EGY KÖZÖSSÉG SZÜLETÉSE

 

A Magyar Görögkatolikus Egyház

 

Kezdetek

 

A Magyar Görögkatolikus Egyház előéletét a 9. századig vezethetjük vissza: amikor Szent Cirill és Metód működött, hiszen ők teremtették meg a szláv egyházi nyelvet. Tevé­kenységük pápai felhatalmazással folyt, mind a nyugati, mind a keleti szertartás joggal tekint­heti őket sajátjuknak. Cirillék a magyarok fejedelméhez is ellátogattak.[1] Egyébként teljesen hamis kép az, hogy a magyarok megtérítése csak Szent István alatt kezdődött el. A magyarság és a szláv népek ősei először a bizánci kereszténységgel találkoztak.

A második láncszem ebben a folyamatban a honfoglalás után, a 10. században Hierotheosz püspök volt, akit a katolikus és az ortodox egyház napjainkban szentté nyilvá­nította. Igenis volt egyházi hierarchia jóval a szentistváni egyházszervezet előtt, mégpedig bizánci jellegű. Arckép nem maradt ugyan róla, de egy kortársunk így festette meg a magyarok első püspökének arcát:[2]

Hierotheosz után Theophülaktosz és Antoniosz volt a honfoglalás után az a három görög püspök, akik a magyarok és az itt élő szláv népek püspökei voltak. A görög keresz­ténység hatását jól mutatják szláv eredetű egyházi szavaink, mint a püspök, pap, kereszt, pünkösd stb.

A 11. században fejeződött be kétségtelenül a magyarság kereszténnyé válása. Ma már világosan látjuk, hogy Szent István királyunk politikai döntést hozott, mikor elsősorban a nyugati egyházhoz kapcsolta országát, ti. Bizánc ekkor már lehanyatlóban volt. Egyház­szervezete kiépítésében azonban bizánci mintát követett (ld. az esztergomi érsekeknek a pátriárkákra emlékeztető jogkörét). A keleti országrészben, így főleg Szepes megyében évsz­ázadokon át működtek görög szertartású parókiák, miközben a terület jogilag Róma hatás­körébe tartozott. Az új országban továbbra is jelen voltak a keleti szertartás képviselői, lásd az akkor még keleti jellegű csanádi egyházmegyét, sőt a nyugati országrészben is ott volt a szávaszentdemeteri kolostor, keleti szerzetesek éltek Visegrádon és sok más helyen is, Veszp­rémben pedig görög apácák voltak, akik pl. a királynők koronázó palástját szőtték. Szent István országa, Hungária nyitott volt a legkülönbözőbb eredetű népek, és mindkét szertartás irányában.

Egyetértek Bodrogi Józseffel abban, hogy a munkácsi püspökség kialakulásáról és fejlődéséről írt könyvében nem szól, sőt szót sem ejt 1054-ről, a keleti egyházszakadásról. A hallgatás magyarázata: Róma és Bizánc nézetel­térése távoli egyház­politikai ügy volt; itt, Közép-Európában egész egyszerűen nem tudatosodott, nem éreztette hatását. Más forrásból is tudjuk: Szent László királyunk pl. a szabolcsi zsinaton számos „keleti” szokás jelenlétét törvé­nyesítette (mint a papok nősülése, a húsvét megünneplése a keleti egyház gyakorlata szerint.[3] A mostanában újra felfedezett Szent Piroskát is minden további nélkül adta oda Szent László a bizánci császár feleségéül.

De visszatérve a történelem menetéhez, hazánkban a 12-14. században elsősorban görög szertartású kolostorok vitték tovább a keleti kereszténység jelenlétét, amelyek mindig elismerték Róma főségét.

Így érkezünk el a 15. századhoz, a munkácsi egyházkerület megszületéséhez. Ez a későbbi munkácsi egyházmegye elsősorban ruszinokból (ruténokból), de magyar-ajkúakból is állt.[4] A kezdetek rekonstruálása nehéz feladat, hiszen az első időkről írásbeli dokumentum nemigen van a kezünkben. A hagyomány azonban sok részletet tisztázott. Hagyományra, de a kutatások eredményeire is támaszkodva Bereghi Sz. József alap-állítása: a munkácsi egyház­megye első ordináriusa egy Lukas (Lukács) nevű szerzetes volt (ami szintén egy kolostor: Csernekhegy jelentőségére utal), akit kvázi-püspöknek tekintettek, de akit maga Mátyás király nevezett ki a terület ordináriusának. Az utódok kis jóakarattal őt tekintik 1. munkácsi püs­pöknek. Lukács arcképe Bereghi arcképcsarnokából:

Őt a 2. munkácsi püspöknek tekinthető I. Ioannes követte, immár püspöki hatalommal felruházva. NB - a krónikások latin nevükön nevezik meg a püspököket, mint ezt a korabeli egyházi iratok is tették, ezen túlmenően pedig ezzel aláhúzzák a Rómához való tartozás tényét.

A 16. században egyik oldalról (a Mohácsi vész után) az oszmán törökök beáramlása és az ország három részre szakadása, másik oldalról a protes­tantizmus veszélyeztette a még nagyon ingatag lábon álló egyházmegye életét. Ebben a korban I. Ladislaus volt Munkács (3. számú) püspöke, aki megóvta népét a szakadár szellemtől. Ekkor az egyházmegyének az egykori királyság megmaradt részétől, Erdélytől és a helyi hatalmasságoktól (vö. Báthoriak), sőt a törököktől is meg kellett őriznie függetlenségét. Ilyen helyzetben kormányzott a követ­kező (4. számú) püspök, Hilarius (vagy Laronius), majd utána II. Ladislaus (az 5. számú ordinárius).

A 17. században még jobban erősödött az erdélyiek nyomása, hogy elszakítsák a görög szertartásúakat Rómától és a magyar királyság befolyásától. Ennek a kísértésnek állt ellen a 6. munkácsi püspök, Sergius, még akkor is, amikor ellen-püspököket próbáltak helyé­re állítani. Utána Petronius következett a püspöki trónon (mint 7. számú püspök), akit már az erdélyi fejedelem iktatott be, ezzel is jelezni akarva, hogy őt, mint fejedelmet, ugyanazok a jogok illetik meg, mint korábban a magyar királyokat. Az eredmény siralmas volt – a hitélet és a hívek öntudata szempontjából. Ugyanígy került trónra II. Ioannes is (a 8. számú püspök), aki azonban sokat tett a Rómával való egység helyreállítása érdekében, annak ellenére, hogy az erdélyi fejedelem ültette trónra.

Nagy évszázad volt ez számunkra. 1633-ban lett Munkács 9. püspöke I. Basilius, akit hiába váltottak le az erdélyiek, 1646. április 24-én megtörtént az esemény, hogy az egyház­megye 63 papja kimondta a katolikus egyházhoz és így Rómához való tartozását. Ezt s fordulatot szokás ungvári uniónak nevezni.[5] Az okok között bizonyára ott volt a Habsburgok katolizáló törekvése, valamint a keleti szertartású papság méltatlan jogi helyzete (gyakorla­tilag jobbágy-sorban éltek), de hatóerő volt az uniós zsinatok[6] hatása és a Rómával, az apostoli Szentszékkel korábban megélt egység helyreállításának vágya is.

És itt ismét igazat adok Bodrogi Józsefnek: nemigen mond­hatjuk ezt az eseményt és ezt a folyamatot olyan értelemben „uniónak”, egyesülésnek, mintha ez az egyházrész addig az ortodoxiához tartozott volna, és csak ezzel a lépéssel jutott volna el a Rómával való egységig. Ez az esemény annak kimondása volt, hogy a néhány évtizednyi útkeresés után az egyház­megye visszatért arra az útra, melyen kezdettől járt, és ez az „egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház” útja volt.

A papság új püspököt is választott, a tizediket a sorban, Petrus Partenius (Partén Péter) személyében (1651-1665).

Az egyházmegye keleti részén (erdélyi befolyásra) Ioannicius uralkodott (11. püspök­ként), majd Porphirius Arden következett (12.-ként). A 13. munkácsi püspöknek, Meth­odiusnak ellenpüspökök egész sorával kellett megbirkóznia.[7]

A Szentszék és a magyar király jól látta, hogy nagy fajsúlyú vezetőre van szükség a püspöki széken, és így került sor Ioannes Jozephus de Camillis csatasorba állítására.

Ez a 14. munkácsi püspök görög nemzetiségű volt, nagy tudású, nagy tapasztalattal rendelkező főpap. Róma 1689-ben apostoli vikáriusnak nevezte ki, mert ebben látta annak biztosítékát, hogy az egyházmegye kitartson a pápa mellett.[8] Uralkodása alatt történt meg a pócsi csoda, az Istenszülő-ikon első könnyezése 1696. november 4-én, amely mintegy égi pecsétet csókolt a kifejlődőben lévő egyházmegye életére.

Kevesen tudják, hogy egy év múlva történt a zentai csata, amikor a magyaroknak sikerült legyőzni a törököket, és ezt a győzelmet a közvélemény a pócsi Máriának tulajdoní­totta, ti. akkoriban szállították át a kegyképet a császárvárosba, Bécsbe, ahol mind a mai napig a Staphansdomban őrzik. Mint tudjuk, a kép másolata még két ízben könnyezett, és ha beleg­ondolunk, Pócs még mindkét eset idején Munkácshoz tartozott, tehát a máriapócsi csodák megerősítő jelet jelentettek a Munkácsi Egyházmegye papjai és hívei számára!

A 18. század elején a 15. ordinárius II. Ioannes Josephus volt, a 16. pedig Georgius Genadius, aki de Camillis püspökhöz hasonló, nagy műveltségű főpásztor volt. Uralkodása alatt történt meg a 2. pócsi könnyezés. A jelenleg is látható kegykép, amely 1715. augusztus 1-jén könnyezett:

 

A Bizánczi-családból származó Genadius György püspöknek sikerült megvalósítania az egyházmegye lelki egységét. E püspök alatt alakult ki az a gyakorlat, hogy az egyház­megye ordináriusa egyúttal apostoli vikárius is volt, amellett címzetes püspöki rangot is nyert Rómától. Mindkét tényező a katolicitás megerősítését célozta.

A 17. ordinárius Simeon Stephanos, a 18. pedig Georgius Gabriel volt. Alatta alakult ki az, hogy az egyházmegye fölött az Egri Egyházmegye patronátust gyakorolt. És itt ismét egyet­értek Bodroghival: ez nem valamiféle vazallusi helyzet vállalása volt, hanem az időnként újra-újra fellángoló elszakadási veszély elhárítását szolgálta. Munkács 19. püspöke Olsánszky Emmánuel, püspök nevén: Michal Manuel volt, utódja pedig (a 20. sz. püspök) III. Ioannes. Ekkor érkezett el Munkácsra a pápai bulla (címe: Eximia Regalium Princi­pum), amely pontot tett az egyházmegye legalizálásának folyamatára.[9] Ettől kezdve a munká­csi püspök ténylegesen megyéspüspök volt, és többé már nemcsak apostoli vikárius.

A 18-19. század fordulójára esett a szintén egyik legjelesebb (a sorban 21. számú) munkácsi püspöknek, Andreasnak (Bacsinszky Andrásnak) az uralkodása, aki a nagy nyugati egyházmegyékhez hasonló egyházi és kulturális reformokat hajtott végre, sőt Bécsben megszervezte a görög szertartásúak szinodusát is Mária Terézia oltalma alatt.[10]

 

Bacsinszky püspök utóda Michael lett volna, de Isten idejekorán magához vette. Őt követte volna Gregorius, azonban ő nem a munkácsi, hanem a Relata semper kezdetű bulla által megalapított Eperjesi Egyházmegye első püspöke lett. Így Alexiost tekinthetjük 22. püspöknek. Őt II. Basilius követte, aki ugyancsak sokat tett a rá bízott nyájért. Nevéhez híven ő alapította meg az egyházmegyében a Nagy Szent Bazil Társulatot.

A század következő főpapja (a 24. munkácsi püspök) Stephanosz volt, aki alatt újra megindult a belső ellenségeskedés, bomlás folyamata. Ennek csak IV. Ioannes, a 25. ordiná­rius tudott gátat vetni.

A munkácsi püspökök sorát Julius (mint 26. püspök) folytatja, uralkodása már átnyú­lik a 20. századba , a sort végül Antonius (a 27. számú püspök) zárja.

Hadd említsem meg: a 3. máriapócsi könnyezés még munkácsi püspökség megléte idején történt (ti. ekkor még Pócs is oda tartozott), és mintegy előre jelezte azt a vérzivataros évszázadot, amely ezután következett – mind a ruszin, mind a magyar nép, de főleg a Mun­kácsi Egyházmegye számára: az I. világháború és Trianon ugyancsak megrázta Munkács éle­tét is – mint ez ismerős valamennyiünk számára.

 

Tragédiák kora

 

Ezután, 1912-ben születetett meg a Hajdúdorogi Egyházmegye, mintegy Munkács másik gyermeke (Eperjes után), a Christifideles Graeci kezdetű pápai bulla nyomán. Bereghi Sz. József Antoniust tekinti az utolsó munkácsi püspöknek – tekintettel arra, hogy az ő uralkodásáig állt fenn az egyházmegye addigi főbb egysége, és utána már a szétesés, az üldöztetés, sőt a felszámolás időszaka következett, még ha az nem is bizonyult véglegesnek. A 20. században 1912-ig Firczák Gyula, 1924-ig Papp Antal érsek, miskolci exarchátus ordináriusa, utána Gebei Péter (1924-1931), majd Sztojka Sándor következett (1932-43).

Sztojka Sándor munkácsi püspök Kárpátalja szülötte, a ruszin nép és a görög­katolikus egyház apostola nehéz, vészterhes időkben (1932 és 1943 között), amikor Csehszlovákiához, majd részben Magyarországhoz csatolták Kárpátalját. Életművét ebben a két mondatban lehetne összefoglalni: 1. A ruszin nép jövőjét csak Magyarországhoz kötődve tudta elképzelni. 2. A görög­kato­likus­ságot nem illetéktelen betolakodóknak, hanem mintegy „ősho­nosoknak” látta Kár­pát­alján és egyáltalán, magyar földön. 

A mi hajdúdorogi megyéspüspökünk, dr. Dudás Miklós apostoli adminisztrátor volt (1944. január 1-től szeptember 24-ig), olyan időszakban, amikor más módon nem lehetett megoldani az egyházmegye kormányzását.

Külön szót érdemel Romzsa Tódor (1944-1947). Munkács nagy püspöke volt a vértanú-sorra jutott Romzsa, aki azóta (II. János Pál alatt) a boldogok sorába emelkedett.

Romzsa után végbement a kárpátaljai görögkatolikus egyház hivatalos felszámolása. A további tragikus utat már jól ismerjük. Sztálin alatt, illetve Ukrajnában Hruscsov pártfőtitkári uralma alatt felszámolták a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyét. Az akkori vezetés cini­kusan „reuniónak” nevezte az orto­doxizálást, ami a mondottak után szintén elfogadhatatlan kifejezés, hiszen az egyházmegye jószerivel sohasem volt az ortodoxia része, hanem a katoli­kus egyházhoz tartozónak tudta magát.

Tehát majdnem két évszázad nyugalma után, a 2. világháborút követően, a Kárpátalját bekebelező szovjet birodalom átfogó támadást indított a görög katolikus egyház ellen. Püspöküket, Romzsa Tódort 1947-ben meggyilkolták, két évre rá pedig az egyházközségek mindegyikét beolvasztották a Moszkva központú pravoszláv egyházba. Míg azt a 129 papot, akik nem voltak hajlandók áttérni, ugyancsak 1949 folyamán, három hullámban, a Gulag kon­cent­rációs táboraiba hurcolták. Közülük 28-an oda is vesztek.

Egyházunk azonban mégsem szűnt meg létezni Kárpátalján, csak illegalitásban mű­kö­dött. Mintegy 50–60 papunk ugyanis elkerülte az elhurcoltatást. Ők már 1949-ben megszer­vezték az illegalitás viszonyai között folytatott egyházi munkát. Az 1956-os amnesztia után hazatért papok azután tovább bővítették ezt a tevékenységet.

Az illegalitásban eltelt negyven nehéz esztendő alatt öt püspöke volt a rejtetten tovább­élő egyházmegyének. Egyikük Orosz Péter volt, akiről Róma nem mondta ki, hogy megyéspüspök, de ott volt azután Chira Sándor szentelő püspök (1945-1983), Szabó Kons­tantin (a földalatti egyházban), Murányi Miklós szentszéki vikárius (1947-1957), apostoli admi­nisztrátor (1957-1979), és Szemendi Iván (1979-2002), akinek az kormányzása már átnyúlt az új korszakba.

Az underground korszakban Dr. Ortutay Elemér Ungváron "egyszemélyes teoló­giaként", papokat képzett az egyház számára. És négy évtizeddel a hivatalos eltöröltetés után, 1989 decemberében, a társadalomban végbemenő demokratizációs folyamatok eredmé­nyeként, legalizálták a görög katolikus egyházat.

Ezt a lépést hosszadalmas küzdelem előzte meg, melyet főként a titokban felszentelt püspökeink és papjaink, továbbá az aktív híveink folytattak a hatóságokkal úgy Kijevben, mint Moszkvában. A hivatalos bejegyzés meg is történt. Ez azonban még nem jelentette egyúttal az egyház rehabilitációját, sőt a teljes jóvátételre még mind a mai napig várnunk kell.

Egy évvel a legalizálás után az egyházmegyének már volt ordinárius püspöke, az említett Szemendi Iván, volt két segédpüspöke, Halavács József és Margitics János (megjegyzem, később 2002-től 2004-ig Dzsuzsár György volt a segédpüspök), és ami talán még fontosabb, volt mintegy 60 papja az egyházmegyének. Nem rendelkeztek azonban egyetlenegy templommal sem, noha 1944-ben még 400 templomban hirdették az igét Kárpát­alja-szerte a görög katolikus lelkipásztorok. Az újjászerveződés során, természetesen, követelni is kezdték ezek visszaszolgáltatását a sorban megalakuló egyház­községek. Ennek során aztán óhatatlanul konfliktusba keveredtek az ortodoxokkal.

A szembenállás igen nagy a két egyház között, épp a templomok közös használata kapcsán. Tudnunk kell, hogy 234 volt görög katolikus templom hatóságilag került a pravo­szlá­vok kezébe. 101-et visszakaptunk. Míg 67 templom – egy erre vonatkozó rendelet értelmében – közös használatba került. Legalábbis elvileg. Közülük 43-ban ugyanis az orto­doxok nem engedélyezik a görög katolikus istentiszteletek megtartását (pl. Nagylázon, Visken). Az ungvári ceholnyai templom pedig hiába a miénk hivatalosan, az ortodoxok egy­szerűen ignorálják az erre vonatkozó hatósági rendeletet. A mieink természetesen a bíró­sághoz fordultak panaszunkkal, ám mindeddig eredménytelenül. Az ok? A hatóság kettős állás­pontot foglal el a kérdésben. Egyrészt megadta a lehetőséget a közös (illetve a ceholnyai esetben a kizárólagos) használatra, a gyakorlatban viszont nem tud, vagy nem akar érvényt szerezni az erre vonatkozó döntéseinek.

Ez idő szerint 264 egyházközség van hivatalosan bejegyezve. Több mint a felüknek nincs temploma. Jelenleg vagy magánházakban, vagy kint a szabad ég alatt, a templomok kör­nyékén tartják meg sok helyütt az istentiszteleteket. A legtöbb egyházközség az ungvári, a munkácsi, a beregszászi, a nagyszőlősi, az ilosvai és a huszti járásban alakult meg újra. Hogy a többi járásban mi okozott eddig gondot? Az erős pravoszláv befolyás, és, sajnos, a görög­katolikus öntudat hiánya. Az illegalitás évtizedeiben ezekre a helyekre nem tudták, egy­szerűen nem érkeztek kiterjeszteni tevékenységüket az általában a fentebb említett járásokban lakó, titokban dolgozó görög katolikus papok. Na meg kevesen is voltak és vannak ma is. Jelenleg ugyanis 133 papunk van odaát, de közülük 18-an már nyugdíjasok. Visszatérve a fentebb feltett kérdésekre: a másik ok a hatóságok indokolatlan meg nem értése az alakulni akaró egyházközségekkel szemben. Egyszerűen félnek a várható ortodox–görögkatolikus viszályoktól, és úgy gondolják, az a legkönnyebb módszer, ha a lehetséges vitatkozó felek közül az egyiket megszületni sem hagyják.

Meg kell még említenem egy további, szintén nagyon furcsa, összetett kérdést. Tudjuk, a 300.000 kárpátaljai görög katolikus mellett Nyugat-Ukrajnában működik egy több millió hívet magába foglaló főegyházmegye, Lemberg központtal. Vajon milyen a viszony Munkács és Lemberg között?

A mai Munkács vitában áll a galíciai görög katolikus főegyházmegyével. Az otta­niak ugyanis arra törekednek, hogy püspökségünk legyen alárendelve a korábban Ljuba­csevszkij kardinális vezette, öt egyházmegyéből álló főegyházmegyének. A mi papságunk egy része is hajlik e felé a megoldás felé. Korábbi és mai püspökeink mind, és papjaink mintegy 70 százaléka azonban továbbra is a római Szentszék közvetlen alárendeltségében kíván maradni (mármint nem Lvov /Lviv/ vezetése alatt). A munkácsi püspökség és a lembergiek közti vita kapcsán a Vatikán már apostoli vizitátort is küldött Ukrajnába, kivizsgálni az ügyet és jelentést tenni róla. Antonio Franco ukrajnai apostoli nuncius is foglalkozott a kérdéssel. Ő azt javasolta, hogy tényleges különállásunk fenntartása mellett ismerjük el Lemberg névleges fensőbbségét, főhatóságát. A mieink viszont ebbe sem mentek bele. Ebben az esetben ugyanis hivatalosan az Ukrán Görög Katolikus Egyház része lennénk, pedig ez az egyházmegye egy soknemzetiségű püspökség, és az ottaniak úgy látják: ha ebbe – mármint a névleges csatlakozásba – belemennének, az egyházmegye vélhetőleg elveszíthetné a nem ukrán nemzetiségű (például magyar ajkú!) görögkatolikus hívek támogatását.

Ha már a nemzetiségi megoszlásról van szó: az ukrán érzelműek mellett vannak itt ruszin öntudatúak (a papság mintegy 70 százalékban ruszin érzésű), azonkívül románok (Szlatina környékén) és magyarok is. Bizonyos fokú ruszin–ukrán ellentét is ott lappang tehát a lembergi főegyházmegye és a munkácsi püspökség viszonyában.

Visszatérve a magyar nemzetiségű hívekre: ők mintegy 30.000-en vannak. Harminc magyar vagy részben magyar lakta településen élnek, főleg Beregszász környékén. Az itteni görögkatolikus templomokban vagy magyarul, vagy (amennyiben a település vegyes lakos­ságú) magyarul és ószlávul folyik az istentisztelet. Amúgy az egyházközségek többségében az ószláv (az egyházi szláv) az istentiszteletek nyelve, de vannak ukrán, román és – mint már szó volt róla – magyar egyházközségek is.

Végül, visszatérve fő témánkhoz, a munkácsi püspökök sorához, befejezésül hadd em­lít­sem meg még: Munkácson Milan Šášik apostoli adminisztrátor ny. kormányoz (2002-től), és 2013-tól Luscsák Nilus a segédpüspöke.

 

A Hajdúdorogi Egyházmegye

 

A Hajdúdorogi Egyházmegye születéséről már szóltam. De az előzményekről még annyit, hogy Hajdúdorog környékén (ahol érdekes módon szerb származásúak éltek, vö. Rác-Dorog) az elmagyarosodott bizánci szertartásúak (immár görögkatolikusok) mozgalmat indítottak a magyar liturgikus nyelvért, még zarándok-utat is szerveztek ennek érdekében. Mozgalmukat a magyar politika, sőt a királyi udvar is felkarolta. Ennek eredménye volt, hogy

Ferenc József magyar király 1912. május 6-án megalapította, majd X. Szent Pius Christi­fideles Graeci kezdetű bullájával kanonizálta 1912. június 8-án a Hajdúdorogi Egyház­megyét.[11]  

A Szentszék 162 parókiát osztott be ebbe az egyházmegyébe. Ezek közül 1 az esz­tergomi, 8 az eperjesi, 70 a munkácsi, 4 a szamosújvári, 44 a nagyváradi és 35 a fogarasi egyházmegyéhez tartozott.[12]

Első megyéspüspökünk Miklósy István volt (1913-tól 1937-ig).

Trianon tragédia volt a magyar görögkatolikusság életében is: az egyház­megye nem­csak erdélyi területeit veszítette el, hanem Kárpátalja testvéri egyházát és az Eperjesi Egyház­megye jó részét is, amelynek „itt maradt” részeiből alakult meg a Miskolci Apostoli Exar­chátus, amelyet dr. Papp Antal érsek kormányozott.[13]

Dr. Dudás Miklós nevét már említettem Kárpátalja történetében. A Szent Bazil Rend tartományfőnöke volt előzőleg. Hajdúdorogot 1939. március 25-től 1972. szeptember 15-ig irányította.

Nevéhez fűződik a nyíregyházi Hittudományi Főiskola létrehozása 1950-ben – amit a Gondviselés nagy csodájának tekinthetünk, hiszen ugyanebben az időben történt a környező országokban görögkatolikus egyházunk felszámolása.

Nevéhez fűződik 1965. november 19-én az első magyar nyelvű liturgia Rómában, a Szent Péter bazilikában – ti. a magyar liturgikus nyelv mindaddig tilos volt egyházunkban is. Fontos megjegyeznem: a II. Vatikáni zsinat igen sokat tette „az egység újra helyreállítása” érdekében (vö. Unitatis redintegratio és a De ecclesiis orientalibus kezdetű zsinati határozat). Hazai életünkben jelentős volt 1968. szeptember 6-án az ún. szórvány (diaspora) megszü­letése, amely a hagyományos „görög” területeken (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Bor­sod-Abaúj-Zemplén) kívül eső övezeteket, az ország többi részét foglalt (és foglalja ma is) magába.[14]

Dr. Timkó Imre 1975. január 10-től 1988. július 5-ig volt püspökünk. Korábban a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia professzora volt, a keleti teológia nagy tudósa. Meg­újította a teológiai képzést Nyíregyházán, és felújította a püspöki központ épületeit.

Dr. Keresztes Szilárd már Timkó püspök uralkodása alatt is felszentelt püspök, segéd­püspök volt, a Miskolci Exarchátus és a szórvány életét irányította. 1988. június 30-án lett megyéspüspök, és 75 éves koráig, 2007. június 19-ig maradt meg ezen a poszton. Tovább folytatta elődje intézmény-felújító munkáját, így elképzelései szerint született meg a nyíregy­házi Szent Athanáz Hittudományi Főiskola új épületrendszere.

Keresztes püspök nagy érdeme volt, hogy megszervezte II. János Pál pápa mária­pócsi-nyíregyházi látogatását (1991. augusztus 18.). A kegyhelyen magyar nyelvű gö­rögkatolikus liturgiát mutatott be, így ez a magyar liturgikus nyelv legfelsőbb szintű szen­tesítése volt.

II. János Pál  (1978-2005) pontifikátusának másik jelentős mozzanata volt számunkra Orien­tale Lumen (Kelet világossága) kezdetű enciklikája (1995. május 2.), amely mintegy köte­lezővé tette számunkra a „keleti szellemiség” elmélyítését, az idők folyamán ránk rakódott nyugati hatások túlhaladását.

Az azóta szentté avatott pápát XVI. Benedek követte (2005. 04. 19. – 2013. 02. 28.).

Az ő nevéhez fűződik a Keresztes püspök nyugdíjazásával megüresedett hajdúdorogi megyéspüspöki szék betöltése. Választása Kocsit Fülöp szerzetes-papunkra esett.

 

Kocsis Fülöp 2008. május 2-től tölti be ezt a posztot. De Benedek pápa rendezni szerette volna a szétzilált helyzetben lévő Miskolci Exarchátus sorsát is, ezért Kocsis püspök volt szerzetes-társát, dr. Orosz Atanázt tette meg püspöki rangban apostoli kormányzónak az exarchátusban 2011. május 21-én.

            Mint tudjuk, Benedek pápa lemondott pápai trónjáról, utódja I. Ferenc pápa 2015. március 20-tól.

Ferenc pápa nagy lépésre szánta el magát. A Magyar Görögkatolikus Egyház jogi helyzetének megszilárdítása – önállósága – érdekében kialakította a Hajdúdorogi Metro­póliát (érsekséget), amely alá három egyházmegye tartozik immár:

1. a hajdúdorogi főegyházmegye, Debrecen központtal, amely gyakorlatilag Hajdú-Bihar megye és a szórvány területét öleli magába, 33 parókiával, vezetője – és az egész metropólia vezetője – Kocsis Fülöp lett, érsek-metropolita ranggal. Az alábbi két képen a hajdúdorogi és az új, debreceni székesegyházat láthatjuk:

              http://www.templom.hu/phpwcms/db-gorkat/kul/P1130447.JPG

 

2. a Miskolci Egyházmegye, amelynek területe Borsod-Abaúj-Zemplén megyére terjed ki, 59  parókiával. A képen a Miskolc, Búza téri, új székesegyház látható:

http://www.templom.hu/phpwcms/miskolc-gorkat/P1100585.JPG

3. és a Nyíregyházi Egyházmegye, gyakorlatilag Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, 93 parókiával. Alább a nyíregyházi székesegyház:

Látható az is, hogy a korábbi Hajdúdorogi Egyházmegye legjelentősebb része ebbe a (csak nevében új) egyházmegyébe került. Ennek területén található a metropólia két legfon­tosabb intézménye: a hittudományi főiskola és a máriapócsi kegyhely, mely utóbbi már Keresztes püspök alatt nemzeti kegyhellyé lett.

Első lépésben azonban ez az egyházmegye még nem kapott püspököt. Sőt második lépésben is „csak” apostoli kormányzót kapott 2015. október 3-én, még püspöki rang nélkül, és ő nem más, mint Szocska Ábel bazilita szerzetes.

Így a Magyar Görögkatolikus Egyház mindhárom főpásztora szerzetes, de Kocsis érsek és Orosz püspök a Krisztus Feltámadásáról Nevezett (és kettejük által alapított) szerze­tes­rendből, Szocska kormányzó pedig a bazilita rendből emelkedett ki, mint valamikor Dudás Miklós püspök.

            Most már csak egy kis statisztikával tartozom. A metropóliához 268 835 hívő, 185 parókia és 221 lelkész tartozik.

A hitéleti, oktató és szociális tevékenység:

Püspöki Hivatal

Máriapócs Nemzeti Kegyhely

Máriapócsi zarándokház

Szent Bazil rend, Máriapócs, férfi, női

Krisztus Feltámadásáról Nevezett Monostor:

Dámóc, Sajópálfala

Levéltár, Sajtóközpont, Gazdasági Hivatal, Bíróság

Építésügyi, Oktatási, Ifjúsági, Hitoktatási,

Pályázati, Pasztorációs Iroda

Hittudományi Főiskola

36 oktatási intézmény

18 szociális intézmény

4 egyéb lelkészség (kórház, katonai)

Szent Atanáz Kegytárgybolt

 

Záró tételként a Ferenc pápa – Kirill találkozó képét láthatjuk, amely Kuba szigetén volt, 2016. február 12-án.

            A találkozó érinti a görög szertartású katolikusok, tehát a görögkatolikusok helyzetét. Mindkét fél leszögezte ugyan, hogy az ún. uniatizmus, a (mondjuk így) erőszakolt egység-keresés nem járható út, a görögkatolikus közösségeknek azonban joguk van arra, hogy hitüket saját felfogásuk, hitük, lelkiismeretük szellemében éljék. Ugyanakkor mind a (görög)­katoli­kusok, mind az ortodoxok kötelessége egymás megismerése, elismerése, a hiteles egység keresése. Nekünk, magyar görögkatolikusoknak külön is fontos feladatunk a hazánk­ban élő, működő ortodox közösségekkel való testvéri együttműködés, a közös értékek szolgálata. Ennek szellemében jöttünk össze most, ezen a konferencián is.

 

Dr. Cselényi István Gábor

görögkatolikus lelkész

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] Moravcsik Gyula: „A „Kyrillos-legenda” magyar vonatkozású epizódjához”, Ethnographia, 1928. 108-109.

[2] Kiváló forrás került most kezünkbe erre vonatkozóan: Bereghi Szlivka József Dioecesis Munkacsiensis in faciebus, vagyis A Munkácsi Egyházmegye arcokban c. könyve, Budapest, Archi-Med 2014. A „kezdetek” feltérképezésében másik fő forrásunk: Dr. Pirigyi István: A görögkatolikus magyarság története, Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1982.

[3] Pirigyi 1982. 32.

[4] Papp György: A munkácsi püspökség eredete. Miskolc, 1940.

[5] Dr. Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak, Budapest, Szent István Társulat, 1970, 126-132.

[6] XII. egyetemes (IV. Lateráni) zsinat (1215) és a Bázel-Ferrara-Firenze néven számon tartott zsinat (1431-1434), amely szorgalmazta az egység helyreállítását.

 

[7] A keleti szertartású hierarchia hányatott sorsáról ld. Michael Lacko: Synodus Episcoporum Ritus Byzantini Catholicorum Ex Antiqua Hungaria Vindobonae A 1773 Celebrata, Roma, 1975.

[8] Dr. Papp György: Adalékok De Camillis József munkácsi püspök működéséhez, Miskolc, 1941.

[9] Munkacsiensis Graeci Rutus Unitorum episcopatus erectio. Egri érseki levéltár. raktári szám: 242. iratszám: 1618, év: 1750-1770.

[10] Lacko: Synodus 69.

[11] Radó Polikárp: Enchiridion Liturgicum, Róma, 1961, 51-61.

[12] Dr. Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története, Görögkatolikus Hittudomány Főiskola, Nyíregyháza, 1990, 109.

[13] Dr. Papp György: A hajdúdorogi egyházmegye területváltozásai, Miskolc, 1942. 78.

[14] „A hajdúdorogi egyházmegye joghatóságának kiterjesztése”, Új Ember, 1980. november 9.