Proszkomídia

A szent ruhákba öltözött pap és diakónus odalépnek a szentély északi oldalán lévő előkészületi asztalhoz. Megkezdik a Liturgiához való közelebbi előkészületet: az adományok kiválasztását és felajánlását.

Az előkészületi asztalnál az Úr szültésének ikonja látható. Egyes helyeken a szenvedésé, a sírbatételé. Mindkét esemény szorosan kapcsolódik a proszkomídia szertartásához. Az asztalon a diakónus már rendben elhelyezte a kelyhet, diszkoszt, csillagot, lándzsát, takarókat, bort, vizet.

Itt most minden tárgynak szimbolikus jelentése van. Az asztal jelképezi magát a betlehemi barlangot. A diszkosz a jászlat, amelybe az Üdvözítőt fektettek. A föléje állított csillag a menyei csillagot, amely az Ő születését hirdette. A takarók az Ő gyermeki pólyáit. A proszfora jelképezi az Istenszülőt, amelyből a pap kivágja a Bárányt (utalás a születésre), Istennek szűztől született Fiát. A tömjénező a benne levő jó illatú tömjénnel a bölcsek ajándékait és hódolatát juttatja eszünkbe.

Mivel Isten Fia azért lett emberré, Jézus azért született meg, hogy feláldozza magát a bűnökért, a proszkomídiának egy másik szimbóluma is van: ez a szenvedéssel függ össze. Az Atya Krisztus szenvedését előre látta. Ezért emberré válása és születése pillanatától elkészítette számára a szenvedések keresztjét. Egyházunk a proszkomídiában összekapcsolja az Üdvözítő születésére való megemlékezéssel az Ő szenvedéseinek, halálának, eltemetésének emlékezetét is. Miközben a pap kivágja a proszforából a Bárányt (megszületik Krisztus), közben Izaiás próféta jövendölésit említi Isten szenvedő Szolgájáról és jobboldalát átszúrja lándzsával (Iz 53). Ezt tekintetbe véve, az előkészületi asztal és tárgyai más jelentőséggel is bírnak. Az asztal jelenti az egész Golgota-hegyet. A diszkosz az Úr sírját, a lándzsa a katona lándzsáját, a takarók Krisztus síri lepleit.

A testben-lélekben megtisztult pap az előkészületi asztalnál elimádkozza a nagypénteki tropárt: „Megváltottál bennünket drága véreddel...”. Ezt követően kezébe veszi a proszforát, hogy megkezdje a Bárány titokzatos feláldozását.

A proszfora búzaliszt, tiszta víz, só és élesztő vagy kovász hozzáadásával készült kenyér. A bizánci szertartású Egyház kovászos kenyeret használ. A Liturgia kenyerét mindig a nép által felajánlott kenyerek közül választották ki. Ezek a kenyerek közhasználatú kenyerek, vagyis kovászosak voltak. Általános gyakorlat, hogy olyan proszforát használnak, amely egymással összeforrott kerek alsó és felső részből áll. Ez jelzi, hogy Jézus Krisztus személye isteni és emberi természetet birtokol. A proszfora formája kerek, tetején négyszögletű pecsét látható. A pecsét lényege a kereszt, mellette az IC XC NI KA („Jézus Krisztus győz”) betűkkel. A proszfora kör alakú, a pecsét négyszög alakú. Így egyszerre ábrázolja Krisztus Istenségét és emberségét. A kereszt azt fejezi ki, hogy Krisztus megszentelni jött a világ mind a négy táját. Egyes egyházakban, például orosz földön a Liturgiákhoz öt proszforát használnak. Más egyházakban a proszfora és a reá nyomott pecsét olyan nagy mintájú, hogy világosan kivehető rajta a három vagy öt Bárány mintája, ezért csak egyet használnak (pl. a görögök).

A proszkomídia szertartását a diakónus indítja el: „Mondj áldást Uram!” – kéri a paptól. A pap feleli „Áldott a mi Istenünk…”. A pap kezébe veszi azt a proszforát, amelyből a Bárányt kell kivágni. A pecséten a lándzsával keresztet jelez, mondva: „A mi Urunk, Istenünk és Üdvözítő Jézus Krisztus emlékezetére”. Hogyan emlékezzünk az Úrra, mit kell tennünk az Ő emlékezetére? Az Úr keresztjére, szenvedésére és halálára kell emlékeznünk. Szent Páltól tudjuk ezt. A korintusiakhoz írt levelében, elmondva az Úr szavát: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, majd hozzáfűzte: „Valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e kelyhet, az Ő halálát hirdetitek” (I. Kor 11,26). Jézus is így szólt e szentség alapításakor: „Ez az én testem, ez az én vérem”, és nem a csodáit emlegette, hanem szenvedését és halálát: „amely értetek megtöretik, amely értetek kiontatik”. Krisztus szenvedése és halála nélkül nem lenne üdvösségünk.

Mivel tehát ilyen módon kell az Úrra emlékeznünk, a pap, a proszforán nyomban elvégzi a kereszthalált jelentő dolgokat. A lándzsával kivágja a proszforából a pecsétet. Közben Izaiás jövendöléseit idézi: a pecsét jobb oldalát metszve: „Mint a juh leöletésre vitetik”, a bal oldalnál: „és megnémul, mint az ártatlan bárány nyírója előtt”, a felső részén: „megaláztatásban végződik be rajta az ítélet”, lent: „az Ő nemzedékét ki fogja elbeszélni”? A felső rész metszése közben idézett szavak az eredeti görög szerint így hangzanak: „Alázatosságával oldatott fel az Ő ítélete”.

A diakónus eddig arra fordította figyelmét: mit tesz a pap, az egyes cselekményeknél csendesen ezt mondva: „Könyörögjünk az Úrhoz!” Most így szól hozzá: „Vágd ki Uram!”, és a pap a lándzsával kiemeli a proszforából a négyszögletű bárányt, s közben folytatja a jövendölést: „Mert kivágatik az élők földjéből” (a görög szerint: „mert kiemeltetik élete a földről”). A kivágott részt pecséttel lefelé ráteszi a diszkoszra. Megszületett a szűztől Krisztus, a jászolban fekszik, hogy áldozattá váljon. A diakónus újra kéri a papot: „Áldozd fel uram!” A pap a lándzsával kereszt alakban (széltében és hosszában) mélyen belevág a kenyérbe, ezt mondva: „Feláldoztatik az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit, a világ élete és üdvösségéért”. A Bárány most már az embereket üdvözíteni akaró Jézust ábrázolja, Aki eljött a bűnösöket üdvözíteni. A diakónus ismét szól: „Szúrd át uram!” A pap visszafordítja a Bárányt, pecséttel, fölfelé, annak IC részét átszúrja, az evangélista szavait említve: „Egy a vitézek közül megnyitá oldalát, és legottan vér jöve ki és víz” (Jn 19,34). Eközben a diakónus bort és egy kevés vizet önt a kehelybe, majd a pap áldását kéri erre is. A Jézus oldalából kifolyó vérre és vízre emlékeztet ez. A bizánci szertartású egyház szabályai szerint ennek piros szőlőbornak kellene lennie. Ez juttatja a legjobban eszünkbe az Üdvözítő szent vérét.

Istennek ajánlva, és Neki áldozatul hozva a kenyeret és bort, feltehetjük a kérdést: Miért éppen kenyér és bor? Az Ószövetségben állatokat, terményeket és más áldozatokat hoztak Istennek. A legkézenfekvőbb felelet ez: Jézus is így tett a Titkos Vacsorán. Mi sem tehetünk másképp.

Másik feleletünk: Kenyeret és bort áldozva fel Istennek, életünk zsengéjét áldozzuk oda Neki. Ezek emberi táplálékok. Ezek a testi életnek alkotórészei. Sőt, a táplálék jele az életnek is. „Együtt ettünk és ittunk Vele” (Ap Csel 10,41), mondták az apostolok a feltámadt Krisztusról. Ezzel igazolták, hogy őt életben látták. Jézus is amikor halottat támasztott fel, azt parancsolta, hogy adjanak neki enni. Ezzel bizonyította be életét mások előtt. Aki ugyanis eszik, az él. A kenyér és bor kifejezetten emberi táplálék. Csak az ember sajátossága az, hogy kenyeret készít az étkezéshez és bort az iváshoz.

Újabb feleletünk: Isten a kenyérért és a borért, azaz: életünkért az örök életet adja cserébe. A földi kenyérért mennyei Kenyeret, a földi italért az örök élet Kelyhét nyújtja. A mulandó élet anyagainak felajánlásáért az örökkévaló életet adja cserébe nekünk. Az adomány és viszonzás hasonlítanak egymáshoz, mert Isten az életéért életet ad. Így a kegyelem viszonzásnak is látszik.

A pap ezután a felajánlott proszforákból még kivág, elkülönít részecskéket. Már nem ugyanazt mondja és teszi, mint kezdetben, amikor az Úr halálát hirdette.

Kezébe veszi a második proszforát, és kivág belőle egy részt: „A mi legáldottabb királynénk az Istenszülő mindenkor Szűz Mária tiszteletére és emlékére”. Ezt a részt a diszkoszra, a Bárány jobb oldalára helyezi a zsoltáros szavainak kíséretében: „A királyné jobbod felől áll aranyos ruházatban, körülvéve sokszínű ékességgel”(LXX: Zsolt 44,10).

Ezután a harmadik proszforát veszi kézbe, és abból kilenc részecskét vág ki. Három sort rak ki a részecskékből, minden sorba hármat. Eközben az Úr keresztelőjének nevét említi, majd a prófétákat, az apostolokat, Egyházunk szent atyáit és egyetemes tanítóit, a vértanúkat, a szent vezeklő atyákat és anyákat, a csodatevő ingyenes orvosokat, az istenősöket: Joákimot és Annát, velük együtt az aznapon ünnepelt szenteket, végül a Szent Liturgia szerzőit, Aranyszájú Szent Jánost illetve Nagy Szent Bazilt. Mindegyik említésnél egy részecskét helyez el a Bárány másik oldalára. Íme, itt van Jézus körül szentjeinek egész serege. Életükben vágyódtak Utána és szerették Őt. Így minden Liturgián a közelében lehetnek. A szentekről való megemlékezés után a pap a földön élőkről emlékezik meg. Kezébe veszi a negyedik proszforát, részecskéket vág ki belőle az Egyház kormányzóiért: főpapokért, papokért, aztán minden igazhitű keresztényért és mindazokért, akikről külön meg kívánt emlékezni. Ezek után az utolsó proszforából vág ki részecskéket az elhunytakért: a meghalt főpapokért, uralkodókért, és végül a feltámadás és örök élet reményében elhunyt minden igazhitű keresztényért.

Az élők és holtak emlékére kivágott részecskéket a Bárány alá helyezi a pap, két sorban. Az élők mellé, vagy a két sor alá saját magáért is helyez egy részecskét. Ily módon a Bárány, Krisztus köré összegyűlik egész Egyháza: a mennyben diadalmaskodó és célját elért szentek, az idelent küzdő, örök életet váró emberek Egyháza. Az Emberfia megjelenik az emberek között, akikért testet öltött és emberré lett.

Más magyarázat szerint még láthatunk valamit ebben az elrendezésben: ott láthatjuk a Golgota hegyén értünk meghalt Krisztust a Bárány alakjában. Körülötte összegyülekeztek azok a hűséges személyek, akik Őt a meghalás hegyére is elkísérték.

A pap miközben a részecskéket elhelyezi el a Bárány baloldalára, megemlíti a szentek neveit, és ezt mondja: „tiszteletére és emlékére”. Amikor pedig az élőkért és halottakért helyezi a részecskéket a Bárány alá, vagy értük ajánlja fel, vagy bűneik bocsánatáért. Mi céljuk ezeknek az említéseknek? Mindez hálaadás és könyörgés Isten felé. Hálaadás azokért a javakért, amiket megkaptunk. Hálaadás azokért a szentekért, akik már elnyerték Isten örök Országát. Könyörgés azokért, akik még a földi versenypályán futnak. Ők még itt élnek és nem tudható, hogy milyen lesz a jövő sorsuk. Könyörgés még azokért, akik ebből az életből elköltöztek, de nem teljesen biztos és jó reménységgel.

Ez az imádságnak tisztes módja is: akik Istenhez fordulunk, ne mindjárt a saját szükségletünket mondjuk el. Ne a hiányzót keressük, hanem először hálaadással emlékezzünk a kapott dolgokra. Dicsőítsük érte Istent, a legfontosabb dolgainknál is előbbre valónak tartva az Ő magasztalását.

A diakónus, jóillatú tömjént téve a tömjénezőbe, ezt kéri a paptól: „Áldd meg uram a tömjént!” A pap áldást mond rá: „Tömjént ajánlunk fel Neked…”. Ezután a pap minden gondolatát Krisztus születésének idejébe helyezi. Az ima szavaival és mozdulataival megjeleníti a múltban történt eseményeket. Véve a csillagot, a füstölgő tömjénező fölé tartja, majd szétnyitva a diszkoszra helyezi, az evangélium szavait mondva: „És eljutván a csillag megállapodék a hely fölött, hol a Gyermek vala”(Mt 2,9). Most a takarókkal a felajánlott adományokat takarja be. A diakónus mindegyiknél a pap felé mondja: „Könyörögjünk az Úrhoz! Takard be, uram!” A pap a középső takarót a tömjénező fölé emelve, majd a diszkoszra terítve mondja a 92. zsoltár szavait: „Az Úr országol, ékességbe öltözött…”. Istenre vonatkozó szavak ezek. Akik az egyszerű jászolban fekvő Gyermekben felismerték Isten Küldöttét (a bölcsek), azok hódoltak Neki. Az egyszerű gyermek egyszerű környezete, körülményei ellenére is el tudták mondani Róla, hogy: „az Úr országol, ékességbe öltözött”. Az előbb leírt módon takarja be a pap a kis takaróval a kelyhet, ezt mondva: „A te dicsőséged Krisztus elborítja az eget, és dicséreteddel teljes a föld”(Hab 3,3)! Végül, az aérionnal, a nagy takaróval takarja be mindkettőt. Közben azt kéri Istentől, hogy oltalmazzon meg bennünket és adjon nekünk békés életét.

A diakónus imádságra szólítja fel a papot: „A felajánlott tisztes ajándékokért könyörögjünk az Úrhoz!” A pap az „Isten, mi Istenünk” kezdetű imádságban arra kéri Istent, hogy fogadja el ezt a felajánlást. Emlékezzék meg mindazokról, akik az adományokat hozták, és akikért azokat felajánlották. Végül megtömjénezi a felajánlott adományokat.

A proszkomídia az elbocsátóval fejeződik be. Ezzel kifejezésre jut, hogy ez a szertartás az Isteni Liturgia kezdeti és önálló része. Az üdvösség történetének két igen fontos eseményét domborítja ki: az Úr születését és kereszthalálát, melyek által az emberiség megszabadult az örök haláltól, és bejutott a mennyországba.

A proszkomídia Jézus életéből eszünkbe juttatja azt a csendes, elrejtett harminc esztendőt, amit Jézus Názáretben töltött el. Az Atya akaratából csendes, munkás évek voltak ezek. A Gyermek növekedett korban, bölcsességben, kedvességben, engedelmességben és istenfélelemben. Kitűnik, hogy mennyre figyelembe vette Ő az Atya akaratát. A saját akaratát teljesen alárendelte Isten akaratának. Így élt harminc évig Isten Fia. Példát adott vele az embereknek a csend szeretetére, a feltűnés nélküli kötelességteljesítésre és az alázatosságra. Ami neki jó volt, az követőinek is hasznára lehet. Jézusnak ezt az elrejtett életét a proszkomídia azzal juttatja kifejezésre, hogy teljesen csendben, a bezárt és befüggönyözött királyi ajtó mellett, legtöbbször a nép részvétele nélkül végzik.

Miért van szükség erre a szertartásra? Miért nem teszik az adományokat azonnal az oltárasztalra, hogy a pap azonnal feláldozhassa azokat? Az ószövetségi áldozatoknál, amit fel akartak áldozni, azt először a templomba vitték, mint adományokat. Csak akkor lett belőlük áldozat, amikor a papok valóban az oltárra tették és feláldozták azokat. Jézus is először ajándék volt. Mint szüleinek elsőszülöttje, mint a megújult emberi nemnek zsengéje, drága ajándékként lett az Atyának szentelve. Áldozattá csak később lett, amikor az Atya dicsőségéért elszenvedte a leöletést. Ezzel a gondolattal teszi így Egyházunk is. Először drága adományként adjuk Istennek a testet és vért jelentő kenyeret és bort. Feláldozásukra később kerül sor. A felajánlással kapcsolatban jó, ha az ember szívébe vés valamit. Isten egykor elrendelte, hogy évente háromszor menjen el a kiválasztott helyre ünnepelni. „De senkinek sem szabad üres kézzel megjelenni az Úr előtt, mindenki vigyen, amit tud, aszerint, ahogy az Úr, a te Istened megáld!” – szólt a figyelmeztetés (MTörv 16,17). Aki Liturgiára megy, mindig vigyen magával valamit Istennek! Vigye hangját, hogy Istent dicsérje vele! Vigye az elmúlt hét jótetteit, önmegtagadásait, hogy Isten örökkétartó, ragyogó kincsekké változtassa azokat!

A pap a diakónussal együtt, akinek átadja a tömjénezőt, a szent oltárasztal elé áll. A diakónus megtömjénezi az oltárasztalt. Közben a mindig mindenütt jelenlevő Krisztusra gondolva mondja: „A sírban testileg, az alvilágban lélekkel, mint Isten, a Paradicsomban a gonosztevővel, a királyi székben az Atyával és a Szentlélekkel voltál Krisztus, mindeneket betöltvén, Körülírhatatlan!” Majd a tömjénezővel kilép a szentélyből, hogy jóillattal töltsön el mindent: a templomot, az érkezőket. Így köszönti azokat, akik a Liturgiára: Jézus szeretetlakomájára jönnek. A tömjénezés mindenkinek szól: hatalmasaknak és egyszerűnek egyaránt. A diakónus a szentek képeit is megtömjénezi, mintha ők is a Szent Liturgiára érkezett vendégek lennének. Ők mindnyájan Krisztusban élnek, és Vele elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. A boldog Tesszalonikai Simeon így értelmezi a tömjénezést: „A (diakónus) szentek szentjénél, és a Szent Asztalnál kezdve mindent megtömjénez előírás szerint. Nem egyszerűen füstölögteti a tömjénezőt, hanem szívéből megszentel mindent; imádságos lélekkel ajánl fel mindent Krisztusnak, hogy fent kedves legyen ez a tömjénezés, és szálljon le reánk a legszentebb Lélek kegyelme”. A tömjénáldozat az Ószövetségben is szokásos volt (Kiv 30,7 kk.). Tőle vette át a keresztény Egyház. A tömjénezéssel a mennyei egyházhoz akar hasonlítani. A Titkos Jelenések könyve szerint Teológus Szent János látomásában angyalt látott, aki az oltár előtt állt arany tömjénezővel, és sok tömjén adatott neki (Jel 8,3-4).

A diakónus, a tömjénezést végezve csendesen az 50. zsoltárt imádkozza. Bűnbánatot tart vele nemcsak a maga, de a nép nevében is. A legszentebb és legmegfelelőbb mégis az lenne, ha a tömjénezés alatt a jelenlevők a zsoltár hangos elimádkozásával vallanák meg bűneiket Isten előtt, és könyörögnének bűneik bocsánatáért. „Áldozat Istennek a kesergő lélek” – halljuk a zsoltár szavaiban. Ha semmilyen áldozat nem lenne kedves Isten előtt kedves a mi részünkről, a „töredelmes és alázatos szívet” Isten biztosan elfogadja. A Szent Áldozat bemutatására így meghoznák a jelenlevők első templomi áldozatukat.

A diakónus befejezve a tömjénezést, visszatér a szentélybe. Félreteszi a tömjénezőt és a pap mellé áll. Így mindketten az oltárasztal előtt állnak.