Bubnó Tamás

A magyarországi és a Kárpátok-vidéki görög katolikus dallamok eredete és variánsai

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktoriskolája – DLA dolgozat

Tézisek

A nyugati és a keleti kereszténység mezsgyéjén élő, Magyarországon önálló egyházszervezettel nem rendelkező bizánci rítusú populáció körében a 16-17. században zajlottak le azok az események, melyeknek fő célja a Szentszékkel történő egyesülés által a katolikus egyházba való visszatérés volt, s amely egyben lehetőséget kínált a keleti papok méltatlan társadalmi-szociális helyzetének javítására, valamint a szinte teljes mértékben hiányzó görög szertartású értelmiség kinevelésére is. Az uniálási mozgalmak vezetőinek legfőbb csatlakozási feltétele az volt, hogy a bizánci rítus és az évszázados hagyományú liturgikus úzus változatlan és csorbítatlan formában maradjon meg az egyesült egyházakban. A történelmi Magyarország nemzetiségein belül a ruszinok, a románok és a magyarok körében találtak visszhangra ezek a mozgalmak, a többi bizánci rítusú nemzetiség és népcsoport az ortodoxiában maradt.

Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a mai Magyarországon élő görög katolikus populáció variánsokban gazdag liturgikus zenéje - az a tisztán vokális kultúra, amely egy nagyjából ezer éve lényegileg változatlan szertartásrendet szolgál ki - milyen eredetre vezethető vissza, milyen zenei hatásoknak volt kitéve az elmúlt háromszáz évben s végül mi az oka, s milyen a jellege a liturgikus gyakorlatban elterjedt rengeteg variánsnak.

A görög katolikus dallamok eredetéről

Erről a témáról részletes, elemző, tudományos igényű mű mindeddig nem készült. A két világháború között és a második világháború után jelentek meg ugyan cikkek, tanulmányok, amelyek a hazai görög katolikus énekkultúra gyökereit és fejlődését vizsgálták, s ezen értekezések végső következtetései ma is helytállóak. Tanulmányom összehasonlító elemzései megerősítik az ezekben kifejtett véleményeket, miszerint a hazai görög katolikus dallamkincs szinte teljes egészében a 17-18. századi kijevi-lembergi dallamvilágban gyökerezik. Ugyancsak igazolja azt a feltevést, hogy önálló magyar dallamképzés és éneklésmód nem jött létre az évszázadok folyamán. Kialakult viszont az ukrán-galíciai vonaltól sok esetben jelentősen, máskor árnyalataiban eltérő, nyugat-európai műzenei hatásokat tükröző Kárpátok-vidéki dallamiság, amely közeli rokon variánsok százait élteti mind a mai napig, függetlenül attól, hogy a zenei anyag egyházi szláv, avagy a magyar nyelven kel életre. Orosz István, Mosolygó József, Legeza József, Petrassevich N. József Cselényi István Gábor Baán István és B.Damjanovics Judit kutatásainak megállapításai zenénk eredetére vonatkozóan tehát számomra is elfogadhatóak.

A dallamok fejlődésének vizsgálatához felhasznált források

Dolgozatom kilenc forrás, valamint a mai magyar gyakorlat variánsainak összehasonlítása által arra tesz kísérletet, hogy bemutassa az ungvári unió idején használatos kijevi-lembergi eredetű dallamok útját napjainkig, s hogy feltárja a munkácsi (később az eperjesi, valamint a hajdúdorogi)  görög katolikus püspökségek liturgikus zenei életének ezen dallamok fejlődését is jelentősen befolyásoló összetevőit, eseményeit. A kilenc forrás a következő:

 

1./ Lembergi Irmologion[R1]  (nyomtatott egyházi szláv nyelvű énekeskönyv, első kiadása: Lvov, 1700, vizsgált példány kiadói dátuma 1709. május 18.

2./ Az ún. Sajópálfalai Irmologion (kézirat, egyházi szláv nyelvű, feltehetően Fekete (Fetko) János által Galíciában, vagy Kárpátalján a 18.század első felében másolt, rajzokkal illusztrált könyv, melyet a Fekete-család (kántorfamília Sajópálfalán és Sajóvámoson) használt. Évszámbejegyzés: 1755., a könyv tehát valószínűleg 15-20 évvel korábban keletkezhetett. A könyv az Egri Érseki Könyvtár tulajdona, jelzete T XVI 12.

3./ Leon Septickij püspöksége idején kiadott Irmologion (az 1700-as kiadás átalakított, elsősorban rövidített, s néhány dallamában átdolgozott, de tipográfiáját tekintve azonos külalakú példánya. Kiadói dátuma: Lvov, 1757.

4./ Juhaszevics János Irmologionja (kézirat, egyházi szláv nyelvű) eredetileg Gancsák Demeter-nek készült Záricsó faluba, 1844-ben Szimeon Jacenko (Sapinec falu kántora) tulajdona, befejezve: 1803. február 3. Ma a svídnik-i Kárpát-Ukrán Múzeumban található.

5./ Joánne De Castro spanyol származású, a 19.század második felében a Vatikánban működő egyházzenész latin nyelvű könyvébe illesztett 160 oldalas melléklet, mely a könyv Prologus-a szerint 1816-ból, Galíciából származó Irmologion.

6./ Joan Boksaj-Joszif Malinics: Cerkovnoje prosztopínyije, Ungvar, 1904. (A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye számára készült irmologion, egyházi szláv nyelvű, ma is hivatalos használatban.)

7./ Boksay János-Malinics József: Egyházi közénekek, Ungvár, 1906. (A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye magyarajkú hívei számára készült irmologion, magyar nyelven, Kárpátalján ma is hivatalos használatban.

 

Ide tartozna, nyolcadik, nagyon fontos és lényeges forrásként az a nyomdakész állapotban rejtőző (vagy elpusztult?) irmologion, amelyről Ivancsó István, a Nyíregyházi Szent Atanáz Hitudományi Főiskola rektora közöl cikket a Magyar Egyházzene c. folyóiratban (Magyar Egyházzene VIII (2000/2001) 221-228). Ivancsó a Nyíregyházi Püspöki Levéltárban lévő iratokból megállapította, hogy 1936-ra, a Legeza József sz.sz .bíró, orosi lelkész és a vezetésével működő liturgikus albizottság teljesen kész irmologiont állított össze, Dr.Miklósy István megyéspüspök engedélyezte a mű kiadását, de erre már nem került sor. Az elkészült irmologion és a valószínűleg tetemes mennyiségű, az előkészítés során keletkezett kotta- vagy jegyzetanyag sorsa ismeretlen.

 

8./ Olekszander Osztgajm-Dzerovics: Napivnik cerkovnij, Rim, 1959. A római Szt Jozafát Ukrán Pápai Kollégium kiadása. Válogatás az 1894-es Izidor Dolnickij-féle, valamint az 1816-os galíciai és az 1904-ben Lembergben kiadott irmologionokból.

9./Stefan Papp-Nikifor Petrasevic: Irmologion, Presov, 1970. Az eperjesi Görög Katolikus Helynökség gondozásában (az 1968-as események eredményeképpen) jött létre a Boksay-Malinics szláv nyelvű irmologionjának átdolgozott és bővített kiadása. Az Eperjesi Egyházmegyében ma is hivatalos használatban.

 

A tanulmány utolsó, tizedik „forrásaként” használom azokat a Nyíregyházán előállított füzeteket, melyeknek egyetlen, gyakorlati haszna – jelen helyzetben már ez is óriási – hogy az urbanizálódó, a falvak egyházközségeit elnéptelenítő, az évszázadokon át működő orális áthagyományozást megszüntető, „néma” gyülekezeteket produkáló világban esélyt ad néhány elszánt igényesnek arra, hogy a nagy- és dédszüleinek már az anyatejjel, de legkésőbb az iskolával együtt járó liturgikus zenei hátteret, magának, családjának, vagy közösségének biztosíthassa.

A dolgozatban vizsgált kilenc forrás és a mai gyakorlat énekeit összevetve megállapíthatjuk, hogy a zenei anyag az eltelt háromszáz év folyamán összességében az egyszerűsödés irányába mutatott, s ebből a szimplifikált talajból nőttek ki a variánsok. Átfogó képet persze a különböző korokból nem kaphatunk, hiszen az irmologionok soha nem törekedtek teljességre, tetszés szerint állíttattak össze, ezáltal nem tudhatjuk biztosan, hogy a közölt dallamok mellett milyen fajta és milyen számú, esetleg más jellegű zenei anyagot használtak még a régebbi gyakorlatban. Azonban a dallami és a ritmikai egyszerűsödés – mely véleményem szerint nem kristályosodást, hanem zenei szegényedést mutat - magával hozta a kántori hivatal amatőrizálását, s ezt a sajnálatos tényt még csak tetézte a kántor-tanítói intézményrendszer politikai indíttatású megszüntetése a második világháború után.

Az összehasonlító vizsgálat módszere

A vizsgált anyagokat hangsoruk, ambitusuk, ritmikájuk és dallamképző technikájuk alapján vetettem össze – a variánsoknál ehhez még fontos adalékként az előadási gyakorlat is adalékként szolgált. Nagyon fontos tényezőről bizonyosodtam meg az irmologionok vizsgálatánál: megállapíthattam, hogy bár a 18. századi lembergi kiadványok magukat etalonnak aposztrofálták, mégsem tekinthetők annak, hiszen egymással összevetve is sok apró, s néhány lényeges eltérés fedezhető fel bennük. A fennmaradt írásbeliség tehát egy eleve variánsokban élő műfajt mutat. Ha viszont a monodikus[R2]  anyagokat saját zenei természetük alapján próbálom nézni és elemezni, akkor mindazon eltérések, melyek a nyugati egyházzenei fogalmak szerint jól elkülöníthető variánsokként írhatók le, ennél a keleti fogantatású és keleti gondolkodásmódot igénylő anyagnál - véleményem szerint – szinte elhanyagolható, lényegtelen különbségeknek tűnnek. Ezért van általában az az érzése az embernek egy-egy variáns meghallgatása során, hogy ez ugyanolyan „igazi” és ugyanolyan joggal élhet tovább, mint bármely másik.

A mai magyarországi gyakorlatban használt dallamokat - szerkezetük alapján – öt csoportba osztottam:

 

                   1./ akklamációk

                   2./ antifonális dallamok

                   3./ sorismétlők

                   4./ motívumismétlők

                   5./ strófikus, vagy új stílusú dallamok.

 

Ezen felosztás alapján végeztem el az összehasonlító elemzéseket a régi és az új irmologionok, valamint a felgyűjtött variánsok segítségével. Megvizsgáltam továbbá, hogy az ukrán-orosz monodikus zenei alaptól eltérő csekély számú dallam milyen más forrásokban lévőkkel rokonítható, s végül azt boncolgattam, hogy a magyar nyelv és a szláv dallamiság találkozása milyen ritmikai, prozódiai[R3]  és melodikai problémákat okozott a 18. század végétől, tehát az ex-lex magyar liturgikus nyelvi gyakorlat megjelenésétől kezdődően. Ezt a vizsgálatot leginkább a számos variáns, s mindezek jellege indokolja.

A variánsokról

Manapság egyetlen olyan régi alapítású egyházközség sincs Magyarországon, ahol hangról-hangra egyeznének a liturgikus énekek. Mindig, mindenütt, minden egyforma – de soha, sehol, semmi sem ugyanaz. A variáns-halmaz keletkezésének elsődleges oka magában - az erre kiválóan alkalmas - zenei anyag természetében rejlik. A változatok létrejöttét az átörökítés orális módja, a tisztán vokális kultúra művelőinek: a papoknak, kántoroknak és a népnek mindennapos „kreativitása” , s végül az irmologionok által sokat hangoztatott, de - a tanulmány forrásai szerint - soha meg nem valósult egységesítő törekvések semmibe vétele segítette.

Összefoglalásképpen elmondhatom, hogy ez a zenei anyag, mely mindenki számára elsajátítható, a rendszeres templomjáró hívő által megtanulható és előadható dallamvilágot jelent, alapvetően továbbra is alkalmas a magyar nyelvű liturgia kiszolgálására. Meg kellene azonban vizsgálni a lehetőségét a Kárpátok-vidéki kultúrából hiányzó dallamoknak és műfajoknak a liturgikus rendbe történő újbóli beillesztését, s ahol erre lehetőség nyílik, a művészi monodikus és polifon[R4]  hagyomány szertartásokon való megszólaltatását. Emellett égető szükségét látom a papnövendékek zenei képzettsége emelésének, s a kántori tisztségre alkalmas személyek intézményes kinevelését, megteremtve számukra a megfelelő színvonalú teológiai, liturgiai és zenei oktatást.


 [R1]Irmologion: görög szertartású hangjegyes templomi könyv, mely az énekek dallamát tartalmazza, a bizánci görög kultúra által használt nyolc hanglépcső alapján készült és a templomi célokra első ízben Damaszkuszi Szent János által alkalmazott rendszer szerint.

 [R2]Monódia: 1. az ókor és a középkor elejének (kb. a IX. századig) egyszólamú, tehát kísérő hangzatok nélkül jelentkező éneklésmódja. 2. A trubadúrok hagyományaiból a XIV. század végén kialakult szólóéneklés, melyhez egyes meg-megszakított akkordokból álló hangszerkíséret (legtöbbször lantkíséret) járult. Ezt a stílust szorította ki a XVI. század a-capella iránya, bár ez utóbbival párhuzamosan való haladását figyelhetjük meg még egy századon át.

 [R3]Prozódia: mindaz, amit az írott betűhöz a kimondásban még hozzáteszünk, tehát hangsúly, a szótagok hosszúsága és rövidsége és a hehezet.

 [R4]Homofon – polifon: a homofon olyan zene, amelyben – akárhány szólam játszik vagy énekel is együtt – csak egy vezető dallam domborodik ki. Ne zavarjuk tehát össze az egyszólamúsággal. Minden egyszólamú zene természetesen homofon, de ha többen játszanak vagy énekelnek egyidejűleg, ez is lehet homofon. Ez a fogalom tehát nem egy szólamra, hanem egy dallamra céloz. Nem kell, hogy valamennyi szólam hangról-hangra ugyanazt csinálja (ez az unisono); mindaddig, míg egy többszólamú tételben csak egy uralkodó melódiát hallunk (akármily érdekes is a harmonikus kísérete), homofon stílusról beszélünk. Ellentéte a polifon.