Tamás-vasárnap

(Ap Csel 5,12-20, Jn 20,19-31)

 

            Húsvét vasárnap (mint láttuk), végtelen távlatba helyezi Jézus életét. Csak húsvét harmad napján, az emmauszi történetben és most, Tamás-vasárnapon idézi föl a János-evangélum a Feltámadottról szóló történeteket. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy Krisztus negyven napot szánt arra, hogy tanítványai – amennyire csak lehet – megértsék a feltámadás mibenlétét.

            Ezeknek a húsvéti történeteknek kettős vonulata van. Az Úr Jézus hangsúlyt helyez arra, hogy hívei megtapasztalják: ő ugyanaz, mint korábban; hogy nem szellem, hanem valóság. Ezért mutatja meg nekik „kezét és oldalát”, és ezért engedi meg, hogy Tamás megtapinthassa oldalát, szent sebeit. Más alkalommal pedig eszik tanítványai szeme láttára.

            Ugyanakkor Krisztus már más világrendbe tartozik. Áthatol a zárt ajtókon keresztül, mint itt is olvastuk, elfátyolozza és aztán feltárja kilétét, ahogy az emmauszi történetben olvastuk. Később, az apostoli igehirdetésben Szent Pál – és egyedül ő – lesz az, aki vállalkozik arra, hogy leírja a feltámadt test tulajdonságait, Jézus feltámadása alapján: a testet „romlásra vetik el, romlatlannak támad fel, dicstelenül vetik el, dicsőségben támad fel, erőtlenségben vetik el, erőben támad fel, érzéki testet vetnek el, szellemi test támad fel” (1Kor 15,42-44).

            A feltámadás tehát nem egyszerűen annyi, hogy valaki felébred a halálból, nem az addigi, földi élet végtelenre való meghosszabbítása, hanem az anyag, a tér és az idő fölötti uralom, részesedés az isteni életből. Jézus előre meg is ígérte ezt: azt kérte az Atyától, „dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad, mielőtt e világ lett” (Jn 5,17).

            A húsvéti történeteknek – főleg itt, Szent János tomácsolásában – másik fontos üzenete, hogy a feltámadt Krisztus új – mondjam így – kommunikációs közösséget teremt, amelynek az a feladata, hogy a feltámadásról és az örökéletről megszerzett tapasztalatot továbbadja, és ezt a közösséget Egyháznak nevezzük. Az Egyház életében pedig a szentségek lesznek azok a jelek és eszközök, amelyek továbbítják a Jézusról szerzett tapasztalatot az egyes embereknek.

            A Tamás-történetben több szentségről is említés történeik. Ott van mindenekelőtt az egyházi rend, a krisztusi papság megalapítása: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”. A papság a kommunikáció eszköze, az örömhír-üzenet csatornája. A szakasz említi a Tizenkettő fogalmát is, annak ellenére, hogy Júdás már megcsonkította ezt a számot, de a Tizenkettő az új Izrael, ti. a krisztusi Egyház alapja, amely „apostoli” és teljes.

És szóba kerülnek ennek az apostoli küldetésnek további mozzanatai is: Azt is mondja a Feltámadott: „Vegyétek a Szentlelket”. Ez az Egyház életében a bérmálásban konkretizálódott. Az Egyház a Lélek adományaiból építkezik. És szó esik a kiengesztelődés szolgálatáról is.  „Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert, akinek pedig megtatjátok, az bűnben marad” – mondja Jézus.  Ez a bűnbocsánat hatalma és szentsége, amely szükséges ahhoz, hogy az Egyház élete zökkenőmentes legyen.

De érdemes tágítanunk ezt a kört. Az emmauszi történetből megtudjuk azt is, hogy Jézus jelenlétét a „kenyértörésben” ismerhetjük fel. A Máté-evangélium záradéka pedig a keresztség jeléről is szól.  A húsvéti történetekben nem esik ugyan szó a házasságról, de az Efezusi levélből (Ef 5,32) tudjuk, hogy a házasság Krisztus és Egyház szeretet-kapcsolatának jele, Szent Jakab leveléből pedig tudjuk, hogy a betegek felemelése is az örömhír fontos része, amely „az Egyház papjainak” szolgálatát igényli (Jak 5,14).

A mai történet fontos szereplője Tamás. Őt, mint „hitetlen” vagy „kétkedő” Tamást szoktuk emlegetni. Valójában Jézus elfogadja Tamás igazság-keresését. Tőlünk sem vak hitet követel, hanem azt, hogy jussunk élő meggyőződésre, szerezzünk tapasztalatot az ő valóságáról, szeretetéről, és aztán adjuk is tovább ezt a megszerzett hitet. Így Tamás-vasárnap az apostolkodásra való felszólítás napja. Bármiyen fontos is a hivatalos tanúk, a papság apostolkodása, szolgálatuk mellé oda kell rendelnünk a világiak, valamennyiünk szolgálatát is.

A tatárjárás idején így hívtak bennünket, magyarokat. „Bujdosó magyarok!”. Ma ezt mondatnák rólunk, sajnos: „Bujkáló keresztények”. Kevesen vannak, akik fel merik vállalni hitüket, és főleg tanúskodnak is hitükről. Többek között ezért vált Európa is gyönre, hit nélküli földdé. De nem adhatjuk fel! Szükség van minden egyes lélek keresztény tanúságtételére. Azok között kell lenünnk, akikről a Feltámadott ezt mondta: „Boldog, aki nem lát, mégis hisz”!

 

Dr. Cselényi István Gábor

ny. görögkatolikus paróchus