Részesülés a Szent Titkokban

Az egyházi rendben levők áldozása után következik a világi hívek áldozása. Az áldozás lényeges része a Liturgiának. Ez a célja a Titoknak. A kenyér és a bor átváltoztatása nem magáért az átváltoztatásért történik meg, hanem éppen a szolgálattevők és a hívek áldozása miatt. Az „áldozás” magyar elnevezés. A görög és szláv neve: „részesedés”. A Szentségben való részesülés által kapcsolat jön létre a hivő és Üdvözítő között, de maguk a hívek között is.

A diakónus széthúzza az ikonosztázion függönyét és kinyitja a királyi ajtót. Ez is a megváltásra utal, amit Krisztus feltámadása vitt végbe. Nyitva áll tehát a mennyország ajtaja. A diakónus, a pap által elkészített Szent Kelyhet kezébe véve, a királyi ajtóba lép és énekli: „Istenfélelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek!”

Isten iránti félelemmel kell a Szentséghez járulni, és azt magunkhoz venni. Ez a félelem nem megijedés Jézustól. Ez a félelem a gyermekek félelme, ami azt jelenti, nagyon vigyáznak. Ez a tisztelet félelme, mert mindig jóban akarnak lenni mennyei Atyjukkal. Félelem a Szentséggel szemben: ne vessék meg a Szentséget azok látható egyszerűsége miatt. Ismerjék el méltóságát, hogy az az örök élet forrása azok számára, akik részesülnek belőle.

Krisztus Szent Titkaihoz hittel kell járulni, és azt magunkhoz venni. Erős hitre van szükség, mert a látszat nagyon keveset mond. Egyházunk viszont Teológus Új Szent Simeon szavaival ezt tanítja a Szentség vételéről: „magát… a szeplőtelen teste… adja Ő nekünk az áldozás szentségében, és azt ízlelve magunkban birtokoljuk… az egész megtestesült Istent, és Urunkat Jézus Krisztus az Isten Fiát… Aki ül az Atyaisten jobbján, Őmaga szava szerint: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne! Bennünk lakozva nem ismerhető fel bennünk testileg valónak… hanem test nélkül van bennünk, és kimondhatatlanul egyesül a mi lényegünkkel és természetünkkel, és meggazdagít bennünket… úgy, hogy mi egy természetűek leszünk Vele, lévén test az Ő testéből és csont az Ő csontjaiból…”.

Szeretettel kell Jézushoz járulni és Őt a Szentségben magunkhoz venni. Jézust az emberek iránti nagy szeretete vitte rá arra, hogy ilyen közel kerüljön hozzánk. Jézus jó pásztornak nevezte magát, Aki vezeti lelki nyáját. Jézus még ettől többet is tesz. „Az életben melyik pásztor az, aki saját testével és vérével táplálja bárányait”? – kérdezi Aranyszájú Szent János. Jézus szeretetének úgy tudunk megfelelni, ha mi is szeretetből megyünk Felé. Szeretetből jöjjünk, hogy Jézus és a mi szeretetünk örökké tartó legyen Isten örök Országában.

„Közeledjetek!” – hangzik a diakónus felhívása. Az Evangéliumban háromszor olvassuk Jézusnak hasonló értelmű felszólítását. Az első kifejezetten az apostoloknak szól. A második felszólítás mindenkié: „Jöjjetek hozzám mindnyájan akik, fáradoztok és terhelve vagytok, én megnyugtatlak titeket” (Mt 11,28). Jézus hívja vele az élet bajai által megpróbált embereket. Nem veszi el bajaikat egészen. Ő lesz számukra az erő, a vigasztalás, a reménység. A legnagyobbal: Sajátmagával nyugtatja meg lelkünket, teszi elviselhetővé sorsunkat.

„Közeledjetek!” – szól a felhívás. Azoknak tehát, akik a Szentségből részesülni akarnak, közelebb kell jönni. Hogyan áldoztatta meg Jézus az apostolokat? A Szentírás nem közli pontosan. A húsvéti vacsora alatt az akkori szokás szerint alacsony asztal körül bal kezükön, könyökükön támaszkodva étkeztek. A Szentséget vagy ilyen állapotban, vagy állva vették magukhoz. Az őskeresztének áldozásáról Jeruzsálemi Szent Kürillosz ezeket írja: „Amikor odamész… bal tenyeredet tartsd, mint trónust a jobb alá… és tenyered mélyére vedd Krisztus testét, mondván: Ámen. Aztán vigyázatosan szenteld meg szemedet, a szent testet hozzáérintve, és vedd azt magadhoz, szorgosan ügyelve, hogy semmi belőle le ne hulljon… Miután pedig az áldozásban magadhoz vetted Krisztus testét, járulj a szent vér kelyhéhez…imádatod és hódolatod kifejezésével állva Ámen-t mondasz és Krisztus szent vérét is magadhoz véve megáldozol. És amíg ajkadon érzed nyomát, kezeddel hozzáérsz, és vele megszenteled szemedet, homlokodat, többi érzékszerveidet”. Természetesen, ezt csak állva lehetett megtenni.

A hívek a diakónus felszólítására ezt válaszolják: „Áldott, aki az Úr nevében jön, Isten az Úr ki megjelent nekünk!” Ezután a királyi ajtóhoz járulnak. Mellükön keresztbe tett kézzel, ajkaikat megnyitva fogadják a Szent Titkokat.

A királyi ajtóban, a Szentségben a feltámadt Jézus jelenik meg közöttünk és hiv. Mi pedig örömmel fogadjuk: „Áldott, Aki az Úr nevében…”. A 117. zsoltár szavaival fogadták és üdvözölték Jézust az ünneplő emberek Jeruzsálem utcáin. Áldottnak nevezték. Észrevették és értékelték Benne azt az embert, Akiben Isten feltűnő jelekkel és csodákkal nyilatkoztatta ki hatalmát és jóságát.

A feltámadt Jézus a Szentségben, az Úr nevében jön hozzánk. Isten nevében, az Atya megbízásából jön. A bűnnel elveszített örök életbe akar visszahelyezni bennünket Szentsége által. Azért adja nekünk testét és vérét, hogy eltöltsön bennünket az igazi élettel. Az Ő életén már nem uralkodhat a halál. Akik Belőle részesülnek, azok Vele együtt a halhatatlanságban is részesülnek. Az örök életre támadnak fel, majd eljutnak az Általa készített örök lakásokba, és elveszik életük örök jutalmát.

„Isten az Úr és megjelent nekünk!” – énekeljük tovább Jézus dicsőítésére. Ez a vers elvezet bennünket Isten emberszeretetének mélységébe. „Az Ige testté lett és köztünk lakozott!” – írja Szent János (Jn 1,14). A görög kifejezés szerint: „köztünk vert sátrat”. Nemcsak hírvivője, küldönce akart lenni az embernek Istentől. Ő beleilleszkedett abba a világba, abba a közösségbe, amely akkor létezett. Életével megszentelt minden életkort a gyermekkortól a halálig. Ezzel juttatja eszünkbe, hogy az ember mindig, mindenütt járhat az üdvösségre vezető úton. Az emberek iránti törődő szeretetből megígérte és megvalósította, hogy köztünk legyen a világ végéig.

A Szent Titokhoz a királyi ajtó elé járuló hívek elmondják a „Hiszem Uram és vallom…” kezdetű áldozás előtt imádságot. Ez az ima hitvallással kezdődik. Szívemmel hiszem, számmal megvallom és hirdetem, hogy Krisztus az élő Isten Fia. Szent Péter mennyekből kapott hitvallását erősítjük vele (vö. Mt 16,17). Jézus a bűnösök üdvözítésére jött a világba, akik között én vagyok az első. Ezt szent Pál írta le, elismerve benne méltatlanságát (vö. 1Tim 1,15). Ez az első mondat kifejezi a kezdeti Egyház hitét Jézusról. „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó” volt az ősegyház tömör hitvallása az istenember Jézusról.

Az imádság végén egy másik hitvallást is találunk. Szívemmel hiszem, számmal megvallom és hirdetem, hogy az, amit most magamhoz venni készülök, Krisztus valóságos és legtisztább Teste, valóságos és elevenítő Vére. Súlyos állítások ezek. Mintha Aranyszájú szent János, az imádság szerzője előre látta volna azt a sok tévtanítást, ami azóta is a szentséggel kapcsolatban előfordult. Egyesek tagadták, hogy Jézus egyáltalán ott van a szent színekben. Mások azt tanították, hogy az istentiszteletben szereplő kenyér és bor csak emlékeztető. Pedig Jézus a Titkos Vacsorán világosan megmondta: „Ez az én testem, ez az én vérem!”

Az imádság más részeiben alázatos kérésünk van benne: „A te Titkos Vacsorádnak részesévé fogadj ma engem Isten Fia… Ne váljék ítéletemre vagy kárhozatomra Szent titkaidban való részesülésem!” A szamariai asszony az örök élet vizét kérte Jézustól (vö. Jn 4,15). A kafarnaumi zsidók az örök élet kenyerét kérték Tőle (vö. Jn 6,34). Egyikőjük sem fogta fel pontosan, mit kér. Mi viszont tudjuk, mit akarunk magunkhoz venni: a legnagyobbat: magát Jézust. Tudatában vagyunk Szent Pál szavainak is, hogy az ember saját kárhozatára is részesülhet a Szentségből (vö. 1Kor 11,29). Ezért kérjük Jézustól a testi-lelki gyógyulást és nem az elitélést.

Az áldozás előtti imával kinyilvánítjuk tiszta szándékunkat: „nem mondom ki ellenségeidnek a Titkot…”. A keresztény Egyház az Eucharisztia Szentségét századokon keresztül nagy titokban tartotta. Ennek maradványa a királyi ajtó zárása, sőt elfüggönyözése. A Liturgia áldozati részéről a hitjelölteknek távozniuk kellett. Csak a megkereszteltek maradhattak. Akadtak olyan keresztények, akik megtagadva hitüket, kiszolgáltatták a pogányoknak Krisztus Szentségeit. Mi nem vagyunk ilyenek, állítjuk magunkról. Júdás áruló csókját a világ végezetéig emlegetni fogják az Egyházban. Nála a szeretet jele az árulás jele lett. Mi ilyen árulók sem vagyunk, mondjuk alázatosan magunkról.

Hitünk megvallása, alázatos kérésünk és tiszta szándékunk kinyilvánítása mellé Jézus elé tárjuk bűnbánatunkat: Mint a kereszten Melletted függő jobboldali gonosztevő kérlek: emlékezzél meg rólam, gondolj rám, jussak eszedbe Uram, ha eljössz Országodba! A gonosztevő imádságát háromszor mondjuk el. Bűnbánatos kérésünket az Atya és Fiú és Szentlélek felé küldjük. Mindegyik isteni személy ellen vétkeztünk és vétkezünk. A megbocsátó megemlékezésre mindegyikük részéről rászorulunk. Ismerjük Jézus válaszát: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!” Nem kellett tehát megvárnia a világ végét Krisztus második eljövetelét. Bűneit Jézus még aznap megbocsátotta. Lelkét tisztára mosta és bevitte magával az örök boldogság Paradicsomába. Egyes szent könyvekben itt a következő kéréseket olvashatjuk: „Azért kérlek Téged, könyörülj rajtam, és bocsásd meg szándékos és akaratlan vétkemet, amelyeket szóval vagy tettel, tudva vagy nem tudva elkövettem. Isten, légy irgalmas hozzám bűnöshöz! Isten, tisztíts meg bűneimtől és könyörülj rajtam! Számtalanszor vétkeztem, Uram, bocsáss meg nekem!”

Az imádság elmondása után történik meg a Szent Titokból való részesülés. Az áldozás először is szent szertartás. A hívek egyenkint a pap elé járulnak. Nyugodtan viselkednek, karjukat mellükön keresztbe helyezik. Így utánozzák a hatszárnyú szeráfokat. Szájukat kinyitják és úgy veszik a Szentséget. A pap a Szent Kehelyből kanálka segítségével adja a Szentséget. Közben figyelmezteti az áldozót a nagy kitüntetésre: „Isten szolgája részesül az Úristennek, a mi Üdvözítő Jézus Krisztusunknak, drága legszentebb, legtisztább testében és vérében bűnei bocsánatára és az örök életre”.

A kanálka emlékeztet arra a fogóra, amelyet Izaiás próféta látott látomásában. A próféta megrémült attól, hogy a mennyei istentiszteletet látta. Úgy érezte, hogy vége van, mert tisztátalan embernek tartotta magát. Akkor egy szeráf az oltárról fogóval izzó parazsat vett, odarepült a prófétához, megérintette ajkait és így szólt: „Íme, ez illeti, érinti ajkaidat, elvétetik gonoszságod, és bűnödtől megtisztíttatik” (Iz 6,5). A pap a kanálban ugyanazt a szellemi parazsat: Krisztust tartja. Ő megbocsátja az ember gonoszságait és bűneit. A pap is az angyal fent idézett szavait mondja az áldozóknak.

Másodszor a Krisztus Szentségeiből való részesedés táplálkozást jelent. A szent táplálkozás végigkísér az ember vallásos életét. Isten az ószövetségi békeáldozatoknál az áldozati állatok húsával „vendégelte” meg népét. Az Újszövetség áldozatában mennyekből kapunk isteni táplálékot. A táplálék: test és vér, Isten emberré lett Fiának teste és vére. Nem embervér és emberhús. Elrejtett, de valóságos test és vér Halhatatlan eledel. A feltámadt Jézus felett már nincs hatalma a halálnak. Ez az eledel felülmúl minden emberi képzeletet. Először Jézus áldozatul adta magát az emberekért. Aztán feltámadt, hogy Sajátmagát adja eledelül megváltott népének. Krisztus teste bár táplálék, táplálkozunk vele, nem emésztődik fel, nem kisebbedik, nem fogy el. Amikor valaki részesül a Szentségből, bezárja ajkait és átadva helyét a következőnek, áhítattal az előbbi helyére megy vissza. Van olyan szokás, hogy áldozás után még megcsókolja a Szent Kehely talpát. Mintha az Üdvözítő oldalát csókolná meg, amelyből vér és víz folyt ki üdvösségünkért.

Krisztus Titokzatos Vacsoráján minden apostol megáldozott. Az apostolok Egyházában is ezt gyakorolták. Később, a hívek számára növekedésével a buzgóság is megcsappant. Áldozni gyakran kell. Azért, mert az ember így jobban kapcsolódik az Üdvözítő szenvedéseihez, halálához, feltámadásához, és a síron túli élethez. A Szent Titokból nagy lelki hasznok származnak. „Amikor Krisztus Testében és Vérében részesedünk, – mondja Damaszkuszi Szent János – akkor Krisztus feltámad bennünk, és magával együtt eleveníti meg minket”. Nisszai Szent Gergely szerint: „Az áldozás szentségében Krisztus – teste osztásában – önmagát hinti szét minden hívőbe,…egyesül a hívők testével, hogy a halhatatlannal egyesülve romolhatatlan legyen az ember” (Nagy kateketikus beszéd 37.). Hogy a Szent Titkok az áldozók lelkére milyen hatást tesznek az megfoghatatlan titok. Szent atyáink Jézus szavai alapján azt a merésznek hangzó kijelentést teszik, hogy az ember „átistenül”. Jeruzsálemi Szent Kürillosz írja: „A kenyér alakjában adja neked testét, hogy testének és vérének vétele által egy test és egy vér legyél Vele. Így leszünk mi Krisztus-hordozók, hogy testét és vérét tagjainkkal közli”. Hasonlóan nyilatkozik Alexandriai Szent Kürillosz is: „Ha a vasat a tűzbe teszik, a tűz ereje a vasat egészen átjárja, és bár természeténél fogva vas, mégis a tűznek erejét mutatja ki. Ha tehát mi Krisztusnak, a Megváltónak testét esszük mindnyájan, és az Ő legszentebb vérét isszuk, bennünk van az élet, hogy általa Krisztussal egyek legyünk és Vele egyek maradjunk, és Ő bennünk legyen”. Jeruzsálemi Szent Kürillosz, előbbi szavaihoz még ezt fűzi hozzá: „így leszünk Krisztus hordozók… így leszünk Szent Péter szavai szerint: az isteni természetnek részesei” (2Pét 1,4).

Hogy a Szent Titokban való részesülés milyen hatást gyakorol az emberre, azt érezhetően is lehet tapasztalni. Az áldozás táplálja, lelkesíti az ember értelmét, szívbelileg meggazdagítja őt, kiváltja az irgalmasságot, együttérzést embertársai iránt, az akaratot a jámborság, háládatosság és szeretet tetteire indítja. A bennünk lakozó isteni kegyelem erejével ébresztget a lelki életre, felvilágosítva, megszentelve, megtisztítva, megújítva egész természetünket.

Az áldozásban a Liturgia kezdetén felajánlott kenyerünket és borunkat kicserélve kapjuk vissza. Földi éltünk táplálékát mennyei táplálékká változtatta Isten jósága. Földi életünkért örök életet kíván nekünk adni.

„Isten erőt ad az Ő népének és megáldja az Úr az Ő népét békességben”. Ezt olvassuk a 28. Zsoltárban. Ez az isteni ígéret minden Liturgián megvalósul. Isten erőt ad saját jelenlétéből, a közös imádságok mondásából, a szent tanításokból. Erőt ad főleg a Szent Titkok vételéből. Az áldás is megvalósul a Liturgián. A pap, Isten áldását kívánva többször a jelenlevők felé fordul és a kereszt jelével megáldja őket. A hívek áldozása után a pap a megmaradt Szentséget az oltárra helyezi majd a királyi ajtóban a kereszt jelével megáldja Vele a népet: „Üdvözítsd Isten a te népedet és áldd meg örökségedet!”

Isten népe! Majd kétezer éven keresztül egy kis létszámú nép hordozta büszkén ezt az elnevezést. Később hűtlenségük bűnei miatt nagy büntetésekben részesültek. Isten kilátásba helyezte, hogy új népet készít Magának. A jövendölések új szövetségről is szólnak.

Az új szövetséget Jézus kötötte. Az új népbe pedig a világ minden népe beletartozik. Szent János szerint Jézus nemcsak a zsidó nemzetért halt meg, hanem: „hogy egységbe gyűjtse Isten valamennyi szétszórt fiát” (Jn 11,52).

Isten öröksége: ez a kifejezés is az Ószövetséghez visz bennünket. Mózes arra kérte Istent, hogy vonuljon népével az Ígéret földjére, és: „… fogadj el minket örökségedül” (Kiv 34,9). A 2. Zsoltár versei előre hirdetik, hogy Isten majd valakinek átadja a világot örökségbe. Szent Pál azt tanítja, hogy az Atya Jézust a mindenség örökösévé tette (vö. Zsid 1,2 kk.). Jézus öröksége mi, megváltott emberek vagyunk. Joga van hozzánk a teremtés címén. Joga van, mert meghalt, hogy megtisztítson bűneinktől. Ezt a jogot minden vasárnap így ismerjük el: „Te vagy a mi Istenünk, kívüled más Istent nem ismerünk, a Te nevedről vagyunk elnevezve…”.

„Üdvözítsd… áldd meg…!” Mit kíván a pap? Testi-lelki oltalmat. Szabadulást a testi, de főleg a lelki veszélyben, kegyelmet, Isten nagylelkűségének gazdagságát.

Isten népéhez tartozunk, figyeljünk hát Isten parancsaira. Főleg az újszövetségi főparancsra: a szeretet parancsára. Ennek megtartásával fejezzük ki ragaszkodásunkat Jézushoz. Ezzel mutatjuk meg, hogy Isten népéhez tartozunk. Jézusnak van és lehet egy panasza: „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek meg, amit mondok”? (Lk 6,46) Jézus egy asszonynak, aki boldognak mondta a Jézust méhében hordozó és tápláló anyát, így válaszolt: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják Isten szavát és hűségesek is maradnak hozzá” (Lk 11,28).

A hívek a pap áldását a szeretet szellemében jókívánságukkal viszonozzák: „sok esztendőre Uram!” – mondják az éltetés szövegét a papra. Az áldás tehát áldás a válasz. Isten népe áldást mond Isten felszentelt szolgájára. Ha figyeljük, ez egy csonka mondat. Kiegészítésre szorul. Gondolatban kiegészítjük azzal, hogy a Liturgiát jelenleg végző papra kérjük Isten áldását. Kiegészíthetjük a helységre vonatkozóan, hogy Isten mindig juttasson számukra égbe vezető utat mutató papot. Gondolhatunk a világegyházra is. Jézus szava most is érvényes: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,37).

A pap éltetése után következik az a rövid pünkösdi sztichira, amivel összefoglaljuk a liturgián történteket: „Láttuk az igazi világosságot…!” Van hamis világosság is? Szent Pál a hamis tanítókkal kapcsolatban ilyen kijelentést tesz: „… a sátán is a világosság angyalának tetteti magát…” (2Kor 11,14). Ennek ellenkezője Krisztus, az igazi Világosság. Ő is így nevezte magát: „Én vagyok a világ Világossága. Aki követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet Világossága” (Jn 8,12). Lelki szemeinkkel a Liturgián láttuk Őt. A kis körmenetnél, mint az Isten Bölcsességét. A nagy körmenetnél, mint az Atya iránti engedelmességből Jeruzsálembe menő Megváltót.

„Vettük a mennyei Szentlelket”. Jézus beszélt a Szentlélek működéséről: „A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26). A Szentlélek ezt minden Liturgián megteszi. A Biblia az Ő szent munkája. Az abból szóló tanítás is neki köszönhető. De másképpen is vettük a Szentlelket. Neki köszönhetjük azt, hogy a kenyér és bor Krisztus szentségeivé változtak, és mi azokból részesülhettünk.

„Megtaláltuk az igaz hitet…”. Hamis hit is van? Az apostol a tévtanítókról így ír: „… némelyek elpártoltak a hittől, megtévesztő szellemekre és sátáni tanításra hallgatnak…” (1Tim 4,1). Ez a tanítás a hamis hit. Ennek ellentéte: Jézus tanítása az igazi hit. Annyira igaz, hogy az igaz hitet valló embernek, hite örök életet ad. „Aki hisz bennem, annak örök élete van”. – mondta Jézus (Jn 6,47). Ezt az igaz hitet hallottuk és megismertük a Liturgián. Pl. Jézus tanításán és a Hitvalláson keresztül. Ha figyelmesen hallgattuk, megismertük az Atyának és Fiúnak és Szentlélek-Istennek életét és művét. Mint az igaz hit birtokosai mehetünk haza.

„Imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot!” Ez a mi jó feltételünk és elhatározásunk a jövőre nézve. Oszthatatlan, mert mindegyik Személye igaz Isten. Oszthatatlan, mert az emberrel kapcsolatban teljesen egyet akartak: hogy szent, és Isten gyermeke legyen. Egyet akartak és összefogtak abban, hogy az ember üdvözüljön, azaz megmeneküljön az örök haláltól. Imádjuk mindhárom isteni Személyt, és elismerjük őket üdvözítő Istenünknek.

A sztichira szavain keresztül belehelyezkedünk az első Pünkösd eseményeibe. Az Úr Testének és Vérének vétele által végbement üdvözítés egész művének titokzatos szemlélőivé lettünk.

Húsvét reggelén, feltámadása után Jézus egy rövid üzenetet küldött Mária Magdolnával apostolainak: „Felmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 21,17). Jézus kezdettől fogva tudta azt, amit a Titkos Vacsora után így mondott el: „Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot és visszatérek az Atyához” (Jn 16,28). A Szent Liturgia Jézus életét is röviden megjeleníti. Jézus mennybemenetelét így élhetjük át benn. Áldás után, a pap visszatérve az oltárasztalhoz, megtömjénezi a Szentséget. A hívek ezalatt a pünkösdi sztichira: „Láttuk az igazi világosságot…” éneklésével foglalják össze a Liturgián történteket. A pap, az 56. zsoltár szavait háromszor elmondva az oltárasztalon levő Szentség előtt, szinte „kéri” Jézust a mennybemenetelre: „Emelkedjél föl az egekbe Isten és a te dicsőséged az egész földön!” Ezután a Szentséggel az antimenzion fölött, a kereszt jelét megtéve, csendben mondja: „Áldott a mi Istenünk!” Majd a jelenlevők felé fordulva, a királyi ajtóban fejezi be: „Öröktől fogva most és mindenkor és örökkön-örökké!” A csendesen elmondott papi áldás: „Áldott a mi Istenünk” befejezése a hívek énekének: „Imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot…”. A hangos szavak, a királyi ajtóban pillanatnyi mozdulatlanság, majd a pap hangos szava és az áldás a Szentséggel kifejezik Jézus szándékát, hogy örökké velünk marad a világ végezetéig. Az áldás gesztusa az Urat utánozza, aki megáldva tanítványait, áldás közben az égbe emelkedett. A pap eltávozik a királyi ajtóból. A Szentséget az előkészületi asztalra viszi. Az asztal már nem a betlehemi barlangot jelképezi, amelyben megszületett Jézus, hanem dicsőségének helyét, ahová a Fiú az Atya kebelére visszaérkezett.

Krisztus minden üdvgondozást beteljesített értünk. Tanított, táplált feláldozta magát miden emberért, azután visszatért a mennybe. Az apostolokat bizonyos értelemben magukra hagyta, hogy önállóan folytassák azt, amit Ő megkezdett. Így van ez most is. A Szent Liturgián szent tanításokban részesülünk, Szent Titokkal táplálkoztunk. Most már követni kell az apostolok életmódját. Ők, a mennybemenetel hegyéről visszatértek Jeruzsálembe és megszokott munkájukat folytatták tovább. Mi is, visszatérve a templomból megszokott környezetünkbe, folytassuk tovább életfeladatunkat. De már nem úgy, mint azelőtt, nem olyan emberek módjára, mint addig. Olyan emberek módjára, akik láttak, hallottak és részesültek. Illés prófétának Isten eledele elég volt arra, hogy annak erejéből étlen szomjan eljusson Isten hegyéig. Mi is Krisztus Titkainak erejével, erejéből éljünk keresztény életet egyik napról a másikig. Krisztus már mindent megtett az emberért. Most már szükséges, hogy az ember is megtegye, ami rajta áll, hogy Isten mennyei Országát valóban elnyerje.

Jézus tanítványai a Titkos Vacsora végén hálaadó zsoltárokat énekelve hagyták el a termet. Hálaadásuk ünnepi áldás volt. Hálát adtak Isten egykori, nagy jótéteményéért, hogy kiszabadította őket az egyiptomi rabságból. Az újszövetség Titkos Vacsorájának végén mi is hálát adunk.

„Teljenek be ajkaink dicséreteddel, hogy énekeljük Uram a te dicsőséged!” Így kezdődik hálaénekünk. Gondolatait a 70. Zsoltárban így olvassuk: „Teljék meg az én szám dicséreteddel, hogy énekeljem dicsőséged, egész nap a te nagyvoltodat”. Mivel erőtlenek vagyunk erre, Istent kérjük nagyon sokszor: „Uram, nyisd meg ajkaimat és szám a te dicséretedet fogja hirdetni” (Zsolt 50).

Ajkaink betöltését kérjük a legszentebb dicsérő szavakkal. „Hogy énekeljük Uram a te dicsőséged!” A dicsőség Jézus Krisztus dicsősége. Az Újszövetségben Isten dicsősége teljesen jelen van Jézus Krisztusban. „Isten dicsőségének kisugárzása Ő” (Zsid 1,3), „Isten dicsősége felragyogott Jézus Krisztus arcán” (2Kor 4,6). „Ő a dicsőség Ura” (1Kor 2,8), – olvassuk Róla a Szentírás tanításaiban. Mivel hálaadásunkat a Szentségben való részesülés után énekeljük, csak arról emlékezünk meg, hogy milyen hatalmasat tett Jézus. Egy kis kenyérben és egy kevés borban is el tudja magát rejteni. Fönséges Ő, hogy ennyire le tud alázkodni, a legegyszerűbb külsőt választva. Fönséges a lealázkodása abban is, hogy Isten létére az embernek adja magát táplálékul. Krisztus dicsőségét énekelni, azt jelenti, hogy énekeljük a megalázkodott és magát embereknek adó Krisztust.

„Méltattál minket, hogy részesüljünk halhatatlan, éltető, szent, égi Titkaidban…”. Ezért kívánjuk egész napon át énekelni szívünk hálaadását. Jézus méltatott bennünket a legnagyobbra, amit ember valaha is kaphat. A kezdeményezés Istentől indult ki. Ha az embernek Isten megadná azt, hogy eszével megértse és felfogja azt, hogy miben részesül, talán túl sem élné a megdöbbenéstől ezt a felismerést.

A csodálkozás és hálaadás után megszólal belőlünk az ember: „Erősíts meg minket Szentséged által, hogy egész nap elmélkedjünk igazságaid fölött”. Tudjuk, hogy a Szent Titkok színei rövid idő múlva eltűnnek az emberben. A fizikai törvényeknek engedelmeskedve felszívódnak és az emberi test alkotórészeivé válnak.

„Erősíts meg minket Szentséged által!” Az áldozás utáni percekben kezdődik meg az áldozókban, amit Jézus ígért: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56). Az emberbe beleköltözött Jézus átadja az embernek szent gondolatait, vágyait, szent szándékait, elhatározásait. Megkezdődik az, hogy Jézus: a nemes oltóág megkezdi nemesíteni a mi nagyon is földies és gyarló emberi világunkat.

A megszentelés érdekében nekünk is szükségünk van emberi tettekre: „hogy egész nap elmélkedjünk igazságaid felett! Mi az az igazság? Szent Pál az evangéliumról mondja azt, hogy benne nyilvánul meg Isten igazságossága (vö. Róm 1,16). A Szentséggel kapcsolatos isteni ígéretek és megvalósulások szemlélése, a róla való gondolkodás növeli bennünk a hitet, fellobbantja a szeretet tüzét és semmi rosszat nem enged lelkünkhöz férkőzni. Ez a Róla való gondolkodás egészen hozzákapcsolja lelkünket Jézushoz.

A diakónus, a hívek hálaadó éneke alatt magához vesz a megmaradt Szent Titkokat. Ha van ideje, kiöblíti a kelyhet és megtörli azt. Orárionját újra a régi formájában viseli a vállán. Az ambonra megy, énekelni a hálaadó ekténiát: „Igazhivők, részesülvén Krisztusnak szent, legtisztább, halhatatlan, mennyei, elevenítő és félelmetes Titkaiban, méltóan adjunk hálát az Úrnak!” Az áldozás utáni hálaadás a Liturgia elválaszthatatlan része. Aranyszájú Szent János szerint a hálaadó imádság Krisztus imájának formája, megismétlése. Jézus hálát adott, mielőtt a kenyeret és bort átváltoztatta. A Titkos Vacsora végén újra hálát adott. Ezzel példát és előírást adott Egyházának, hogy ő is úgy tegyen. Jézust utánozva mi is megtesszük a Liturgián mindkét hálaadást. Egyházunk szemében is valami nagy dolog a hálaadás. Krisztus Testének és Vérének Szentségét Eucharisztiának, azaz hálaadásnak nevezte el. Az áldozás utáni hálaadás nem hosszú imádságok sorozata. Rövid hálaadást ír elő Egyházunk a Szentség vételéért. A hálaadásnak másban kell folytatódni. Az áldozás utáni hálaadást az életben, az utcán, saját házunkban, munkahelyünkön kell tovább folytatni. Ez a hosszabb és nehezebb. Minden áldozó elmondhatja magáról Szent Pállal: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Jézussal megyünk ki a templomból. Ha engedem, hogy Ő irányítson engem, ha meghallgatom szavát, a mássá lett életem lesz Jézus előtt a legértékesebb hálaadás. A hálaadó ekténiában Krisztus Titkaira Liturgiánk a következő jelzőket alkalmazza: „Szent, legtisztább, halhatatlan, mennyei, elevenítő és félelmetes Titkok”. Ezekkel a jelzőkkel nagyon pontosan fejti ki hitünk tanítását az eucharisztikus Adományok lényegéről és azok tevékenységéről. Megvallja Krisztus isteni és emberi természetét, amely a megtestesülés óta Benne elválaszthatatlan. Megvallja, hogy az istenember titokzatosan egyesül azokkal, akik Belőle részesülnek. A jelzőket részben maga Jézus mondta el nagy beszédében, amelyben megígérte nekünk Szent Titkait. Hogy az Egyház kezdettől fogva így néz a Szentségre, ismerjük meg Istenhordozó Szent Ignác imádságát, aki a hagyomány szerint mint gyermek, Jézus ölében ült*: „Isten kenyerét kívánom, a mennyei Kenyeret, az élet Kenyerét, amely Isten Fiának Jézus Krisztusnak Teste… és Isten italát kívánom, az Ő vérét, amely romlatlan szeretet, és örök élet”. – „Oltalmazz, ments meg, könyörülj…”: ennek a kérésnek áldozás után külön értelme van. Jézus Szentsége által legyünk megoltalmazva és megőrizve az örök életre. – „Ezen egész napnak tökéletes, szent, békességes és vétek nélküli eltöltését kérvén, önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”. Ennek a kérésnek itt az a külön jelentése, hogy Isten, a nekünk adományozott Szent Titkok által tegye tökéletessé, bűn nélkülivé hátralevő napunkat, mert mi magunkat és mindnyájunkat az Ő gondviselő oltalmába ajánljuk.

Az ekténia alatt a pap a hálaadás imáját küldi csendben Isten felé, az emberszerető és lelkünk Jótevője felé a szentáldozás lehetőségéért. Oltalmat és segítséget kér Tőle az egész életre. Közben összehajtja az antimenziont. Majd kezébe véve a Szent Evangéliumot, keresztet jelez vele az antimenzion fölött, mint a liturgia kezdetén, csendes imádságát az énekkel fejezve be: „Mert te vagy a mi megszentelésünk, és téged dicsőítünk Atya és Fiú és Szentlélek…”. A csendes imádságban kért kegyelmeket azért adhatja meg, mert Ő a mi megszentelőnk, az Ő Szentsége a mi megszentelésünk forrása. A hívek ámennel válaszolnak rá. Ennél a pontnál nevelői gondolatként a hála fontosságára és szépségére kell rámutatnunk. A hála a nemes lelkű ember tulajdonsága. Akár Istennel szemben, akár a civil életben a hálának ott kell lenni a keresztény ember életében. A hála Istent még nagyobb jótettek megadására indítja. Viszont egy régi latin közmondás szerint: „Dixisti ingratum, dixisti omne malum”: „ha valakiről azt mondtad: hálátlan, elmondtál róla minden rosszat!”

Szent Péter apostol, látva a Tábor hegyén dicsőségben ragyogó Jézust így kiáltott fel: „Uram, jó nekünk itt lenni! Csináljunk három hajlékot!” (Lk 9,33) Szerette volna a Tábor hegyén eltöltött boldog időt hosszú időre kinyújtani. Jézus nem vette a kérést figyelembe. Nemsokára levezette apostolait a hegyről. Újra megkezdődött számukra a szokásos hétköznapi élet és munkarend.

Mi is szeretnénk kinyújtani azt a boldog időt, amit a Liturgián Jézussal töltünk el. Csak annak hosszú a Liturgia, akiben kevés az Isten iránti szeretet. Az istenszolgálat idején egészen más világban élünk. Jó dolog Jézus közelében lenni. Ennek ellenére eljön az idő, amikor ki kell lépni az Isten jelenlétével megszentelt templomból. A diakónus fel is szólít rá: „Békével távozzunk!” A „béke” a Biblia nyelvén: áldást, nyugalmat, gazdagságot, életet, üdvösséget jelent. Békével eltávozni annyi, mint áldással, megbékélten, nyugalomban, meggazdagodva eltávozni. „Az Úr nevében” távozunk, felelik a hívek a papnak. Az Úr nevében, az Úr Jézus megbízásából kell a templomból elmenni. Ő küld bennünket. „Tanúim lesztek!” (Ap Csel 1,8) Az apostolok nem tudtak életükben eljutni a világ minden országába, hozzánk sem. Az apostolok küldetését ezért minden keresztény ember folytatja a világ végéig.

Mielőtt a pap áldásával bocsátaná haza a híveket, egészen kimegy hozzájuk. Otthagyja a templom legszentebb helyét, az oltár közelségét. Kimegy hívei közé, hogy a lelki pásztor és lelki nyáj együtt legyenek. A hívek közelében, az ő nevükben mondja el az úgynevezett amboni imát: „Uram, ki megáldod a Téged áldókat és megszenteled a Benned bízókat…”. Az imádság egyes mondatai már előbb előfordultak a csendes vagy hangos imádságok között. Mint nagyon fontos dolgokat kéri Istentől az Egyház egységét. A békesség kegyelméért újra meg újra könyörög. Az imádságot Szent Jakab tanításával támasztjuk alá: „… minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről, Istentől származik…” (Jak1,17). Isten tehát minden jót megadhat nekünk, azt is, amit jelenleg kérünk. Az imádság végén a jelenlevők mindenek befejezéséül dicsérik és áldják Istent: „Áldott legyen az Úr neve mostantól mindörökre!” Háromszor éneklik el a 112. zsoltár e versét. Miért éppen a nevét áldjuk Istennek? Isten ószövetségi népének gondolkozása volt ez. Náluk a név magát a lényeget jelentette, sőt a személyt is. Isten neve egyenlő volt magával Istennel. Istent különféle nevekkel nevezték el: az Erős, Fönséges, Mindenható, Úr, Szent, stb. Ezekhez Jézus hozzáfűzte: Atya. Amikor tehát az Isten nevére áldást mondunk, akkor az Úr, az Erős, a Szent Istenre mondunk áldást.

A hívek éneke alatt a pap csendben fohászkodik Jézushoz. Azt kéri Tőle, hogy Ő, Aki betöltötte, beteljesítette a Törvényt és prófétákat, és végrehajtotta az Atya egész Üdvgondozását, töltse be örömmel és vígsággal a mi szívünket is. Jézus az Ószövetség befejezője, teljessé tevője. Keresztelő Szent Jánosig a jövendölések hangzottak el. Jézustól kezdve a beteljesedést látta az, akinek szemei voltak a látásra. Nem lesz még más valaki, Akiben úgy teljesedne be minden, amint Jézusban beteljesedett.

Jézus végrehajtotta az Atya egész üdvgondozását. Ez a másik hitvallásunk Jézusról. Szent János evangéliuma így írja le Jézus utolsó perceit a keresztfán: Jézus tudta, hogy már minden beteljesített. Aztán kinyilvánította, hogy szomjazik. Ecetes szivacsot tettek a szájához. Megízlelte, aztán így szólt: Beteljesedett! Ezután fejét lehajtva meghalt (vö. Jn 19,28-30). Megvalósította tehát azt, amit előtte főpapi imájában említett: „a feladatot, amelyet rám bíztál, elvégeztem...”.

„Krisztus Istenünk… töltsd be örömmel és vígsággal szívünket!” A csendes ima szerzője valószínűleg az örvendező apostolokra gondolt. A mennybemenetel után lementek az Olajfák hegyéről. Jézus látható jelenléte nélkül kellett tovább élniük. Nagy örömmel mentek le, írja róluk Szent Lukács. Az öröm mibenlétéről nem ír a Szentírás. Minek örülhettek? Számukra milyen örömet és vígságot kér imádságában a pap? Szent Pál a Rómában levő keresztényeknek ezt kívánt: „… töltsön el benneteket a reménység Istene teljes örömmel és békével a hitben, hogy a Szentlélek erejével bővelkedjetek a reményben” (Róm15,13). Ilyen lehetett az apostolok öröme Jézus mennybemenetele után. Az igaz hitet hitték. Egymással békességben voltak. Reménykedtek a Szentlélek eljövetelében. Szent Péter is ír valami hasonlót: „… ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét” (1Pét 1,9). Szent Péter a Jézust szerető embereknél a hitet és szeretetet tartja a keresztény öröm forrásának. Bármelyik apostol tanítására tekintünk, a Jézus iránti szeretet és hitet hangsúlyozzák ki. Akiben ezek megvannak, az bővelkedik a reményben, hogy elért üdvösségét. Ez a gondolat pedig mindig örömmel tölti el a keresztény embert. Ezért a keresztény örömért imádkozik a pap, ezt kívánja mindenkinek, amikor Szent Liturgiát végez.

„Az Úr áldása reátok, az Ő kegyelmével és emberszeretetével, mindig…” – adja áldását a pap. Kezét felemeli, mint az apostoloktól búcsúzó Jézus és a kereszt jelével megáldja a jelenlevőket. Krisztus Istenünk a kereszten szerezte meg nekünk az üdvösséget. Ezzel a jellel adja tovább Egyháza az Ő kegyelmét a világ végéig. A hívek ámennel válaszolnak. Ezzel megerősítik, hogy egész életükre várják Isten áldását.

A Liturgia utolsó csendes imádságában a pap végiggondolta mindazt, amit Jézus 33 év alatt tett a földön. Utolsó dicsőítésként így kiált fel Hozzá: „Dicsőség Néked Krisztus Istenünk, reménységünk, dicsőség Néked!” Reménységünknek nevezi a pap Krisztus Istenünket. Mit lehet még Tőle remélnünk? A csendes imában már megvallottuk, hogy Ő üdvösségünk érdekében mindent betöltött, megvalósított. A válasz megadásában segít nekünk Szent Pálnak Tituszhoz irt levele: „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét” (Tit 2,13). Jézus Krisztus a mi reménységünk nem más, mint a világ végén dicsőségben újra a földre jövő jézus Krisztus. Krisztus eljövetele napját a Szentírás az Úr eljövetele napjának nevezi. Ez görögül: Parúzia, eljövetel, jelenlét. Jézus úgy jön el, mint a mi nagy Istenünk. A keresztények mindig ennek tartották. Második eljövetelekor mindenki ilyennek fogja elismerni, még ha életében nem ismerte, vagy nem ilyennek ismerte, vagy talán tagadta is létezését.

A pap dicsőítését folytatva, a hívek dicsőséget mondanak az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. „Dicsőség az Atyának”: Jézus az utolsó napon Atyjának dicsőségében jön el, ahogy ígérte (vö. Mk 8,38). „Dicsőség a Fiúnak”: Ő „az Atya dicsőségének kisugárzása”, (Zsid 1,3) és: „Isten dicsősége Jézus Krisztus arcán ragyog fel” (2Kor 4,6). „Dicsőség a Szentléleknek”: Ő a keresztényeket úgy alakítja át, hogy az Atya és Fiú dicsőségére szolgáljanak. Ezzel a dicsőítéssel zárul le a Liturgiának Istent dicsőítő szolgálata.

A Liturgián jelenlevő hívek utolsó kérése Isten felé ez: „Uram irgalmazz!” Háromszor is elmondják, a három isteni Személy irgalmasságáért esedezve. Utána a papot kérik: „Adj áldást atya!” A Liturgia úgy kezdődött, hogy a pap áldást mondott az Atya és Fiú és Szentlélek Országára. Úgy fejeződik be, hogy a hívekre mond áldást.

A pap, kezébe véve a kézi keresztet, az ambonra megy és elmondja az elbocsátó imádságot: „(Halottaiból feltámadt) Krisztus igaz Istenünk… könyörüljön rajtunk és üdvözítsen minket, mint jóságos és emberszerető!” A „könyörülni” szónak a héber nyelvben ilyen jelentései vannak: ragaszkodni, részvéttel lenni másokhoz, megbocsátani, hűségesnek lenni. Isten papja kívánhat ezektől jobbat híveinek? Az „üdvözíteni” igének is több jelentése van: kimentve lenni az életveszélyből, megvédeni, megszabadítani, kiváltani, meggyógyítani. Kívánhat Isten papja ezektől jobbat lelki értelemben híveinek?

Az elbocsátó imában a pap szenteket említ. Említi Krisztus tisztaságos anyját, Krisztus bizalmasait, az apostolokat, Aranyszájú Szent János, vagy Nagy Szent Bazil főpapokat, akiknek imádságaival bemutattuk az istenszolgálatot, Egyházunk nagy tanítóit, és végül minden szentet. Egyházunk úgy tartja, hogy az ő közbenjárásukat, imádságaikat kedvesen fogadja Krisztus Istenünk.

A szentek közben járásának örökszép esete Ábrahám. Ábrahám többszörös kérésére Isten hajlandó lett volna könyörülni a bűnös Szodoma és Gomora városokon, ha lett volna bennük tíz igaz ember. Nem Ábrahámon múlt, hogy a két bűnös város mégis elpusztult (vö. Ter 18,17kk.). A Mózesre és Áronra zúgolódó népet Isten halálos csapással büntette meg. Mózes arra kérte Áron főpapot, vegye gyorsan tömjénezőjét, tegyen bele jó illatszer. Menjen tömjénezőjével a nép közé, és jó illatú füstjével engesztelje ki Isten haragját. Áron így tett. A tömjénfüst illatára Isten harangja megszűnt (Szám 17,9 kk.). Az Újszövetségből a kánai menyegző története kívánkozik ide. Anyjának kérésére Jézus megtette első csodáját.

 A Liturgiát a jelenlevő hívek fejezik be akkor, amikor a pap áldására áment énekelnek. Ezzel a héber szóval fejeződnek be Egyházunk istentiszteletei, és majdnem ezzel kezdődnek is. Bizonyára Jézus iránti tiszteletből nem fordították le semmilyen idegen nyelvre ezt a szót. Eredeti hangzásában használjuk kezdet óta.

A héber „Ámen” szó elsősorban ezt jelenti: bizonyosan, valóban, biztosan, vagy egyszerűen: Igen. A szó tehát megerősíti egy előbb kimondott állítás valóságát, igazságát. Az a héber szó, amelyből származik, szilárdságot, megbízhatóságot, biztonságot jelent. Ámen-t mondani annyit jelent: megerősítem azt, amit az előbb mondtak, csatlakozom a javaslathoz, vagy: csatlakozom az imádsághoz. Az Ámen szó az ószövetségi Szentírásban fordul elő először. A hűtlenséggel meggyanúsított nőnek a pap reá mondott átkaira ezt kellett felelnie: „Ámen, ámen”. Az ártatlan asszony így bizonyította ártatlanságát, a hűtlen pedig ezzel vállalta büntetését (vö. Szám 5,22). Az Újszövetségben Jézus sokszor használta az Ámen szót, főleg a tanításaiban. Sokszor kezdte így tanítását: Bizony mondom nektek! Olykor kétszer is ismételte: „Bizony, bizony mondom…!” Szent Pál a korintusiakhoz irt levelében egy különösen hangzó kijelentést tesz. Jézus Krisztust Isten Ámen-jének nevezi. Isten valamennyi ígéretes Igen-né, Ámen-ná vált Benne. Ezért hangzik fel ajkaikon az Ámen Isten dicsőségére (vö. 2Kor 1,19 kk.). Szent Pál kijelentését Jézus is megerősíti. A Titkos Jelenések könyvében a laodikeai egyházközség főpásztorának ezzel a bevezetéssel üzen: „Ezt mondja az Ámen, az igaz és hű tanú, Isten teremtésének kútforrása” (Jel 3,14). Az Ámen szó legutoljára szintén a Jelenések könyvében fordul elő. Ámennel zárul az Újszövetség utolsó szent könyve. Ámen zárja le az utolsó kinyilatkoztatást. Ez eddig a szó története. Van azonban az „Ámen”-nek fontosabb jelentése is. Amikor a hívek a pap fennhangon mondott kijelentéseire rámondják az Ámen-t, hitvallást tesznek Isten mellett. Az istenszolgálatok mindig a pap áldásmondásával kezdődnek: „Áldott a mi Istenünk!” vagy: „Áldott az Atya és Fiú és Szentlélek Országa…!” vagy: „Dicsőség az egylényegű, szent, feloszthatatlan Háromságnak…!” Keresztény hitünk nagy igazságai ezek. Amikor a hívek ezekre Ámen-t mondanak, megvallják, hogy ők is így hisznek, ebben hisznek. Egyben kinyilvánítják, hogy hajlandóak az Istent áldani, Neki dicsőséget adni.

Ha nem az amboni ima után történik, akkor a befejező áldás után kerül sor az antidór kiosztására. A felolvasó hangosan olvassa a 33. Zsoltárt: „Áldom az Urat minden időben…”. A pap ezalatt kiosztja az antidórt. Antidórnak, viszont-ajándéknak nevezik a liturgiai proszforákból megmaradt részeket. Ezeket apróra vágják és kiosztják a jelenlevők között. A régi szeretetlakomáknak maradványa ez. Az őskeresztények a Liturgiára természetbeni adományokat hoztak fel. Ami nem kellet a Liturgiához, azt a végén szeretetlakomán fogyasztották el. A szegényeknek is jutott belőle. Bár ma, az Isten házában, a liturgia megható eseménye után már nem szoktak asztalt teríteni és ott étkezni, beszélgetni, a bizánci szertartású Egyház nem szakított teljesen ezzel a szokással. Ezért, mindenkinek úgy kell fogadni a megáldott kenyeret, mint annak a lakomának a kenyerét, amelyben maga a világ Ura találkozott az emberekkel. Tisztelettel kell elfogyasztani. Arra kell gondolni: Most is, mint régen, hogy olyan emberek vannak a templomban, akik szerető testvérek. Az is szokásban van, hogy visznek belőle azoknak az embereknek, betegeknek, stb., akik nem tudtak a Liturgián jelen lenni.

Mindezek végeztével a pap bemegy a diakónussal a szentélybe. A diakónus áhítattal elfogyasztja mindazt, ami a Szentségből megmaradt, ha eddig el nem fogyasztotta volna. Kitörli a kelyhet, leveti liturgikus ruháit.

A pap, hálatelt lélekkel imádkozza az öreg Simeon szavait: „Most bocsásd el Uram a te szolgádat… Látták szemeim a te Üdvözítődet…”. Majd Aranyszájú Szent Jánost köszönti a tropár szavaival, végül az Istenszülőt. Ezután a diakónussal együtt Isten iránti hálával eltelten kimegy Isten házából.

Amint a hitjelöltek Liturgiájának végén megtettük, most is rá kívánunk mutatni összefoglalásképpen a hívők Liturgiájának egyes kiemelkedő mozzanatára, az alábbiakban:

1.       A kerub ének első része felhívás arra, hogy a templomban jelenlevők minden földi gondot félretéve várják a nagy Király érkezését.

2.       A Nagy bemenet jelenti az önkéntes kínszenvedésre, életének feláldozására jövő Üdvözítőt. Ami utána történik, szinte kézzelfogható megjelenítése Krisztus temetésének. A pap és diakónus, mint József és Nikodémus leteszik az oltárasztalra az áldozatra hozott Bárányt. Az antimenzionon, mint sírban pihen. Takarókkal: síri gyolccsal, tömjénnel: illatos kenetekkel veszik körül. Az oltárt elzárja a királyi ajtó és függöny, mivel Krisztus sírja elé is követ hengerítettek, őröket állítottak.

3.       A békére és szeretetre való figyelmeztetés, de főleg annak megvalósítása feltétele annak, hogy a Szent Titokban méltóan részesüljünk.

4.       Az ajtó bezárására való felhívás figyelmeztetés a szív őrzésének fontosságára, de a szent dolgokkal való tiszteletteljes bánásmódra is.

5.       Az Istenszülő dicsérete az Adományok átváltoztatása után arra emlékeztet, hogy Ő részt vett Isten Fiának emberré válásában.

6.       A pap közbenjáró imádságai mindnyájunkat az egymásért mondott imádságra kérnek.

7.       A kehelybe öntött forró víz, a Szent Kenyér és Bor egyesítése jeleníti meg Krisztus feltámadását, újraéledését, azt az éltető erőt, amelyet a feltámadt Jézus végbevisz a Szentségben.

8.       A Szentség megjelenése a királyi ajtóban, jelenti Krisztus megjelenéseit övéi között feltámadása után.

9.       Az áldozás után a Szentség elvitele Krisztusnak mennyekbe való visszatérését juttatja eszünkbe.

Ezek alapján tehát a hívők Liturgiája az Úr Jézus Krisztus életéből azokat a napokat állítja lelki szemeink elé, amelyekben szenvedett, meghalt, feltámadt, a mennyekbe ment, hogy az Atya jobbján üljön.

A templomban megkezdett földi Liturgiának vége lett.  A Liturgia azonban örök. Nincs a földön a nap folyamán olyan hely és idő, amikor valahol ne kezdené meg valamelyik pap az isteni Liturgia végzését. Így lesz a Liturgia napról-napra, napkelettől-napnyugatig a világ végezetéig folyamatos. A mi földi Liturgiánk belekapcsolódást jelent az örök mennyei Liturgiába, amely a trónon Ülőnek és a Báránynak való örök hódolatból áll.

Az Isteni Liturgiának hatalmas hatása van a lélekre. Szemmel láthatóan megy végbe a világ előtt, de a lélekre gyakorolt hatása rejtve van a szemek előtt. Hatását abból lehet lemérni, hogy általa az ember jobbnak, szentebbnek mutatkozik.

Ezért mindenkinek, akiben megvan a vágy arra, hogy előre haladjon és mindig jobb legyen, szükséges, hogy amilyen gyakran csak tud, részt vegyen a Szent Liturgián, és figyelemmel legyen azon jelen. Aki meg akar erősödni a szeretetben, kell, hogy amilyen gyakran csak tud, félelemmel, hittel és szeretettel vegyen részt a szeretet szent lakomáján. Ha pedig méltatlannak érzi magát arra, hogy az Istent, Aki maga a Szeretet, szájával fogadja, akkor, legalább, mint néző figyelje mások áldozását. Ez is segíti, hogy észrevétlenül, anélkül, hogy érezné, egyik hétről a másikra közelebb kerüljön a tökéletességhez. Hatalmas és felmérhetetlen hatást gyakorol az emberre az Isteni Liturgia, ha úgy vesz azon részt, hogy mindazt, amit hallott, átülteteti az életbe.

Ha a Szent Liturgia ilyen hatást gyakorol a részvevőkre, még erőteljesebben hat a papra, aki azt bemutatja. Ha áhítattal, szent félelemmel, hittel és szeretettel végzi, akkor teljesen a hatása alá kerül. Olyan edényhez hasonlít akkor, amelyet ezután már semmi más célra nem lehet használni.

A Liturgiát befejező áldás után a jelenlevők hazamennek a templomból. Kimenetkor már mások, mint ahogy bejöttek. Lélekben gazdagok lettek. Gazdagodtak Isten tanításával, és ha részesültek a Szent Titkokban, Istent viszik haza magukkal a templomból. Isten élete lakik bennük. Ezután már másképpen kell élni. A templomban megkezdett Liturgiát csendben kell folytatni a mindennapi életben.

Jézus Krisztus életét kell a Liturgia után követni. A templomi Liturgia nagyvonalakban tárta ezt az életet elénk. Minden Liturgián felolvasnak egy részt Jézus életéből, vagy tanításából. Amit Jézus parancsol, vagy megtilt, annak irányadónak kell lenni a keresztények életében. Jézus életéből az ember számára mindig adódik tanulság.

A pap a Liturgián a szertartás szent cselekedeteit maga is végzi. Belőlük több is Jézusra és cselekedeteire emlékeztet. Az Ő lelki világát, jellem világát mutatják be a szent cselekedetek. A pap a csendességet és az elmélyülés szeretetét, az áldozatkészséget és önfeláldozást, s az ehhez hasonló erényeket tanulja meg a szent cselekedetek figyelmes szemlélésénél. Ezek állandó példát adnak mindenkinek a belső világ tökéletesítésére.

Tudjuk, hogy Jézus láthatólag már nincs közöttünk a földön. Küldöttei: az apostolok is régen meghaltak. Még azok is, akiket az apostolok maguk bíztak meg a keresztény hittanítás továbbadásával. Jézus Krisztus műve a világban folytatódik. A keresztények arra vannak hivatva, hogy a dicséret áldozatát bemutassák Istennek. A keresztények arra vannak hivatva, hogy Istennek tetsző szellemi áldozatot mutassanak be.  A keresztények arra vannak hivatva, hogy Jézus fájdalmas és Önmagát feláldozó áldozatához hozzátegyék a saját áldozatukat is. Így válik a keresztények mindennapi élete meghosszabbított Liturgiává: Isten dicsőségévé és szolgálatává.

Mi keresztények abban a boldog tudatban élünk, hogy az Isteni Liturgián kapcsolatba, a legszorosabb kapcsolatba kerülhetünk Istennel. Miközben Őt a Szent Titkokban elrejtve vesszük, várjuk, hogy „Benne igazabban részesüljünk, az Ő Országában le nem alkonyodó napján” (Húsvéti kánon, a IX. óda utolsó tropárja). Ámen.

 



* „Valóban megérdemelted, atyánk, hogy ez volt a neved: »istenhordozó«! Még amikor gyermek voltál, éppen az Úr kezei közé kerültél, ő pedig ölbe vett és így szólt hozzánk: Legyetek olyanok, mint ez a gyermek!” (Ménea II. dec. 20. A hajnali szolgálat kánonjának III. ódájában) – Mk 10,13-16.