Joanne de Castro

A görög-szláv egyházi ének történelmi áttekintése

Róma, 1881.

Az ősi szláv sajátossággal rendelkező és cirillbetűs szertartás, mellyel az Urat tiszteli a szlávok túlnyomó többsége, azaz az oroszok, az ukránok (ruthénok), bolgárok, szerbek, montenegróiak, Bosznia, Horvátország és Dalmácia egy része, összeségében 57 millióan, 1000 éve nincs szokásban, kivéve a görögök régi szertartását, mivel nincsenek görög-szláv liturgikus könyvek, csak a görög liturgikus könyvek változata, mely magának a szlávok apostolának, Cyrill kezdeményezésére először a 9. században kezdett megjelenni, azonban csak századok elteltével készült el olyan férfiúknak köszönhetően, akik mindkét nyelvben igen járatosak voltak. Innen van a szertartás görög-szláv elnevezése.

Azt, hogy milyen volt a korai orosz egyházi ének, nem ismerjük; azt azonban el lehet mondani, hogy nem saját éneket fedeztek fel, hanem a görög egyháztól vették át a 10. században. Tudjuk ugyanis, hogy Vlagyimir, akit Oroszország uralkodói közül elsőként tisztított meg a szent keresztelővíz a 10. században Chersonésosban, innen a kijevi metropolita egyházba - mely ezidőben egész Oroszország fővárosa volt - püspököket, papokat és kántorokat vitt magával, és velük együtt a konstantinápolyi görög egyházi szertartást és éneket. Azt is tudjuk, hogy a bizánci görög császárnak, Baszileiosznak nővére, Anna, midőn férjhez ment Vlagyimirhoz, Konstantinápolyból Kijevbe magával vitt klerikusokat és egy énekes kórust, melyet királyi kórusnak neveztek, és ily módon a görög egyházi ének a kijevi hittel együtt az egész birodalomban elterjedt.

Ennek az éneknek régebbi zenei dokumentumai nem látszanak korábbinak a 11. századnál, amikor is az egész népet Krisztus édes igája igázta le. Ezek a dokumentumok a kódexek, melyek közül a canticumok[R1]  zenei írásjelekkel (neumák) vannak lejegyezve, azaz ahhoz hasonló jelekkel, amit gyorsírás-jeleknek (tachygraphikus) neveznek; a szöveg fölé vannak a szavak helyezve (vonalak nélkül), és valamelyest különböznek a görög egyház zenei jeleitől és azoktól, melyeket különféle formában a latin egyház használt. Innen van az, hogy az orosz vagy akár a görög-szláv egyháznak sajátos zenei jelei voltak szertartásának canticumaihoz képest (hasonlóképpen a zsidók, szírek, maroniták, örmények, moz-arabok is egyéni jeleket használtak). Innen könnyű végiggondolni, hogy az oroszok korábban alkalmazták a görög egyház ugyanazon a zenei jeleit, melyeket a szertartásukkal és canticumokkal együtt átvettek.

Az idő táján, pontosabban 1052-ben és 1130-ban Konstantinápolyból Oroszországba érkeztek bizonyos kántorok, és a görög és szláv kántorok vezetésével a kolostorokban és székesegyházakban zenei iskolák nyíltak, melyek úgy tűnik valami jelentőset alkottak a művészet terén, így az ének jelentős fejlődésnek indult az egész vidéken.

A zene művészetében való elmélyülés többek között a canticumok könyv nélküli tudását is megkívánta. Ezeket inkább hallomás útján, mintsem könyvből tanulták meg, amint többnyire ma is szokásban van, mivel azon kívül, amit az e témáról szóló művekben olvashatunk, az archeologia még nem tárta fel, hogy létezett valamilyen írásos módszer az ének megtanulása helyett, és ma sincs, amint azt tudom. Szükségszerű volt tehát, hogy ez a fogyatékosság a canticumokban változásokat, ezek előadásában és értelmezési módjukban egyenetlenséget okozzon.

Az énekhez, mely görög volt (a canticumokat ugyanis a görög egyháztól kölcsönözték), szláv szavakat fűztek, és olykor egy részt görögül, mást szlávul énekeltek, és hol az egyik kórus énekelt görögül, hol a másik kórus szlávul. Görög és szláv szavak keverékéből állt az ének. Ez a 13. században bevett gyakorlat a korábbi századokban is élt, amint ez világos a 11.század emlékeiből.

Az is szokásban volt, hogy a szavak magánhangzóit és szótagjait ismételve énekeltek, idegen szótagokat is beleszőve az előadásba.

A 11. század. dokumentumai megerősítik ezt, és találkozunk az Allaluia olyan változatával, melyben az a magánhangzót harminckétszer ismétlik.

A canticumok között, melyeket az orosz és szláv egyház (és a melchiták) átvett a görögöktől, van egy idegen fajtájú, mely a ne ne na - ból és a te re ren -ből és más szótagokból áll, melyeket a következő módon adnak elő: amikor a kántorok befejezik egy bizonyos canticum éneklését, és a pap még nem fejezi be azt, amit csinál, miként pl. amikor az oltári szentséget veszi, közben a kántorok valamilyen dalt énekelnek tetszés szerinti hangon gei-gei-gei, és közbelépő hangokon ne-ne-na, ne-ne-ne-ne-na, te-re-ren, erősen változtatva az intonációt és ritmust. A ne-ne-na hangokat a koinónikonnak vagy az Úr vacsorájának (communio) nevezett rész végén hallatják, és a te-re-ren hangokat a kerub- himnusz után, azelőtt, hogy az ajándékokat a kisebb oltárról a nagyobbhoz vinnék, váltogatva a kimondott szavakat a hangok sokfélesége szerint, ha ugyanis az első hangon te-te-te-re-ren-t mondanak, akkor másodikon ti-ti-ti-ti-ren-t, a harmadikon pedig to-to-to-ta-ri-ren-t, stb. Ez nemcsak arra szolgál, hogy hosszúra nyújtsa az éneket, és hogy ezáltal elkerüljék a csöndet- ezt a görögök nem szeretik az officium során (ugyanis a kórus vagy a minister mindig énekel), hanem magának az éneknek a díszítésére. A kratémata nevezetű éneklésnek ez a módja már a 11. században használatban volt, most is használják a görögök és melchiták, miként mondtam, nem így a szlávoknál.

Egy bizonyos orosz utazóról jegyezték fel, hogy amikor annak idején részt vett Szent András ünnepén, a szent kolostorában, a híres Athosz-hegyen, melynek liturgiáit a görögök különösen nagyra tarják, hallott egy énekest (pszaltész), aki miután befejezett valami canticumot, fürge, élénk és vidám hangon gei-gei gei stb. folytatta az éneklést 10 percen keresztül, továbbá hallotta, amint először a Deipara Virgo tropár első két szavát énekelte, majd a hajlított és más hangok labirintusában fülemüléhez hasonlatosan tíz percen át énekelt, és ezután minden második szó után ugyanahhoz a díszítéshez tért vissza, úgyhogy ennek a tropárnak az éneklése egy órába került. A nem egyesült orosz kántorok régen ugyanezt csinálták, a szöveg szavait a ja-vu-va és ne-ne-na hangokkal tarkítva, de ez a szokás már eltűnt a 17. század elejétől fogva.

A canticumok előadásának másik különleges és ritka módja, melyet némely helyeken még most is alkalmaznak, abban áll, hogy egyszerre ketten vagy hárman olvasással vagy recitálással -de mindegyik a másiknál magasabb hangon- egyfajta összhangzást keltenek.

Emiatt és még más dolgok miatt az ének elkezdett hanyatlani, megváltozni és megromlani; erről panaszkodnak a püspökök, és arról, hogy négy, öt, hat és hét hang összhangjában énekelnek, mivel ez nagy zavarodást okozott az énekben. Úgy tűnik, hogy e panaszok inkább a fent említett éneklési és recitálási módra, vagy a modern hangzásra vonatkoznak.

A 16. században Oroszország déli része, fővárosával, Kijevvel, használni kezdte a vonalas és hangjegyes zenei jelek rendszerét a római vagy latin és európai minta szerint, melyet megkönnyített az időpont, amikor felszabadultak a schismatikus konstantinápolyi pátriárka hatalma alól és előkelő követséget küldtek VIII. Kelemen pápához, és bevezették ama emlékezetes egyesülést az Apostoli Székkel, 1595-ben. Ezután az európainak mondott zenei notáción a kijeviek egy kevéssé változtattak, és a kijevi notáció névvel jelölték meg.

1658 környékén, azzal a céllal, hogy megerősítsék és elterjesszék a zenei jelölés új rendszerét, Alexander, Moldovia fejedelme, egy bizonyos népszerű, Lvovból (Galicia) való szerzetesrendből felkért négy kiválóbb kántort, hogy tanítsák meg a vonalas éneklést, és már a 17. század második felében egész Oroszországban elkezdett meghonosodni ez a rendszer, még a nem egyesült egyházban is, melyet kijevinek nevezett el, mivel a déli metropolita kijevi egyháztól vették át. Csaknem egész Oroszországban elterjedt, azonban a raszkolnikok népes tábora, eltávolodva a katholikus és schismatikus egyháztól, nem vette át, és megőrizte a hangjelzések régi rendszerét.

A püspököknek az ének megromlása feletti panaszai oda vezettek, hogy a 17. század körül rendeleteket hoztak a canticumok korrigálására és rendbe tételére, a régi kéziratok canticumait véve alapul, de mivel a canicumok neumatikus írásjelek vonalas írásra való átültetésében nem akarták vagy nem tudták reprodukálni minden szín és kifejezés árnyalatát és a régi ének neumákkal ábrázolt minden sajátosságát és részletét, ezért az történt, hogy a cantus nem hasonlított minden egyes részletében a régihez.

De mivel a kéziratos könyvek hátránya az volt, hogy ritkák és nem kevés pénzért szerezték be őket, ráadásul tele voltak hibákkal és nem voltak teljesek, fontolóra vették, hogy e kellemetlenséget azzal orvosolják, hogy nyomdai jelekre bízzák őket, és ez meg is történt Lvovban, ahol a modern jelzéssel ellátott Hirmologiont kiadták 1700-ban. 1816-ban, ugyanitt újra kiadták és kijavították a régi görög kéziratos példák és Szt. Athanasius római papi kollégiumának Hirmologionja alapján (miként az olvasható az előszóban), melynek canticumai alapul szolgáltak nekem a zene tudományának építéséhez, melyet szándékomban áll kifejteni a görög-szláv szertartásról írt könyvemben.

Jóllehet minden dokumentumból egyértelmű, hogy a szláv egyház canticumai a görög vagy konstantinápolyi egyház énekei, melyet a szertartással együtt vittek Oroszországba, amikor ama hatalmas vidékek elfogadták Krisztus hitét, mindazonáltal be kell ismernünk, hogy azon canticumok között, amelyeket ma is használnak mindkét egyházban, van valami feltűnő különbség mind a gyakorlatban, mind a hangzásban. 

Mivel erről terjedelmesebben fogok beszélni a prologusban említett művemben, itt csak arra szorítkozom, hogy összefoglalóan fejtsem ki a különbséget, hogy aki ilyenbe botlana, ne higgye azt, hogy ellentmondás vagy hazugság van azok közt, amiket korábban kifejtettem.

A szláv magisterek, akik a régi neumajelzéses canticumokat átalakították a modern zenei jelöléssé, elveszítették, mint mondtam, a kifejezésnek vagy színezetnek a jeleit, melyek az összekötött hangokat, a kötéseket, hajlításokat, a szájjal kiadott többé-kevésbé világos vagy zárt nazálisokat jelezték, és amiket ma is használnak a konstantinápolyiak és más keletiek; ezért fejezik be a canticumot a szlávok egyszerűen őrizve a hangok intonációját és a jelek különböző időértéket kifejező ritmusát.

A szlávok a canticumok végét egyfajta harmonikusan megkomponált dallam kíséretében fejezik be, olyan hangokból komponálva, melyek egymással kvint, kvárt vagy oktávnyi összhangzást alkotnak, mely dallamot változtatnak a canticum harmonikus frázisa szerint. A konstantinápolyi egyházban a következőképpen alkalmazzák: a kántorok két kórust alkotnak, mindkét kórus egy előénekesből (praecentor) és négy vagy öt fiúból áll. Azt, aki a jobboldali kórus élén áll protopsaltam-nak, aki pedig a baloldali kórus élén áll lampadarium-nak nevezik. A nagyobb egyházakban mindkét kórushoz egy-egy apparitor van hozzáadva, akik hallgatnak. Az ének pedig úgy oszlik meg a praecentor és a fiúk között, hogy míg a praecentor a canticum hangját hajlítja, addig a fiúk a fő- vagy alaphangot kitartják, amely előadásmódot ezért ison-nak ("ugyanazon" hang kitartása) hívnak, maguk az isokratores ("egyenlő jogúak") pedig hallgatnak.

Amit tudni kell a hangokról amellett, amit a görög magisterek a görög egyház zenei módszeréről valamilyen képet nyújtva tudós könyveikben kifejtettek: nyolc hang van felosztva a tonalitás három fajtájára, melyeket diatonikusnak[R2] , chromatikusnak[R3]  és enharmonikusnak[R4]  neveznek. Azt mondják, hogy az első, negyedik, ötödik és nyolcadik hang a diatonikus, a második és hatodik a chromatikus, a harmadik és hetedik az enharmonikus. Olykor azonban az ötödik és hetedik is lehet enharmonikus, a harmadik és hetedik pedig diatonikus. Ezek közül egy sincs meg a görög-szláv énekben. 

Az Antológia Assimilis canticumainak (melyeket a görögök Proszomiának neveznek) a görög-szláv Hirmologion canticumaival történő összehasonlítása alapján kikövetkeztethetjük, hogy ami a tonális részt illeti, az első hangban nincs más megegyezés, mint az uralkodó (domináns) hangokban, melyek a szó és lá. A harmadik, negyedik és ötödik hangokban eléggé hasonlóak, különösen a harmadikban, melynek dallamai nagyjából azonosak. Azonban a második, hatodik és nyolcadik hangú canticumokban minden eltérő.

Ráadásul az említett antológia görög énekeinek zenei ritmusa, melyekben semmiféle díszítés nem jelenik meg, túlságosan egyforma és monoton, így eltér a görög-szláv Hirmologion canticumainak gyakran variált ritmusától és a görög-keleti kolostorok más írott emlékeitől.

És nincs tökéletes megegyezés a hangok jellemző jeleiben sem, akár dominánsak, akár clausulák vagy végződések (finales), melyeket a görögök Kiriontes, Katalékszeisz és Telikasz néven említenek.

Végül a Szt.Athanasius római papi kollégiumának görög-szláv Hirmologion-jának canticumai és azon canticumok között végzett összehasonlítás alapján, melyeket Razumovszki a fönt említett művében bemutat, azt találom, hogy bár ugyanaz az anyag, mégis sok kifejezésmódban van némi különbség, egyrészt a jelekben, másrészt a ritmus és időérték jeleiben és a szavaknak a jelekhez való alkalmazásában, és az ének zárásában. Ezek a dolgok képeznek különbséget a dal vagy ének egészében.

Így például a kifejezésmódban az említett különbségek figyelhetők meg az első, harmadik, negyedik, ötödik és hetedik hangokból álló első óda első hirmoszában, a lezáró énekben a második és nyolcadik hangokban, ugyanis a második tónus Razumoszkinál a fá, görög-szlávban a mi, az oktáv zárás nála a ré, ennél a dó.

Razumovszkinál a második hangú tropárban a canticum teljesen különbözik a Athanasius-féle Hirmologionétól, és a Domine Deus tropárban más szavak is vannak, melyek sehol sem fordulnak elő az Athanasius-féle Hirmologion canticumaiban.

Ennek a Hirmologionnak a nem syllabikus canticumai inkább zeneiek, azaz a kifejezésmódokban több jelzéssel élnek, mint az orthodoxok ugyanezen canticumai, melyeket Razumovszki említ könyvében, és amelyeket az orosz követség római kápolnájának könyveiben tanulmányoztam. A jelzések jobban kidolgozottak és jobban el vannak helyezve ugyanazokban a frázisokban, ezért jobbak a clausulák. Másfelől, a túlságosan syllabikus ének, amilyen az orthodox könyveké, mintegy megfosztva a díszektől, túl nyers, akárcsak a hús nélküli csontok szerkezete.

Tehát a mondottak és az ugyanolyan eredetű és ugyanolyan rítusú canticumok között kimutatott különbözőségek figyelembe vételével létrehoztam az én metódusomat a Szt. Athanasius papi kollégiumának Hirmologionja (kiadása 1816-ban, Lvovban) alapján; ugyanis, noha lehetnek tökéletlenségek benne, úgy látom, hogy miként a prológusban említettem, teljesebb, mint mind a görög és mind görög-szláv ugyanolyan rítusú canticumok többi könyvei, és szerintem a görög rítus minden követője nyerne ennek elfogadásával.

Latinból fordította: Antal Orsolya

Közreadja: Bubnó Tamás

 


 [R1]Canticum: oly magánbeszéd elnevezése volt a római színházakban, melyet ének módjára fuvolakísérettel adtak elő. – Canticum, a katolikus egyház három evangéliumi, azaz újtestamentomi dicséneke (cantica majora) a következő: a C. Mariae, melyet rendesen Magnificat-nak neveznek (Magnificat anima mea); a C. Zachariae (Benedictus Dominus Deus Israel) és a C. Simeonis (Nunc dimittis servum tuum). A C. minora-k (7) az ó-testamentomból vannak véve. Valamennyi C. a zsoltárénekekhez tartozik, s a zsoltárokat magukat Cantica Davidis-nak nevezik. – Cantica granduum annyit tesz, mint Graduale; C. canticorum pedig a. m. énekek éneke, azaz Salamon dicséneke.

 [R2]Diatonikus: a zenében egy egész vagy félhanggal való lépés, amellyel egy fokról a következő fokon levő hangra lépünk, akár törzshangok (h-c vagy c-d), akár módosított hangok (c-des vagy cis-d) ezek a fokok. Diatonikus viszonyban csakis olyan két hang lehet, amelyek tőszomszédosak ugyan, de amelyeket különböző vonalakra, illetőleg vonalközökbe írunk. Ellenben kromatikus viszonyban olyan két hang van, amely félhangnyi távolságra esik egymástól, tőszomszédos, de ugyanegy vonalon vagy vonalközben foglal helyet.

 [R3]Chromatikus: a zenében azt jelenti, hogy egymásra következő félhangokban föl- vagy leszálló (pl. hanglétra).

 [R4]Enharmonia: mikor két hang akusztikailag különböző, sőt a zenei logika szerint is az (pl cis és des), de a gyakorlatban (a mai temperált hangolás mellett) ugyanolyan hangzású, azt mondjuk róluk, hogy enharmonikus viszonyban vannak egymással, vagy hogy enharmoniailag megcserélhetők. Pl. D-dur hangfajban cis-ről beszélünk, ellenben As-dur hangfajban des-ről, holott a mai praxisban ez a két hang összeesik. Miként egyes hangok, úgy egyes hangközök is megcserélhetők enharmoniailag (pl. c-dis enharmoniailag megfelel c-es-nek) és akkordok is. Akkordoknak ilyen módon való megcserélése egyik eszköze a modulációnak. Ha pl. c es fis a átalakul c es ges a-ra (csak értelmileg, mert a hangzás ugyanaz!) ez annyit tesz, hogy g-mollból átmentünk b-mollba. A görög zenében enharmonia a félhangoknál kisebb negyedhangnak a bevonása a skálába.