A vecsernye imádságos része

A diakónus „Figyelmezzünk” felszólítása kéri a jelenlevőket a figyelemre, hogy a következő prokiment tisztelettel hallgassák meg. A pap az első áldását adja: „Békesség mindnyájatoknak!” Újra a diakónus: „Bölcsesség, figyelmezzünk!”

Erre éneklik a prokiment. A prokimen valamelyik zsoltárból való verset jelent. Magyar jelentése: „megelőző”, azaz megelőzi a Szentírás olvasását. A Szent Liturgiában valóban ilyen szerepe van, a vecsernyében csak akkor, ha olvasmány (parímia) is előfordul. A prokimen röviden kifejezi az utána következő olvasmány tartalmát és erejét, vagy az adott nap jelentőségét. A prokimen első verse után még 2-3 zsoltárvers következik, mindegyik után megismételve az első verset. Minden napnak meg van a maga állandó prokimenje a hét folyamán.

A szombat esti vecsernye prokimenje a 92. zsoltárból való: „Az Úr országol, ékességbe öltözött!” Vers: „Erősségbe öltözött az Úr és felövezte magát!” „Az Úr országol…” Vers: „Mert Ő erősítette meg a föld kerekségét, mely nem fog ingani! Az Úr országol…”. Vers: „A Te házadat szentség illeti Uram örök időre! Az Úr országol…” A prokimen ugyan nem beszél nyíltan Krisztus feltámadásáról, de tartalmát tekintve valamilyen győzelem utáni állapotát mutatja be. Krisztus erősítette meg a bűntől leromlott világot. Az Ő házát vonatkoztathatjuk a templomra, de érthetjük az Úr által szentnek, szeplőtelennek alapított Egyházra is: szentség illeti örök időkre.

A prokimen alatt a pap arccal a hívek felé fordul, mintegy jelezve az először földre szállott, utána a mennyekbe visszatért Üdvözítőt, Aki letekint híveire, azok minden dolgára és velük marad a világ végezetéig. (Ha a Tipikon előírja, akkor a prokimen után vecsernyei olvasmányok, parímiák következnek.)

A prokimen után különös bátorsággal merészelünk Istenhez járulni, s kérjük Őt, aki az emberi nem üdvözítésére azt is megtette, hogy egyszülött Fiát adta, legyen kegyelmes minden keresztényhez. A diakónus a királyi ajtó előtt a hármas (állhatatos) ekténiát énekli, amelyet a buzgó imádság ekténiájának is lehet nevezni. Az első két imádság kivételével a hívek háromszorosan mondják: „Uram irgalmazz”, az eddig hallott egyszeres helyett. De az ekténia kezdete is az erős buzgóságról tesz tanúságot. „Mondjuk mindnyájan, teljes lelkünkből és teljes elménkből, mondjuk!” A hármas ekténia ezután valóságos imádságokkal folytatódik: „Mindenható Urunk, atyáinknak Istene… Könyörülj rajtunk Isten…”. A hármas ekténia személyekért végzett könyörgéseket foglal magába, szemben az eddig hallott nagy ekténiával és az utána következő kérő ekténiával. Az ekténia az Egyház minden lehetséges élő tagjáról megemlékezik, kezdve az Egyház kormányzóiról, majd minden rendben levő egyháziakról; a különféle módon jótevőkről és a bárhol elnyugodott igazhitű keresztényekről. Az ekténia fennhangjában a pap Isten irgalmára, együttérzésére és emberszeretetére hivatkozik, azért kéri minden említett híve számára a kért kegyelmeket.

Az eddigi imádságokban az imádságok tartalma inkább az elmúlt nappal volt kapcsolatos. Az ezután következők inkább a kezdődő estéhez (naphoz) viszonyulnak.

„Add Urunk, hogy ez estén minden bűntől megőrizzük magunkat…” – éneklik az istentiszteleten résztvevő hívek. Ez az énekes imádság részben szó szerint, részben apró változtatásokkal bibliai szövegekből lett összeállítva. A bűntelen este az ima első kérése, amit Isten szent nevéért kérünk a három ifjú énekével. Isten kegyelmének kérése a következő imarész, mert Istenben bízunk. Isten kegyelmét nagyon fontos és súlyos dologban kérjük: az Úr, az Uralkodó, a Szent tanítson meg bennünket az Ő igazságára, vagyis azokra az igazságokra, amelyek alapján a következő napon is, és minden nap igaz módon élhetünk. Az ének befejezése nagyon hasonlít a nagy doxológia fennhangjához. Ez az énekes imaádság egyébként folytatása a három személyben levő egy Isten imádásának, amely az „Enyhe világossága” énekben kezdődik: „áldjuk az Atyát és Fiút és a Szentlélek Istent”. „Téged illet a dicsőség Atya és Fiú és Szentlélek!”

Az „Add Urunk” ének után újra ekténia következik. A diakónus a királyi ajtó előtt állva megkezdi a kérő ekténia felhívásait: „Teljesítsük (terjesszük) esteli könyörgésünket az Úrhoz!” Az ekténia mintegy folytatása az előbb énekelt éneknek: „Add Urunk, hogy az estén minden bűntől megőrizzük magunkat… Uram a te kegyelmed örökké, kezeid munkáit meg ne vesd!” Kiegészíti az eddig hallott két ekténiát abból a szempontból, hogy kizárólag lelki dolgokért imádkozzunk benne Istenhez. A kérő ekténia ott kezdi, ahol a nagy ekténia abbahagyja: „Oltalmazz, ments meg”. Lelki szükségleteinket ezután több fokozatra osztja. Először a legszükségesebbet kéri: a jelen estének bűntelen eltöltését; aztán lelkünk és testünk őrző angyalát, majd azt, ami a bűntől való mentességhez vezet: az eddigi bűnök és vétkek megbocsátását. Általános formában kéri Istentől mindazt, ami jó és hasznos a lélek számára, végül figyelmeztet, hogy életünk hátralevő részéről is gondoskodjunk, majd eszünkbe juttatva életünk elnyugvását, az elmúlást, és a Krisztus ítélőszéke előtti megjelenést. A kérő ekténia végül a szentek közbenjárását idézi emlékezetünkbe. A hívek minden felhívásra az „Add meg Uram” imádsággal felelnek. Ezzel kifejezik egyetértésüket, hogy összhangban kérik azokat a kegyelmeket Istentől, amire a diakónus felhív. A pap ekténiát záró fennhangja Istennek két nagy tulajdonságára utal, és erre hivatkozva kéri a kérelmek teljesítését: „Mert jóságos és emberszerető Isten vagy…”.

Az ekténia után a pap a hívek felé fordulva kézzel áldást ad: „Békesség mindnyájatoknak!” Így történik ez a vecsernyén, az utrenyén és a Liturgián is ezen ekténia után. A pap a templomban állókat azzal a jóval üdvözli, amit kértek az ekténiákban az Úrtól. Az Egyház szolgája az Úr parancsa szerint átadja azt a békét, amelyet Ő hagyott a világnak, és amellyel kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy hívei így köszöntsék egymást. Aranyszájú Szent János ezt mondja: „Talán én adom a békét? Krisztus hirdeti általunk”. A hívek viszont kívánják a békét a papnak is, amikor így válaszolnak: „És a te lelkednek!” Legyen a békességben részed neked is! Ezután a jelenlevő hívekért az oltárasztalnál csendben elmondja a közbenjáró imát, mert a hívek meghallva a diakónus felszólítását: „Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!”, főhajtással fejezik ki Isten előtt megalázkodott, szolgai állapotukat, énekelve: „Néked Uram”, azaz Neked, az Úrnak hajtjuk meg fejünket. Az imádságban: „Úr Istenünk, ki meghajlítottad az egeket…”, a pap azt kéri Istentől, hogy a fejüket meghajtó szolgáira, az ő örökségére tekintsen le, őrizze meg őket az éjszaka minden ellenségétől, rossz gondolattól és emléktől, hiszen ők nem az ember előtt, hanem Isten előtt hajtották meg fejüket, és kegyelmében bízva várják üdvösségüket. Az imádság befejező fennhangja nem az eddig megszokott formájúak közé tartozik. „Legyen áldott és dicsőített a te Országod hatalma…”. Istenről, mint Országának Királyáról emlékezik meg. (Ha nagy ünnep van, ezután iktatják közbe a lítia szertartását.)

A vecsernye ezután következő részében újra az ének kap jelentőséget. Ismét az „Uram tehozzád” utáni sztichirák gondolatkörébe térünk vissza, és vagy az Üdvözítő valamely jeles tettének, vagy valamelyik szentjének magasztalása következik. Újra sztichirákat énekelünk, a nevük: előverses sztichira. Nevét onnan kapta, hogy ezeket nem a szokásos zsoltározás közben énekelt zsoltárversre, hanem külön a sztichirák számára illő, válogatott zsoltárversekre énekeljük. Az első sztichirának nincs előverse. A szombat délutáni nagyvecsernyében az előverse sztichirák Krisztus feltámadásával foglalkoznak. Ezt a nagy eseményt éneklik meg, de inkább arról az oldalról tárgyalják, hogy milyen áldást, lelki jót, üdvösséget kaptunk a feltámadás által. Nagyon tömör az 5. hangé: „Átvert oldaladdal Életadó, az élet és az üdvösség forrását nyitottad meg nekünk, testileg pedig elfogadva a halált, halhatatlanságot ajándékoztál mindnyájunknak; a sírba költözve megváltottál bennünket, föltámasztván minket is dicsőséggel, mint Isten. Azért kiáltjuk Néked: Emberszerető Urunk dicsőség Néked!”

A sztichirákat a 92. zsoltár válogatott verseire énekeljük. E versek megegyeznek a prokimen szövegével. A sztichirának van saját Istenszülő éneke, amelyet kis dogmatikonnak nevezünk. Tárgyuk hasonló a nagy dogmatikon tárgyához: Krisztus megtestesülésének hitigazságát tárja elénk, és az Istenszülőt kéri, hogy járjon közbe érettünk és mentsen meg minket minden bajtól. A legkifejezőbb példa erre talán a 3. hang kis dogmatikonja: „Isteni akaratból mag nélkül a Szentlélektől fogantad az Isten Fiát, ki Atyától öröktől fogva született anya nélkül, s te miérettünk atya nélkül testben szülted Őt, és mint csecsemőt tejjel tápláltad; azért ne szűnjél meg imádkozni érettünk, hogy lelkeink megszabaduljanak minden bajtól”.