Előkészület a Szent Titkok vételére

A pap áldásával véget ér az „eucharisztikus kánon”-nak, anaforának nevezett része a Liturgiának. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a Szentségből részesüljünk.

A pap áldása után a diakónus az ambonon a kérő ekténiát énekli: „Minden szentről megemlékezvén, ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!” A pap az előző csendes imádságban minden szentet Isten színe elé vitt a megemlékezésben. Hálát adott az üdvösséget elért embertársainkért. Őket valóban megilleti a „szent” elnevezés. Hozzájuk tartoznak azok a meghalt embertársaink, akik várják az üdvösséget. Végül, mi is hozzájuk tartozunk. A Szentírás többször nevez bennünket, keresztényeket szenteknek.

„A bemutatott és megszentelt drága ajándékokért könyörögjünk az Úrhoz!” Drága adományok ezek. Fáradtságainkat és ünnepeinket, ételünket és italunkat, tehát egész életünket jelentik. Az élet mindenki számára drága. Könyörgünk a Szentségéért Istenhez. Nem azért, hogy a mi imádságunkra még szentebbek legyenek. Ellenkezőleg, hogy a Szentség bennünket szenteljen meg. „Hogy a mi kegyelmes Istenünk kedves lelki illat gyanánt elfogadva azokat szent, mennyei és szellemi oltárára, küldje le nekünk isteni kegyelmét és a Szentlélek ajándékát…”. Azért imádkozunk tehát, hogy a Szent Adományok hatékonyan működjenek bennünk, fejtsék ki bennünk isteni hatásukat. Előfordulna az, hogy a Szentség vétele valaki számára nem érne semmit? Sajnos, igen. Egy időben Jézus Názáretben nem tett semmi csodát, lakóinak hitetlensége miatt (vö. Mt 13,58). Ha nem megfelelően vesszük magunkhoz Krisztus drága szentségeit, ez a szomorú eset velünk is megtörténhet.

A mi kegyelmes Istenünktől azt kérjük, hogy a Szentséget fogadja el szent, mennyei és szellemi oltárára. A mennyei oltárról a Jelenések könyve tesz említést. „Jött egy angyal, megállt az oltár előtt, arany füstölő volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádságával tegye az arany oltárra, amely az Isten trónusa előtt állott. Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádságával felszállt Isten elé” (Jel 8,3). Az angyal az oltárra tömjént tett a szentek imádságaival. Isten szellemi oltárán mi a Legszentebbet: Jézus Krisztust ajánljuk fel. Ő tiszta áldozatul hozta magát Isten dicsőségére. Ezt nagypénteken is elfogadta az Atya. Jó illaszer gyanánt adjuk oda Istennek a Szentséget. A vízözön elmúlása után Noé áldozatában Isten megérezte a jó illatot és irgalomra indult. A Szentírás Jézusról ezt mondja: „odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként Istennek” (Ef 5,2). Azért könyörgünk Istenhez, hogy adományainkért: a Krisztus Testévé és Vérévé változtatott kenyérért és borért küldje le nekünk az égből isteni kegyelmét és a Szentlélek ajándékát.

Mi lehet Isten kegyelme? Az örök élet. Istent nem lehet a nagylelkűségben felülmúlni. Ő a földi adományokat mennyeiekkel viszonozza. Az ideig tartó ajándékokért örökké tartó jutalmat ad.

Mi lehet a Szentlélek ajándéka? A Szentléleknek több ajándékáról olvasunk a Szentírásban: Isten Lelke megszentel, bennünk imádkozik, Isten templomává tesz bennünket, egy testté egyesíti a keresztényeket Krisztusban. A legnagyobbnak látszik az apostol tanítása szerint: „Ha bennetek lakik Annak Lelke, Aki feltámasztotta Jézust a halálból… Ő, halandó testeket is életre kelti bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,11). Az ekténia kérő ekténia formájában folytatódik tovább. Ugyanazzal a szöveggel ugyanazokat kérjük benne, mint a Hitvallás előtt. A pap csendesen imádkozva kéri Istentől, hogy erről a szent, szellemi Asztalról tiszta lelkiismerettel részesülhessünk a bűnök bocsánatára, nem ítéletre, hanem a mennyország elnyerésére.

Az imádságot elég szokatlan fennhanggal fejezi be. A csendes imádságban nem szereplő Isten fiúság kegyelmének megvallását kéri. „És méltass minket Urunk, hogy bizalommal, elitélés nélkül bátorkodjunk téged mennyei Istent Atyánknak nevezni és mondani”. Erre a hívek válaszul eléneklik az Úr Jézustól tanult imádságot: „Miatyánk, Aki a mennyekben vagy…”.

Hogy Isten Atyja az embereknek, eléggé új kinyilatkoztatást jelentett. Az ószövetségi Szentírás csak néhányszor nevezi Istent atyának. Jézus azonban, szinte kezdettől így beszélt Istenről az embereknek: Mennyei Atyád, a ti Atyátok! Ezt a nevet: Atya, Jézus jelentette ki az embereknek: „Kijelentettem nevedet az embereknek” (Jn 17,6). Milyen nagy tartalma van ennek a szónak: Atya! Isten nemcsak megalkotta a nagyvilágot, hanem mint Atya, szereti alkotását. Gondoskodik róla, vezeti az Általa kijelölt jónak és tökéletességnek céljához. Az atya szót megérti minden emberi értelem, és közel van az emberi szívhez.

Ha Isten az emberek atyja, akkor az is igaz, hogy fiává fogadta az emberiséget. Isten fia az ember: ennél nagyobb méltóságra senki nem emelkedhet. Az újszövetségi Szentírás erről többféleképpen is szól. Milyen boldogító igazság ez, de ugyanakkor mennyire figyelmezető mindenki számára. Úgy élni, hogy Isten gyermekének méltóságát mindig megőrizzük. Úgy élni, hogy mennyei Atyánkra életünkben és halálunkban dicsőséget hozzunk. De úgy élni, hogy minden felesleges aggodalmat kerülve, magunkat teljesen Isten atyai gondviselésére bízzuk.

Ha Isten az emberek atyja, akkor az emberek egymás testvérei. Az Isten közös Atyja minden embernek.

Mielőtt ezt a mély tartalmú imádságot elmondanánk, a pap, egy bevezető kéréssel így fordul Istenhez: „Méltass minket Urunk, hogy bizalommal, elitélés nélkül bátorkodjunk Téged mennyei Isten Atyánknak nevezni és mondani!” Különösen fontos és szent imádság a Miatyánk. Az ember-gyermekek beszélnek általa Isten-Atyjukhoz. Ezért csak a megfelelő lelki felkészültséggel szabad Isten felé felküldeni.

Bizalommal kell Istent Atyánknak nevezni. Bizalmunknak az az alapja, hogy Isten, a mi Atyánk jó Isten. „Jóságából felkelti napját a jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak, bűnösöknek is” (Mt 5,45).

Elitéltetés nélkül szabad és kell Istent Atyánknak nevezni. Hogy ne büntessen meg a bizalmas megszólításért. Isten ezt kérdi: „Ha én atya vagyok, hol az irántam való tisztelet? Ha én Úr vagyok, hol a tőlem való félelem?” (Mal 1,6)

Bátorsággal kell és szabad Istent Atyánknak nevezni. Ez az Atyát szerető gyermekek bátorsága. Benne van Szent Péter nyilatkozata: „Uram Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,17).

Mikor nevezhetjük Istent bizalommal Atyánknak? Ha igyekszünk Hozzá hasonlók lenni. Jézus háromszor is nyilatkozott ezzel kapcsolatban: „Legyetek tökéletesek… (Mt 5,48) Legyetek irgalmasok, (Lk 6,36) mint Atyátok is…”. „Boldogok a békességben élők, mert Isten Fiainak fogják majd őket hívni” (Mt 5,9).

Az Úr imádsága része minden Liturgiának. A Miatyánk minden imádság szabálya. Az Egyház minden szentség kiszolgáltatásakor és minden szertartás végzése során elimádkozza. Tertulliánusz rövidített Evangéliumnak nevezi és ezt mondja: „Amilyen rövid a szavak tekintetében annyira bőséges gondolatokban”.

A Miatyánk eléneklése után, a pap, dicsérve a Háromságban imádott Istent, az Ő uralmát és királyságát, énekleve mondja: „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, Atya és Fiú és Szentlélek…”. Ennek az értelme az, hogy a Miatyánkban kérve az Atya gazdag kegyelmét, méltó imádást adva a Szentháromságnak, megerősödünk abban a reménységben, hogy az Atya megadja nekünk a kért dolgokat. Mindez hatalmában van ezeknek megadása az Ő dicsőségére szolgál. Ez a doxológia rövidebb formájában az evangéliumok egyes régi kézirataiban is benne vannak. A más vallásúak mindig ebben a formában imádkozzák. Valószínűleg liturgikus használat miatt kerülhettek be a régi szentírási szövegekbe.

A doxológia mai formáját mindig hozzáfűzik az Úr imájához. Csak a főpap, vagy áldozópap mondhatja. „Ámen” – válaszolja rá a nép.

„Békesség mindnyájatoknak!” – adja áldását a pap. „És a te lelkednek!” – kívánja a papnak a nép.

A diakónus most arra szólít fel, hogy, az előbb Atyánknak nevezve Istent, most mint Urat ismerjük el. Mutassuk ki Előtte szolgai állapotunkat: „Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!” „Néked Uram!” – hajtják meg fejüket a hívek Isten előtt. Ő egyszülött Fiának vére által megváltott minket. Így a teremtés és megváltás címén kétszeres szolgákká tett, ugyanakkor saját fiaivá is fogadott minket.

Isten szolgái vagyunk. A Bibliában az „Isten szolgája” cím nagy kitüntetést és megtiszteltetést jelentett. Isten maga adta ezt a címet egyes választott emberinek: Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, Mózesnek, és még másoknak. Külön helyet foglalt el Izaiás jövendöléseinek könyvében egy néven meg nem nevezett személy. Ő volt Isten szenvedő szolgája. Szent Máté az Újszövetségben Izaiás jövendölését Isten szenvedő szolgájáról Jézusra vonatkoztatja (vö. Mt 12,18).

Jézus az emberekről az tanítja, hogy szolgálatra hívta őket Isten. Az ember uralkodási vágyával kapcsolatban ezt mondta: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a cselédetek…” (Mt 20,27).

A templomban jelenlevők fejük meghajtásával fejezik ki Isten előtt szolgai voltukat. Tehát Isten szolgái vagyunk, s ezt a gondolatot Egyházunk állandóan emlékezetünkbe idézi. Akár élő akár meghalt híveiért imádkozik, mindig úgy ajánlja őket Isten irgalmába, mint Isten szolgáit és szolgálóit. A hívek elnyújtott „Néked Uram” válasza alatt a pap is lehajtott fejjel, csendesen imádkozik. Hálát ad Istennek a teremtésért. Kéri Istentől, hogy tekintsen a fejüket Előtte meghajtó hívekre. Az oltárasztalon levő Szent Adományokat fordítsa minden rászorulónak saját szükségletére. Mindezeket az énekelt fennhangban: „az egyszülött Fiú irgalma, kegyelme és emberszeretete által” kéri.

A diakónus ezalatt orárionjával  kereszt alakban átövezi magát. Így nem lesz akadálya a pap mellett az áldoztatásnál. A szeráfokhoz hasonlóan, akik tiszteletből eltakarják arcukat, így fejezi ki tiszteletét a Szent Adományok előtt.

A doxológia után a pap újra csendesen imádkozik. Segítségül hívja a mindenütt jelenlevő Krisztust, hogy jöjjön el és adja át magát papjai által a Benne részesülőknek. Háromszor elmondja a vámszedő fohászát: „Isten, légy irgalmas nekem bűnösnek”. Aztán elfüggönyözi a bezárt királyi ajtót.

Mihelyt a diakónus látja, hogy a pap kinyújtja kezét, hogy megfogja a Szent Kenyeret, fennhangon mondja:  „Figyelmezzünk!” A pap kezébe veszi a Szent Bárányt, két ujjával kissé felemeli a diszkosz fölött, fennhangon mondva: „Szentség a szenteknek!”

Szentség van a pap kezében.  A „szentség” fogalmát, jelentését nem tudjuk a Bibliából meghatározni. Az újszövetségi Egyház határozta meg azt a fogalmat, amit ma szentségnek nevezünk. Szentség az, ami Jézus Krisztust, vagy az Ő kegyelmeit, vagy Ő életét közli az emberekkel. Hét ilyen szentséget ismerünk köztük van Jézus Testének és Vérének szentsége: az Eucharisztia.

Szentség van a pap kezében, sőt: a Legszentebb. A Szent Kenyér színében Isten Fiát tartja a pap kezében.

A szentséget a pap a szenteknek kínálja. A felhívás érthető, a Szentségből csak a szentek részesülhetnek. Mivel tudjuk, hogy a Szentség Krisztus Teste és Vére, ezért az Egyház csak az arra felkészülteknek adhatja. Szent Pál figyelmeztet: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, és csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik a nélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,28 kk.).

Kik a szentek? Ne feltétlenül azokra az emberekre gondoljunk, akik szentül eltöltött földi élet befejeztével már nincsenek közöttünk. Most elsősorban a velünk és köztünk levő emberek jöhetnek számításba.

Kik a szentek? – kérdezzük újra. Az Újszövetség szenteknek nevezte először a jeruzsálemi kis közösség tagjait. Aztán a Júdeában levők is ezt az elnevezést kapták. Szent Péter apostol a keresztény népet Jézus vérén megváltott szent nemzetnek nevezi (vö. 1Pét 2,9). Szentek tehát a mai keresztények is. Vannak, akik buzgóságukból nagy tökéletességre jutottak. Mások még törekednek rá. Szentek a keresztények, mivel kapcsolatban vannak a Legszentebbel: Krisztussal.  

Szent János életének vége felé keletkezett az a keresztény irat, amit „A tizenkét apostol tanítása”-nak, Didakhénak neveznek. Ebben olvasható egy rövid felszólítás a Szentség vételére: „Aki szent, az közeledjék, aki nem az, tartson bűnbánatot!” A keresztény Egyház ma is ezt tanítja. Aki Krisztussal, a Fővel kapcsolatban van, az közeledjék, részesüljön a Szentségből. Aki nem szent, tehát bűnei következtében elszakadt Tőle, az tartson bűnbánatot és részesüljön ő is a Szent Titkokból.

A pap felhívására a hívek válasza: „Egy a szent, egy az Ú Jézus Krisztus, az Atyaisten dicsőségre. Ámen”.

A diakónus, az ambonról a déli ajtón át szentélybe jön. A pap jobb kezénél állva, ezt kéri: „Törd meg Uram a Szent Kenyeret!” A pap pedig tisztelettel és figyelemmel négy részre töri. Először középen kettétöri. A XC és KA jelű rész a jobb kezében van ezt a diszkoszra teszi. A bal kezében levő IC és NI részt vízszintesen töri ketté. Az IC részt a diszkosz felső részére helyezi, a NI részt bal oldalra. Vévén a másik felet, azt is vízszintesen töri meg. Az XC részt a diszkosz aljára helyezi, a KA részt pedig jobb oldalra. Így keresztalakot mutat a Szent Bárány része.

A hívek „Egy a szent…” éneke nagyon illik ehhez a szertartáshoz. Eddig egy nagy Szent Kenyér: a Bárány volt a diszkoszon. A Bárány megtörése nem okoz valami változást Krisztus Testében? Krisztus Teste nem törik össze tagjaira. Ez a Titkos Vacsorán sem történt meg. Krisztus Testének összetörése a Liturgián sem történik meg. Miközben a pap a Szent Kenyeret megtöri, az Egyház tanítását hangoztatja e szavakkal: „Megtöretik és megosztatik az Isten Báránya, az Atyának Fia, Aki megtörhető, de meg nem osztható, Aki mindenkor eledelül szolgál és soha el nem fogyasztható, Aki a Benne részesülőket megszenteli”.

A hívek „Egy a szent…” éneke hitvallás! A megtörés ellenére sem beszélhetünk több Krisztusról csak egyről. A hangsúly az „egy”-en van. A hívek ezzel az énekkel elismerik bűnösségüket. Méltatlanságuk és alázatosságuk kifejezésére éneklik: „Egy a Szent…” csak Isten a szent.

A diakónus újra kéri a paptól: „Tedd teljessé Uram a Szent Kelyhet!” A megtört Szent Bárányból az IC részt a kehelybe bocsátva mondja: „A Szentlélek teljessége”.

A Szent Bárány megtörése és feldarabolása Krisztus Titokzatos Vacsorájának elbeszélésén alapul. Ezért minden Liturgiának egyik lényeges és szükséges mozzanata. Innen származik az eucharisztikus istentisztelet egyik legrégibb elnevezése: kenyértörés.

A pap „Megtöretik, és megosztatik…” szavaiban ellentétek alakjában halljuk az Egyház tanítását a Bárányról, Aki leöletett. Őt nem korlátozza sem az idő, sem a hely. Halljuk Teste és Vére vételének változatlanságát. A megtörésre a sokak áldozása miatt szükség van, ám a Bárány sértetlen és osztatlan marad. Az eucharisztikus áldozatbemutatásnak ez az ésszel fel nem fogható sajátossága miatt lehetséges, hogy az Isteni Liturgiát minden nap, sok oltáron, az egész világon bemutassák. Krisztus Teste mindig sértetlen marad. Az áldozásnál a híveknek nem Krisztus Teste egy részét adják, hanem az Ő egész Testét. Az egész Krisztust adják az eucharisztikus Adományok legkisebb részében is. Hogy lehet ez? Ésszel megmagyarázni nem tudjuk. Hasonlattal azonban megvilágíthatjuk. Helyezzünk el gondolatban egy sík terepen sok ezer kis tükröt. Amikor a Nap rájuk süt, mindegyik kis tükörben ugyanazt a Napot látjuk, ugyanolyan nagyságban. Sok ezer Napot látunk, pedig valójában egy Nap van. Így lehet ezt a Szentséggel kapcsolatban is megvilágítani.

Jézus Krisztus az Atyaisten dicsőségére szent. Csak Jézus, az Atya egyszülöttje dicsőítette meg Istent olyan dicsőséggel, mint ami Őt megilleti. Hogyan dicsőítette meg? Jézus Szent élete, ragyogása az Atyának vált dicsőségére.

A pap szava: „A Szentlélek teljessége” azaz a Szentlélek jelenlétének teljessége, a Bárány részének kehelybe bocsátásakor a Szentlélek kegyelmi működésére mutat rá. Ő változtatta át a kenyeret és bort. Jelen van az adományokban, és betölti őket isteni kegyelemmel.

A diakónus, ezután véve a forró vízzel telt edényt, a paphoz fordul: „Áldd meg Uram a melegséget!” A pap, megáldva a vizet, mondja: „Áldott a te Szenteid melegsége, mindig, most…”. A diakónus ezután áhítattal, kereszt alakban forró vizet önt a Szent Vérbe, ezt mondva: „A hit melegsége, a Szentlélek teljessége. Ámen”. A meleg víz jelenti a Szentlélek lejövetelét az Egyházra. Pünkösdi leszállása beteljesítette az Üdvözítő egész megváltói művét. Most pedig az áldozat bemutatása és az Ajándékok megszentelése után újra eljön azok közé, akik méltók arra, hogy ezekben részesüljenek. A Proszkomídia szertartásában a pap, mint valami táblára, úgy rajzolta a kenyérre Jézus üdvözítő művének jeleit. Ott még csak jelképileg volt szemlélhető a halálra juttatott és átszúrt Üdvözítő. Szenvedéseinek, feltámadásának velünk kapcsolatos célja a Szentlélek eljövetele volt. Ezt is valahogyan jelezni kell, s erre szolgál a Szentségbe öntött forró víz. Ez egyrészt víz, másrészt a tűznek is részese. A víz jelöli a Szentlelket, Akit Jézus élővíznek nevezett (vö. Jn 7,38). Aki tűzként jelent meg akkor, amikor a tanítványokra szállott. Amikor Krisztus minden jövendölést beteljesített, leszállt a Szentlélek. Most pedig, amikor az Adományok teljességre jutottak, a forró vizet öntjük hozzájuk. A meleg víz jelenti azt is, hogy a szentségben Krisztus éltető, meleg vére van, és nem holttesttel van dolgunk.

A meleg víz beöntése után a diakónus a pap mellé lép, és mondja: „Íme, hallhatatlan Királyunkhoz és Istenünkhöz járulok”, és a pap felé fordulva kéri: „Add át nekem uram a mi Urunk Istenünk és Üdvözítőnk Jézus Krisztusnak drága és szent Testét!” Ezután jobb tenyerét kereszt alakban a bal tenyerére helyezve, áhítattal fogadja a paptól a Szent Kenyeret. A pap, néven nevezve őt, a Szent Kenyeret tenyerére helyezi: „… felszentelt diakónusnak átadatik a mi Urunk Istenünk és Üdvözítő Jézus Krisztusnak drága, szent és legtisztább teste, bűnei bocsánatára és az örök életre”. A diakónus, meghajtva fejét a Szent Bárány előtt, az oltárasztal fölött tartja.

Ugyanezt teszi az áldozópap is. Bal kezével a Bárány részecskéit kinyújtott jobb tenyerébe teszi, mondva: „A mi Urunk… átadatik nekem… áldozópapnak, bűneim bocsánatára és az örök életre”. Ezután mindketten mondják az áldozás előtti imát: „Hiszem Uram és vallom…”, és áhítattal magukhoz veszik a Szent Kenyeret.

Aztán véve a törlőt és kelyhet, mondja: „Én Istennek méltatlan szolgája… áldozópap, részesülök…” áhítattal részesül belőle. Majd megtörölve ajkát, ezt mondja: „Íme, ez illeti ajkaimat, elvétetik gonoszságom, és bűnömtől megtisztulok”. Saját áldozása után a diakónust is hívja: „Diakónus, jöjj ide!” A diakónus mondja: „Íme, odajárulok…”, mint előbb. A pap: „Isten szolgája…”, mint előbb, és kezeiben tartva a Kelyhet, részesíti a diakónust belőle. Aztán ajkait megtörölve mondja: „Íme, ez illeti…”.

Mindkettőjük áldozása után a pap, Szent Bárány megmaradt részeit lándzsával szétvágja, és a kehelybe bocsátja. Krisztus Testének és Vérének egyesítése jelenti az Ő dicsőséges feltámadását. Ezért imádkozza a húsvéti éneket: „Látván Krisztus feltámadását...” A többi húsvéti énekeket a hívek áldoztatása után, a többi részecske kehelybe bocsátása előtt mondja a pap: „Tündökölj, tündökölj mennyei Jeruzsálem… Ó valóban nagy és legszentebb Pászka Krisztus”.

A papság áldozása alatt a hívek az áldozási verset éneklik. Görög eredeti neve: részesülési vers (kinonikon). A szláv szentkönyvek is ezt az elnevezést használják.

Áldozási versként majdnem mindig egy zsoltárverset éneklünk, úgy, mint a prokimen esetében. A verset hármas Allelujával fejezzük be. Dallama ünnepélyes és nyugodt, hogy kitartson áldozás alatt.

A legrégibb időtől fogva használt áldozási vers valószínűleg a 33. zsoltár kilencedik verse: „Ízleljétek és lássátok mily jó az Úr”. Jeruzsálemi Szent Kürillosz 1600 évvel ezelőtti írása így szól: „Aztán (a Miatyánk után) a zsoltározó hangját hallottad, aki istenien szép énekével hívott benneteket a Szent Titokban való részesedésre, mondván: Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr… akik ezt megízlelik, nem a kenyér és bor ízlelésére kaptak felszólítást, hanem Krisztus Testének és Vérének szentségi színeire”. Az áldozási vers nem mindig kapcsolódik szorosan a Szentséghez, vagy a Szentség vételéhez. Ünnepnapokon, vagy a nagy szentek napjain az ünneppel, vagy a szenttel kapcsolatosak.