A kánon

Az utrenyének egy nagyobb része az ekténiával befejeződött. Bezárul a királyi ajtó, és megkezdődik egy új rész, amelyben az előbbi résszel ellentétben nem találunk zsoltárokat. Az utrenye előbbi részénél az Újszövetség énekköltészete kevés helyet foglalt el, ebben az új részben viszont jóval többet. Sőt, úgy foglal el sok helyet, hogy hozzákapcsolódik az Ószövetség másfajta költészetéhez: az énekköltészethez. Az ószövetségi énekek alapul szolgálnak az újszövetségiekhez, és meghatározzák az újszövetségiek tartalmát, mintegy szabályt, görögül kánont jelentenek számukra. Innen kapta ez a rész is a nevét. Kánon: görög szó, eredeti jelentése mérőnád, a régiek hosszmértékét jelentette. Átvitt értelemben nevezték szabálynak. Kánonnak nevezzük a bizánci egyház énekköltészetének egyik fajtáját, amely több rövid szakaszból lett összeállítva, meghatározott szabály szerint. A szabályt az ószövetségi énekek szolgáltatják. Az ószövetségi énekeket próféták, vagy igaz emberek énekelték olyan események alkalmából, amelyek nagy jelentőségűek voltak számukra, főleg a választott nép számára. Jellemzőjük a vallásos lelkesültségből fakadó ünnepélyesség. A szentírási költészetnek legértékesebb részeit alkotják, olykor talán a zsoltárok fölé lehetne helyezni őket. A Szentírásban több ilyen éneket találunk, de Egyházunk csak kilenc éneket vett bele az utrenyébe a kánonok alapjául. Ezek közül hét ószövetségi, kettő pedig újszövetségi: Mózestől kettő, Anna, Habakuk, Izaiás, Jónás, a három tüzes kemencébe zárt ifjúé, az Istenszülőé és Zakariásé. Az énekek majdnem időrendi sorrendben hangzanak el, csak Habakuk és Jónás éneke van felcserélve.

1. Az első szentírási ének Mózes éneke a Kivonulás könyvéből: 15, 1-19. Alapgondolata: énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt (mert megdicsőült). Magasztalja Isten erejét, amely megmutatkozott a Vörös tengeren való átkelésnél, ahol a választott nép igen gyenge és kilátástalan helyzetben volt a fáraó hadseregével szemben. Ebből látszik, hogy Izrael Istene minden más istennél fenségesebb.

2. A második énekben Mózes feddő szavait halljuk a Második törvénykönyvből: 32, 1-43. „Halljátok egek, amit szólok (Figyelmezz ég és megszólalok) hallja a föld szájam igéit”. Először Isten tökéletes tetteit magasztalja, amelyeket a nép megtapasztalt a kivonulás és az Ígéret földjéhez való eljutás között: „Fölkarolta, oktatgatta, mint a szeme fényét óvta”. De a kedvenc elhagyta Istent és hűtlenné vált. Isten haragra gerjedt miatta, amiből sok kára származott népének. Ezt az éneket csak a nagyböjti időben énekelteti az Egyház, ezzel emlékeztetve az embert Isten jótéteményeire és saját bűneire, amiért bűnbánatot kell tartania.

3.  A harmadik ének Annának, Sámuel próféta anyjának a hálaéneke a Királyok első könyvéből: 2, 1-8. „Megerősödött az én szívem az Úrban!” Egész lelke tele van örömmel, hogy Isten neki gyermeket ajándékozott. Megrajzolja, hogy milyen édes az a megingathatatlan reménység, amelyet az ember az egy, szent Istenbe vet. Ellene nem érdemes harcolni, hanem Benne kell remélni. Mindent az Ő saját akarata szerint tesz, és nem tűri el az emberek felfuvalkodottságát.

4. A negyedik énekben Habakuk prófétát hallhatjuk: 3, 1-19. „Uram, hallottam a te szódat”. Elbeszéli az Úrnak küszöbön álló eljövetelét. Dicsőséggel, ragyogással érkezik, hogy megítélje a választott nép nyomorgatóit. Hasonló jelenségek kísérik, mint a Sínai hegyi Istenjelenést, a Nap, Hold, hegyek, vizek mind megrémülnek, és megrendülnek eljövetelétől. Az istentelenek számára ez bajt jelent, ám akik az Úrban bíznak, nem zavarodnak meg, hanem örvendeznek.

5. Az ötödik ének Izaiás prófétáé: 26, 9-19. „Éjféltől virraszt az én lelkem”. Megénekli az igazak eljövendő országát, ahonnan eltűnik mindenféle istentelenség. A sok szorongatásban levők Isten harmatától életre kelnek.

6. A hatodik ének Jónás próféta imádsága a cethal gyomrában: 2, 2-10. „Szorongatásomból az Úrhoz kiáltottam”. Úgy érzi magát mintegy élve eltemetett, fokozatosan ábrázolja azt a veszélyt, amibe belekerült, nem látszik számára emberileg semmi kiút, de a végén Istenben való reménysége hangzik fel.

7. A hetedik éneket Dániel könyvének 3. fejezetéből halljuk: 26-56. „Áldott vagy Urunk, atyáinknak Istene”. Dicsőíti Istent, az atyák Istenét a büntetésért, amivel igazságosan megbüntette népét. Ugyanakkor kéri is, hogy az ősatyákkal kötött szövetségre tekintve legyen irgalmas, és mentse meg népét. Az ének második része elmondja a király szolgáinak igyekezetét a kemence fűtésében, Isten angyalának leszállását, és a három ifjú énekét.

8. A nyolcadik ének folytatása a három ifjú előbb megkezdett énekének: Dán 3, 57-90. „Áldjátok az Urat az Úrnak minden művei”. Ennek a jegyében hangzik az egész ének. Az angyaloktól kezdve, folytatva az élő és élettelen világ felhívásával egészen az emberig, mindenkit hív az Isten magasztalására.

9. A kilencedik ének részben az Istenszülő magasztaló éneke Szent Lukács evangéliumából, részben Zakariás hálaéneke Keresztelő Szent János megszületése után.

„Magasztalja az én lelkem az Urat”. Lelkének örömével dicsőíti Istent azért, hogy észrevéve az ő alázatos helyzetét, felmagasztalta. Ő a szent, aki az Őt félőknek irgalmaz, leveti a gőgöst és felmagasztalja az alázatosat, és irgalmát kinyilvánítja Izrael felé. Mint ének még egészen ószövetségi gondolatkörben mozog, gondolatai hasonlóak Anna énekéhez.

Zakariás hálaéneke: „Áldott az Úr, Izrael Istene”, magasztalja Istent, hogy megváltást küldött Dávid házának, amint ezt előre megígérte az atyáknak. Aztán jövendölést mond gyermekéről, hogy ő a Megváltó előhírnöke lesz.

Ez a 9 bibliai ének szolgál alapjául, szabályul ahhoz az újszövetségi versformához, amelyet kánonnak nevezünk. Az énekekben kifejezett alapgondolat vagy érzelem szövi át a kánon egy-egy részét.

Minden kánonnak a következő a technikai felépítése:

A kánon, a kilenc éneknek megfelelően kilenc ódából áll. Ebből a második ódát csak a nagyböjtben használjuk, évközben tehát az első után azonnal a harmadik óda következik. Minden óda néhány rövid tropárból áll (3-4-5), amelyek közül az elsőt irmosznak nevezzük. Az irmosz röviden összefoglalja azt az eseményt, vagy gondolatot, amely a bibliai énekben van, ezzel kötődik hozzá, a tropárok pedig azzal az eseménnyel vagy személlyel foglalkoznak, akinek, vagy aminek tiszteletére szerkesztették a kánont.

 A kilenc bibliai éneknek megfelelően a kánon ódáiban különféle gondolatok, érzelmek, vagy állandó kifejezések találhatók:

1. Öröm a szabadulás felett, és az Úr nagy tetteinek dicsőítése.

2. Figyelmeztetés megváltozásra, bűnbánatra.

3. Megerősödés. Sokszor előforduló kifejezés: „Megerősödött az én szívem... Szeretetedben erősíts meg engem... Te vagy az én erősségem... A te Egyházadat erősítsd meg... A hitnek kőszikláján erősíts meg...”.

4. Üdvösség. „Dicsőség a te hatalmadnak Uram... Dicsőség a te erődnek Uram...”.

5. Világosság. „Világosíts meg bennünket... Parancsolataid világosságára vezess. Hozzád virrasztok éjjel”.

6. Szükség. „Elbeszélem Neki nyomorúságomat... Szabadíts meg... A romlásból vezess ki...”.

7. Dicséret. „Áldott vagy Urunk Istenünk... Áldott vagy te atyáink dicsőített Ura”.

8. Dicséret. „Ifjak áldjátok, áldozárok dicsérjétek, és népek magasztaljátok Őt... Énekeljétek az Urat az Úr minden művei és magasztaljátok Őt mindörökké!” Ebben a két utolsó ódában a gondolat gyakran vált át a tűztől sértetlenül megőrzött ifjaktól a legszentebb Szűz Mária magnélküli fogantatására.

9. Ez az óda főleg az irmoszban az Istenszülő dicséretének van szentelve.

Egy példán keresztül szeretném bemutatni egy ódának azonos gondolattartalmát. Példának a 3. hang, vasárnap reggeli feltámadási kánonjának első ódája szolgál:

Irmosz: „Ki hajdan a vizeket isteni kézintéssel egy tömegbe ömleszté, ellenben Izrael népe előtt a tengert szétválasztá, Ő a mi dicsőségteljes Istenünk, egyedül Neki énekeljük, mert Ő megdicsőült!”

Tropárok: „Ki a földet arra ítélted, hogy a bűnös ember számára verejtéke gyümölcseként tövist teremjen, maga a mi Istenünk megtestesült s a törvényszegő kezéből elfogadta a töviskoszorút, és feloldotta az átkot, mert Ő megdicsőült.

Ki a halát magára vette, diadalmasan győzelmet aratott a halál felett, mert ez a mi Istenünk szenvedésre alkalmas, lelkes testet öltött magára, a zsarnoktól velünk együtt szenvedett s magával mindenkit feltámasztott, mert Ő megdicsőült”.

Láthatjuk, hogy az irmosz szövege utal a bibliai ének eseményére, az utána következő tropárok pedig az egyes ódákban található gondolatokra, érzelmekre.

Éneklés szempontjából az irmosznak az a szerepe, hogy bemutatja az utána következő tropárok éneklésének módját, és az éneklésmód ritmusát.

A vasárnapi reggeli istentiszteletben négy kánon van: a feltámadásé, a szent kereszté, az Istenszülőé és a napi szenté. Ebből kifejezetten a feltámadást ünnepli az első; a szent kereszté Krisztus szenvedését és halálát is szem előtt tartva szól a feltámadásról, az Istenszülőé nem kapcsolódik a feltámadás gondolatához.

Példa a szent kereszt kánonjára:

„A bűnt kedvelő zsarnok szolgaságában élő emberi nemet Krisztus isteni vérén megváltotta és Istenhez emelve megújította, mert fenségeset művelt.

Krisztus, az élet sáfára, mint halott meg akarta ízlelni a halált; de halhatatlan természetű lévén életre keltette a holtakat, mert fenségeset művelt” (III. hang 1. óda).

A kánonok tropárjai eléggé eltávolodnak tartalmukat illetően a bibliai énekektől. Hogy valamilyen módon egy egység éneklése után újra vissza találjanak hozzá, egy óda befejezése után a „katavászia” nevű tropárnyi nagyságú énekkel újra megismétlik az irmosz tartalmát. A katavászia görög szó lejövetelt, visszatérést jelent. Így nevezik az éneket vagy azért, mert éneklésére a templom közepére jöttek össze az énekesek, vagy azért, mert tartalmilag visszakanyarodik az óda bibliai énekének tartalmához. Ünnepek előtt a következő nagy ünnep kánonjának irmoszai szolgálnak katavászia gyanánt, (pl. Karácsony, Úrjelenés, Találkozás, Szent Kereszt, stb.) Az Egyház ezzel akarja jó előre felkészíteni a híveket a nagy ünnep közeledtére. Közvasárnapokon, amelyek közelében semmilyen nagyobb ünnep nincs, a vasárnapi katavászia az Istenszülő tiszteletére írt egyik kánon irmoszai: „Fölnyitom az én számat”. Egy közepes terjedelmű kánon kb. 30 tropárt foglal magában az irmoszokkal együtt. Lehet ettől kevesebb, de főleg több tropárból álló kánon is. A leghosszabb kánon Krétai Szent András bűnbánati Nagy Kánonja, melyet a nagyböjt folyamán olvasunk. Ez kb. 300 tropárból áll.

A vasárnapi utrenyén énekelt négy kánon egy-egy ódában általában 14 tropárt jelent. Végzési módjuk hasonlít a vecsernyei „Uram tehozzád” utáni sztichirák végzéséhez. Megkezdjük az egyes ódánál a bibliai éneket, és amikor odajutunk a hátulról számított tizennegyedik vershez, ezt előversnek használva kezdjük a kánon irmoszát énekelni, majd a következő előversekre a tropárokét, amíg be nem fejeződik.

 A kánon kilenc ódájának éneklése közben két helyen megszakítás következik. Ez részben azt eredményezi, hogy a kánonban is megvalósul az istentiszteleteinknél szokásos hármas felosztás. A megszakítás azt is eredményezi, hogy a sok dicsérő vers hallgatása után a templomban jelenlevők magukért is imádkozzanak, de más természetű énekekre is figyeljenek. A kánon III. ódája után kis ekténia következik, amelyben az istentiszteleten levők külön imádkoznak magukért, hogy Isten oltalmazza és mentse meg őket kegyelmével; és Krisztus Istennek ajánlják egész életüket. A pap záró fennhangja: „Mert te vagy a mi Istenünk”, megadja a magyarázatot az előbbi imádságra: azért kérjük ezt Istentől, azért ajánljuk Neki életünket, mert Ő a mi Istenünk, és mindezeket Tőle várhatjuk, vagy, nem is köthetnénk oda életünket máshoz.

A kis ekténia után még egy kevéssé szünetel a feltámadást magasztaló kánon éneklése. Egy kontákkal és egy ikosszal megemlékezünk még arról a szentről is, akit azon a napon ünneplünk.

Ugyanilyen megszakítás következik a kánon VI. ódája után. Először a jelenlévők a kis ekténiával könyörögnek magukért; a pap fennhangja itt is megadja rá az okot: „Mert Te vagy a békesség királya, és lelkünk Üdvözítője”. Üdvösségünk az Ő kezében van, Tőle függ, és mi ezért várjuk segítségét, és ajánljuk Neki életünket.

A kis ekténia után itt is konták és ikosz következik. A konták az ünnep lényegét inkább belső oldaláról világítja meg teljesebben, azért is kerül több istenszolgálaton a változó részek helyébe a konták és nem a tropár. „Feltámadtál dicsőséggel a sírból és a világot is feltámasztottad, miért a mi emberi természetünk, mint Istent magasztal Téged, mert a halál általad elenyészett. Ádám vigadoz, a bilincseiből megszabadult Éva örvendez, szívből kiáltván hozzád: Te vagy Krisztus ki mindnyájunknak feltámadást ajándékoztál.” –  énekeljük az 1. hang kontákjában. A szent szerző a feltámadás gyümölcseit énekli meg benne. A többi kontáknak is hasonló a tartalma.

Szorosan kapcsolódik hozzá az ikosz. Ez önállóan nem fordul elő az istentiszteletekben. A vasárnapi ikoszok is hasonló tartalmúak a kontákkal, de egy részük a kenethozó asszonyokról is említést tesz. Imádságos formájú a második hangé: „Te vagy az elhomályosultak világossága, te vagy mindnyájunk feltámadása s az emberek élete, ki magaddal mindnyájunkat feltámasztottál. Te törted meg a halál hatalmát Üdvözítőnk, Te romboltad le ó Ige a pokol kapuit. A halottak e csodát látván álmélkodásba estek, s minden teremtmény örvendezett a te feltámadásodon Emberszerető. Azért mi is dicsőítjük és magasztaljuk a te megalázkodásodat Üdvözítőnk, a világ pedig szüntelenül énekel téged”.

A kánon nyolcadik ódájának rendkívüli a befejezése. Az eddigi ódák befejezése mindig kis doxológiával történt. A nyolcadik óda bibliai énekének minden verse egy felszólítással kezdődik: „Áldjátok az Urat”. A nyolcadik óda bibliai énekének végén nem a szokásos kis doxologiát énekelve zárjuk le az ódát, hanem az óda végén, a katavászia előtt a záró doxologiát az Egyház a három hitvalló ifjú szájába adja, de még ószövetségi gondolatmenettel és tartalommal: „Dicsérjük, áldjuk, imádjuk az Urat, éneklejük az Urat és magasztaljuk Őt mindörökké!” Ennek a felszólításnak itt új értelme van, az első három igét („dicsérjük, áldjuk, imádjuk”) felfoghatjuk úgy, mint a Szentháromság egyes személyeihez való külön odafordulást, ezért a VIII. óda katavásziája is kiválik a többi közül.

Amennyire kitűnik az Újszövetség nagysága az Ószövetség fölött, annyira tűnik ki a kánon IX. ódája az eddigiek közül. A VIII. ódával lezárult az ószövetségi énekek sora. Mielőtt megkezdődne a IX. óda újszövetségi éneke, a diakónus körültömjénezi az oltárasztalt, a szentélyt, az ikonosztázion szentképeit, és az Istenszülő képe elé állva, a katavászia befejezése után fennhangon hív fel mindenkit: „Az Istenszülőt és a világosság anyját énekekben magasztaljuk!” Ezzel a felszólítással kifejezi az okot, hogy miért kell az ezt követő énekre figyelni. Az Istenszülőt a világosság anyjának nevezi. Ez a felszólítás megelőzi a reggeli istentiszteletnek azt a nemsokára bekövetkező részét, amelyben dicsőséget mondunk Istennek azért, hogy az új nap reggelén felderítette, azaz megmutatta számunkra a Nap világosságát, ez a két felszólítás ezért összefüggésben van egymással.

A diakónus felhívására Szűz Mária magasztaló éneke következik, de végzése eltérő az eddigi énekek végzésétől. A többi bibliai énekek előversül szolgálnak a kánon tropárjaihoz, az Istenszülő magasztaló énekének megvan a saját refrénje, éspedig minden verséhez ugyanaz: „Ki a keruboknál tiszteltebb”. Ebben az Istenszülő nagyságát vallja meg az éneklő, Ő minden teremtett lénynél magasabban áll, mert mi őt valóságos, igazi Istenszülőnek valljuk. Az Istenszülő éneke alatt a diakónus tömjénezve köszönti a jelenlévő híveket is, tömjénezve az egész templomot.

A IX. irmosz eléneklésével, és az utána következő tropárokkal befejeződik a kánon harmadik része. Ez a harmadik rész is kis ekténiával zárul. A pap záró fennhangja: „Mert téged magasztalnak az összes mennyei erők”. Ezzel a záradékkal egyrészt elismerjük a mi méltatlanságunkat annak ellenére, hogy eddig több mint 100 tropárban énekeltünk dicséreteket, másrészt a fennhang előre mutat az istentisztelet következő részére, a dicsérő jellegű részre.

Visszagondolva az egész kánonra, azt mondhatjuk, hogy a vallásos gondolatok és érzelmek sokaságát találhatjuk meg benne: az örömet, az Istenben való bizodalmat, reménységet, a kérést, az esdeklést a végső szükségben, a hálaadást, a dicséretet, nem is szólva arról a dogmatikus tartalomról, amely a kánon sok helyén megtalálható. Nem is csoda, ha Egyházunk legnagyobb költői és imádkozói a kánonok szerkesztésében alkottak nagyokat, de az is egyedülálló, hogy Egyházunk sok istenszolgálatban alkalmazza azokat.

A kánonnal lezárult az utrenyének egy nagy része. Ami ezután következik, azt egy rövid szóval lehet jellemezni: dicséret.

A diakónus a királyi ajtó előtt énekli a 98. zsoltár 9. versét: „Szent az Úr a mi Istenünk!” A hívek ezt két előversre megismétlik: „Minden ember fölött van a mi Istenünk”, és „Szent az Úr a mi Istenünk!” Ez a kijelentés felhívja az emberek figyelmét Istennek egy kiemelkedő tulajdonságára: az Ő szentségére. Mintha azt vezetné be ennek a tulajdonságnak kihangsúlyozásával, hogy ez az alapja annak, hogy Őt az angyalokkal kezdődően minden lélek dicsérje. Még inkább alkalmazható a diakónus felhívása a feltámadt Jézusra. Alapul szolgál ehhez Egyházunknak az a rendelkezése, hogy e felszólítást csak a vasárnapi istentiszteleteken a feltámadás tiszteletével kapcsolatban énekeljük, más napokon nem. Kivétel Lázár szombatja és Nagyszombat, amikor szintén feltámadásról, illetve feltámasztásról van szó.

A „Szent az Úr”-ral előkészülünk a „fényének”-re. Ez körülbelül olyan helyet foglal el a kánon végén, mint a VI. óda után a konták, de még ünnepélyesebb. Kizárólagos helye van az utrenyében, mert máshol nem énekeljük. Tartalmát tekintve megénekli Istent, mint világosságot, és a világosság megadóját. Görögül „exaposztillárion”-nak is nevezik ezeket a szövegeket, mert dicsőítik az apostolokat is, akiket Krisztus elküldött a világ megvilágosítására, a hit hirdetésére.

A fényénekek száma 11, és szoros összefüggésben állnak az utrenyén olvasott feltámadási evangéliumokkal. Ezért itt is az olvasott evangéliumnak megfelelő fényéneket halljuk. Úgy is mondhatjuk, hogy a fényénekek az utrenyei evangéliumok a legtömörebb összefoglalói. Legyen példa erre a harmadik fényének: „Hogy Krisztus feltámadt, abban senki se kételkedjék: mert megjelent Máriának és azután láthatóvá lett a falura menőknek, megjelent letelepült tizenegy bizalmasának is és keresztelni küldte őket, fölment a mennyekbe s onnan le is jön, és sok csodával erősíti meg a hithirdetést”.

A fényénekeket húsvéti, feltámadási tartalmú Istenszülő-vers zárja be. „A sírból ma, mint menyegzős csarnokból feltündöklő Nap, ki a poklot rabbá tetted és megtörted a halált, Szülőd által küldd le ránk fényességedet: a fényt, mely szívet-lelket megvilágít, a fényt, mely mindnyájunkat parancsaid ösvényére és a békesség útjára vezérel”. Ha az utrenye ezen új részében a „Szent az Úr”-at kezdő áldásnak tekintjük, akkor magától értetődő, hogy azután Egyházunk szokása szerint zsoltározás következik. Mivel ez az utolsó rész kisebb terjedelmű, három zsoltárt találunk benne: 148, 149, 150. zsoltárokat, amelyeket „dicséreti zsoltárok”-nak nevezünk.

A 148. zsoltár első két versét énekeljük, a többit imádkozzuk. Ez a zsoltár Isten dicséretére hív minden teremtményt, kezdve az angyaloktól az élettelen teremtényeken át a gyermekekig.

A 149. zsoltár Izrael népét hívja fel Isten dicséretére, mert az Úr kedveli az Ő népét.

A 150. zsoltár a mennyei és földi Egyházhoz fordul, hogy együtt dicsérjék Istent mindenféle hangszeren.

Ezeknek a zsoltároknak éneklése nagyon helyénvaló. Az istenszolgálat közeledik a végéhez, az ember tudatában van annak, hogy éneke, dicsőítése gyenge és méltatlan a fönséges Istenhez, azért hívják segítségül az ének, a dicséret méltóbbá tételére az angyali seregeket és a mennyei Egyházat is. E három zsoltár a Pszaltérion legörvendetesebb zsoltárai közé tartozik, és ünnepélyesebbé teszik az istentiszteletet a kezdő zsoltárok nyugodtabb és olykor szomorúbb hangvétele után. Ezért kerültek a végére, amikor már az egyre növekvőbb lelkesedés lassan eléri tetőpontját. Annyira hozzátartoznak örvendetes jellegükkel a reggeli istentisztelethez, hogy még húsvét fényes hetében sem maradnak el.

A vasárnap reggeli istentiszteleten a dicséreti zsoltárok között éneklik a „dicséreti sztichirá”-kat. Rendjük megegyezik a vecsernyei „Uram, tehozzád” utáni sztichirák éneklési rendjével. A dicséreti sztichirák száma vasárnapokon nyolc. A 149. zsoltár utolsó mondata szolgál az első előversül: „Ez dicsősége minden szenteinek”. A 150. zsoltár egész teljességében előversül szolgál, és még hozzájön két más elővers is, hogy elég legyen: „Kelj fel Uram Isten, emeld fel kezedet, ne feledkezzél meg a szegényekről örökre!”, és „Hálát adok Neked Uram teljes szívemből, elbeszélem minden csodádat!”

A dicséreti sztichirák tartalma sokarcú. Megláthatjuk bennük Krisztus eltemettetését, feltámadásának külső arcát, a kereszthalál gyümölcsét, a kenethozó asszonyok sírhoz menetelét, az emberi visszhangot Krisztus ellenségei részéről, de a háláét is a megváltott ember részéről, és minden hangnál előfordul a szemrehányás a hitetlen zsidók felé, akik le akarták tagadni vagy megpróbálták meghamisítani Krisztus feltámadásának tényét. Lássunk néhány rövid példát: „föltámadt Krisztus halottaiból, föloldá a halál kötelékeit, a földnek nagy örömet hirdetett, egek énekeljétek az Isten dicsőségét! Látván Krisztus feltámadását imádjuk a mi szent Urunkat, mint egyedül bűn nélkül valót” (7. hang).

„Hol van Jézus kit őrködve figyeltek? – mondjátok ti zsidók. Hol van, akit lepecsételt kővel elzárt sírba tettetek? Adjátok elő a halottat életrejtők, adjátok elő azt, ki el van temetve, vagy higgyetek a feltámadottnak. Mert ha ti elhallgatjátok az Úr feltámadását, a kövek fogják kiáltani, legfőképpen az, amely a sírról elhengeríttetett. Nagy a te irgalmasságod, nagy a te gondviselésed titka, Üdvözítőnk dicsőség Néked!” (4. hang.)

A zsoltározás és a vele kapcsolatos dicséreti sztichirák éneklése a szokás szerint a két részre osztott kis doxológiára énekelt sztichirával és istenszülői énekkel fejeződik be. A „Dicsőség”-re énekelt versben ismét visszatér az utrenyén olvasott Evangélium gondolata, ezért „evangéliumi sztichirák”-nak nevezzük ezeket. Számuk tizenegy, éppúgy, mint az evangéliumoké, vagy a fényénekeké. Szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és az Evangélium számának megfelelő számú sztichirát énekeljük. Kedves és közvetlen hangú a hetedik evangéliumi sztichira: „Íme, még sötét van és kora hajnal, vajon miért állasz a sírnál ó Mária, nehéz gonddal terhelve elmédben, mellyel kérdezed: hová tétetett Jézus? De tekintsd az elősiető tanítványokat, kik a síri lepedő és gyolcskendőről miképp értették meg a feltámadást és megemlékeztek az ezekről szóló írásokra. Ővelük tehát és őáltaluk mi is hívén a feltámadásban, énekelünk téged ó életadó Krisztus!”

A „Most és”-re is állandó istenszülői-ének, szolgál, amelynek húsvéti a tartalma. Mintegy utrenyei dogmatikonnak is tekinthetjük, amely mindig megtartja helyét. Felsorolja a feltámadás gyümölcseit, magasztalva azok megadóját: „Áldásteljes vagy te Istenszülő szűz, mert a tőled Megtestesült a poklot meghódítá, Ádámot visszahívta, az átkot megszüntette, Évát felszabadította s a halált holttá tette, és bennünket új életre ébresztett”.

Ha a vecsernyén, eljővén a Napnak lenyugvásához a hívek olyan emelkedett énekben öntik ki érzéseiket, mint az „Enyhe világossága” kezdetű ének, akkor látva az új nap kezdetét, látva a felkelő Napot, amely az éjszaka sötétségéből felragyogott, érzéseiknek még mélyebbeknek kell lenni, hálaadásuknak és imádságuknak még hosszabbaknak Istennek ezért a nagy ajándékáért.

A diakónus a királyi ajtó előtt erre hívja fel a templomban jelenlevőket, amikor így mondja az ünnepélyes fennhangot: „Dicsőség Néked, ki földerítetted nekünk a világosságot!”

A diakónus felhívására a hívek Isten dicséretét kezdik énekelni. Eddig is azt tették, de ezekben az esetekben inkább Istennek részleges jótéteményeiért adtak hálát és dicsérték Őt. A „Nagy dicsőítés”-nek nevezett énekben az imádság ereje és buzgósága eléri a csúcspontot, figyelembe veszi Isten egész fenségét, és az ember teljes méltatlanságát és csekély voltát Őelőtte.

A „Nagy dicsőítés” az angyali dicsőítő ének szavaival kezdődik, amelyet Krisztus születésénél énekeltek. A reggeli istentisztelet is ezzel kezdődött. Ez a fönséges, mennyei eredetű ének: „Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön, jóakarat az emberekben”, megszenteli ajkainkat, hogy a saját énekünkkel tudjuk tovább folytatni: „dicsérünk téged, áldunk téged, imádunk és dicsőítünk téged!” Az ének tartalma majdnem megegyezik a Liturgia legszentebb pillanataiban énekelt: „Téged éneklünk” kezdetű énekkel. De amíg ott nem mondja ki világosan, hogy miért adunk hálát, itt ezt énekeljük: „hálát adunk Neked a te nagy dicsőségedért!” Ez az ok, amiért Istent dicsőítjük. Ezután következnek kéréseink a mi közbenjárónkhoz, Jézus Krisztushoz, akit a régi keresztények olyan szívesen neveztek a Szentírás nyomán Isten bárányának, aki elveszi a világ bűneit. Tőle kérjük az irgalmat, imádságaink elfogadását. Kérésünk meghallgatásában meg vagyunk győződve, és ezt így fejezzük ki: „Mert egyedül Te vagy szent, Te egyedül Úr, Jézus Krisztus”. A befejező ámennel véget ér a „Nagy dicsőítés” első része.

Az ezután következő két rész már nem ilyen ünnepélyes hangú. Szövegét a Szentírás egyes részeiből veszi: „Mindennap áldunk Téged... Áldott vagy te Urunk...”, és az ámennel befejeződik a második rész is.

A harmadik rész kizárólag imádságos. A bűnbánati jelleg annyira kidomborodik benne, hogy a kezdő lelkesült dicsőítő hang csak néha található meg benne. „Legyen Uram a te kegyelmed rajtunk, amint tebenned bíztunk!” Ez az Istenben való reménység kifejezése. A 118. zsoltár imádságának háromszori megismétlése Szentháromság egyes személyeihez azzal a kéréssel történik, hogy világosságot kapjunk tőlük életükre. Az élethez az is szükséges, hogy Isten megvilágosítása előtt tisztuljon meg lelkünk a vétkétől, és a szándék, hogy Isten akaratát megtegyük. Mindezeket csak Isten adhatja meg az embernek, ezért kell Hozzá futni segítségért. „Én mondám: irgalmazz nekem, és gyógyítsd meg az én lelkemet”: az imádság egyre buzgóbban könyörög a bűnbocsánatért. Azzal a meggyőződéssel fejeződik be, hogy Isten meghallgatja kéréseinket, mert igen közel van hozzánk. „Te vagy az én Istenem, mert Nálad van az életnek forrása. A te világosságodban látjuk meg a világosságot”. Ez utalás a diakónus dicsőítő fennhangjára. A záró kérés: „Nyújtsd kegyelmedet a téged ismerőknek”, visszatérés a harmadik részt kezdő könyörgés gondolatához.

Az angyalok énekének szavaival megkezdett „Nagy dicsőítés” szintén az angyalok (hagyomány szerinti) énekével zárul: a Triszágionnal. Úgy énekeljük, mint a Liturgián, a kis doxológiát is énekelve, és utána is másfélszer megismételve.

A Triszágion után, azt istentiszteletekben általában tropár következik. A vasárnapi utrenyénél kivétel van. Két állandó tropárt találunk az istentisztelet végén, amelyek közül az egyiket a páros, másikat a páratlan hangok előfordulásakor énekelünk. Annyira hozzátartoznak az istentisztelethez, hogy semmivel nem helyettesíthetők. „Ma lett a világ üdvössége”, ez a páratlan hangoknál Krisztus feltámadásának benső oldalát veszi figyelembe. Ő lett életünk kezdője, Aki a halállal megtörte a halált, győzelmet és gazdag kegyelmet adott nekünk. A páros hangoknál énekeljük: „Föltámadván a sírból”, melynek gondolatköre teljesebb és érzékelhetőbb. „Megjelentél apostolaidnak… elküldted őket… békét szereztél az egész világnak”.

Az utrenye dicséreti része ezzel véget ért. Visszapillantva rá, mit mond nekünk ez a rész? Az Istennek kijáró dicséretet, hálaadást juttatja a keresztény ember eszébe. Mindkettőre nagyon sok ok van, ha veszünk magunknak annyi fáradtságot, hogy eszünkbe idézzük Isten jótéteményeit, amelyeket a Szentháromság Személyeitől kaptunk.

Nem volna szabad engedni az embernek, Isten értelmes, lelkes teremtményeinek, hogy az élettelen világ, az értelmetlen lények megelőzzék, vagy fölülmúlják őt Isten dicséretében. Első hallásra különösnek, talán furcsának hangzik az, hogy a dicséreti zsoltárokban a szent szerző az élettelen, értelmetlen világot is Isten dicséretére hívja. Mit tudnak ezek tenni ezen a téren? Istentől kapott létükkel, engedelmességükkel, azzal, hogy szolgálják az Ő teremtő akaratát, így dicsőítik Istent. Az ember is ezzel dicsérheti Istent, még akkor is, ha éppen nem tud imádkozni. Meg akarja tartani azt az emberi formát, amit Isten alkotott, és nem akar lesüllyedni az állati színvonalra, mindig értelmes emberként akar élni, és szabad akaratával Istent szolgálni.

A vasárnapi utrenyén most rövid imádságos rész következik. Egymás után hangzanak el a hármas ekténiának és a kérő ekténiának imádságra szóló felhívásai. Így alkotnak egy nagy, fenséges imádságot. A kérő ekténia kiegészíti a hármas ekténiát, mert Isten elé terjeszti azokat a kéréseket, hogy milyen kegyelmeket adjon a hármas ekténiában említett személyeknek. A kérő ekténia végén papi áldás következik, majd az áldozópap csendes imája, amelyben a pap Isten áldásáért, és a jelenlevők bűneinek bocsánatáért imádkozik, ezzel a fennhanggal indokolva kérését: „Mert téged illet, hogy könyörülj rajtunk, és üdvözíts minket Istenünk”.

A reggeli istentisztelet a vecsernye végén előforduló nagy elbocsátási formával fejeződik be, amelyben a halottaiból feltámadt Krisztus igaz Istenünktől kérünk könyörületet mindnyájunk számára.