testi cselekedeteit nem tudná gyakorolni, a lelki cselekedetekre mindenkinek megvan a lehetősége. Ezek között az első helyet foglalja el a másokért mondott ima. Ér valamit az élők számára, ha értük imádkoznak? Ha felajánlják értük a legszentebb Áldozatot? Mindenképpen hasznos. A Szentírásból csak Szent Jakab tanítását említem: „imádkozzatok egymásért, hogy üdvözüljetek” (Jak 5,16).

Miután a pap lélekben az oltárasztal köré gyűjtötte az egész Egyházat, és felajánlotta minden tagjáért az áldozatot, ezt a felajánló részt hangosan mondott dicsőítéssel fejezi be: „Add Istenünk, hogy egy szájjal és egy szívvel dicsőítsük és magasztaljuk a te legtisztesebb és fölséges nevedet: Atya és Fiú és Szentléleknek...”. Ezzel a dicsőítésnek is számító kéréssel a pap az egyik legnagyobb ajándékot kéri Istentől a keresztények számára.

Az Atya és Fiú és Szentlélek nevéről van szó. A Szentírás szóhasználata szerint a név a lényeget fejezi ki. Az Ószövetségben Isten így nevezte magát Mózes előtt: Aki van! Az Újszövetségben Jézus nyilatkoztatta ki az Isten nevét: Ő Atya! Jézus Saját magát Fiúnak nevezte az Atya mellett. A Szentlelket a Biblia hol Isten Lelkének, hol Krisztus Lelkének nevezi. Ezt az bizonyítja, hogy Ő ugyanúgy létezik, mint az Atya és Fiú.

A Szentháromság legtisztesebb és fölséges név. A Szentháromság egy Isten neve az egyedülálló név a világon. Minden más név fölött van, semmi más névvel nem lehet összehasonlítani.

A Szentháromság legtisztesebb és fölséges nevét dicsőíteni és magasztalni kell. A dicsőítés a Biblia nyelvén ezt jelenti: elmondani, hirdetni Isten nagy tetteit. Hirdetni mit tett vele a teremtés óta, egészen mennyekbe viteléig. Az ember ezeket úgy hirdesse, hogy a legszebb szavakat, választott, szép kifejezéseket és dicséreteket alkalmazza. Használjon fel minden mást is, mivel Istent dicsőítheti. Gondoljunk a 150. zsoltár utolsó verseire: „dicsérjétek Ő harsonaszóval, hárfán, citerán, dobbal és énekkarban, hurokon és hangszereken, hangos szavú cimbalmokon...”.

Egy szájjal és egy szívvel kell Istent dicsérni. Ez az a nagyon fontos dolog, amit a pap kér Istentől: az egységet. A Szentháromság három isteni személye egy Istennek mondja magát. A sok-sok emberből álló keresztény népnek is egységben, egy emberként kell Isten dicséretét hangoztatni. Mintha nem lenne közöttük más gondolkodás, más akarat, más vélekedés, csak egy.

Szent János evangéliuma leírja, hogy Jézus nagyon akarta követőinek egységét. Kínszenvedése előtt elmondott főpapi imájában külön is imádkozott ezért: „Szent Atyám, tarts meg őket a te nevedben, hogy egyek legyenek, mint mi...” (Jn 17,11). Ezt az imádságrészletet apostolaiért mondta el. Követőiért, azaz híveiért pedig így imádkozott: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk... egy legyenek, mint mi egy vagyunk, én bennük, te bennem, hogy ők is teljesen egy legyenek...” (uo.).

Fontos az egység a keresztények között? Igen, mert Jézus szerint csak így vagyunk egy az Atyában és Fiúban. Jézus főpapi imája óta több szakadás érte az Egyház egységét. Mérhetetlen lelki kárt okozott ez. Szent Pál kívánsága megegyezik a pap előbbi kívánságával: „Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, hogy egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját!” (Róm 15,5)

A kereszténység egységének gondolata a Liturgián már előfordult a Hitvallás előtt: „Szeressük egymást, hogy egyetértőleg valljuk!” Az Úr imádsága előtt most még egyszer előfordul. Közeledve Krisztus Teste és Vére szentségéhez, emlékezzünk meg egy eddig nem hallott gondolatáról a keresztények egységéről. A Szentírás tanítása szerint mi keresztények Krisztussal egy titokzatos testet alkotunk.

Ehhez az igazsághoz Jézus bevezetőül egy hasonlatot használt a Titkos Vacsora végén: Ő, Jézus a szőlőtő, a tanítványok Rajta a szőlővesszők. Aki rajta marad a szőlőtőn, azaz közösségben marad Krisztussal, abban élet lesz és sok gyümölcsöt terem. Aki elszakad Tőle, az elszárad, elpusztul, mint a tőkéről levágott szőlővessző (vö. Jn 15,1 kk.).

A Titokzatos Test tanítását Szent Pál fejtette ki megtérése után. Ezt írja Jézusról: „Isten mindent lábai alá vetett, Őt magát meg az Egyház fejévé tette: ez az Ő teste és a teljessége annak, Aki mindenben minden teljessé tesz” (Ef 1,22 kk.). Szent Ágoston ezt így magyarázza: „Krisztus és az Egyház egy személy”. Krisztus titokzatos testét a keresztények alkotják: „A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így Krisztus is... mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel... mindnyájunkat egy Lélek itatott át... ti Krisztus teste vagytok, s egyenkint tagjai” (1Kor 12,12 kk.). Hallgassuk meg újra Szent Ágoston szavait: „Nemcsak keresztények lettünk, hanem Krisztus lettünk. Örüljünk ennek és legyünk ezért hálásak. Értsétek meg irányunkban Isten kegyelmét: Krisztus lettünk”. Ha a keresztség által Krisztus testébe kerültünk, akkor egymással is kegyelmi kapcsolatba kerültünk: „ahogy egy testben több tagunk van... sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenkint azonban tagjai vagyunk egymásnak...” (Róm 12,4 kk.). Az eddig hallottakból elég világos, hogy a keresztényeknek egységben kell lenni: Krisztussal is, egymással is. Így tudjuk Jézus akarata szerint az egységet megtartani. Így tudjuk a Liturgia kívánsága szerint egy szájjal és egy szívvel dicsőíteni a Szentháromságot.

Csak a szívek és lelkek egyetértésben várhatjuk Isten kegyelmét. Isten kegyelmét így hívja le a jelenlevőkre a pap: „És legyen a mi nagy Istenünk és Üdvözítő Jézus Krisztusunk kegyelme mindnyájatokkal!” „És a te lelkeddel!” – viszonozzák a hívek a pap jó kívánságát.

Jézus Krisztus a mi nagy Istenünk. A Jézus istenségéről szóló keresztény tanítás vallásunk egyik alapvető igazsága. Jézus ezt mondta Magáról: „Én és az Atya egyek vagyunk”(Jn 10,30).

Jézus a mi Üdvözítőnk. Működésének kezdetén meggyógyította a betegeket. Aztán bemutatta igazi üdvözítő tevékenységét: az embereket a legnagyobb életveszélyből: a bűn örök halált okozó veszedelméből mentette ki. Szent Pál vallomása megható: „Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük én vagyok az első” (1Tim 1,15). A pap áldása Jézus Krisztus kegyelméből tesz említést. Mi tartozik ehhez a kegyelemhez?  Egy nagyon szép megfogalmazást ad rá Szent Pál: „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, Aki Krisztus Jézusban minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által… gyermekeivé legyünk... Őbenne nyertük el a megváltást: bűneink bocsánatát, bőséges kegyelme folytán…” (Ef 1,3 kk.). Jézus kegyelme tehát: a bűnök bocsánata. Bocsánatát nyerve Isten gyermekeivé lettünk. A pap az áldásban Jézus Krisztus kegyelmét így kívánja: legyen veletek! Legyen, mert Isten egyszer már megadta. A mi emberi feladatunk azt őrizni, amit Isten már megadott.