Előkészület a Szent Liturgiához

A papnak, aki Szent Liturgiát készül bemutatni, testben és lélekben fel kell rá készülnie. Amikor elérkezik az idő, a diakónussal együtt bemegy a templomba. A királyi ajtó előtt szívbeli töredelemmel elimádkozzák a bemeneti imákat. Ezek a szokásos kezdet, a minden jó kérelemre szolgáló tropárok, végül az Üdvözítő és az Istenszülő felé fordulva elmondott imádságok. Legutoljára a királyi ajtó előtt a fejét meghajtva kéri Istentől a Liturgia végzéséhez szükséges erőt. Ezután lépnek be a szentélybe, miközben halkan imádkozzák a zsoltárt: „Bemegyek Uram a te házadba...”. A pap megcsókolja az Evangéliumot és az oltárasztalt. Kikeresi az olvasásra előírt evangéliumi szakaszt, meghajol, és a diakónussal együtt az öltözködés helyére mennek.

Mindketten magukra öltik a liturgikus ruhákat, hogy az emberek, de egymás szeme előtt is úgy jelenjenek meg, mint isteni dolgot végző emberek. Először a diakónus öltözik fel. Minden ruhadarabra áldást kér a paptól, és csak a pap áldása után veszi magára azokat. Először a diakónusi szticháriont veszi fel, a csillogó alsó ruhát. Ez mintegy utal az angyalok fényárban úszó ruhájára, de egyben a tiszta és fedhetetlen szívet is jelenti. Majd kezébe veszi az oráriont, a hosszú, szalagformájú ruhadarabot, a diakónusi rend jelvényét. Ezzel szólítja minden szertartás alkalmával imára a népet, éneklésre az énekeseket, a papot a szent cselekmény végzésére, önmagát pedig az angyali készenlétre. Aranyszájú Szent János szavai szerint ez a szalag, amely a templomban való mozgáskor úgy lebeg, akárcsak egy légies lény. Az angyal repülését idézi elénk.

Hasonlóképen öltözik fel a pap is, minden ruhadarabnál imádságot mondva. Először a szticháriont ölti magára, majd arra az epitracheliont. Ez olyan, mint egy két vállat beborító és a nyakat körülvevő orárion. A két szárat elől összevarrták, és leér az alsó ruha szegélyéig. Azt jelképezi, hogy a papi méltóság két hivatalt egyesít magában: a diakónusét és a papét. Felöltése a papra felülről rááradó kegyelmet jelképezi. Majd körül veszi magát  övvel, felteszi a kézelőket, és legutoljára felveszi a felont, a mindent befedő papi ruhát, Így felöltözve, a pap már nem közönséges ember. A pap az öltözködés után kezet mos. A zsoltárverset mondja: „Megmosom a kezeimet az ártatlanok között és körülveszem Uram oltárodat...”(Zsolt 25,6-12). Majd a diakónussal együtt így imádkoznak: „Istenem, tisztíts meg engem, bűnöst és irgalmazz nekem!” Eközben meghajolnak. Ezek után már nem is közönséges embereknek látszanak. Lélekben megtisztultak, miként fényes ruháik megvilágosodtak. Már nyugodtabban mernek a Szent Áldozat bemutatásához odajárulni.

A Szent Liturgiáról tudni kell, hogy az első Liturgiát maga Jézus végezte el nagycsütörtökön este a Titikos Vacsorán. Lefolyását a szinoptikus evangélisták írták le. Amit a kafarnaumi beszédében megígért testéről és véréről (Jn 6,48 skk.), azt ezen a vacsorán megvalósította. Saját testével és vérével táplálta tanítványait lelkileg. Végül megparancsolta, nekik, hogy ők is ezt tegyék az „Ő emlékezetére”. Ezzel lehetővé tette annak az istenszolgálatnak megteremtését és a kifejlődését, amit mi Szent és Isteni Liturgiának nevezünk. Az apostoli időkben, és valamivel később is, a Szent Liturgia imádságait a szertartást végző püspök vagy áldozópap rögtönözte. A IV. századra, Nagy Szent Bazil és Aranyszájú Szent János idejére szertartása már majdnem teljesen kibontakozott. A következő időkben csak néhány énekkel és imádsággal egészült ki. A Liturgia örök: minden kor emberének tud mit mondani és tud újat nyújtani. Ugyanazt mondja a legkisebbnek és a legnagyobbnak: szeressük az Istent, aki ilyen lealázkodó és bőkezűen gazdag volt az ember iránt. A Liturgiát az idők végezetéig fogják végezni, amíg át nem megy az Örök Liturgiába. Ott Krisztus már nem rejtve, a szentségi színek alatt lesz a mennyország boldog lakosaié. Az üdvözültek benne „igazabban részesülnek az Ő országának le nem alkonyodó napján” – énekeljük a húsvéti kánon IX. ódájának egyik tropárjában.

A Szent Liturgia bemutatása énekekből, imádságokból, mozdulatokból (szertartásokból) álló szent cselekmény. Rajta nem csak a tanító jelleg érvényesül, mint a protestánsoknál. Nem is csak egy leegyszerűsített, szinte a kálvini puritanizmust súroló gyenge szertartás. Szent színjáték a mi bizánci szertartású Liturgiánk. Cselekményeket végez a pap, cselekményeket végeznek a hívek is. Külső cselekedeteink vagy a szívből jönnek, vagy a szívhez szólnak. Annyira hozzátartozik a Liturgiához, hogy, Szent János látomása szerint, a mennyei istentiszteletben is részt kapnak. Mint tanító gondolat kívánkozik ide: Isten saját dicsőségére kéri tőlünk azokat, amiket nekünk talentumképpen adományozott. Kéri emberi hangunkat és szánkat, vele énekünket és imádságunkat. Kéri szent mozdulatokat végző testünket. Mintha Istennek „szüksége lenne” emberi tagjainkra. Igen, mert meg akarja szentelni, fel akarja támasztani, és örök életben akarja részesíteni lényünket. Tanulságul szolgáljon Szent Pál intelme: „...adjátok tagjaitokat az igazság eszközeiül az Istennek, (Róm 6,13) igazság szolgálatába megszentelésre, (Róm 6,19) testeteket adjátok élő, szent és Istennek kedves áldozatul, s így ti szolgálatotok ésszerű legyen” (Róm 12,1). Örüljünk, hogy Istennek adhatunk valamit, főleg önmagunkat!