Befejezés

A kétféle sztichirákban az Üdvözítő életének valamilyen üdvösséget hozó eseményről énekeltünk. Megemlékeztünk arról a szentről vagy szentekről, akik már teljesen megkapva a megváltás gyümölcseit, Isten boldog és örök Országában élnek, abban a boldog állapotban, amelyet már senki el nem vehet tőlük. A keresztény emberben egyre inkább feltámad a lelki vágy, hogy a maga számára is keresse ezt a boldog és örök állapotot, amit az Úr készített az ő szentjeinek. Hallva az Isten üdvözítő tetteiről, és a szentekről való megemlékezésen keresztül megértve azt, hogy az üdvösség elnyerése minden ember számára lehetséges, a keresztény ember az Úrhoz kiált ezért a boldogságért. Kiáltását az öreg Simeon szavaival teszi, aki élete végén arra lett méltó, hogy testben is meglássa, és karjára vegye a világ Üdvözítőjét. „Most bocsásd el Uram a te szolgádat igéd szerint békességben, mert látták szemeim a Tőled küldött Üdvözítőt”. Ez az ének az elmúló nap végén eszünkbe juttatja életünk elmúlását. A vecsernye közepén, az égen világító Nap lenyugvásánál, az anyagi fényt szemlélve, értelmünkkel és szívünkkel eljutottunk az örök Fény, Jézus Krisztusnak a dicséretére, amikor Őt a mennyei Atya isteni dicsősége szelíd fényének neveztük. Éppen így, közeledve a nap végén a testi pihentető álomhoz, eszünkbe kell, hogy jusson a testi halál, amelynek jelképe a minden este ránk köszöntő mindent elfeledtető és mindenből kikapcsoló álom. Ezért, az öreg Simeon szavaival kiáltunk Istenhez, hogy az életből egykor minket is bocsásson el békességben. Kérésünkkel újra megerősítjük azt, amit már az előbb is kértünk, hogy életünket keresztény módon gyötrelem és szégyen nélkül békességben végezhessük be, és Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adhassunk.

Simeon éneke után a Szokásos kezdet imáit ismételjük meg a „Mennyei Király” nélkül. Miért ismételjük meg ezeket az imákat az istenszolgálat végén? Az ismertetés kezdetén szó volt arról, hogy ezek az imák fontos keresztény hitigazságok ismeretét jelentik. Tehát vehetjük annak is, hogy ezeket a fontos hitigazságokat még egyszer elismételjük, mert szívünkbe akarjuk vésni. De más magyarázatot is találhatunk rá. Az előbb, Simeon énekében azt énekeltük, hogy Krisztusban „látták szemeink az Istentől küldött Világosságot”, aki a pogányok megvilágosítására jött az emberek közé. Tehát láttuk és felfogtuk az Isten által küldött Világosságot, azaz megismertük a három Személyben dicsőített Istent, azért dicsőítjük Őt a Háromszorszent, és a kis doxológia imádkozásával. Megtudtuk, hogy létezik bűneinkre bocsánat Istennél, azért kérjük Tőle bűneinek és vétségeink bocsánatát és a megtisztulást. Megismertük, hogy nekünk jóságos és emberszerető Istenünk van, akit bátran nevezhetünk Atyának; Tőle mindent kérhetünk, ami üdvösségünkre hasznos: ezért imádkozunk Hozzá a Miatyánk szavaival. Úgy vagyunk tehát, hogy Isten megvilágosító kegyelmét megismertük, és azt rögtön fel is használjuk, hogy Isten az imádság „kellemes idején” meghallgasson és megsegítsen minket. Ezt is jelentheti a Szokásos kezdet megismétlése.

A Miatyánk és a pap szokásos fennhangja után következnek a vecsernye záró énekei. Tropároknak (apolütika) nevezzük ezeket az aránylag rövid énekeket. Az első tropár a szombati vecsernyén mindig a soros hangból való, a feltámadás dicsőítésére. Az egyes tropárok éppen hogy említik a feltámadás külső arculatát vagy körülményeit; de inkább a feltámadás áldásaival és következményeivel foglalkoznak. A 7. hang tropárja szolgáljon mintául: „Megtörted kereszteddel a halált, és a gonosztevőnek megnyitottad az Édenkert ajtaját, a kenethozó asszonyok sírását megszüntetéd, és feltámadásodat az apostoloknak is értésükre adni megparancsolád, Krisztus Istenünk, ajándékozván a világnak gazdag kegyelmet”.

Ezután az azon a napon ünnepelt szent tiszteletére énekeljük el a tropárt. Szövege sok szentnél saját szöveg, soknál közös szöveg. Röviden említi a szent életrajzának fontos mozzanatát, vagy egyes erényeit, vagy csak arra kérjük a szentet, hogy imádkozzék érettünk.

A tropárok sorozatát a bizánci Egyház szokása szerint Istenszülő – ének zárja le. Ezeket feltámadási elbocsátói istenszülői éneknek nevezzük. Minden hangnak megvan a saját feltámadási elbocsátói istenszülői éneke. Ezek egy része az Istenszülőt dicséri, olykor megemlítve benne Krisztus feltámadását is, a 6. és 8. hangnál pedig megemlítve az Istenszülőt, az Úr Jézushoz fordulnak imádsággal.

A tropárok után, a diakónus a királyi ajtó mellett az Üdvözítő képénél állva hangoztatja: „Bölcsesség”, mintegy sugallva a jelentkező híveknek, hogy nagy figyelemmel hallgassák azt, ami ezután következik. A hívek válasza erre: „Adj áldást!” Az áldozópap az oltárnál áldást mond Krisztusra: „Legyen áldott és dicsőített Krisztus a mi Istenünk öröktől fogva most és mindenkor és örökön örökké!” Nép: „Ámen. Tedd erőssé Isten az igaz katolikus hitet örökkön örökké!” Az Úrhoz való imádság után a legszentebb Istenszülőhöz fordul: „Legszentebb Istenszülő üdvözíts minket!” Felelet: „Ki a keruboknál tiszteltebb”. Ezután ismét az Úr dicsőítése következik: „Dicsőség Néked Krisztus Istenünk mi reménységünk dicsőség Néked!” Hívek: „Dicsőség... most és... Uram irgalmazz (3-szor) adj áldást, uram!”

Ezek után a pap kinyitja a prokimen után bezárt királyi ajtót, a hívek felé fordul, és elmondja az előírt elbocsátó imádságot: „Halottaiból feltámadt Krisztus igaz Istenünk…”. Ebben kéri a pap Krisztust, hogy az Ő legtisztább Anyjának és a mai napon ünnepelt szentnek és minden szentnek közbenjárása által könyörüljön rajtunk és üdvözítsen minket, mint jóságos és emberszerető. A hívek áment válaszolnak, és ezzel vége az esti istentiszteletnek. Bezárul a királyi ajtó, a papság leteszi a szent ruhákat, és Isten kegyelmével és áldásával telve kimennek a templomból.

Az eddig ismertetett vecsernye a szombat délutánonként elvégzett vecsernye menete, amelyben nincs semmi rendkívüliség. A rendkívüli dolgokról a Tipikon intézkedik.

A nagy szentek napja előtti nagyvecsernye csak annyiban különbözik a most ismertetett vecsernyétől, hogy a prokimen után parímiákat olvasnak, a sztichirák pedig az ünnepelt szent tiszteletére vannak.

A köznapi vecsernye abban tér el a szombat délutánitól, hogy csak az áldozópap végzi diakónus nélkül, epitrachelionban.

Az „Uram, tehozzád” utáni sztichirák száma hat. Körmenet nincs. A prokimen a heti napé, utána mindjárt az „Add Urunk” ének következik. A hármas ekténia két kéréssel megrövidítve a záró tropárok után kerül.