Dr. habil. Cselényi István Gábor, P.D., C.Sc: Rilai Szent Iván a bolgár-magyar kapcsolatok fényében

Előtörténetek

Nemrégiben került látóterembe Rilai Szent János (Iván), és tiszteletének érdekes magyar vonatkozása. Mielőtt azonban erről szólnék, ezt az egész kérdést a magyar-bolgár kapcsolatokba szeretném ágyazni, sőt egyáltalán, a magyarság és a keleti kereszténység kapcsolatfelvételébe, mint tágabb keretbe.

És itt néhány jól ismert történelmi tényre szeretnék utalni. A magyar-bolgár (vagy, ha úgy tetszik, a bolgár-magyar) kapcsolatok a (magyar) honfoglalás előtti korba nyúlnak vissza. Mint tudjuk, a lebédiai vagy meótiszi őshazában egymás mellett éltek a magyarok ősei és az a török-bolgár etnikum, amely még nem szláv nyelvet beszélt. Van olyan vélemény is, hogy a két etnikum egy tőről fakadt, valamilyen állandóan hullámzó, sztyeppei nép hozta felszínre mindkettőt, ahogy korábban a hunokat, avarokat és egész sor népet. Tudjuk azt is, hogy a szlávok apostolai közül Szent Metód már „odakinn” is járt a magyar fejedelem udvarában. Egyértelmű az is, hogy mind a bolgár, mind a magyar néptörzs először a keleti, bizánci  kereszténységgel vette fel a kapcsolatot. A bolgár ág azután szétrajzott egész Közép- és Dél-Európán, sőt a későbbi Lombardiába is jelentős bolgár elemek kerültek, de e bolgár népvándorlás gócpontja már a későbbi Bulgária lett. Ez a kirajzás megelőzte a magyar honfoglalást. A Kárpát-medence déli, délkeleti részéig nyúlt fel Simeon bolgár cár (az első bolgár fejedelem, Borisz-Mihály utódja) birodalma.

Ezután zajlott le a bolgár nép „elszlávosodása”, vagyis ekkor vették fel a szláv nyelvet, mégpedig – egyedülálló módon – egyházi hatásra, ti. a kereszténység felvétele egybefonódott náluk a Cirill és Metód-féle cirillika és a keleti liturgia átvételével. További érdekesség, hogy az ekkor kialakult egyházi szláv nyelvet vették át a keleti szláv népek – a Rusz, az oroszok ősei, a fehéroroszok, ukránok, a Kárpát-medence északkeli részén pedig a későbbi ruszin nép is. Ennek az első egyházi szláv rétegnek a lecsapódása Kárpátalján, hogy a legősibb dallamokat „bolgár hangok”-ként őrizték, amelyeket azután a magyar görögkatolikus énekkultúra is átvett. Erről a kérdésről már szóltam ezen a fórumon, a Toma Visanov és kora c. konferencián, 2009-ben.[1] Ez még akkor is igaz, ha a bolgárok – tudtommal – később a görögországi énekeket honosították meg, a román vagy a szerb egyházhoz hasonlóan.

Közben lezajlott a magyar honfoglalás is, és elkezdődött őseink kereszténnyé válása. És itt mindenképpen korrigálnunk kell azt a képet, hogy csak Szent István „keresztelte” volna meg a magyarságot, mégpedig Nyugatról érkezett térítők segítségével. A kereszténnyé válás – az őshazában történtek után – a 10. században is folytatódott, mégpedig bizánci jelleggel. Botond, Lehel vezér, Bulcsú, Tormás (Tolmács) és főleg Gyula fejedelem egyaránt Konstantinápolyban vették fel a keresztséget, VII. vagy Bíborbanszületett Konstantin császár udvarában. Gyula megtérése különösen jelentős, hiszen leánya volt Sarolta, Szent István édesanyja. Gyula hozta magával a magyarok első, „görög” püspökét, Hierotheoszt, akit egyébként a Fanár, a konstantinápolyi patriarchátus (Szent Istvánnal együtt) 2010-ben szentnek nyilvánított. A püspök talán Gyula szállásterületén, Erdélyben tevékenykedett, de az Alföldön is számos lelet utal a keleti kereszténység hatására. Úgy is mondhatnók, a magyar nép először ugyanazt az utat járta, mint a bolgár, Kelet felé orientálódott, a két nép megtérése párhuzamosan haladt.

Tudjuk, Szent István – úgy mondhatnók, politikai vagy egyházpolitikai okok miatt – egyre inkább a nyugati kereszténység felé fordult. A bizánci kereszténység azonban továbbra is jelen volt hazánkban, annak főleg keleti felében. Legújabb kutatások szerint Szent István nemcsak a római pápától függő latin egyházszervezetet hozott létre, hanem egy Konstantinápoly alá tartozó görög metropóliát is, amely nem más, mint a kalocsai érsekség![2] István édesanyja révén maga is megismerte, értékelte a keleti rítust. De görög érdekeltségű volt a veszprémvölgyi apátság is, ahol görög apácák szőtték a híres koronázási palástot 1031-ben, és görög szerzetesek éltek a visegrádi fellegvárban is. Magának Istvánnak esztergomi palotájában pedig, hálószobája sarkában ott volt az Istenszülő ikonja. Azt a gesztus, amellyel felajánlotta koronáját és országát a Szűzanyának, görög földről örökölte.

Ekkor még egységes volt a kereszténység. És bár 1054-ben bekövetkezett a keleti egyházszakadás, hazánkban ez szinte nem is tudatosodott: Szent László például a szabolcsi zsinaton (1092) számos olyan törvényt hozott, amely a bizánci kereszténység szokásait szentesítette (vö. a húsvét megünneplése, a papok nősülése stb.). Hogy mennyire nem tekintette „szakadárnak” a magyarság Konstantinápolyt, mutatja, hogy Szent László királyunk egyik leányát, Piroskát (1088-1134) II. vagy Komnénosz János bizánci császárhoz (1087-1143) adta férjül, ahol az Eiréné (Irén), majd később a Xéné nevet nyerte el és a keleti egyház szentje lett. Szent Piroska-Irén magyarországi kultusza egyébként az utóbbi években éledt fel nálunk, a magyar görögkatolikus egyházban, 1010. augusztus 13-án ünnepség zajlott tiszteletére Szigetszentmiklóson,[3] ahol már az ő tiszteletére lett felszentelve a templom.

Tovább erősödött a magyar-görög kapcsolat azzal, hogy Szent Piroska-Irén fia, Komnénosz Emmánuel (Mánuél) olyan álmokat dédelgetett, hogy egyesíti birodalmát a magyar királysággal. 1164-ben bevonult a Szerémségbe, ahol a bizánci szertartású papok és hívek nagy ovációval fogadták, Bácsban pedig, ahol a metropolita székelt, a lakosság nagy része mintegy átállt görög oldalra. Ebbe a tervbe ágyazódott az is, hogy Béla herceget a bizánci udvarban nevelte fel, Alexiosz deszpotész[4] néven, neki ígérte leánya, Mária kezét, és utódjának, a császári trón várományosának tekintette. Ha terve megvalósult volna, a magyar királyfi lett volna az első (és egyetlen) idegen származású (és így magyar származású!) bizánci császár.

Közben azonban Mánuélnek második házasságából fia született, és Alexioszból nem lett bizánci császár. Mánuél ekkor másként próbálta megvalósítani elképzelését. Bélát fényes kísérettel, uralkodói külsőségek között Pannóniába küldte, hogy átvegye az uralmat, és uralkodjék a népen, amelyből származott. A majdnem császárrá lett királyfi ezután III. vagy Görög Béla néven uralkodott, mint magyar király, 1173-tól 1196-ig, és ezalatt próbált hazánkban a bizánci befolyásnak teret engedni. Bizánci mintára alakította ki a királyi kancelláriát, pénzein feltűnik a bizánci kettőskereszt, mint országos címerjelvény. Paradox módon azonban épp uralkodása alatt indult el a még fokozottabb Nyugat felé fordulás, a latin kereszténység térhódítása.[5]

Rilai Szent Iván alakja

A most áttekintett korszakhoz kapcsolódik Rilai Szent János vagy Iván (Szveti Iván Rilszki) története. A bemutatott korszak elején, feltételezések szerint 876-880 között született. A bolgár nép megkeresztelése csak kevéssel ezelőtt történt, ti. Borisz fejedelem 865-ben vette fel a keresztséget, de Iván már keresztény családban látta meg a napvilágot, valószínűleg a cári udvarhoz közel álló körben. Életrajzírói szerint nemcsak hogy buzgó, jámbor fiatalember volt, de távol tartotta magát a világi élettől, hegyekben, erdőkben készített magának kunyhót, napjait imádsággal, böjtöléssel, virrasztással töltötte. Őt tartják a bolgár remeték atyjának. A híres rilai kolostor alapítója (941). Mint számos keresztény szentnek, Ivánnak is van azonban valamiféle „halál utáni” története. Ti. halála (946) után ereklyéit ünnepélyesen átviszik az akkor bolgár fővárosban, Szredecbe (a mai Szófiába), ereklyéinek számos csodás gyógyítást tulajdonítanak a legendák.

És ekkor kerülünk mi, magyarok kapcsolatban Szent Ivánnal, ill. földi maradványaival. III. Béla 1183-ban elfoglalja Szredec várát, és ereklyéit áthozza Esztergomba. Iván (azaz ereklyéi) „itt-tartózkodásáról” is van egy legenda, amely szerint az érsek, Bánfi Lukács nem hitt a szent közbenjárásában, és többször is nyilvánosan megtagadta azt. Itt jegyzem meg, a történészek szerint Lukács, aki Párizsban végezte tanulmányait, és Becket Tamás iskolatársa volt, III. Béla ellenzői közé tartozott, nem is volt hajlandó megkoronázni, a koronázást végül a kalocsai érsek végezte el. Nos, a legenda szerint Lukács nyelve egy alkalommal megdagadt, hangja eltűnt, megnémult. Csak miután bűnbánatot gyakorolt és megérintette az ereklyét, nyerte vissza a hangját. De továbbra sem szimpatizált Szent Ivánnal.

A történet magva biztosan hiteles, mert a (latin) klérusban ekkor már tudatosult a keleti egyházszakadás, és nem nézték jó szemmel a király bizánci barátságát sem, ez indokolhatta ellenállásukat. Béla mindenesetre úgy döntött, hogy visszaszállíttatja az ereklyét Bulgáriába, ami meg is történt 1194-ben, amikor azt az akkori fővárosba, Tarnovóba, tisztelői azután később, 1469-ben a rilai kolostorba vitték. Szent Iván a bolgárok védőszentje, sőt minden keresztény balkáni nép patrónusa lett. Itt jegyzem meg, a Bolgár Televízió 2009. decemberében filmet forgatott Szent Ivánról, ennek kapcsán ellátogattak Esztergomba is, ahol utóéletének erről a kalandos fordulatáról kívántak megemlékezni, amiben jómagam – mint esztergomi görögkatolikus paróchus – próbáltam segítségükre lenni.

A hosszú szentiváni ének

Van azonban Rilai Szent Iván magyarországi „utóéletének” egy további, már-már népmesékbe illő kiágazása is, és ez az ún. hosszú szentiváni ének.[6] Miről is van szó? Nos, Erdélyi János 19. századi néprajzkutató ezt jegyzi meg: „hosszú, mint a Szent Iván éneke”.[7] A közmondást magát a 16. században már széltében-hosszában említik. Tolnai Bálint pl. Historia de Moribus in Convivio c. költeményében írja: „a prédikációt rövidre szabjátok, ha Szent Iván énekét hosszan mondjátok”[8].

Egyesek Keresztelő Szent János születésének ünnepéhez kapcsolódó szokásra gondoltak itt. A mondák között szerepel egy ilyen dal,[9] ilyen címszó alatt: Szent Iván éneke, és egyúttal magyarázatot is próbál adni e közmondásra vonatkozólag. „Hogy az egészet érthessük, el kell mondani a következőket: Szent Iván vagy nyári, másképp Virágos Szent János napja (június 24., ill. előestéje, 23.) néhol az országban, nevezetesen Nyitra megyében Kolony vidékén, bizonyos népi mulatságok ünnepe igen régi szokás szerint, mikor a helységtől távol eső, leginkább halmos helyeken, többnyire szalma s rőzse tüzeket rak a falubeli ifjúság, főleg a leányok, mert a fiúk inkább csak nézők, vívén magukkal párlásra szükséges ,virágos' füveket, s a tűznek lángját énekszó alatt keresztülugrálják, és ezt kísérik énekekkel.”

A korai történeti adatok kivétel nélkül említik a tűzgyújtás szokását. Temesvári Pelbárt a tűzgyújtásról mint egyházi jellegű szokásról emlékezik meg. Hasonló módon szól a 16. században Telegdi Miklós is. Az adatok nagyrésze említi a tűz körüli ugrándozást, éneket és táncot. 16-17. századi adataink egy része már mint kifejezetten falusi, népi szokásról beszél a tűzgyújtásról. Ugyanezekből a századokból vannak utalások a szentiváni tűznek a lakodalommal és fonóval való kapcsolatára is. A 16. században az egész országban ismert már a szentiváni ének hosszúságára utaló közmondás is, amely a tűzgyújtással kerül kapcsoltba.

Az igen elterjedt néprajzi elemnek könnyű a megfejtése. A nyári napfordulóhoz kapcsolódó folklór-rétegről lehet itt szó. A téli napfordulóhoz kötődő szokások ellenpólusát jelenti ez a nyári évszakban. Egész Európában elterjedt hagyomány-kötegről beszélhetünk itt, ami a nagy angol író, Shakespeare darabjának, a Szentivánéji álomnak játékos, álomszerű, vibráló történetéből is kitűnik…

Sokak szerint azonban a szentiváni tűzgyújtáskor elregölt ének nem egyházi jellegű, s mint a nálunk is ismert későbbi, bár kétségkívül régre visszamenő szövegek mutatják, szerelemvarázsló, párosító, eredetileg pogány dalok voltak ezek leginkább, nem pedig szent jellegű ének. Márpedig pl. Heltai Gáspár egy ilyen, valóban szent énekről tudott. „Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta. Bezzeg otrombaság efféle tudományokat behozni és elhinni a keresztény gyülekezetbe, melyekről az Istennek szentjei, mind a próféták s mind az apostolok semmit sem tudnak”.[10] Tehát, ha még Heltai egy kis iróniával is kezeli az éneket, egyértelmű nála, hogy szent énekről van szó, ami miatt még az ördög is kénytelen megfulladni… Bármennyire is egybefonódott a magyar népszokásokban a nyár-ünnep és a hosszú Szent Iván ének, nemigen igazolható a kettő azonossága, hanem két, egymásra épülő rétegről lehet szó.

Épp ezért vannak, akik másik énekben vélik fölfedezni ezt a hosszú Szent János himnuszt, mégpedig az Ut queant laxis kezdetű énekben. Ennek szerzője a legenda szerint a longobárd Paulus diakónus volt, aki egyszer mise közben berekedt, és himnuszában Keresztelő Jánostól kérte, hogy hangját tegye ismét erőssé és tisztává. Ez a himnusz egyébként hihetetlen karriert futott be, hiszen ebből alkotta meg Arezzói Guido 1025-ben a szolmizációt. Ti. a himnusz első versszakában – Ut queant laxis resonare fibris / Mira gestorum famuli tuorum, / Solve polluti labii reatum, / Sancte Joannes[11] – a félsorok kezdő szótagjai (ut, re, mi, fa, sol) a C, D, E, F, G zenei hangok „betűkottás” jelei lettek. Az ut szótagnak is megvan a maga története: a korai időkben nem violinkulcsról, hanem ut-kulcsról beszéltek, ahol az út a tonikát, a skála alaphangját jelölte. Később azonban a szolmizációban éppen az ut-ot do-ra cserélték át.

De érdemes a vers formai részén túl tartalmára, a gyógyítására is oda figyelnünk. Ti. ez is szerepet játszhatott a hosszú szentiváni énekről szóló közmondás kialakulásához. Az ó- és középkorban ugyanis Keresztelő Szent Jánostól az epilepszia gyógyítását várták (ez csak később fűződött Szent Vitus nevéhez), s a gyógyulást váró betegek hosszú, énekszóval végbemenő zarándoklatokat rendeztek. Magának az ünnepi ciklusnak a hosszúsága pedig ismert volt. Említhetjük továbbá azt is, hogy Franciaországban és másutt is szokásos volt a szentiváni ünnepen három misét celebrálni egymásután. Ez a tény is alkalmat adhatott ilyen közmondás keletkezésére.

S ha már latin nyelvű források kerülnek szóba, nem érdektelen utalnunk arra, hogy Erdélyi János előtt a közmondásgyűjtemények hogyan magyarázták a „hosszú, mint a szentiváni ének” motívumát. Az adagium-gyűjtemények az „Illiade prolixior” (”hosszabb zengzemény”) latin mondással hozzák kapcsolatba.[12]

Ismét más kutatók szerint azonban egészen másról van szó. Az említett Erdélyi János szerint „közhitté vált e példabeszéd magyarázatánál Kovács Pál után, kinek véleményét Szirmay, Dugonics, Ballagi egyaránt elfogadták, hogy lett volna bizonyos szent Iván nevű remete, ki a maga istenes énekeit örökké zengedezte, minek aztán se hossza, se vége nem volt”. A hosszú szentiváni éneknek tehát történelmi alapja van: Rilai Szent Iván alakja és talán ereklyéinek idehozatala. A bolgár szent a legenda szerint istenfélő pásztor volt, aki a rilai magányban önkínzásnak vetette magát alá, miközben Isten csodálatosan gondját viselte. Később más remeték is csatlakoztak hozzá, ereklyéit rendkívül nagy tiszteletben tartották. Ez az az ereklye, amelynek magyarországi sorsáról föntebb szóltunk.

A szentivániéji ének motívumában tehát egybefonódik a két Szent János (ti. Keresztelő János és Rilai Szent Iván) alakja. Hiszen mindketten a pusztában laknak, remeték, mindkettőhöz fűződik a torok gyógyításáról szóló csodák vagy az ördög elűzése. És így lett Rilai Szent Iván holta után is (és a megdicsőülés létrendjében) magyar-bolgár keresztény kapcsolatok építője. Alakja egy majdnem megvalósult szellemi karrier, egy meghiúsult patronátus hordozója. Kár, hogy Lukács érsek a legendákban már-már egy oldalra került az ördöggel. Igaz, Rilai Iván még ezt az ellenlábasát is meggyógyította... Bárcsak segítene annak az idegenkedésnek feloldásában is, ami még ma is tapasztalható néha Nyugat és Kelet, vagy akár magyarok és bolgárok között…

Összefoglalás

A magyar-bolgár kapcsolatok még az őshazában kezdődtek el. Mindkét nép először a keleti kereszténységgel került kapcsolatba. A magyar államalapítás után a magyar királyság még sokáig ápolta a bizánci érdeklődést. Szent László királyunk leányát, Piroskát (görög neve: Eiréné-Xéné) bizánci császárhoz adta férjül, a későbbi III. (Görög) Bélából pedig kis híján bizánci császár lett.  Ő volt az, aki Rilai Szent Iván ereklyéit Esztergomba hozta. Így Szent Ivánból majdhogynem magyar szent lett, de ekkorra a latin klérusban már tudatosult a keleti egyházszakadás ténye, ezért az ereklyéi visszakerültek Bulgáriába. Szent Iván emléke mégis beívódott a magyarok emlékezetébe. Sokáig élet az a közmondás, hogy „hosszú, mint Szent Iván éneke”. Erdélyi János szerint „közhitté vált e példabeszéd magyarázatánál, hogy volt egy bizonyos szent Iván nevű remete, ki a maga istenes énekeit örökké zengedezte, minek aztán se hossza, se vége nem volt”. A hosszú szentiváni éneknek tehát történelmi alapja van: Rilai Szent Iván alakja és talán ereklyéinek idehozatala. Így lett Rilai Szent Iván holta után is (és a megdicsőülés létrendjében) a magyar-bolgár keresztény kapcsolatok építője. Alakja egy majdnem megvalósult szellemi karrier, egy meghiúsult patronátus hordozója.

 

 



[1] Cselényi István Gábor: A magyar görög katolikus énekek eredete, különös tekintettel a „bolgár hangokra”. Toma Visanov és kora, Budapest 2009. 102-115. o.

[2] Két kereszténység. Kiállításhoz kiadott füzet (Szerk. Kiss Etele muzeológus), Szigetszentmiklós, 2010. 5. o.

[3] Ehhez az ünnepséghez kapcsolódott egy kiállítás Két kereszténység címmel , ehhez készült az előző jegyzetben említett kiadvány.

[4] A mindenkori trónutód rangja.

[5] Uo. 7. o. Pirigyi István: Keleti kereszténység Magyarországon. 36. o.

[6] Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – nép színjátszás. Budapest, Neumann Kht. 2004. 45. kk.

[7] Magyar Közmondások Könyve (Pest, 1851), 3961-es tétel.

[8] Eredeti szöveggel: „az praedikatziot rövidön szabjatok, / Szent Ivan énekét ha hoszu mondgyátok.”

[9] Népdalok és Mondák III. kötete, 148. o.

[10] Eredeti lejegyzésben: „Hallottam hogy igen hoszszu a szent Iuán éneke, hogy az ördög aszt meg kezduén, el nem végeszhette, hanem meg fuladot rayta. Bezeg ottrombasag effele tudományokat behozni, és el hinny a kerestiéni gyüeközetbe, mellyekröl az Istennec Szentei, Mind a Prophetác smind az Apostoloc semmit nem tudtanac”.

[11] Hogy szolgáid, megszabadulva a láztól, legyenek képesek zengeni tetteid csodáit, oldd fel bűnös ajkuk állapotát, ó Szent János!

[12] Így pl. Kis Viczay Péter 1713-ban és mások is.