A reggeli istentisztelet (Utrenye)

A keresztény ember a kezdődő új nappal előre nem látott, nem ismert új események világába kerül bele. Nem tudja még mit rejt magában a nap, de azt sejti, hogy az új nap is meghozza a maga új bajait, nehézségeit de örömeit is, sőt az is lehet, hogy már részesült bennük. A keresztény ember ezért fordul Istenhez buzgó imádságban és menekül hozzá szorongásaiban, hogy a naphoz szükséges lelki-testi erőt megkérje. Erre szolgál a reggeli istentisztelet.

Ezen kívül tesz még valamit a reggeli istentisztelet a résztvevőkkel. A vecsernye énekeiben, imáiban és szent szertartásaiban megláthattuk lelki szemeinkkel a világot teremtő Istent, a bűnbeesett emberrel együtt mi is Istenhez kiáltottunk, mi is vágyakoztunk a megígért Megváltóra. Az utrenye ünnepélyes jellege miatt inkább az Istendicsérettel tölti meg a lelket. Az Ószövetség várakozási ideje elmúlt, Isten beváltotta ígéretét, elküldte a Megváltót, aki életével és halálával elvégezte feladatát. Az ember már az Újszövetség szent idejében él és ennek szenteli az utrenye egész gondolatvilágát.

Megkísérelve feltárni a reggeli istentisztelet gondolatmenetét, oktató jellegét, amint a vecsernyénél, most is a vasárnapi istenszolgálati rendet kívánjuk szemünk előtt tartani, a végén téve összehasonlítást a hétköznapi és ünnepi szolgálatokkal.

A reggeli istentisztelet kezdetén az áldozópap elhúzza a királyi ajtó függönyét, majd az oltárasztal elé állva a szokásos áldásmondással kezdi meg az utrenyét: „Áldott a mi Istenünk”. A jelenlevők ámennel és az imádságra való háromszoros felszólítással folytatják: „Jertek imádjuk”, majd a 19. és 21. zsoltár.

A 19. zsoltárban: „Hallgasson meg téged az Úr a szorongatás napján”, az imádkozók Isten segítségét kérik a királyra. Minden testi és lelki javakért könyörögnek számára.

A 20. zsoltár: „Uram a te erődben vigad a király” első része hálát ad Istennek a királyt ért győzelem miatt, második része pedig imádság, hogy a királynak sikerüljön leszámolni valamennyi ellenségével. A zsoltárokat befejező kis doxológia, majd a Háromszorszent, Miatyánk után a Keresztfelmagasztalás ünnepének tropárja következik: „Üdvözítsd Uram a te népedet”. Rövid szövegében imádkozunk azért a hazáért, amelyben élünk. Dicsőség. „Aki önként emelkedtél fel”. Ez a konták Isten új népéért, a keresztény népért könyörög, benne az uralkodóért is. Most és. „Rettenetes és legyőzhetetlen védelmünk”. Az Istenszülő-énekben a kereszténység megerősödéséért és az uralkodó személyéért végzett közbenjárására kérjük az Istenszülőt.

A tropárok után rövid hármas ekténiát végzünk az uralkodóért, amely a pap fennhangjával („Mert irgalmas és emberszerető Isten vagy”) ér véget.

Mire szolgál ez a rövid szertartási-rész, amely úgy tekinthető, mint az utrenyétől különálló? Ezt a címet lehetne neki adni: Könyörgés a királyért.

Úgy is nézhetjük ezt a rövid könyörgést, mint Szent Pál kívánságát: „Kérem, hogy… tartassanak könyörgések… kérések minden emberért… a királyért és minden emberért, aki hatalom alatt van, hogy csendes és nyugodt életet éljünk minden jámborságban és tisztaságban” (1Tim 2,1-2).

Ezt követve imádkozunk tehát az igazhitű keresztény hatalom felvirágoztatásáért. Az apostol tudta azt, amikor ezt kérte, hogy az uralkodó vállán micsoda teher van, micsoda felelősség van, hiszen egy ország van gondjaira bízva. Ezt a nagy feladatot csupán emberi erővel és bölcsességgel nem lehet kielégítően megoldani. Az is ismeretes előttünk a Szentírásból, hogy a királytól függ az egész ország valláserkölcsi élete. Ez különösen megmutatkozott a Salamon király halála utáni szakadást követő időkben. Amikor a király akár Júdában, akár Izrael országában istenfélő volt, az ország is olyan volt, amikor pedig bálványimádó volt a királyuk, a nép is azzá lett. Ezért imádkoztat Egyházunk külön a királyért a reggeli istentisztelet elején. Ez a gondolat eszünkbe juttatja azt, hogy a keresztény népnek milyen imádságos támogatásban kell részesíteni azokat, akik valamilyen módon hatalmat gyakorolnak fölötte.

A királyért való rövid könyörgést nézhetjük úgy is, hogy átvitt értelmet tulajdonítunk neki. A benne rejlő imádságokat alkalmazhatjuk minden keresztény emberre, mert Krisztus a benne hivőket „királyokká és Istennek papjaivá” tette (Jel 1,6). Ezt elgondolva mindjárt testvéri jókívánságként hangzanak fel minden keresztény felé a zsoltár kifejezései: „…a szorongás napján hallgasson meg az Úr téged… küldjön neked segítséget… emlékezzék meg áldozatodról… bánjék veled szíve szerint”.

A könyörgés befejeztével a hívek kérik a papot, hogy áldással kezdje meg a szertartást: „Az Úr nevében mondj áldást atya!”

A pap ünnepélyes hangon kezdi meg, eddig még nem hallott áldást mondva: „Dicsőség a szent, egyvalóságú, elevenítő és feloszthatatlan Háromságnak”. Az esti istentisztelet a Teremtő és Gondviselő Isten dicsőítésével kezdődött, az utrenyén az Üdvözítő Istent dicsőítjük, aki az Újszövetségben úgy jelent meg előttünk, mint a három Személyben létező egy teljesség.

Az áldásmondás után a hívek azonnal az angyalok énekébe kezdenek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és jóakarat az embereknek!” Az időt tekintve még sötét van, de az angyalok éneke emlékeztet arra a híradásra, amelyet éjjel a pásztorok kaptak az angyaltól: „megszületett a világ megváltója!” A reggeli istentiszteletnek ez a rövid része visszavezet bennünket Krisztus születésének perceibe, és elénk tárja a megszületett istenember életének programját, tanításának lényegét: „Dicsőség Istennek, békesség, jóakarat az embernek!”

Az angyalok éneke után a templomban jelenlevők elhatározzák, hogy megkezdik saját imáikat is, de előbb erre Isten segítségét kérik a zsoltár szavaival: „Uram, nyisd meg ajkaimat, és szám a te dicséretedet fogja hirdetni”. Ez a kérés átvezet bennünket a Hexapszalmosz olvasásához. A Hexapszalmosz hat zsoltárból áll: 3., 37., 62., 87., 102., 142. Általános gondolatmenete az, hogy mennyi ellenségeskedés vette körül a zsoltárok szerzőjét, Dávid királyt, mennyi bajban volt része, de Isten segítségében bízott és ez menekülést szerzett számára. Úgy is nézhetjük azonban a zsoltárokat, mint jövendöléséket a Megváltóról. Ebben az esetben a hat zsoltár Jézus Krisztus földi életének menetét mutatta be előre.

„Uram, mennyire megsokasodtak, akik szorongatnak engem, sokan támadnak ellenem”, kezdi a 3. zsoltár a Messiás ellenségeivel.

„Uram, ne feddj meg engem búsulásodban”, folytatja a 37. zsoltár. Az egész zsoltár egy nagy panaszkodás.

„Isten, én Istenem, tehozzád ébredek virradatkor”. A 62. zsoltár szavaiban a nagy vágyakozás hangzik fel a szabadító Isten után.

A 87. zsoltár verseiben: „Uram, szabadulásom Istene, éjjel-nappal kiáltok hozzád”, újra csak a szomorúság csendül fel a már mély verembe, a sírjába került Krisztus ajkairól.

A 102. zsoltár az Isten irgalmasságait énekli meg: „Áldjad én lelkem az Urat”. Ilyen hangvételű zsoltár nincs több a Hexapszalmoszban.

A 142. zsoltár újra az Istenhez kiáltás hangja, de a kérésé is, hogy Isten vezéreljen: „Uram, hallgasd meg imádságomat”.

A zsoltárokban megláthatjuk a keresztény ember lelki állapotát is. Az az idő, amelyben szabály szerint ezt az istentiszteletet végezzük, az éjszaka, de már közel van a hajnal a természetben. Folyik a harc a sötétség és világosság között, de ugyanez a harc meg volt Krisztus földi életében ellenségeivel is. A harc meg van a keresztény ember lelkében is. Érzi a lélek bűnös állapotát, érzi, hogy sok ellenség akarja testben-lélekben tönkre tenni, de kifejezi számtalanszor bizalmát Istenben, az ő segítségében, és tudja, hogy megmenekül. Ez fejeződik ki azokban a zsoltárversekben, amelyeket az egyes zsoltárok végén meg kell ismételni.

A Hexapszalmosz három utolsó zsoltára előtt az áldozópap a királyi ajtó előtt állva megkezdi a reggeli papi imákat. Ebben a minőségben úgy áll ő ott, mint az emberekért Isten előtt közbenjáró Megváltó.             

A pap is, aki részesedett az emberekért Isten előtt állandóan közbenjáró Üdvözítőnek papi hatalmából, követve az Üdvözítőt, összefoglalja az emberek minden dolgát, és már jó korán oda áll Isten elé, hogy közbenjárjon az emberekért. A pap által az utrenyén elmondott papi imádságok röviden összefoglalják az egész istentisztelet imáinak és énekeinek egész tartalmát.

Az 1. papi imádság, mint kezdő ima a hálaadással kezdődik a felkelésért, és a jelen szolgálatért. Általában kéri Isten segítségét, és könyörög, hogy a jelen istentiszteletet méltóan végezzék. Befejeződik a nagy ekténia fennhangjával.

A 2. imádság Izaiás próféta szavaival kezdődik: „Tehozzád ébred lelkünk az éjből”. A pap azért könyörög Istenhez, hogy tanítson meg szentséget és igazságot cselekedni az Úr félelmében. Az Isten hallgasson meg név szerint minden imádkozót. A második része az amboni imából való. Befejeződik a fennhanggal: „Mert áldjuk és dicsőítjük a te legdrágább, fönséges neved”.

A 3. papi ima újra Izaiás szavaival kezdődik. Az benne a kérés, hogy Isten világítson meg, tanítson, őrizzen meg, és mutassa meg nekünk a felkelő, bekövetkező napot is. Az első kis ekténia fennhangjával fejeződik be: „Mert tied a hatalom, az ország, az erő és a dicsőség”.

A 4. imádságban a pap azt kéri Istentől, hogy fogadja el eddig mondott imádságainkat az álomért és felkelésért és méltasson az örök javakra. Az imádságnak több mint fele nemcsak a jelenlevőkért szól, hanem átfogja az egész testvériséget, a földön, a tengeren és mindenütt. A fennhang dicsőíti Isten irgalmát (az utrenyei kérő ekténia fennhangja).

Az 5. imádságban azt kéri a pap, hogy fogadja el reggeli imádságukat, mint a tömjénfüstöt, és ne hagyjon segítség nélkül senkit a virrasztók és éneklők közül. Záró szavai: „Mert te vagy a mi Istenünk”.

A 6. imádság hálát ad Istennek a már meglevő jótéteményekért, és részletesen is az eltöltött éjszakákért. Azt kéri, hogy Isten méltasson bennünket szüntelenül énekelni, és emlékezzék meg „az éjszakában hozzá kiáltókról” azaz azokról, akik különösen rászorulnak segítségére, és pusztítsa el az ellenük ármánykodó láthatatlan ellenségeket. Az imádság befejezése úgy dicsőíti Istent, mint a békesség királyát és lelkünk üdvözítőjét.

A 7. papi imádság megismétli az előző kéréseket, említést téve a hálaadásról, a megvilágosításról. Külön kéri a bűnök bocsánatát. A befejezés dicsőíti Isten országának hatalmát.

A 8. imádság külön is felsorolja, hogy Isten fogadja el a könyörgéseket, imákat, vallomásokat, éjjeli szolgálatainkat. Itt már kifejezett jót is kér: hitet, reményt és szeretetet, az előző imádság bűnbocsánatával szemben. Kéri azt is, hogy áldja meg az új napunk minden szavát, cselekedetét, de gondolatát is. Az imádság befejezése Isten nevének és országának dicsőítése.

A 9. papi imádság gondolatai az 50. zsoltár bűnbánó gondolatait tartalmazzák. Dávid próféta bánatáról említést téve elismeri bűneinket, és Istent kéri, mint aki egyedül ismeri az embert, hogy bocsásson meg, mutassa meg üdvözítése örömét, és engedje meg, hogy utolsó leheletünkig bemutassuk neki az igazság ajándékait és áldozatait. Záradéka: „A te egyszülött Fiadnak kegyelme, irgalmassága és emberszeretet által”, mint a Liturgiában.

A 10. imában a pap Istenhez, mint az angyalok Teremtőjéhez imádkozik, hogy fogadja el dicsőítésünket, amelyet Isten minden teremtményével együtt felajánlunk Neki. Az idevágó befejezés: „Mert Téged dicsérnek az összes égi erők”, egyesíti imáinkat az angyalokéval.

A 11. imádság a nagy doxológia gondolatait tartalmazza. Annak szavaival kezdődik, majd összefogva felsorolja az eddigi imádságok kéréseit, tehát a hálaadást, kérést, bűnbocsánatot, megvilágosítást, a parancsok teljesítését és az örök életet. Befejezése az Isten általános dicsőítése: „Mert te vagy a mi Istenünk”.

Az utrenye eddigi részeiben hallottuk az angyalok énekét mindjárt az istentisztelet kezdetén, amely bejelenti a Megváltó születését, aztán a Hexapszalmoszban megvilágosodott előttünk lelkünk bűnös és tisztátalan volta, és az ellenünk dolgozó gonosz hatalmak ereje is. Ráébredünk arra, hogy mindezekből Isten segítsége menthet ki, Ő erősíthet meg. Ez vezet arra, hogy nyilvános kéréseinkkel Istenhez forduljunk. Imádkozni akarunk, és az Egyház segít bennünket ebben. Szolgája ajkai által sugallja, hogy milyen lelki és testi javakért imádkozzunk magunk és mások számára, senkit ki nem hagyva, semmit el nem mellőzve.

A Hexapszalmosz, (amely inkább a hivő ember érzelmeinek kiáradása) után következik a nagy ekténia imádságra való felhívásainak sorozata. Még az éjszakában vagyunk, de már jó korán könyörgünk Istenhez az új nap sikeréért. A nap legfontosabb dolgait kérjük akkor, amikor imádkozunk a mennyei békéért, amit az egész világra kérünk, a lelkünk üdvösségéért, hisz lehet, hogy az Úr valamelyikünket a nap folyamán kiszólítja a világból. Isten kegyelmét kérjük egyházi és világi vezetőinkre, de azokra is gondolunk, akik valamilyen nehéz helyzetben vannak embertestvéreink között. Istennek bemutatva a legszentebb Istenszülőt és minden szenteket, mint az Ő legkiválóbb teremtményeit, velük együtt Neki ajánljuk mindnyájunk életét. Isten kezébe helyezzük a magunk és a világ sorsát. Ismerjük Jézusnak az isteni gondviselésről szóló mély tanítását, imádkozunk, hogy mutassa meg rajtunk isteni gondviselését, mert mi kifejezetten hiszünk benne. Tudjuk, hogy tudta és akarata nélkül hajunk szála sem eshetik le, hogyan történne meg tehát nélküle az a sok különféle dolog, amit meg kell tapasztalnunk majd a nap folyamán?

A nagy ekténia után következik a Krisztus Istennek énekelt győzelmi ének: „Isten az Úr és megvilágosít minket, áldott, aki az Úr nevében jön!” A megtestesült Jézus Krisztus valóban Isten, Ő azért jött el testben is, hogy köztünk lakva megvilágosítson bennünket tanításával, Ő valóban az Úristen nevében, az Ő megbízásából, az Ő akaratára jött el az emberek közé, azért legyen áldott. Ez az ének folytatását képezi az utrenye kezdetén énekelt angyali éneknek: „Dicsőség a magasságban Istennek”. A mi magyar fordításunk nem pontos. A görög szöveg szerint: „Isten az Úr, aki megjelent (epephanen) nekünk!” Ezt figyelembe véve az ének utal Jézus Krisztusnak a földi tartózkodási idejére: megjelent, látható alakban, itt élt köztünk. Felismerhetjük itt a Virágvasárnap eseményét, a bevonulást Jeruzsálembe, amellyel önkéntes kínszenvedésre jönni kegyeskedett. Az emberek az ének második részével fogadták: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”

Az „Isten az Úr” éneket többször megismételjük, a 117. zsoltárból vett előversekre. Ezeknek is nagy jelentőségük van. „Magasztaljátok az Urat és hívjátok segítségül az Ő szent nevét!” Köztünk való megjelenéséért Őt a legnagyobb hála illeti, de megjelenése egyben erősíti az emberek benne való bizalmát is, mert segítségül hívhatjuk szent nevét. „Mind körülvetek engem a nemzetek, de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk!” Ez jövendölés a Megváltó szenvedéseiről, de mindent legyőző győzelméről is, amelyet Jézus így fejezett ki: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” Ez megint csak bátorítás az emberek felé, bármi veszi körül az embert, az ember minden nehézség ellenére Isten nevében győzni tud. „Az Úrnak műve ez, csodálatos a mi szemünkben”. A Megváltó testben való megjelenése nem emberi értelem műve volt. A bűnbeesett ember erre nem is mert gondolni, de most, hogy már megláttuk testben, és közel kerültünk az Istenhez, bármelyik oldalról nézzük ezt az epifániát, csak csodálkozni tudunk.

Különösen sok gondolatot ad ez a jól megválogatott néhány zsoltárvers azoknak, akik ezt vasárnap, Krisztus feltámadásának hetenként visszatérő emlékünnepén hallják. Lélekben átéljük az apostoloknak húsvét estéjén megjelenő Krisztus látogatását, Ő a diadalmas és áldott, az Ő feltámadása az, ami csodálatos a mi szemünk előtt.

Hogy ezt még jobban átéljük és megszenteljük örömmel és Istendicsérettel, az Utasítás szerint azonnal megkezdjük Krisztus feltámadásának dicsőítését a folyó hang feltámadási tropárjának éneklésével. Amint az esti vecsernyén is majdnem ezzel fejezzük be az istentiszteletet, és a feltámadás gondolatával közeledtünk a nap végéhez, éppúgy mikor egyre erősödik a fény, Isten új napjának kezdeténél is, az istentisztelet segítségével a feltámadás jut eszünkbe, amely talán ebben az időben történt.

A reggeli istentisztelet elején a tropárokat ugyanolyan renddel énekeljük, amint azt a vecsernye végén tettük, a szentekről való megemlékezéssel és az Istenszülő-énekkel.

A tropárokkal befejeződik az utrenye első rövid része. A második rész a szokás szerint ismét zsoltárokkal kezdődik, legalább két kathizma verselgetésével. A vasárnapi utrenyén a 2. és 3. kathizmát imádkozzuk.

A 2. kathizma zsoltárai: 9-16. zsoltárok. A 9. zsoltár: „Hálát adok neked Uram teljes szívemből…”, valamilyen segítségért mondott nagy hálaadással kezdődik. A zsoltár második része, amely a héber szerinti 10. zsoltár, nagyon panaszos hangvételű. Az ellenségekről van benne szó, akik nincsenek tekintettel semmire és sokat ártanak. Ezek ellen kéri Istentől a segítséget a szent szerző.

A 10. zsoltárból a bizalom hangja hallatszik: „Az Úrban bízom, hogyan mondjátok lelkemnek”. A zsoltárt Dávid király valószínűleg akkor írhatta, amikor Saul őt üldözte, és barátai azt tanácsolták neki, hogy fusson a hegyekbe. Dávid kijelenti, hogy nem fut, mert az Istenben bízik. Jézus magatartását jelképezte előre. Neki is azt sugallta Péter, hogy az a sok szenvedés ne következzen be rajta. Jézus keményen leintette. A 11. zsoltár: „Szabadíts meg engem Uram”, imádság segítségért a világ rosszasága miatt. A végén hallhatjuk a reménység hangját is, hogy Isten megszabadítja a szegényeket, és bizalmat gerjeszt bennük.

A 12. zsoltár elején: „Uram, meddig feledsz el engem egészen?”, háromszor is felteszi a „meddig?” kérdést az ellenség rosszakarata ellen. Segítségért imádkozik, és az utolsó versben hálát ad a szabadulásáért. A 13. zsoltár: „Mondá az esztelen szívében: Nincs Isten!”, egy panaszsorozatot tartalmaz a világ romlottsága miatt. Szabadulásért való sóhajjal végződik.

A 14. zsoltár kezdetén a szent szerző felteszi a kérdést: „Uram, ki fog lakni a te hajlékodban?” Megadja rá a feleletet azzal, hogy felsorolja az erényeket, és int a rossz elhagyására.

A 15. zsoltár: „Tarts meg engem Uram, mert benned bíztam”, felsorolja mindazokat a javakat, amelyeket szent szerzője kapott. Kifejezetten messiási zsoltár, az utolsó három verset Szent Péter Krisztus feltámadására vonatkoztatta.

A 16. zsoltárban: „Hallgasd meg Uram imádságomat”, újra visszatér a panasz a köröskörül levő rossz miatt, a szerző Istenhez kiált miattuk, és a zsoltár elején saját magát akarja igazolni Isten színe előtt. A kis doxológia elmondásával és a háromszoros allelujával befejeződik a 2. kathizma.

Az elmondott zsoltárokat úgy is tekinthetem, mint jövendöléseket a Megváltóról. Így, megláthatjuk bennük azt a romlott világot, amibe az Üdvözítő belekerült, megmutatkoznak előttünk a rossz emberek, az Üdvözítő ellenségei, látjuk rossz szándékukat, a Megváltó halálát és eltemettetését, de feltámadását és megdicsőülését is. Ezért is kerültek ezek a zsoltárok a vasárnap reggeli istentiszteletbe.

Az elhangozott zsoltárokat más szempontból is nézhetjük. Megláthatjuk bennük a keresztény ember egy napját, akinek éppúgy a megromlott világban kell élnie, mint az ellenséges embernek. Sok zaklatást kell megtapasztalnia részükről, de minden percében ott van a nagy lehetőség, hogy Istenhez könyörögjön, és az Ő segítségét kérje. Amint a zsoltárok mindegyikében ott van valahogyan a reménység, a keresztény ember is a remény embere, mert bízik Isten segítségében.

Különösen nagy jelentőségű a keresztény ember számára a 14. zsoltár: „Uram, ki fog lakozni a te hajlékodban”? Isten a válaszokkal maga mutat utat a kérdezőknek, hogy mit tegyenek a nap folyamán. Aki a mindennapi dolgokban így jár el, az meg nem inog sohasem.

A kathizma befejezése után kis ekténiát énekel a diakónus, amit a pap: „Mert tied a hatalom, az ország, az erő és a dicsőség hatalom” fennhanggal fejez be. A kis ekténia éneklése felüdíti a jelenlevőket a zsoltárolvasás recitálása után. A zsoltározás (kathizma) után a leülő-énekek (kathizmálion) következnek. Lényegében tropárokról van szó, gondolatukat tekintve Krisztus eltemetéséről és feltámadásáról szólnak. Mintegy megismétlik az előző zsoltárok gondolatát a Megváltó kínszenvedéséről, bizonyságot tesznek arról, hogy azok valóban megtörténtek, de mintegy tovább mutatnak azzal, hogy a feltámadást dicsőítik. Sok figyelemreméltó költői szépség is van a leülő-énekekben. Találunk bennük meghökkentő kifejezéseket: „háromnapi eltemettetésed által”, „a sir megnyílott, a pokol siránkozott”. Milyen képszerű ez a leírás: „rettegek istenséged örökéletű Személyétől, látom a láthatatlant, mint üldöz engem, azért az én hatalmamban levők is kilátják: dicsőség Krisztus a te feltámadásodnak!” – mondja a pokol. A feltámadás eseményénél résztvevő személyek lelki vívódását láthatjuk abban, amit a kenethozó asszonyok a sírnál mondanak: „vajon feltámadott-e aki szenvedése előtt hirdette a feltámadást, vagy talán ellopatott”? Péter a feltámadás után „felkiáltott Hozzád: az asszonyok bátorsággal teltek el, én pedig megfélemlettem, a lator áldott Téged, én pedig megtagadlak, vajon megtartasz-e továbbra is tanítványodnak, vagy ismét a mély vizek halászává teszel”? Mária Magdolna a zsidóknak mondja: „vagy adjátok elő az én Uramat, vagy velem együtt kiáltsatok fel: Uram dicsőség Néked!”

Minden hang leülő-éneke két tropárból és az Istenszülő-énekből áll. A leülő-énekek minden vasárnap a folyó hangból kerülnek ki a zsoltározás után. Még akkor is a feltámadásról éneklünk a folyó hang énekeiben, ha valamilyen nagy szentnek emléke, vagy ünnepe esne vasárnapra, hiszen gondolatukat tekintve hozzátartoznak, azaz kiegészítik, továbbviszik a zsoltárok jövendő gondolatait. A leülő-ének elhangzása után újra visszatérünk a zsoltárok imádkozásához. Megkezdődik a 3. kathizma zsoltárainak olvasása: 17-23. zsoltárok. A kathizma első zsoltára a 17. zsoltár: „Szeretlek téged Uram, én erősségem”. Hálaadó versekkel kezdődik, örvendezéssel, hogy szent szerzője megszabadult az ellenségektől. Istent hívta segítségül, Ő pedig igen nagy erővel kelt védelmére és megszabadította.

A 18. zsoltárból: „Az egek beszélik Isten dicsőségét”, az olvasható ki, hogy az Isten által alkotott világ, az ég és a föld miképp hirdeti Teremtője nagyságát. Külön kiemeli a Napot, amely reggelenként felkel, mint nászteremből a vőlegény, hogy diadalmasan megfussa egész napi pályáját. A zsoltár többi része Isten törvényeinek szentségéről és kiválóságáról szól.

A 19. zsoltár az utrenyét megelőző könyörgésből már megismert: „Hallgasson meg téged az Úr” A király üdvözlése ez a zsoltár és minden áldást kíván életére.

A 20. zsoltár: „Uram, a te erődben vigad a király”, szintén az utrenye elejéről ismeretes. Hálaénekül hangzott fel valamilyen nagy győzelem után. A zsoltár második része leírja, hogy Isten mit tesz a gyűlölőkkel és ellenségekkel.

Egyedül a 21. zsoltár tartalmaz panaszkodást: „Istenem, és Istenem tekints reám, miért hagytál el engem”? A zsoltár legnagyobb része ilyen panasz Istenhez, testi-lelki elhagyatottság és szenvedés miatt. Mivel ezt a zsoltárt senki emberre nem alkalmazhatjuk még a nagy szenvedők közül sem, kiváló Messiás-zsoltárnak kell tartani. A sok szenvedés és erőtlenség után olvashatunk ezek eredményeiről is: a világ teljes megváltozásáról és Istenhez-fordulásáról.

A 22. zsoltár versei: „Az Úr igazgat engem”, Istent úgy állítja be elénk, mint pásztort, aki nyája minden szükségletéről gondoskodik, és gondoskodott is Dávid király életében.

A 23. zsoltár egy dicsőséges bevonulásról szól: „Az Úré a föld és annak teljessége”. Isten a világ teremtője, előtte csak az igaz embernek van érdeme. A második részben az örök kapuk felnyitásával kéri Dávid király, hogy bevonulhasson hajlékába a dicsőség királya. Valószínűleg a szent sátornak és a frigyszekrénynek Jeruzsálembe való vitele alkalmával alkotta meg ezt a zsoltárt.

A harmadik kathizma zsoltárai már egészen nyugodt hangvételűek, több bennük az öröm, a hála a győzelem felett, leszámítva a 21. zsoltárt. Ha mint messiási jövendöléseket tekintjük, akkor az Üdvözítő megdicsőüléséről szóló jövendöléseket kell bennük észrevenni. A 21. zsoltár jövendölései a szenvedő Megváltóról szinte szó szerint teljesedtek be. De az is, hogy a következő nemzedék az Úrról lesz elnevezve. Ezek a „khristianosz”-ok, a Krisztushoz tartozók. A nászteremből dicsőségesen kilépő Nap-Vőlegényben a feltámadt Krisztus áll előttünk. A 19. és 20. zsoltárban erre a Jézusra mondanak áldást az egyház tagjai. A 22. zsoltárban mintegy visszapillant a földről búcsúzó Jézus gondviselő mennyei Atyja jótéteményeire, a 23. zsoltárban pedig megláthatjuk az örök ajtókon bevonuló, mennyekbe ment dicsőség királyát, aki a hatalmas Isten. A 3. kathizma tehát a reggeli istentisztelet győzelmi zsoltárait tartalmazza.

Ha a zsoltárokat hozzánk, emberekhez alkalmazzuk, akkor is az öröm, nyugodtság hangját kell bennük észrevenni. Az ember a nap folyamán szenvedéseken mehet át a szenvedő Megváltóval, de Isten gondviselése érezhetően vele van a szorongatásokban, és minden ilyen megpróbáltatásnak a győzelem lesz egykor a befejezése. Ezek a zsoltárok már korán reggel bizalmat és reménységet kívánnak ébreszteni mindazokban, akik Isten házában virrasztva, vele kezdik a napot.

A zsoltározás befejezése után kis ekténia következik, amelyet a pap: „Mert jóságos és emberszerető Isten vagy” fennhanggal fejez be, dicsőítve vele Isten üdvgondozását.

A kis ekténia után, hasonlóan az előző kathizmához, a folyó hang utrenyei leülő-énekét énekeljük, de most már a másodikat. Amint az előbb ismertettük, ezek az énekek mintegy továbbviszik, folytatják az előző zsoltárokban hallott gondolatmenetet, jövendölést. Ezeknek a második számú kathizmálionoknak is nyugodtabb, örömtelibb a hangjuk, megfelelve a 3. kathizmában olvasott örömteli zsoltároknak.

Az utrenye második része lassan a végéhez közeledik, és egyre jobban megjelenik az ünnepélyesség. A két kathizma után következik ennek a résznek legfönségesebb szövege: a 118. zsoltár, azaz a 17. kathizma. „Boldogok kiknek útjuk feddhetetlen, kik az Úr törvényében járnak”. Így kezdődik első verse, és ezzel kifejezi a zsoltár témáját. Egy ünnepélyes himnusz ez, amely Isten törvényét kívánná emberi szavakkal kifejezni és magasztalni. A zsoltár szerzője még kifejezi forró szeretetét ez iránt a törvény iránt, vagy pontosabban Isten iránt. A törvényt különféle nevekkel illeti: törvény, parancs, igazság, ismeret, ítéletek, utak, szavak. Mint jelzőket teszi hozzájuk: tieid, azaz isteniek. A zsoltárszerző nem talál szavakat arra, hogy kifejezze ragaszkodását a törvényhez, és az iránta való buzgósághoz: kedvesebb az számára minden kincsnél és minden jónál, tanulja is ezeket éjjel-nappal. Imádkozik a mennyei megvilágosításért, és kész szenvedni is érte.

Mint jövendölést, ezt is alkalmazhatjuk a Megváltóra. Bemutatja előttünk Ő, mint Akinek eledel volt az, hogy mennyei Atyja akaratát cselekedje, Akinek az volt a szándéka, hogy minden törvényt beteljesítsen. Ha pedig a zsoltárokat magunkra vonatkoztatjuk, akkor úgy tekinthetjük az egész kathizmát, mint aki Isten törvényét nagyra becsüli, annak teljesítésére készséggel van az egész nap folyamán, mert szereti a törvényeket adó Istent. Felhívásként is felfoghatjuk arra, hogy mi is törekedjünk a törvény szeretetére valójában az Isten szeretetére.

A Tipikon előírása szerint egyes vasárnapokon a 17. kathizma helyett az ún. sokirgalmú éneket énekeljük. Ezek a vasárnapok a szeptember 22–december 20. közötti vasárnapok, majd január 14-től vajhagyó vasárnapig bezárólag. A sokirgalmú ének eredetileg a 134. zsoltár: „Dicsérjétek az Úr nevét” és a 135. zsoltár: „Adjatok hálát az Úrnak” teljes éneklését jelentette. A két zsoltár tartalma nagyon közel áll egymáshoz. Mindkét zsoltár felhívja Izraelt népét, hogy dicsőítsék a teremtő és megváltó Istent, aki saját népévé választotta ki Izraelt. Dicsőíteni kell még azért a sok irgalmasságért, amelyben Isten részesítette népét történelmének egész folyamán, különösen azért, hogy megszabadította az egyiptomi fogságból, és bevezette az Ígéret földjére. Ezek a kegyelmek kötelezik Izraelt, hogy hűséges legyen Istenhez és kerülje a pogányságot. Mindkét zsoltár a legünnepélyesebb örömet árasztja, és telve van hálaadással, de a második zsoltár ünnepélyesebbnek mutatkozik. A 135. zsoltárnak különös ünnepélyességet kölcsönöz az, hogy minden verse után refrénként visszatér a „mert örökkévaló az Ő irgalmassága” záradék. Mivel sokszor fordul elő benne az „irgalom” „irgalmasság” kifejezés, azért is nevezték el sokirgalmú éneknek. Isten gondviselésének dicsőítése ez, amely megmutatkozott a választott nép életében. A keresztény Egyház is hasonló értelemben használhatja. Tesszalonikai Szent Simeon ezt írja róla: „győzelmi ének, amely elbeszéli Isten csodálatos tetteit, különösen pedig lelkünk átmenetét a bűn és tévelygés Egyiptomából a Krisztusban való hitre, megszabadulásunkat a fáraótól és az egyiptomiaktól, azaz az ördögöktől és démonoktól. Az Egyház megszabadulását Diokleciántól, Maximintől, és Isten-tagadástól, és a többi istentelen hatalmaktól. Elmondja az Ígéret földjén való letelepedést a kísértések és fáradtságok után, valamint a mennyei örökséget Jézus által”. Mai gyakorlatunk szerint a 134. és 135. zsoltároknak csak válogatott verseit énekeljük, sokszor énekelve az allelluját. Éneklése leginkább az őszi és téli időre van előírva, mert végzése hosszabb, mint a 17. kathizmáé. A nagyböjti időben az időszak szomorúsága miatt nem éneklik. A húsvéti időben az énekek sokkal ünnepélyesebb jelleget mutatnak, mint a Sokirgalmú.

A Sokirgalmú ének, vagy a 118. zsoltár után éneklik a zsoltárral szoros kapcsolatban levő tropárokat: „Az angyalok gyülekezete elámult”. Annyiban van kapcsolatban a zsoltárokkal, hogy azoknak nincs külön befejezésük, utánuk nyomban énekeljük azokat. A befejezés a tropárok után következik.

Mielőtt még a tropárokhoz hozzá kezdenénk, a zsoltárolvasás egyhangúságát kérő felhívással váltják fel. Kis ekténiát kezd a diakónus, amelynek fennhangja: „Mert áldott a te neved és dicsőített a te országod”. Ez a fennhang, amely odafordítja figyelmünket a dicsőség országának örvendetes gondolatára, nem fordul többé elő sehol az istenszolgálatokon.

„Az angyalok gyülekezete elámult…” kezdetű ének azokat az érzelmeket ábrázolja, amelyeket átélt az angyalok serege és a kenethozó nők csapata az Üdvözítő halálánál és feltámadásánál.

Az első tropár az angyalok csodálkozásáról ad hírt, akik az Üdvözítőt a halottak között látják, de meglátják feltámadását, és vele együtt az emberi nem feltámadását is.

 A második, harmadik és negyedik tropár háromféle megvilágításban mondja el ugyanazt a történetet: a kenethozó asszonyok sírva mennek Jézus sírjához, de ott az angyaltól értesülnek Jézus feltámadásáról. A második tropárban az angyal Jézus üres sírjára viszi az asszonyok tekintetét, a harmadik tropár szerint az angyal szeretné megszüntetni az asszonyok kesergését, s talán a mi bánatunkat is, amikor a feltámadás tényét hírül viteti az apostoloknak, a negyedik tropár Jézusra irányítja a figyelmet: ő, mint Isten, nem lehet a holtak között, mert feltámadt! Mindegyik tropár előtt elhangzik a 118. zsoltárból vett elővers: „Áldott vagy te Uram, taníts meg engem a te igazságaidra!” Ha ezt kérjük Istentől, akkor azért tesszük, mert olyan igazságok következnek minden tropárban, amiket nagyon jó tudni.

Az első tropár Krisztus istenemberi Személyét mutatja be. Mint ember meghalt, és a halottak között tartották nyilván még az angyalok is, de mint Isten megtörte a halál erejét, nemcsak a maga számára, hanem Ádám és egész nemzedéke számára is.

A második tropárban az üres sir az elgondolkodtató. Miért üres? Kinek a sírja üres? Az Üdvözítőé, mert feltámadt halottaiból. Mintha az angyal előre látta volna azt a sok-sok téves vélekedést, amelyet az emberek Jézus üres sírjáról kitaláltak, maga adja meg rá a magyarázatot.

A harmadik tropárban az örvendező angyal az asszonyokon át mindenkinek mondja, hogy a feltámadás miatt senkinek sincs oka a kesergésre.

A negyedik tropárból azt kell megtudnuk, hogy az élet szerzője nem lehet tartósan a halottak között, Ő azért támadt fel a sírból, mert Isten.

Íme, vasárnap korán reggel ezeket a nagy hitigazságokat énekeltetve küldi az Egyház a hivő embereket az életbe. Jézus feltámadásának egyik nagy eredménye, hogy mi is feltámadunk Vele!

Az ötödik tropár a Szentháromság személyeit név szerint megnevezve küldi imádását a szeráfok énekével a Szentháromságnak.

„Az angyalok gyülekezete elámult” énektől egyre jobban a feltámadást ünneplő Egyház költészete kerül előtérbe az istenszolgálaton, és egyre inkább Krisztus feltámadásának gondolata jut az előtérbe.

A tropárok után ez a gondolat folytatódik az ipákojban, a rövid, tömör, néhány soros énekben. Mind a nyolc hangnak megvan a saját ipákoja. Az első öt és a nyolcadik hangnál annak leírását olvashatjuk, hogy a kenethozó asszonyok felkeresik az életadó sírt: „A kenethozó asszonyok az Életadó sírja mellett állván a holtak között keresték a halhatatlan Uralkodót, s a jóhír örömét az angyaltól elfogadván, az apostoloknak örömmel adták tudtul, hogy feltámadt Krisztus Isten, megadván a világnak a malasztok bőségét” ( 8. hang).

A 6. és 7. hangnál az ipákoj a feltámadás gyümölcsét rajzolja meg: „Önként vállalt életteremtő halálod által Krisztus, mint Isten megtörted a pokol kapuit és az ősi paradicsomot nekünk megnyitottad, s halottaidból feltámadván, kimentetted életünket az enyészetből” (6. hang).

Az ipákojra a rövidség mellett még a kifejező erő tömörsége a jellemző: „A lator bűnbánata a paradicsomot nyitotta meg”, „értsétek meg, hogy az enyészet Megváltoztatója változhatatlan”.

A keresztény Egyház költészete az ipákoj után folytatódik a felmeneteli, vagy lépcső-éneknek nevezett antifónák éneklésével. Ezek a 119-133. zsoltár utánzását alkotják. Ezeket a zsoltárokat felmeneteli zsoltároknak nevezték. Talán azért, mert a zarándokok ezeket énekelték, amikor a jeruzsálemi templom lépcsőin haladtak felfelé a templomhoz. Az alapgondolatuk az Isten háza utáni, vagy inkább Isten utáni erős vágyódás, reménység az Istenben, aki képes megédesíteni az élet nehézségeit. Ezek a zsoltárok voltak alapjai a keresztény felmeneteli éneknek. Minden hang számára három felmeneteli ének van, a 8. hangnál azonban négy. Az 5-8. hangok felmeneteli énekei párhuzamosak az 1-4. hangok felmeneteli énekeivel. Az 1. és 5. hangban követik gondolatban a 119-121. zsoltárt, a 2. és 6. hangban a 122-124. zsoltárt, a 3. és 7. hangban a 125-127-et, a 4. és 8. hangnál a 128-132. zsoltárt. A felmeneteli énekek imádságot tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy Isten a lelket tegye megigazulttá és tisztítsa meg. Kifejezik a reményt ebben a megigazulásban. Mivel ez a Szentlélek kegyelme által érhető el, minden egyes antifóna harmadik versét a Szentléleknek szentelik. A felmeneteli énekek különlegessége az, hogy a pusztalakó remeték életéből is hoz egy-egy gondolatot, és valamilyen lelki tanításban is részesíti azokat, akik hallgatják. Mivel a 4. hang felmeneteli éneke többször előfordul az év folyamán, mintaként álljon itt előttünk:

„Ifjúságomtól kezdve... Akik Siont gyűlölik... Dicsőség. Most és. „A Szentlélek, ki megelevenít...”. II. antifóna. „Lelkem mélyéből buzgón kiáltottam Hozzád, Uram, isteni füleddel hallgass reám! Mindenki, aki reményét az Úrba veti, fölötte áll minden kétkedőnek!” Dicsőség. Most és. „A Szentlélek ömleszti...”. III. antifóna: „Emeld fel szívemet Hozzád Istenige, s a világ semmi bűnös gyönyöre alantas dologra el nem csábít. Anyjával szemben mindenki tisztelettel viselkedik, az Úrral szemben még nagyobb szeretettel tartozunk. Dicsőség. Most és. A Szentléleknél van az istenismeret, a látás és a bölcsesség gazdagsága, mert az Ige benne nyilatkoztatta ki az Atya minden akaratát”.

Lássunk néhány oktató gondolatot a lépcsőénekek szövegeiből:

„Az igazak ivadéka nem nyújtja kezét törvénytelenségre, mert te vagy segítségük Üdvözítőnk!” (6. hang)

 „Egyszer mindenki meghal és visszatér anyjához a földbe, hogy része legyen a kínokban, vagy az életből elköltözöttek jutalmában” (8. hang).

 „Aki a mezők liliomát ékesíti, azt parancsolja, hogy a ruházata miatt senki se aggódjék” (8. hang).

Néhány gondolat a szerzetesi együttlétre vonatkoztatható:

„Íme, mily jó és mily gyönyörűséges együtt lakozni a testvéreknek, s az Úr ezt ígérte az örök életre is” (8.hang) .

„A pusztában lakók élete boldog, mert őket a szeretet szárnyalókká teszi” (5.hang).

 „A pusztában lakók szüntelen kívánságává lett, hogy a világ hiúságától távol éljenek” (1.hang).

Amint a kiragadott példákból is láthatjuk, a felmeneteli énekeknek általános tanító jellege van. Egy gondolkodó szerint a lépcsőénekek lépcsőkként szolgálnak nekünk a földről az égbe, a zarándokságból az atyai házba, a bajból az örömre, az aggodalomból a boldogságos nyugalomba. A lépcsőénekekben a lélek Istenhez emelkedik, kéri Krisztust, hogy fogadja Magához.

A felmeneteli énekek aszketikus tartalmukkal megtisztítják, felemelik a lelket, és ezzel előkészítik a templomban levőket az Evangélium meghallgatására. Még közvetlenebb előkészületül szolgál hozzá az utrenye prokimenje.

A diakónus „Figyelmezzünk”, és a pap felszólítására következik a prokimen. Az utrenye prokimenje a vecsernyéjétől eltérően nem állandó, hanem minden hangnál más és más. A vasárnapi vecsernye prokimenje is Krisztus feltámadása eseményének van szentelve, de az utrenyei jobban kidomborítja ezt. Azokat a zsoltárverseket választották ide, amelyek azt fejezik ki, hogy az Úr „felkel” nyugalmából. „Azonnal fölkelek, mondja az Úr...” „Kelj fel Uram Isten...” „Kelj föl Uram, segíts meg minket...”. (A héber igét a görög „anisztémi” igével fordították le, ami jelent fekvőhelyről való felkelést és feltámadást is. )

A prokimen végeztével különféle felszólításokat hallunk. „Könyörögjünk az Úrhoz”, kéri a diakónus, és közben megkezdi az oltárasztal tömjénezését. A nép: „Uram irgalmazz”-a felel a felhívásra. „Mert szent vagy te mi Istenünk és a szentekben nyugszol”, hangzik fel a pap záró fennhangja. Isten szentségére hívja fel figyelmünket, és az Ő isteni környezetére, melybe a szentek tartoznak, akiknek örökké tartó dicséretét a földieknek is zengeni kell. „Minden lélek dicsérje az Urat!” – kéri újra a diakónus, és megismétlik a jelenlevők is, kívánva, hogy valóban így legyen. A diakónus most buzdítja a népet, hogy könyörögjön azért, hogy méltó legyen a szent Evangélium meghallgatására. A hívek háromszoros „Uram irgalmazz” bűnbánati fohásszal válaszolnak. A diakónus eközben tömjénfüsttel veszi körül a jelenlevőket, hogy imádságuk olyan jóillatként szálljon Isten elé, mint a tömjén jó illata.

A királyi ajtó már a prokimen után kinyílik, hiszen az Evangélium olvasásával az istentisztelet fénypontja következik. „Bölcsesség” mondja a diakónus, hirdetve ezzel, hogy amit hallunk, az Isten bölcsessége lesz, mert az Evangélium Isten szava, Isten bölcsessége. Még utoljára egy áldással fordul a pap a hívek felé: „Békesség mindnyájatoknak!” „És a te lelkednek!” – válaszolják a hívek. Ez után a pap megnevezi, hogy kinek a szent könyvéből olvassa fel Krisztus feltámadásának örömhírét. A diakónus mintegy csendet parancsolva: „Figyelmezzünk!” A pap felolvassa a 11 feltámadási Evangéliumból az előírtat. Az oltár felé fordulva, a szentélyben olvassa a pap (és nem a diakónus), Ő maga olvassa, mert ez a legszentebb része az istentiszteletnek. A hívek úgy hallgatják a szentélyből kijövő örömhír szavait, mintha Jézus üres sírjában levő angyal hirdetné nekik a feltámadás eseményét.

Az 1. feltámadási evangélium, mintha nem is tartozna szorosan ezekhez az elbeszélésekhez. A feltámadt Jézus az Olajfák hegyi utolsó parancsairól van benne szó és Krisztus ígéretéről, hogy a világgal lesz mindörökre.

A 2. evangélium Szent Márk elbeszélésében elmondja a kenethozó asszonyok félelmét.

A 3. evangélium szintén Szent Márktól való, a feltámadt Jézus tetteiről ad hírt: megjelenései, utolsó órái a földön, az apostolok erővel való felruházása és mennybemenetele.

A 4. evangélium Szent Lukács híradását mondja el a feltámadásról. Újra a kenethozó asszonyokat látjuk, akik az angyaltól örömet hallva elmennek az apostolokhoz is az örömhírrel.

Az 5. evangélium teljesen Jézus húsvét délutánjának van szentelve, amikor leírja a két tanítvány Emmauszba menetelét és Jézus csatlakozását hozzájuk.

A 6. evangéliumban a feltámadt Jézus úgy mutatkozik meg tanítványai előtt, mint akinek valódi teste van: eszik előttük, majd a lelkük táplálását is elvégezve a mennyekbe emelkedik.

A 7. evangéliumban Jézust a szerető Mária Magdolna sírását és tépelődését láthatjuk.

A 8. evangélium leírása szerint Jézus külön megjelenéssel tünteti ki az érte aggódó és Őt nagyon szerető Máriát.

A 9. evangéliumtól kezdve Szent János elbeszéléséből olvassuk a húsvéti eseményeket. A 9. evangélium Krisztus húsvét esti megjelenéséről szól, amikor az apostolnak bűnbocsátó hatalmat adott. Elbeszéli Tamás hitre vezetésének történetét is.

A 10. evangéliumban a húsvét utáni csodálatos halfogásról értesülünk.

A 11. evangélium elbeszéli Jézus kérdéseit és Péter háromszoros hűségnyilatkozatát Jézus iránt, majd Péter és János apostolok halálának megjövendölése után Szent János evangéliumának záradékát olvashatjuk.

Ennek a 11 feltámadási evangéliumnak rendszeres olvasását Mindenszentek vasárnapján kezdi el Egyházunk, sorban egymás után olvassa, és a 11. evangélium befejezése után újra visszatér az elsőhöz. Így folytatja a következő év Virágvasárnapjáig.

A feltámadásról szóló Evangélium elolvasása után, azok lelkéből, akik hallották ezt a csodálatos történetet, ünnepélyes hálaadás száll fel a feltámadt Jézushoz: „Látván Krisztus feltámadását, az egyedül bűn nélküli Úr Jézust imádjuk”. Ez a himnusz részben hűségnyilatkozat Krisztus, mint Isten mellett, részben Krisztus keresztjének, mint a megváltás eszközének dicsőítése. Itt elgondolkodhatunk egy keveset. Az ének Krisztus keresztjét és feltámadását egymás mellé helyezi. Valóban, egyik sincs a másik nélkül. A kereszt nélkül nem lett volna Jézusnak ez a fájdalmas, megszégyenítő halála, amivel az alázatosság, önkiüresítés mélységeit élte át. Ezért a haláláért Isten úgy felmagasztalta Őt is, keresztjét is, hogy a keresztény ember számára mindkettő a legnagyobb boldogságot jelenti. A keresztény embernek is ez adja a reménységet az élet bajaiban. Keresztviselésre minden embernek számítania kell az Üdvözítő ígérete szerint, de az örök életre szóló feltámadásra, keresztjének Isten által felmagasztalására csak az számíthat, aki Jézussal együtt békésen és megadással hordozza keresztjét.

Az Evangélium olvasása után a jelenlevők elimádkozzák a bűnbánati jellegű 50. zsoltárt. Az evangéliumokban vagy arról hallunk örömhírt, hogy Isten megbocsátja bűneinket, ha alávetjük magunkat a Krisztus által az apostoloknak adott bűnbocsátó hatalomnak; vagy arról, hogy a bűnbocsánatot mindenütt hirdetve kell megtérésre szólítani az embereket. Hogy ennek az isteni felszólításnak eleget tegyünk, hogy a Jézustól felkínált lehetőséggel élhessünk, bűneink bocsánatát kérve imádkozzuk ezt a zsoltárt rögtön a feltámadás örömhírének meghallása után. A bűnbánatra a legszebb példát Dávid királytól látja a vallásos ember, azért imádkozzuk az ő bánatteljes szavaival, hogy valóban bocsánatot nyerhessünk. Ez a bűnbánatért való könyörgés majd tovább folytatódik.

Miután a pap az utrenyei Evangéliumot felolvasta, kihozza azt a királyi ajtón át a hívek közé, és csókolásra nyújtja nekik. A hívek tisztelettel csókolják meg, mint ahogy az asszonyok tisztelettel ölelték át a feltámadt Jézus lábait húsvét hajnalban. Közben bűneik bocsánatáért könyörögnek Krisztushoz, hogy a szent apostoloknak és a legszentebb Istenszülőnek könyörgései által, tisztítson meg minket bűneink sokaságából. A bűnbánati zsoltár előverse után következik egy kifejezetten húsvéti ének: „Feltámadt Jézus a sírból, mint előre megmondá”. Győzelmesen és diadalmasan hangzik a feltámadási evangélium és a „Látván Krisztus” után, mintegy fénypontját adva az istentiszteletnek. Az ének részben a feltámadás külső körülményeit állítja szemünk elé, de még részletesebben annak belső tartalmát: „adván nekünk örök életet és gazdag kegyelmet!”

Jézus Krisztus az Ő feltámadásával mindenkinek megadta az örök élet lehetőségét, és azt a lehetőséget, hogy merítsen az Üdvözítőtől adományozott gazdag kegyelemből. Mivel az örök élet részesei lehetünk, Krisztus öröksége vagyunk, akiket Krisztus drága vérén váltott meg. Az Evangélium-csókolás végén ezt a gondolatot fejezi ki a diakónus hosszú ekténiája. Így kezdi: „Üdvözítsd Isten a te népedet, és áldd meg a te örökségedet, látogasd meg világodat kegyelmeddel és irgalmaddal, s emeld föl az igazhitű kereszténység hatalmát!” Hogy Krisztust kegyelmeinek megadására sarkallja, az ekténiában felsorakoztatja a szentek egész seregét – többet név szerint is megemlítve, másokat csak rendjükben –, hogy tekintettel az ő imádságukra, hallgasson meg bennünket és könyörüljön rajtunk. Válaszként a hívek tizenkétszeres „Uram irgalmazz”-a hangzik fel. A pap fennhangja a Liturgiából kölcsönzött: „A te egyszülött Fiadnak kegyelme, irgalma és emberszeretete által”. A szentek segítségül hívása nagy szokása Egyházunknak. A Szentírás nem egyszer tanúskodik arról, hogy Isten, az Ő kedves emberei könyörgésére kész szóba állni az emberrel, az Ő teremtményével, és elfogadni közbenjárását. Ábrahám esdeklése a bűnös Szodomáért, az Istenszülő kérése Fiához a kánai menyegzőn, elég szemléletes példái ennek. Minden más oldalról jövő ellentétes hang ellenére Egyházunknak kezdettől fogva gyakorlata a szentek imádságos segítségül hívása. Ebben értelmileg sincs semmi kivetnivaló. Ha ezek a szentek életükben olyanok voltak, hogy testvéri szeretetből sokat segítettek embertársaikon, akkor ez a szeretet a haláluk után sem szűnt meg embertársaik iránt. A titkos Jelenések könyvében is szó van arról, hogy Isten elé viszik a szentek imádságait. A helyesen gyakorolt tisztelet és segítségül-hívás Isten dicsőségét növeli, aki csodálatos az Ő szenteiben.