Lítia a vecsernyén

Egyházunk a legnagyobb ünnepekre különlegesen készül elő. Erre szolgáltak például az úgynevezett előünnepek, amelyek egy vagy több napból álltak. A nagy ünnepekre virradó napot estétől kezdve virrasztással töltötték el, és a végén részesültek a Szent Titkokból a Liturgián. Ennek az emléke ma is megvan. A Tipikon ezekre a napokra azt írja elő, hogy az esti nagyvecsernyét össze kell kapcsolni a reggeli istentisztelettel, az utrenyével. Ez valamikor, amikor teljes terjedelmében végezték valóban kitöltötte az egész éjszakát. A nagy ünnepekre való emlékezésnek másik jele a nagyvecsernyében elvégzett lítia is.

A lítia a görög „lité” szóból származik, ami megerősített, buzgó könyörgést jelent. A vecsernyében, a kérő ekténia főhajtási imájának fennhangja után a szabályos végzés szerint kimegyünk, azaz a jelenlevők kimennek a templom előcsarnokába. Közben éneklik a lítiai sztichirákat, amely vagy az ünnepi eseményt, vagy a szentet dicsőítik. A sztichirák alatt a diákonus megtömjénezi a szentélyt, a templomot, az előcsarnokot. A régi szabályok szerint a templom előcsarnoka a bűnbánók, a meg nem kereszteltek tartózkodási helye volt az istentisztelet alatt. A hozzájuk való kivonulás jelenti azt, amit a vecsernyén a körmenet: az Üdvözítő lejövetelét az emberekhez. A lítiai kivonulás jelenti azt, hogy az Üdvözítő leszállt a bűnösökhöz is, szóba állt velük, és ezért az előcsarnokban levő bűnösök is várhatják Istentől és az Egyháztól bűneik bocsánatát. Az előcsarnokba való kivonulás azt is jelenti, hogy a bűnbánókhoz kimenve a hívek megalázzák magukat, magukat a bűnösök közé sorolják, és készek velük együtt imádkozni.

A lítiai sztichirák befejezésével ekténiákat énekel a diakónus. Az első az, amit a reggeli istentiszteletben is énekel az Evangélium csókolása után: „Üdvözítsd Isten a te népedet…”. Az ekténia szövege Istenhez forduló imádság, először azt kérve, hogy a keresztény népet, mint Isten örökségét üdvözítse; emelje fel az igazhitű kereszténység hatalmát, azaz adjon a keresztényeknek elsőbbséget a hitetlenek felett a világ javára. Rögtön a kérés elején Istennek bemutatjuk a szentek sokféle seregét az Istenszülőtől kezdve, folytatva az angyalokon, Előhírnökön, apostolokon, az Egyház nagy főpapjain, a vértanúkon át minden szentekkel bezárólag, azt kérve, hogy hallgasson meg ezek közbenjárására, és kegyesen könyörüljön rajtunk.

Ezek után következnek a többi kérések, amelyek valóban a legkülönbözőbb helyzetekben levőkről (követekért, magányosokért) és a legkülönfélébb szükségben levőkről említést téve kérjük számukra Isten kegyelmét. Az egyik kérés kifejezetten a világ szükségleteiért van, hogy megmeneküljön az éhségtől, járványtól, földrengéstől, háborútól, vízáradástól, tűzvésztől és minden belső villongástól. Papi fennhangként egy teljes imádság szolgál Istenhez, mint Üdvözítőhöz és a messze tengeren levők reménységéhez.

Az ekténiák végén történik a pap béke-adása, és a diakónus felhívása: „Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!” A hívek a fejüket meghajtva hallgatják a pap imáját: „Nagyirgalmú Uralkodó, Úr Jézus Krisztus…”. Ebben a pap újra felsorolja azokat a szenteket, akiket a diakónus felsorolt az „Üdvözítsd” ekténiában, arra kérve Istent, hogy fogadja el értük jelen imáinkat, oltalmazzon meg, űzze el ellenségeinket, adjon békét a világnak és legyen hozzánk irgalmas.

A közbenjáró és alázatos könyörgések után a vecsernye folytatódik a megszokott rend szerint. A nép visszatér a templomba, a pap és a diakónus megállnak a templom közepén egy asztal előtt, amelyen a lítiai készlet áll, öt proszforával, búzával, borral és olajjal. A hívek éneklik az előirt előverses sztichirákat, és a vecsernye megszakítás nélkül tart a tropárokig.

A tropárok között eléneklik az Istenszülő tiszteletére való tropárt: „Üdvözlégy Istenszülő szűz Mária…”, mint a nagyböjti vecsernyék végén, majd amit még a Tipikon előír. Eközben a diakónus háromszor körbetömjénezi a lítiás asztalt. A tropár végén történik a kenyéráldás. A pap kéri az Úr Jézust, aki az öt kenyeret megáldotta és megsokasította, hogy áldja meg és sokasítsa meg az itt levő öt kenyeret, de a búzát, bort és olajat is. Közben rámutat a pap kezeivel minden tárgyra, és ezzel a rámutatással a kereszt jelét is leírja kezével.

A lítia a háromszoros: „Áldott legyen az Úr neve mostantól mindörökre” énekléssel fejeződik be. Következik a 33. zsoltár imádkozása a feléig: „Áldom az Urat minden időben…”. Dávid király, hálát adva a megmenekülésért, az Istenbe vetett reménység minden javát ábrázolja, sőt egyenesen hív, hogy ízleljük meg ezt a jóságot. Ez a felhívás különösen illik az adott pillanathoz. Hiszen a lítián megáldott kenyeret és bort vagy kiosztották azok között, akik a virrasztás fáradalmait tovább vállalták, vagy régebben elfogyasztották a szeretetlakomán (agapén).

Az áldozópap, hallva, hogy a hívek Isten nevét áldják énekelve és imádkozva is, válaszul, mintegy Istentől jött válaszul áldást ad rájuk: „Az Úr áldása reátok…”.

Ezután a régi előírás szerint folytatódott az éjszakai virrasztás, és a pap áldása után következett a reggeli istentisztelet, az utrenye.

A lítia szertartásából bizánci szertartású Egyházunk „anyai” törődése és gondoskodása mutatkozik meg. Az „Üdvözítsd” ekténiában és a lítiát majdnem lezáró imádságban „minden követ megmozgat”, minden szentnek a közbenjárását Isten elé sorakoztatja, hogy Istent irgalomra indítsa és népének üdvözítésére.

Amikor Egyházunk a lítián elvégzi a kenyéráldást, az emberi élethez legszükségesebb dolgok megáldását végzi, azok létezéséért, fennmaradásáért imádkozik, az életet akarja biztosítani vele. Lehet egy ilyen Anya-egyházat nem szeretni?