A kétszáz éves kérdés: magyar liturgia szláv dallamokon?

Bubnó Tamás előadása Egon Wellesz bizánc-kutató, zenetörténész születésének 120 évfordulóján megrendezett „A kereszténység kezdetei Európában” c. konferencián

 

Kassa, 2005. február 18-19.

 

Éppen negyven éve lesz idén annak, hogy 1965.november 19-én Dr.Dudás Miklós hajdúdorogi megyéspüspök magyar nyelvű Szent Liturgiát mutatott be a római Szent Péter Bazilikában, s ezzel a magyar nyelvű görög katolikus liturgikus végzés hivatalosan is elfogadottá vált.

Egyik nagyapám – szerencsi görög katolikus parókus – ettől kezdve már nem görögül mondta az átlényegülés szavait: Lábete, fághete tuto, mu eszti to szóma…, hanem megszabadulván az életidegen előírástól, boldogan használta ízes magyar nyelvünket a Szent Liturgia eme meghatározó pontján.

Másik nagyapám – főesperes, homrogdi görög katolikus parókus – életének hátralévő két évében már nem változtatott az addig szokásos – és számára egyáltalán nem életidegen - előíráson, továbbra is az egyházi szláv nyelvet használta: Prijmíte, jadíte, szíje jeszt tyílo moje, jezse za vö lomímoje vo osztavljényije hrichóv.

Apám – világtalan apja mellett segédlelkész, majd annak halála után még húsz évig Homrogd falu parókusa – többé nem használta már nyilvánosan az egyházi szlávot az istentiszteleten.

Én meg, mint tízéves kisfiú szomorúan vettem tudomásul, hogy már soha nem ízlelgethetem, nem ismételgethetem a misztikus, számomra nem értelmes, mégis olyan érdekfeszítően izgalmas szavakat. Másik bánatom: valahogy a dallam is jobban passzolt nekem az ószláv szavakhoz, mint a magyarokhoz – mondom – azzal együtt, hogy nem értettem szó szerint, csak a hanglejtés volt természetesebb. Akkor már túl voltam az elsőáldozáson, s jól tudtam mit jelent az átváltoztatás két „idegen” mondata, sokszor próbálgattam magamnak lefordítani, illesztgetni, hogy vajon melyik szláv szónak melyik magyar a megfelelője. De soha nem sikerült teljesen a feladatot megoldanom: nekem ugyanis a „jezsezavölomímoje” egy szóként rögzült – így mondta a nagyapa, egy lendülettel – és a „vosztavlényije” sem jelent meg „vo osztavljényije” alakban, hiszen leírva soha nem láttam leírva „érthető” módon, azaz latin betűkkel.

Mintegy tíz éve foglalkoztat – most már mint egyházzenész-szakembert – ez a kérdés: valójában alkalmas-e a mi szláv zenei örökségünk arra, hogy a magyar nyelvű görög katolikus liturgiát kiszolgálja? Dallamaink száz százaléka, tehát a magyarországi görög katolikus dallamkincs teljessége idegen eredetű, pontosabban fogalmazva: nem került be sem a magyar folklórból, sem más egyházak liturgikus úzusából semmi az örökölt – és nagyon szeretett – liturgikus dallamtárunkba. Az engem foglalkozató kérdés pedig – szerintem – sokak számára föl sem merül, tényként fogadják el ezt a gyakorlatot, s mint említettem, szeretik, tehát becsesnek, értékesnek tartják a szláv dallamhagyományt, s jól elhelyezik ezt a zenei világukban: nyilván egy külön polcra helyezve, amely az Istennek, s az egyháznak fenntartott részben található. Jó ez így? Igen, azt hiszem jó. Amióta a már elhunyt Czidra László barátomtól, megszállott dallamdetektívtől tudom, hogy az O Haupt voll Blut und Wunden… fenséges koráldallamának eredetije a könnyed és frivol dalocska „ Mein Gmüt ist mir verwirret…”- azóta bizony a Máté-passió, vagy a Liszt: Via Crucis hallgatásakor, vagy bármely evangélikus istentiszteleten ezt hallva, önkéntelenül is belém hasít – ugye tudod, ez az a bizonyos reneszánsz szerelmes dalocska, s aztán próbálhatom magam visszazökkenteni az eredeti lelkiállapotomba. Nem mindig sikerül. Vagy egy magyar római katolikus példa: a népdalzsoltárok megjelenése. Jól ismert, sőt közismert magyar népdalokra, mondhatni népdalslágerekre „húzzuk rá” a szent és sugalmazott szövegeket. S aztán szombaton a kocsmában ugyanarra a nótára duhajkodunk, amelyre vasárnap a templomban áhítatoskodunk? Miféle lelki felemelkedést fog ez majd eredményezni?

Ugyanez a problematikája a popzene liturgikus felhasználásának. Egyes pasztorális nézetek szerint ez beviszi a fiatalságot a templomba. Lehet, de a tapasztalatok szerint ahogy bementek, úgy egy idő után ki is vonulnak onnan, mondván: a diszkóban jobban ízlik ez a zene. Igazuk van, ott a helye.

Mielőtt bárki elfogultsággal, vagy kellő ismerethiánnyal vádolna a popzenével kapcsolatban, meg kell jegyeznem, hogy hét évig könnyűzenei szerkesztőként dolgoztam a Magyar Rádióban, tehát nem a léte, nem is a szükségessége, hanem effajta célra való felhasználása az, amit rossznak ítélek.

Visszatérve saját, bizánci rítusunkhoz, hallom a kérdést: na és mi újság a Gyaki pesznyi-vel? Válaszom az, hogy az egy hasznos dolog, egy tanulási technika, s nem fordult meg komolyan senki fejében, hogy azokat a szövegeket bármilyen egyházi körülmények között felhasználja.

 

Akkor tehát minden rendben, ahogy az első ezredforduló előtt Bizánc liturgiáját szövegestül-zenéstül átvették a megkeresztelkedő szlávok, úgy mi is magyarok – negyven éve immár legálisan – dicsérhetjük az Urat anyanyelvünkön, mely dicséret emelkedettségét a szláv hagyományból változatlan formában örökölt dallamaink biztosítják. Jó ez így? Jó, de…de nem elég jó. Hogy a dolog problematikáját jól értsük, röviden át kell tekintenünk a magyar nyelv „beszüremkedését” a hivatalos egyházi szláv liturgiába Magyarországon. Az első fordítások a 18.század közepén kezdtek megjelenni, 1793-ban pedig Kricsfalussy György ungvári tanár, ill. Krucsay András gálszécsi parókus fordította le a teljes Aranyszájú Szent János liturgiát. A magyar liturgikus végzések bevezetésének „motorja” Hajdúdorog városa lett. Ez a színmagyar település – mely a legnagyobb, mintegy 5.000 hívőt számláló volt a munkácsi püspökségben – egy szláv és egy román parókia kötelékébe tartozott. A város fontossága miatt több, később munkácsi püspöki rangra emelkedett parókus is szolgált Hajdúdorogon, (Bacsinszky András, Tarkovics Gergely), akik támogatták a magyar nyelvű liturgiát. Ez a tendencia volt megfigyelhető a 19. századi munkácsi, s megalapításától (1818) kezdve az eperjesi egyházmegyés püspökök esetében is. Ám a Szentszék nem volt engedékeny e tekintetben. Végül 1912-ben engedélyezte a magyar püspökség (Hajdúdorog) létrejöttét, de a magyar liturgikus nyelv bevezetését továbbra is megtiltotta, az új egyházmegye hivatalos nyelve az ógörög lett. Ezt az életidegen és természetellenes állapotot szüntette meg a II. Vatikáni Zsinat, s ennek a határozatnak emblematikus cselekményeként jöhetett létre az említett római görög katolikus liturgia.

 

A folytonos anyanyelvi küzdelemben nincs nyoma annak, hogy bárki is – pap, vagy egyházzenész – szükségességét vélte volna új liturgikus dallamok kialakításának. A magyar liturgiáért küzdők ezzel mintegy hangsúlyozni kívánták a bizánci hagyomány fontosságát az új nyelven is, s ezt a dallamok csorbítatlan és változatlan továbbélésében látták biztosítva. Az a tény, hogy semmilyen feljegyzés, irat, dokumentum nem maradt fönn ezzel kapcsolatban a 19.századból, csak a fél-legális mivoltát erősíti ennek a folyamatnak. Végeredménye azonban 99 évvel ezelőtt megjelent Ungvárott: a Boksay-Malinics-féle Egyházi közénekek c. kottás kiadvány. A Firczák püspök megbízásából készült irmologion, mely címlapja szerint a munkácsi egyházmegye magyar ajkú görög katolikus hívei számára készült, jelentős mérföldkő volt az egyházi zenében, ám tartalmi és zenei hiányosságai szembeötlőek. Alaposabb kutatómunka és szélesebb körű zenei vizsgálódás valószínűleg jobb eredményt hozhatott volna, ám a cél itt nem a tudományosság, hanem az egységesítés volt: a nép között természetszerűleg létrejött több száz variánsból kiválasztani a ”legalkalmasabbat és legszebbet”. Ez az feladat a rendelkezésre álló anyag természetéből fakadóan lehetetlen. Bizonyára Boksay kezében is megfordult az 1700-as, az 1709-es, vagy az 1757-es kiadású lembergi irmologion. S bizonyára elolvasta azok előszavát, amely az egységes éneklésre buzdítja a bizánci szolgálattevőket. És nyilván jól látta ezen felhívás eredménytelenségét a 18. és a 19.században, hiszen a Malinics József által neki elénekelt ungvári, nyevickei, vagy más variánsok lényegüket tekintve ugyan egyivásúak voltak, de dallamformálásuk részletei, a frázis-modellek (Antonowycz) kapcsolódásai és a lembergi hagyományt erősen kiszínező, ambitusában és az alterálási mértékét tekintve is „barokkosabb” (Petrassevich), tetszetősebb dallamszövésük mégis egy új zenei világot eredményeztek a 200 évvel korábbi „etalonhoz” képest. A magyar nyelvű irmologion jó esélyt adott volna arra, hogy a magyar nyelv törvényeihez, hangsúlyi viszonyaihoz és ritmikájához jobban illeszkedő zeneiséget jelenítsen meg. Ez azonban az átültetések döntő részét tekintve - nem sikerült. Ez már önmagában is eléggé nagy veszélyt jelentett (volna) a magyar görög katolikus egyházzenére, ám, mint kiderült nem ez volt a legjelentősebb hiány. Az ugyanis a szűk keresztmetszet lett: hogy ti. a vele egyidőben egyházi szláv nyelven megjelenő Cerkovnoje prosztopínyije tartalmát sem ültették át teljes mértékben, s ezzel szűkítették a zsolozsma-végzés zenei lehetőségeit. A kevés számú podobna, a még kevesebb számú irmosz, valamint a mindkét nyelvű kiadványból hiányzó sztepenna glaszok, bolgár hangok – hogy csak néhány dolgot említsünk – jelentősen szűkítették a görög katolikus repertoár zenei változatosságát. Visszatérve a magyar nyelvű irmologion zenei megoldásaihoz, ill. ahhoz, hogy miért nem befolyásolta jobban a magyar nyelvű egyházközségek zenei életét, az a következő egyszerű tényből fakad: nem volt elég (s ma sincs) kottaolvasó kántor a liturgikus gyakorlatban, s akik vannak, azok nem tudják, hogyan kellene „egységesen” énekelni a szertartások dallamait. A magyarországi gyakorlatban tehát a Boksay-Malinics semmiféle egységesítést nem hozott: a variánsok, a helyi dallamok élték és élik (?) a maguk életét.

 

Akkor tehát ismét nincs semmi baj – gondolhatnánk – hiszen a sok tekintetben nem kielégítő megoldást hordozó irmologion nem tudta befolyásolni a magyar liturgikus énekkultúrát, amely, mint százszínű virág, úgy él és virul a 200 magyar parókia gyakorlatában!

A mához érkeztünk ezzel a megállapítással: él ugyan a virág, bár nincs már száz színe, és nagyon is kókadozik. Ennek oka pedig a görög katolikus populáció hétköznapi és hétvégi (!) életének, időbeosztásának gyökeres átalakulása, a templomban töltött idő radikális visszaszorulása. Nincs elég fiatal ember, aki belenőne a liturgiába, akinek a mai világ oly sok vonzó szórakoztató és érdekes tevékenység mellett szándékában állna megismerni a szülei és nagyszülei mindennapi kulturális kenyerét. A megoldás – szerintem - az iskolákban található, s az ének-zeneoktatás által megállítható az egyházi énekkultúrának teljes lezüllése. (Ezt húsz éve tartó munkámmal tudom alátámasztani, amelyet a Schola Cantorum Budapestiensis tanáraként és művészeti vezetőjeként végeztem a római katolikus egyházzenében.)

 

Következésképpen két út áll a mai magyar bizánci zenét átadni akaró egyházzenész-tanár előtt:

 

1./ változatlan formában tárja a diákjai elé a szláv dallamkincset (s mint etalont elfogadja a Boksay-Malinics gyűjteményt, vagy egy helyi variánst)

2./ megszívleli Kodály örökbecsű mondását, miszerint „a gyereknek a legjobb is éppen csak jó”, s megpróbálja ennek a kárpátaljai zenei hagyománynak az esszenciájából, valamint a magyar szövegből „kikeverni” a „magyarszkij roszpev-et”. Azt, amely a nyelvünk zeneiségét, hangsúlyi viszonyait, dikcióját nem pusztán szolgai módon aláveti a szláv szövegre, nyelvi strukturára, zeneiségre készült dallamkincs szabályainak, hanem jól érthető, énekelhető és élvezhető magyar liturgikus zenét eredményez.

 

Van egy harmadik is – egyes vélemények szerint szakítani kellene ezzel a zenei hagyománnyal, s valami mást ültetni helyébe. Úgy gondolom, hogy ez egy rossz döntés lenne.

 

De mik is a fő problémák a zenei hagyomány útján? Az egyik a két nyelv hangsúlyi eltéréseiben gyökerezik. Köztudomású, hogy a magyar mindig az első szótagot hangsúlyozza, ezért a nyelv lejtése sokkal kevésbé dallamos önmagában, mint a szláv nyelveké.

 

A másik: a sokszor használt szláv liturgikus szövegekben előforduló kulcsszavak szótagszámai és hangsúlyai: Bog(1) – Isten(2), Blagoszloven(4) – Áldott(2), Goszpodi(3) – Uram(2), szlava(2) – dicsőség(3) már önmagukban is nagyon különböznek, mely tendencia kifejezésekben és mondatokban még inkább felerősödik. Pl. Vo szlavu Boha Otca (7 szótag, 3 hangsúly) – az Atyaisten dicsőségére (10 szótag, 2 hangsúly), s a hangsúlyok sem esnek általában ugyanoda. Még ha a szótagok száma meg is egyezik: ( Pl. Izse heruvími tajno obrazújuscse(13) – Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk(13), de a hangsúlyok elhelyezkedése 5-7-11 ill. 3-7-10 csak egy ponton konveniál, s ez az automatikus átültetéshez kevés.

 

A harmadik: a rövid és hosszú szótagok váltakozásának eltérései, melyek szintén súlyos prozódiai problémákat okoznak. (S még ha össze is esnek néha, mint pl. Otcse nas – Miatyánk, ez csak szerencsés véletlen, s egy teljes ima, vagy liturgikus szöveg esetében a ritka kivételek közé tartozik.)

 

Mi lehet hát a megoldás? Véleményem szerint létre kell jönnie egy ezzel foglalkozó szakember-csoportnak, amelyben a részvevők

1./ össze tudják vetni és megvitathatják a kínálkozó lehetőségeket a meglévő dallamok tekintetében,

2./ javasolhatnak egynéhány más bizánci liturgikus hagyományból (görög, román, stb.) származó melódiát, ha az könnyen ültethető magyarra

3./ kellő időt hagynak a régi-új dallamok gyakorlatban való kipróbálásra és alakításra egyes vállalkozó parókiák és kántorok segítségével

4./ azon liturgikus énekeket, amelyekről konszenzus jött létre, füzetekben, kiadványokban publikálják

5./ végezetül összeállhat a magyar irmologion, melyre oly nagy szükség lenne a növekvő számú, ám a korábbi „tömbös” elhelyezkedéssel szemben mára sokkal szétszórtabban, gyakorlatilag az egész ország területén élő magyar görög katolikus populációnak, hogy értékes liturgikus kultúráját továbbvihesse.