Körmenet a vecsernyén

A vecsernyének első, szinte mindig állandó része a zsoltározással befejeződött. De befejeződött vele az a rész is, amely az Ószövetségből a teremtést és főleg a bűnbeesést és a vele kapcsolatos bűnbánatot jelképezte. A zsoltározás után, annak bizonyítékául, hogy az Úrnál az emberek megtisztítása valóban kegyelem, ingyenes ajándék; hogy nála bőséges a megváltás, szabadítás; hogy megerősödött rajtunk megváltottakon az Ő irgalmassága és az Úr igazsága mindörökre megmarad az emberek között, új gondolatokat, új hangot hallunk a vecsernyében. Isten elfogadta irgalmasságból az emberek bűnbánatát, valóra vált az a reménység, hogy eljön a Megváltó. Megkezdődik az újszövetségi öröm, megkezdődik azoknak az eseményeknek a dicsőítése, amelyeket Krisztus megváltása folytán meglátott, megtapasztalt az emberiség. Az Egyház az üdvösség történetének nagy eseményeire emlékezve ünnepeket rendel el, hogy Isten jótéteményeit dicsőítsük rajtuk. Az üdvösség nagy eseményei mellett megemlékezünk még személyekről, embertestvérékről is, akik az üdvösség történetében nagy szerepet játszottak, vagy Krisztus megváltásának gyümölcse különösen megmutatkozik rajtuk. Ezeket az embereket szenteknek nevezzük, és ragyogó példaként állnak előttünk. Bemutatják azt, hogy milyen hatásos volt a Megváltó működése: a földi embereket égi emberekké tette. De arra is például szolgálnak, hogy az ő életútjuk a mi számunkra is járható, mert a Megváltó kegyelme ma is olyan erős és hatékony, mint az ő életükben volt.

Az Újszövetség Egyháza énekekben állít emléket mind az eseményeknek, mind a személyeknek. Ezeket sztichiráknak nevezzük itt, és mivel az „Uram tehozzád” után énekeljük ezeket, „Uram tehozzád” utáni sztichiráknak nevezzük. Számuk a szombat délutáni nagyvecsernyén: 10. De a zsoltárnak nem minden versére énekeljük ezeket, hanem csak az után, amikor a zsoltárszerző elfordul a bűnösöktől és az igazak felé fordul. A 141. zsoltár utolsó versei ezek: „Vidd ki a tömlöcből lelkemet, hogy dicsérjem a te nevedet, az igazak várnak reám, míg jót teszel velem”. Ettől a két verstől számítva, felhasználva a 129. zsoltár hat versét és a 116. zsoltár két versét, tíz versben, sztichirában dicsőítjük az ünnepelt eseményt és a napra eső szent emlékét.

A szombati vecsernyén az első hét sztichirát az Oktoékhoszból, a Nyolchangú énektárból vesszük. Bizánci szertartású Egyházunk nyolc hangba vonja össze, rendszerezi az istenszolgálat különféle énekeit. Mindegyik vasárnapon egy új hangot kezd meg a szombati vecsernyével. Az első hangot Tamásvasárnappal kezdi, és amikor a végére ér, újra az első hanghoz tér vissza. A Nyolchangú énektárban 8*7=56 napra találunk különféle énekeket a napi istenszolgálatokra.

A szombaton délután kezdődő soros hang hét vecsernyei sztichirája mindig az üdvtörténet legnagyobb eseményét, Krisztus feltámadását énekli meg. Kétféle oldalát láthatjuk meg bennük a feltámadásnak: a külső történetet és a feltámadás üdvtörténeti követelményét.

A feltámadás külső története az, amit a keleti Egyház az ilyen ikonokon ábrázolni szokott. A Krisztus halála előtt meghalt igazak lelkei az alvilág mélységében vannak bezárva, ezeket a lelkeket fogva tartja a halál. A Megváltó ezekhez a lelkekhez megy le. Előbb széttöri az alvilág zárait, lerombolja, és lába alá veti az alvilág nehéz ajtóit, aztán a kezét nyújtja elsősorban az ősszülőknek és kivezeti őket az alvilág sírjából a világosság Országába. Az ősszülők mellett ott van a többi igaz is, akikből néhányat, pl. Keresztelő Szent Jánost vagy Dávid királyt, könnyen fel lehet ismerni, Míg Krisztus ezt teszi, addig az angyalok az alvilág fejedelmeit kötözik meg kötelekkel, láncokkal. Valahogy így képzelte el ezt a sok száz év előtt élő emberek képzelete. Nagyon tömören így énekeljük ezt a 2. hang egyik sztichirájában: „Rettegéssel nyíltak meg előtted Uram a halál kapui, a pokol ajtónállói pedig látván téged megfélemlettek: mert az érckapukat összetörted és a vas zárakat elhárítottad, és kivezettél bennünket a sötétségből és a halál árnyékából, és bilincseinket feloldottad”.

Krisztus feltámadásának üdvtörténeti következményeit bőségesen megtaláljuk az egyes hangok énekversei között. A 4. hangnál nagyon tömören így olvashatjuk: „Jöjjetek népek énekeljük az Üdvözítő harmadnapi feltámadását, mely által megszabadultunk a pokol feloldozhatatlan kötelékeitől, romolhatatlanságot és életet nyertünk mindnyájan, kiáltván: Megfeszített, Eltemetett és Feltámadott, üdvözíts minket feltámadásod által, mint egyetlen emberszerető!” Más hangok más lelki javakra irányítja figyelmünket. Mindezek az embereknek örömet, áldást és örök életet hoztak, amiért az Egyház sokszorosan felhív a feltámadt Jézus magasztalására.   

Az Egyház azoknak az egykor földön élt embereknek is emléket állit a vecsernyében, akiken megmutatkozott a Megváltónak embereket megszentelő és üdvözítő kegyelme. Ezeket szenteknek nevezzük, és a világ minden részéből, minden életkorból, minden élethivatásból találunk embertestvéreket a szentek között. Egyházunk minden napra elrendeli hogy hol nagyobb, hol kisebb ünnepélyességgel megünnepeljük a szentek emlékét. A szentek ünneplése az Egyház legősibb idejére megy vissza, talán azért is ünnepel a bizánci szertartású Egyház oly sok vértanút az év folyamán. Az egyes napra eső szenteket három énekverssel, sztichirával szoktuk ünnepelni. Általában életük rövid történetét, kiváló erényeiket, harcaikat és örök boldogságukat énekeljük meg, a legtöbbször azt is hozzátéve, hogy esedezzenek a mi lelkünk üdvösségéért. A Nagy Szent Bazil ünnepére rendelt sztichirából lássunk egy példát: „Ki a mennyei karokkal együtt vagy és velük társalogsz, Bazil atyánk, kiknek működésed ragyogó fényében életét is utánoztad és testnélküliek módjára, bár még testedben voltál, a földiek előtt megismételted, esedezzél Krisztus Istenünknél, hogy mindazok, akik tanításodból táplálkoznak, megszabaduljanak a veszedelmektől s a tudatlanság sötétjétől, és világosítsa meg a mi lelkünket”.

Így énekelik el a Tipikon utasítása alapján a zsoltározás utolsó tíz versére a tíz sztichirát. A zsoltározás az újszövetségi Egyház előírása szerint a Szentháromság dicsőítésével ér véget. Itt is így történik. „Dicsőség az Atyának, és Fiúnak és Szentléleknek!” Ha a Tipikon így írja elő, akkor erre az előversre az ünnepelt szent tiszteletére énekelnek még egy verset: a doxasztichont. A dicsőítés második felére: „most és mindenkor és örökkön örökké. Ámen”, Egyházunk előírásai szerint mindig az Istenszülő Szűz tiszteletére énekelnek egy sztichirát. Ez mindig így van, amikor éneksorozatot doxológiával fejeznek be.

A szombat délutáni istenszülői éneknek fontos tartalma van. Míg a többi más istenszülői ének általában az Istenszülőre mond sok szép jelzőt, és szép dicséretekkel halmozza el őt, addig a szombati istenszülői énekek más jelentőséggel bírnak. A nevük: nagy dogmatikon. Amint az elnevezésből kitűnik, ezek az istenszülői énekek hittanításokat, dogmákat közölnek Jézus Krisztusról, főképp az Isten Fiának megtestesüléséről, az Ő egy személyben levő isteni és emberi természet egységéről. A nyolc hangnak megfelelően nyolc nagy dogmatikon van.

Az 1. hang dogmatikonjában a megtestesülés dogmájának kifejezése megkezdődik a legszentebb Istenszülő világraszóló dicsőségére való utalással. Utal az ősszülőknek paradicsomban tett ígéretére, amely Benne teljesedett be.

A 2. hang dogmatikonja bemutatja az ószövetségi előképek viszonyát az újszövetségi eseményekhez: ó törvény – kegyelem törvénye; csipkebokor – Istenszülő méhe; Mózes – Krisztus; felhőoszlop – valódi Nap.

A 3. hang dogmatikonja bemutatja Jézus Krisztus testszerinti születését, a születés formáját; örök születés, időbeli születés, változatlanul, isteni és emberi természetet megtartva.

A 4. hang dogmatikonja inkább Isten Fia megtestesülésének célját fejti ki: megújítson, megtaláljon, a mennyei Atyához vezessen, és üdvözítse a világot.

Az 5. hang dogmatikonjában a Vörös tengeren való átkelés ószövetségi előképen keresztül magyarázza, hogy miként szülte Mária az Isten Fiát és miképp maradt szűz a szülés után is.

A 6. hang dogmatikonjában azt halljuk, hogy Krisztusban a két természet vegyülés nélkül és oszthatatlanul egyesült az Istenember egy személyében.

A 7. hang dogmatikonja arról tudósit, hogy ez a nagy titok a természet rendje felett történt.

A 8. hang dogmatikonja Isten Igéje megtestesülésének dogmáját határozott és rövid formában fejti ki.

 Annak köszönhetően, hogy az emberek bűnbánatot tartottak, megnyílt annak a lehetősége, hogy Isten megkönyörüljön rajtunk és elküldje a megígért Megváltót. Először szövetséget kötött az emberekkel, a vízözön után Noéval, majd a Sínai hegyen Mózessel az Ószövetséget, végül a legutolsó és legtökéletesebb szövetséget, amikor megjelent az Ő Fia Jézus Krisztus. Isten így felelt az emberek bűnbánatára. Ezt jelképezi a vecsernye legszentebb része a körmenet, vagy bemenet.

Kinyílik a királyi ajtó. Miközben éneklik a nagy dogmatikont Isten Fiának megtestesüléséről, a szertartást végző papság körmenetre áll fel. A körmenet elején halad legalább egy gyertyavivő, utána a diakónus jóillatú tömjénfüstje jelenti Krisztus tanításának világosságát és jó illatát. Tesszalonikai Szent Simeon szerint: „az Üdvözítő jó illatot árasztó lelkét és életét”. Utána megy a pap, aki az alázatosan megjelenő Krisztus jelképe. Az oltárasztalt megkerülve az északi ajtón jönnek ki a szentélyből. A napsugártalan, hideg oldal emlékeztet az Isten Fia megtestesüléskor történő teljes kiüresedésére. Megállnak a királyi ajtó előtt, ahol a diakónus imádságra hívja fel a papot: „Könyörögjünk az Úrhoz!” Erre a felhívásra a pap csendesen imádkozza a bemenet imáját: „Este, reggel és délben…”, kérve Istent, hogy imádságainak igazodjanak fel Hozzá, mint a tömjénfüst, ne hajoljon szívünk gonosz gondolatokra, és szabadítsa meg lelkünket minden gonosz cselszövéstől. Az ima a nagy ekténia fennhangjával fejeződik be. A diakónus, kissé oldalt állva, orárionjával a királyi ajtóra, kelet felé mutat, és újra kéri a papot csendben: „Áldd meg uram a szent bemenetet!” A pap áldást mond rá: „Áldott a te szenteid bemenetele…”. A diakónus most a tömjénezővel a nyitott királyi ajtó elé lép, azzal keresztet jelez, és fennhangon énekli: „Bölcsesség igazhivők!” A pap a diakónussal együtt belép az oltárba, hogy ezután már mindig ott tartózkodjanak. Amint a Szent Liturgián a pap azért megy be a szentélybe, hogy bemutassa a vérontás nélküli áldozatot, a vecsernyén azért megy be, hogy bemutassa az értelmes áldozatot, az imádságokat. Ettől kezdve az istenszolgálat inkább imádságos, mint dicsérő jelleget kap, vele kezdődnek a pap áldásai, az istenszolgálatot áthatja az Isten előtti hála és bizalom. „A bemenet azért történik – mondja Tesszalonikai Simeon –, hogy az oltár által Isten kegyelmének részesei legyünk, és hogy felajánljuk neki imádságainkat”.  A bemenetnek van más, mélyebb jelentése is. Jelenti, hogy Istennek egyszülött Fia, a mennyekből hozzánk szállva, újra visszatért a mennyekbe, de vitt minket is oda. (A körmenet az oltártól kezdődik és az oltárhoz tér vissza.)

A körmenet jelenti Isten Fiának megtestesülését, és a kinyílt királyi ajtó Ezekiel jövendölésére utal. A bezárt ajtó csak Isten számára lesz járható, így tehát az Örömhírvétel ikonjával feldíszített királyi ajtó jelenti az Istenszülő Szüzet, aki által a mennyei király a földre leszállott; a Szűz csak az Istené volt, csak a Számára volt fenntartva.

A vecsernyei menet szertartása történetileg a Liturgia bemenetelének szertartásából fejlődhetett ki. A Liturgiára Konstantinápolyban a pátriárka is, a császár is a kis bemenetre érkezett meg. Ilyesmi fordulhatott elő az ünnepi vecsernyénél is.

A diakónus éneke után a templomban jelenlevők egy ősrégi énekkel dicsőítik Krisztust: „Enyhe (szelíd, derűs) világossága (fénye) a szent és boldog és halhatatlan mennyei Atya isteni dicsőségének, Jézus Krisztus…”. Az ősrégi ének szerzője Szent Pál nyomán Jézust az Atya fényének nevezi. Istenről azt írja az Apostol, hogy Ő megközelíthetetlen világosságban lakik, Őt ember nem látja, és nem láthatja (vö. 1Tim 6,16), Jézus Krisztusban viszont megjelent ennek a számunkra elviselhetetlennek tűnő Fénynek a szelíd, derűs Fénye, Akire már merünk nézni, Aki azt mondta Magáról: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Ez az ének első részének tartalma. A második, rövidebb rész a világ Világosságáról más fény felé irányítja szemünket. Eljutottunk az egész napot megvilágító Napnak lenyugvásához, azaz elértük az estét. Ezért áldást mondunk hálából az Atyára és Fiúra és Szentlélekre. A harmadik rész újra Krisztus felé fordítja lelkünket: „méltó vagy, hogy minden időben, tehát nemcsak ma, este, szent (azaz boldog) hangon énekeljünk Tenéked Isten Fia, Aki életet adsz a világnak. Ezért a hálás világ dicsőit téged!”

Ez az ősrégi ének mintegy a zsoltároknak a folytatását képezi, főleg a 129. végének és a 116.-nak. „Bízzék Izrael az Úrban, mert az Úrnál az irgalmasság… és Ő megszabadítja Izraelt… dicsérjétek az Urat minden nemzetek, mert megerősödött rajtunk az Ő irgalmassága…”. Ezek után következik a Szentháromság dicsőítése a kis doxológiával, ezt a dicsőítést folytatja az „Enyhe világossága” ének, dicsérve a három személyben létező Istent az Üdvözítőnek: a mennyei Atya szeld fényének megjelenése miatt, Aki életet ad a világnak. Ez az ének minden vecsernye állandó része.

Ez az ének a hálaadás gondolatát juttatja az ember eszébe. Az a bűnös állapot, az a Megváltó-várás, amely valójában évszázadokig tartott, és a mi istenszolgálatunkban néhány percnyi időtartamra zsugorodik össze, véget ért az Isten Fiának eljövetelével. Mi már az Úr Jézus által hozott kegyelem szövetségében élünk, amely örök élete hozott azoknak, akik a kegyelmet felhasználják. Ez a gondolat örökös hálaadásra indítja a keresztény embert Isten iránt, aki Fia által minden jóban részesített bennünket.  

Egy másik gondolat is a hálaadást juttatja eszünkbe. Az első bűn következtében az Isten eltávolodott az embertől. Jézus Krisztusban viszont annyira közel jött hozzánk, hogy az apostolok elmondhatták: „vele ettünk és ittunk”. Az Atyának szelíd világossága jelent meg benne, s mi a közelébe férkőzhettünk, megfigyelhettük, hallhattuk, és figyelemmel kísérhettük életét. Mint az Atyának fénye, minden erényt felragyogtatott és megmutatott nekünk az Istenből, Úgy mutatta be az Istent, hogy az embernek nem kellett eltakarni az arcát félelemből, hanem igenis Reá kellett nézni, hogy megtanulja Tőle az igaz életet. Így lett Jézus Krisztus az embernek a legnagyobb, legigazabb, isteni tanítója.

Az „Enyhe világossága” ének alatt a pap megcsókolja a királyi ajtó ajtófélfáján levő két kis ikont, bemegy a diakónussal együtt a szentélybe, majd hátra megy az oltár mögé és várja az ének végét. A diakónus megtömjénezi a szentélyt, az ikonosztáziont, a királyi ajtó elöl a híveket, és ő is várja az ének befejezését.