A vecsernye kezdete

Az epitrachelionba öltözött pap, miután széthúzta a királyi ajtó függönyét, a királyi ajtó előtt megáll, és áldást mondva megkezdi az istentiszteletet. Ismertetésünkben egy szombat délutáni nagyvecsernye menetét követjük, a végén rámutatva az ettől többé-kevésbé eltérő vecsernyékre.

ÁLDOTT A MI ISTENÜNK ÖRÖKTŐL FOGVA, MOST ÉS MINDENKOR ÉS ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ!” – hangzik el a pap ajkairól az istentisztelet első énekes fennhangja. A pap áldást mond Istenre, mivel minden dicsőség mindenben és mindenek előtt Istent illeti. Áldott Ő, mert az Általa teremtett angyalvilág jónak maradt tagjai „éjjel-nappal”, szünet nélkül dicsérik Őt, és hálát adnak Neki. Hozzájuk kapcsolódik a megváltott emberek énekkara, és hol közösen, nyilvános istentiszteletben, hol magányosan a szívük által diktált módon dicsérik, és hálát adnak Neki az Ő nagy dicsőségéért. Még az értelmetlen teremtmények sem maradnak ki ebből a kórusból, mert létükkel, Istennek való „engedelmességükkel” tesznek bizonyságot az Alkotó nagyságáról. A földi templomban, a földi istentiszteleten mondott ezen áldás csak egy parányi hang a világmindenség áldásában, de értékes, mert Isten gyermekei adják öntudattal, szeretettel mennyei Atyjuknak. Isten gyermekeinek ez az egyik feladatuk: az ajkak dicséretével, de méginkább az istengyermeki élet dicséretével áldani az Istent ebben a földi életben, most, hogy majd folytatása lehessen mindig és örökkön-örökké.

A pap áldásmondása az Istent említi csak. Ezzel mintegy ábrázolja az Ószövetséget, amelyben a Szentháromság titka még nem volt olyan ragyogó titok, mint most az újszövetségi kinyilatkoztatásban.

A hívek válasza az azonnali bekapcsolódás, mert lelkesen mondják: „Dicsőség Néked Istenünk, dicsőség Néked!”

Ezután kezdődik az az imádságsorozat, amely a bizánci szertartásban sokszor előfordul nemcsak az istentisztelet elején, de csekély rövidítéssel közben is. Szokásos kezdetnek nevezzük. Menete a következő: „Mennyei Király, Háromszorszent, Dicsőség. Most és. Szentháromság könyörülj, Uram irgalmazz 3-szor, Dicsőség. Miatyánk, papi fennhang, Uram irgalmazz 12-szer, Jertek imádjuk 3-szor”.

A „Mennyei Király” kezdetű imádság az Egyház Szentlélekről szóló teológiáját tartalmazza. Részben megismétli, amit Jézus mondott Róla a búcsúbeszédben: Vigasztaló, igazság Lelke; részben hozzáadja a teológiát: mindenütt jelen van, betölt, stb.; ezzel kifejezésre juttatja a Szentlélek valóságos istenségéről szóló tanítást, amit az utána következő kérésekben még világosabban és egyértelműen megerősít, amikor azt kéri, hogy jöjjön el hozzánk, lakozzék bennünk, tisztítson meg a bűneinktől és üdvözítse lelkünket.

Az imádságok kezdetén az Egyház a Szentlélekhez fordul. Az Apostol azt mondja Róla, hogy titokzatos sóhajtásokban imádkozik bennünk (Róm 8,26), de azt is mondja, hogy a Szentlélek nélkül még azt sem mondhatjuk: Jézus az Úr (1Kor 12,3). A lelkünket megtisztító és bennünk imádkozó Szentlélekkel tudunk csak igazán úgy imádkozni, hogy kedves legyen Isten előtt.

„Szent Isten, Szent Erős, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk!” – hangzik fel háromszor a kérés a Szentháromság felé. Ezt az imádságot a Pünkösd délutáni előverses sztichirák záró verse szépen kifejti és magyarázza: „Szent Isten ki a Fiú és Szentlélek közreműködésével mindeneket teremtettél; Szent Erős ki által megismertük az Atyát és ki által a Szentlélek e világra jött; Szent Halhatatlan Vigasztaló Lélek, ki az Atyától származol és  a Fiún nyugszol: Szentháromság dicsőség Néked!”

A Háromszorszent után először hangzik fel a kis doxológia imádsága: „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és örökkön örökké. Ámen”.

Majd a Szentháromsághoz intézett újabb imádságban részletesebben kifejezésre jut a Háromszorszent rövid kérése: „Irgalmazz nekünk”: „Szentháromság könyörülj rajtunk, Urunk, tisztíts meg minket bűneinktől, Uralkodó bocsásd meg vétkezéseinket, Szent tekintsd és gyógyítsd meg betegségeinket a te nevedért!”

„Uram irgalmazz!” – imádkozzuk bűnbánóan háromszor a Szentháromság felé. A kis doxológia elhangzása után az Üdvözítőtől tanult legszentebb imádságot, a Miatyánkot mondjuk. Az eddig említett imádságok mintegy előkészületül szolgáltak hozzá, hogy méltóképpen, bűnbánatban megtisztult és irgalmat nyert lélekkel imádkozhassuk el e legszentebb imádságot. A Szent Liturgián is hasonlóképpen kezdjük imádkozni, mert a pap így kéri Őt előtte: „Méltass minket Urunk, hogy bizalommal, elitélés nélkül bátorkodjunk Téged mennyei Istent Atyának nevezni és mondani!”

Egyházunk istentiszteleteiben sokszor fordul elő az Úr imája. Istentől kapott minta-imádság ez, amely az Isten előtt kedves imádság típusát adja a „gyermekek” elé. Bár a Miatyánk imádsága látszólag csak egy Személyhez, az Atyához szól, mégis az egész Szentháromsághoz fordulunk, hiszen a Szentháromság megoszthatatlan. Ezt fejezi ki az a papi fennhang, dicsőítés, ami utána mindig következik: „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, Atya és Fiú és Szentlélek”, néven nevezve a Szentháromság mindhárom Személyét. A Miatyánk olyan rangos ima, hogy utána a doxológia a felszentelt papnak van fenntartva, míg az előbbi két esetben a kis doxológiát maguk a jelenlevők mondták a Szentháromság dicsőítésére.

Az Úr imája után 12-szer hangzik el a rövid „Uram irgalmazz” könyörgés. Vehetjük ezt annak a kifejezésére, hogy az Egyház ezzel kéri Isten irgalmát mind a nappal, mind az éjszaka 12-12 órájára.

A kis doxológia újabb elmondása után háromszoros, mindig fokozatos rövid buzdítás következik Isten imádására: „Jertek imádjuk a mi Királyunkat és Istenünket; Jertek imádjuk Krisztust… Jertek boruljunk le és imádjuk magát Jézus Krisztust, a mi Királyunkat és Istenünket!” A szokásos kezdet előkészítő imái eléggé felhangolták lelkünket, megfelelő állapotba hozták arra nézve, hogy Isten elé álljon és imádja Őt, tehát imádkozhatunk.