Zsoltározás

Isten dicsérete a 103. zsoltárral kezdődik. Kezdő zsoltárnak is nevezik, részben azért, mert ez a vecsernye először imádkozott zsoltára, de a vecsernyével együtt a napi istentiszteleti kör bevezető zsoltára is. A teremtő Isten dicséretét hallhatjuk ki belőle. Isten megteremtette a világot, benne a Földet, amely puszta és rendezetlen volt. Isten teremtő szavára jött létre benne a rend, Ő népesítette be, Ő tette széppé minden alkotását. Erről beszél nekünk az egész hosszú zsoltár. Isten, mint hatalmas Uralkodó jelenik meg előttünk, Akinek ruhája a fény, szekere a felhők, követei és szolgái a szél és a tűz. Csodálatosan, megingathatatlannak alkotta meg a Földet, hegyekkel, vízzel vette azt körül. A földet élőlényekkel népesítette be, mindegyiknek kijelölve a maga lakhelyét a földön vagy hegyeken. Minden teremtmény élelmére is gondolt, az embernél nemcsak a kenyérre, de az örömre derítő borra és olajra is. A munka és pihenés idejének mérésére a Hold szolgál. Isten mindent bölcsen cselekedett, és ami a földön van minden az övé. A vizek is telve vannak a megfelelő élőlényekkel. Isten teremtményei mindnyájan Tőle várják eledelüket. Ha megkapják, betelnek jókkal, ha elfordítja tőlük arcát, elpusztulnak. A zsoltárszerző kifejezi, hogy Istennek fog énekelni egész életében, Benne fog gyönyörködni, és kéri, hogy legyen Előtte kedves éneke. Végül azt kívánva, hogy vesszenek el a bűnösök és a gonoszok Isten előtt, megismétli a zsoltár első mondatát: „áldjad én lelkem az Urat”. A zsoltár dicsőítéssel végződik be: „Alleluja, alleluja, alleluja, dicsőség Néked Isten!” Az „Alleluja” héber szó, jelentése: „Dicsérjétek Istent!” A háromszoros alleluja közül az első vonatkoztatható az Atyára, a második a Fiúra, a harmadik a Szentlélekre: „Dicsérjétek az Atyát, dicsérjétek a Fiút, dicsérjétek a Szentlelket”; és végül a három személyben létező egy Istennek: „Dicsőség Néked Isten!”

Mi különös mondanivalója van a mai ember számára a 103. zsoltárnak?

Az egyik az, hogy a világ nem egy vak véletlennek akaratából keletkezett, hanem az Isten műve. A hatalmas Isten műve, aki a legnagyobb dolgokat is létre tudta benne hozni. A bölcs Isten műve, aki mindent úgy alkotott meg, hogy az megfeleljen céljának. A mindenható Isten műve, aki ha jónak látja, vissza is tudja venni ajándékait. Mindezek mellett megjelenik a gondviselő Isten alakja, aki emberről, állatról egyformán gondoskodik, és nemcsak egy nap folyamán, hanem egész létezésének tartama alatt. Talán ez az utóbbi az, amit a mindenkori embernek a legjobban tudomásul kellene venni, örömmel fogadni, beleépíteni egész életvitelébe. Ha a vecsernyét úgy nézzük, mint egy elmúlt nap végén való istenszolgálatot, akkor ez a zsoltár a megnyugtatást szolgálja: Isten, aki az elmúlt napon át vigyázott teremtményeire, rád is vigyázott, a legjobb helyen, kezében voltál, adj hálát mindenért! Ha úgy nézzük a vecsernyét, mint egy új napot kezdő istenszolgálatot, akkor a 103. zsoltár bizalmat önt az emberbe az új nap kezdetén: Isten gondviselése kiterjed egész világára, reád is, bízz benne, építs Rá, munkáid mellett várd az Ő áldását is!

Mialatt a hívek a 103. zsoltár szavait imádkozva csodálattal telnek meg a teremtő Isten művei iránt, a zsoltár közepétől: „Mely igen fölségesek a te műveid Uram”, az áldozópap a királyi ajtó előtt csendesen imádkozza a vecsernyei papi imákat. A görög cím a „fényt hozó lámpás”-ra utal (Euchai tu lüchniku), és többször előfordul benne olyan kifejezés, hogy a pap a megközelíthetetlen fényben élő Istenhez imádkozik, hálát adva a teremtett világosságért, s kéri, hogy Isten világosítsa meg lelkünket is.

Az első ima Isten irgalmára és hosszútűrésére utalva azt kéri, hogy hallgassa meg imádságainkat, tanítson meg bennünket általában az Ő útjára, és adja meg nekünk félelmének örömteli érzését. Záró doxológiája a nagy ekténia szokásos fennhangja.

A második papi ima bűnbánati jellegű. Istentől, a lelkek orvosától és gyógyítójától irgalmat kér, majd a szív megvilágosítását és a nap hátralevő részének bűntelen eltöltését. Záró doxológiája: „Mert tied a hatalom, tied az ország, az erő…”.

A harmadik imádságban kéri a pap, hogy Isten ne utasítson el bűneink miatt, hanem ajándékozzon meg minden üdvösséges kegyelemmel, és adjon belénk Iránta való szeretetet. Záró doxológiája: „Mert jóságos és emberszerető vagy…”.

A negyedik papi imádságnak örömteli jellege van. Megemlékezve arról, hogy az angyalok Isten színe előtt dicsőítésben töltik el életüket, kéri, hogy egyesítse az ő énekükkel mindörökre a mienket is. Záró doxológiája szintén a nagy ekténiáé.

Az ötödik imádság megemlíti, hogy Isten az emberek gondolkodását előre ismeri, erre hivatkozva kéri, hogy szégyenkezés nélkül hívhassuk segítségül az Ő nevét, szabadítson meg a rossztól, és mindent javunkra rendezzen el. Ennek is a nagy ekténia fennhangja a záró doxológiája.

A hatodik papi imádság figyelembe véve Isten gondviselését, újra azt kéri, hogy a nap hátralevő részét bűntelenül tölthessük el. Záró doxologiája majdnem az, ami a Liturgiában a Miatyánk utáni csendes imáé: „A te egyszülött Fiadnak…”.

A hetedik papi ima hasonló az előzőhöz. Figyelembe véve Isten gondviselését és a számunkra ígért Országot, a nap további részének bűntelen eltöltését kéri. Záró doxologiája: „Mert Te vagy a mi Istenünk és Téged dicsőítünk…”.

A nyolcadik papi ima különleges hangvételű. Tekintetünket Isten nagyságára, halhatatlanságára és mindent megvilágosító tevékenységére irányítva, kifejezéseket kölcsönöz a kis esti ájtatosság imájából is, azt kérve, hogy bűntelen legyen az esténk, éjszakánk és az elkövetkező reggelünk.

A kezdő zsoltárban megemlékeztünk arról a boldog állapotról, amelyben az ember élt a világ teremtése után. Isten közel volt hozzájuk, ebben állt az ő legnagyobb boldogságuk. Tudjuk azonban azt, hogy az ember nem tudott élni szabadságával. Rosszra használta, Isten ellen támadt vele, és megkapta érte büntetését. Vége lett a boldog életnek, el kellett hagyniuk a gyönyörűség kertjét; angyal őrizte, hogy ősszüleink vissza ne mehessenek oda. Megkezdődött számukra és utódaik számára is a keserves, nélkülözésekkel, viszontagságokkal, bajokkal teli élet (vö. Ter 3).

A vecsernyén a kezdő zsoltár örömteli ünnepélyes hangja egy szomorúbba megy át, ami a bűnnek a következménye lett. Az áldozópap imáiban is kifejeződött ez, amikor sokszorosan könyörgött a bűnök bocsánatáért. Mintha Ádámot ábrázolta volna a bűnbeesés után, amikor a zárt királyi ajtó előtt könyörgött megalázkodva, várva, hogy a boldogság ajtaja újra kinyíljon előtte.

A 103. zsoltár befejezése után a diakónus jön a szintén zárt ajtók elé, és énekli a nagy ekténia imádságra való felszólításait. Ha jól megfigyeljük a felhívásokat, azt vehetjük észre, hogy azokért a nagy javakért könyörgünk majd, amiket az ember a bűnbeesés következtében elveszített, és amire a legnagyobb szüksége van: elsősorban a békére.

Békességben könyörögjünk az Úrhoz!” – hangzik az első felszólítás. Istenhez imádkozni úgy lehet, ha az ember békességben van saját lelkével, de felebarátjával is; nincs lelkében semmi háborgás, de ellenségeskedés sem. Mivel ez a lelki állapot nehezen teremthető meg, sőt sokszor emberileg lehetetlen, imádkozni kell a mennyei („fentről való”) békéért, és lelkünk üdvösségéért, hogy Isten tegye nyugodttá lelkiismeretünket és tegyen minket az Istennel való békesség részeseivé. Ezt a békét ajándékozza nekünk Jézus, megadva a kiengesztelés szolgálatát. A jelenlévőkön kívül a keresztény szeretettől indíttatva nemcsak a maguk számára kérik a békességet, hanem az egész világ számára, Isten szent egyházainak jólétéért, és mindenki egyesítéséért. Ez utóbbi azt jelenti, hogy akik még nincsenek velünk hitbeli egységben, egységre jussanak velünk a béke kötelékében. Ebből a mennyei magasságból egyre jobban és jobban bocsátkoznak le kérések a mi emberi köreinkhez. Könyörgünk az előttünk oly kedves szent hajlékért, amiben sok-sok istentiszteleten részt veszünk hittel, buzgósággal és istenfélelemmel. Említés történik az Egyház vezető főpapjairól, papjairól és minden szent szolgálattevőről, hogy közös imádságunkkal kiesdjük számukra azokat a kegyelmeket, amelyekre magasztos hivatásuk betöltéséhez oly nagy szükségük van. Imádkozunk lakóhelyünkért is, majd a mindennapi kenyeret kérve a kedvező időjárásért, majd a legnagyobb veszélyben levőkért fordulunk Isten felé. Ezek után gondolunk csak magunkra, amikor a diakónus felszólítására a lelki és testi bajok elhárításáért imádkozva azt kérjük, hogy üdvözítsen minket nagy kegyelmével. A felhívás azzal fejeződik be, hogy forduljunk közbenjárásért a szentekhez, főleg a legszentebb Istenszülőhöz, Krisztus Istenünknek ajánlva önmagunkat, egymást és egész életünket. Az ekténia befejezése a doxológia, amelyben Isten dicsőségét előtérbe helyezve, kérjük, hogy teljesítse könyörgésünket. A jelenlévők az imádságra történő felhívásokra a mindent magába foglaló, legegyszerűbb, legérthetőbb könyörgéssel válaszol: „Uram irgalmazz”, kérve Istentől az irgalmat, segítséget.

A nagy ekténia tartalmáról, fennhangjáról más elmélkedést is olvashatunk abban a szövegben, amely a Szent Liturgia magyarázatáról szól.

Mielőtt még Isten kiűzte volna ősszüleinket a paradicsomból, szánalomból és emberszeretetből egy nagy ígéretet tett nekik. Megígérte, hogy az idők folyamán majd „egy asszony szülötte eltapossa a kígyó fejét”, azaz megsemmisíti a gonosz hatalmát. Isten Megváltót ígért elesett gyermekeinek. Ez a nagy reménység élt évszázadokon át Isten népének lelkében, a Megváltóért vágyakoztak, imádkoztak. Isten az idők folyamán mindig kinyilatkoztatott valamit a Megváltó személyéről.

Ez a reménység hallatszik a szombati vecsernyére előirt I. kathizmában. A „kathizma” a görög: katidzó, „ülök” szóból származik. A kathizma a 150 zsoltárból álló Zsoltároskönyv egy bizonyos mennyiségét jelenti. A 150 zsoltárt 20 kathizmára osztja fel Egyházunk, és az esti és reggeli zsolozsma folyamán végigolvastatja egy héten át. A vecsernyéken egy kathizma van, ám az egyes napok kathizmáiban nem kell rendszerességet keresni. A szombat délutáni nagyvecsernyére előirt I. kathizmánál azonban kivételt kell tenni. Ehhez az első 8 zsoltár tartozik. Mint minden kathizma ez is három részre oszlik (sztaszisz, antifóna).

Majdnem minden zsoltár megengedi a messiási értelmezést. Az 1. zsoltár boldognak mondja az Úr törvényében járó embert. Hasonlítja a patak partjára ültetett zöldellő, lombos, gyümölcsöt adó fához. Tesszalonikai Szent Simeon azt mondja erre: „Ez a zsoltár különösen vonatkozik az Úrra. Mert Istennek megtestesült Igéje volt az egyedüli boldog ember. Ő az élet fája, Aki gyümölcsöt hozott… és örökségként bírja a nemzeteket”.

A 2. zsoltárt a zsidók is messiási zsoltárnak tartották. Hiába kelnek fel a bűnösök az Úr ellen és az Ő Fölkentje ellen, Isten az egyszülött Fiúnak adja a világot örökségül; mindenkinek Őt kell szolgálnia. Boldogok lesznek, akik Benne bíznak.

A 3. zsoltár az üldözött Dávid alakjában a szenvedő Megváltó lelki állapotát mutatja be. Sok az ellensége, de nem fél. Aludni tért, mély álomba merült, de az Úr felkeltette. (Krisztus feltámadásának előjelzése ez?)

A három zsoltár után, hogy a felolvasás monotóniáját kissé enyhítsék, egy rövid megszakítás történik: „Alleluja, alleluja, alleluja, dicsőség Néked Isten! Uram irgalmazz 3-szor, Dicsőség... most és...”.

A 4. zsoltár arról beszél, hogy az Isten csodálatosan meghallgatta a sokat szenvedett Dávidot (Megváltót), amikor Hozzá kiáltott. Nyugton tér aludni és pihenni, mert Isten megerősítette reménységében. (Újra Krisztus feltámadását ábrázolhatja?)

Az 5. zsoltárban Dávid Istenhez könyörög a meghallgatásért. Tudja, hogy Isten a hamisakat elpusztítja, az igazat szereti.

A 6. zsoltárban a sokat szenvedő Dávid (Megváltó) hangját hallhatjuk fokozott mértékben.

Ezután újra az előbb említett megszakítás történik a zsoltározásban.

A 7. zsoltár Dávid reménykedését fejezi ki. Ha rosszat tett, méltán várhatja rossz sorsát, de Isten az igazságos Bíró és kimenti a gonosz verméből, ezért magasztalja az igazságos Urat.

A 8. zsoltár az embereket felmagasztaló Istennek állít emléket, aki az embert csak kissé tette kevéssé az angyaloknál, és minden művei fölé állította.

Ezután harmadszor történik a zsoltározás közben említett: „Alleluja” és ezzel befejeződik az I. kathizma olvasása. Amint láthattuk, szinte minden zsoltárban történik kifejezett vagy burkolt utalás a Megváltóra. Az a hivő, aki akkor Istenre hagyatkozó, hivő szívvel imádkozta ezeket, bizonyára nagy lelki megnyugvást talált bennük.

Mit mond a mai embernek az I. kathizma? Istentől jött irányításnak vehetjük minden zsoltárát. Ma is boldog az, aki az Isten törvényének útjait járja, ma sem érdemes Isten ellen felkelni, hanem szolgálnunk kell Neki. Isten mindig meghallgatja a hozzá kiáltókat, csodálatosan vezérli útjaikat, az istenteleneket azonban megszégyeníti. Istenhez a legnagyobb szükségben és szomorúságban is fordulhatunk, Ő figyelembe veszi imádságunkat. Isten nagy méltóságra emelte fel az embert, amikor csak az angyaloknál tette kisebbé: ezt az emberi méltóságot minden embernek meg kell őrizni. Lehet ezeket a gondolatokat kétféleképpen is felfogni. Egy elmúlt nap vége felé lelkiismeretvizsgálatot lehet végezni azzal kapcsolatban, hogy mennyire éltünk az elmúlt napon e gondolatok, vagyis inkább isteni irányítások szerint? Ha a vecsernyével az új liturgikus napot köszöntjük, akkor felfoghatjuk az egész I. kathizmát egy olyan isteni irányításnak, rendelkezésnek, tanácsnak, amely szabályozni és helyes mederbe kívánja terelni egész napunkat. Isten tehát elénk tárja 8 zsoltáron keresztül a helyes életutat. Az embernek mostantól az a feladata, hogy ezen az úton járjon.

Az I. kathizmát kezdő zsoltárnak első szavairól is szokták elnevezni: „Boldog ember”. Szombat este, bármilyen ünnep is esne a következő napra, a „Boldog ember”-t végig imádkozzuk. Mivel az Újszövetség fényében több utalást is olvashatunk benne Krisztus dicsőséges feltámadására, tartalma miatt a legjobban megfelel a bizánci szertartású Egyház feltámadási ünnepének.

A kathizma végeztével a diakónus a kis ekténiát énekli a királyi ajtó előtt: „Ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz! Oltalmazz, ments meg… Legszentebb, legtisztább, legáldottabb”, hallhatjuk ezt a néhány kérést a nagy ekténia végéről. Mire szolgál ez a kis ekténia? Végighallgattuk az előbb az I. kathizma zsoltárait. Főleg tanításokat hallottunk benne az istenes életvitelre. Hogy lelki hasznunk legyen az isteni tanítás hallásából, a diakónus felszólít az ismételt imára, és kérve Isten oltalmát, s a szentek közbenjárását figyelmünkbe ajánlva, buzdít arra, hogy mi is ajánljuk magunkat és mindnyájunkat Krisztusnak. A pap a záró fennhanggal dicsőíti Istent, az örökké tartó Ország Királyát.

A bűnös emberek lelki fájdalma, szomorúsága, bűnbánata és reménysége folytatódott azután is, amikor ősszüleinket Isten kiűzte a paradicsomból. Ez egészen Krisztus világba jöveteléig tartott. Ezek az érzések megtalálhatók a vecsernye további folytatásában is. Újra a Zsoltároskönyvhöz fordulunk, újra Istentől sugalmazott szent szövegeket keresünk arra, hogy bűnös voltunk szomorúságát, lelki elesettségünket úgy fejezhessük ki, hogy azok Istent irgalomra indítsák. Először a 140. zsoltár két versét énekeljük el: „Uram, tehozzád kiáltottam, hallgass meg engem… Igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a te színed elé, hallgass meg engem Uram!” Az éneklés alatt a diakónus megtömjénezi az egész szentélyt, a templomot és a benne imádkozó híveket; a jóillatú tömjén felszáll a levegőbe, az ég felé, mint a bűnös emberek imádsága Isten felé. Az ének szavaival mi is kifejezzük bűnös voltunkat Isten előtt, imádságunk szavai szívből jönnek.

Megemlékeztünk a vecsernye eddigi részében a világ teremtéséről és ősszüleink bűnbeeséséről, de az ő bűnbeesésük eszünkbe juttathatja a mi saját sokszoros bűnbeesésünket is. Ez a gondolat bűnbánatra indít bennünket, hogy a zsoltárok megszentelt szavaival fohászkodjunk bűnbocsánatért, lelki gyógyulásért.

Négy zsoltár segít nekünk ebben: a 140.: „Uram tehozzád kiáltok”; a 141.: „Szómmal az Úrhoz kiáltok”; a 129.: „A mélységekből kiáltok Uram”; és a 116.: „Dicsérjétek az Urat minden nemzetek”.

A 140. zsoltár kifejezi a lélek bűnösségének mélysége tudatát, de a reménységet is Isten irgalmában. Kérjük Istent, hogy őrizzen meg bennünket a bűnöktől. Bár szeretnénk szentül élni, de tudatában lévén állandó bűnös hajlamainknak, ezért kérjük: „Tégy Uram számra őrizetet és körülvevő ajtót ajkaimra… Ne hagyd szívemet gonosz cselekedetre hajlani, hogy mentegessem bűneimet”. Azért is fohászkodunk, hogy Isten távolítson el a gonoszul cselekvő emberektől, és reménységgel telve folytatjuk: „Mivelhogy Uram, terajtad vannak szemeim, tebenned bízom, el ne vedd életemet, őrizz meg engem a tőrtől, amelyet nekem vetettek”.

A 141. zsoltár a mindenhonnan szorongást érző lélek imája, Istenhez való kiáltása: „Szómmal az Úrhoz kiáltok… kiöntöm színe előtt imádságomat… és szorongásomat elbeszélem előtte… az úton, amelyen járok, tőrt rejtenek el nekem… oda veszett tőlem a menekvés…” – hallhatjuk egymásután a sokféle panaszt. De a szorongatásokban is telve van reménységgel Isten iránt: „Hozzád kiáltok Uram… te vagy reménységem, osztályrészem… szabadíts meg engem üldözőimtől… vidd ki a tömlöcből lelkemet, azaz a rossz kívánságok, vágyak sötétségéből, hogy dicsérjem a te nevedet”. Az Isten segítségével megszabadult imádkozó az igazakhoz fordulva kiált fel: „az igazak várnak reám, amíg jót teszel velem!”

A 129. zsoltárban folytatódik a bűnös ember imádsága, aki bűneinek mélységéből kiált Istenhez. A zsoltárszerző először kéri, hogy Isten figyeljen könyörgésének szavára, hiszen ha csak a vétkekre tekint, akkor senki sem állhat tisztán előtte. Ettől kezdve telve van reménységgel: „Nálad van a kegyelem… remélek Benned Uram… az én lelkem az Úrban bízik”. Sőt nemcsak saját magának, de egész népének is azt ajánlja, hogy bűnei ellenére is bízzék az Úrban, mert nála van a kegyelem, a szabadulás, és meg tudja szabadítani népét minden gonoszságtól.

A 116. zsoltárnak örömteli hangvétele van. A bűnös lélek, fellelkesülve Isten irgalmától, jóságától, és biztosnak tartva bűnei bocsánatát, az egész világot felszólítja Isten dicséretére, mert Isten irgalmát és igaz voltát megtapasztalja az egész világ. A 4. zsoltár az újszövetségi dicsőítéssel, a kis doxológiával fejeződik be.

Mit mond nekünk ez a négy zsoltár? Ősszüleink a paradicsomból való kiűzetés után bűnbánatot tartottak vétkük miatt, és ez nagyon fontos volt. Bűnbánatuk, és utódaik bűnbánata miatt nekik is, és utódaiknak is megvolt a reménységük az üdvösségre, megváltásra. Amikor tehát az ember bűneinek elkövetése után bűnbánatot tud tartani, akkor megjelenik számára az üdvözülés lehetősége. A bűnbánat és az üdvözülés lehetősége minden ember számára nyitva áll ma is. Csak az emberen múlik, hogy akar-e, tud-e bánkódni bűnein, a többi már az irgalmas és megbocsátó Isten dolga. Jó ezt tudni minden embernek, hiszen a bűn elkövetésére mindnyájan hajlamosak vagyunk. De a bűnbánat és az üdvözülés, illetve a bűnbánat elutasítása és az elkárhozás igazság-párjait akkor is tudomásul kell vennünk, és annak ellenére is igaznak kell tartanunk, ha többen annak a lehetőségét is tagadják, hogy bűn egyáltalán létezik a földön, az ember életében. Az ember Isten igaz szava után induljon, és ne divatos felfogások szédítsék meg.

A vecsernyének első, nagy része: a zsoltározás ezzel véget ér. Még néhányszor előfordul az istentisztelet folyamán az, hogy zsoltárverseket fogunk énekelni. Szenteljünk néhány gondolatot annak a szeretetnek, amellyel bizánci szertartású Egyházunk a Zsoltároskönyvhöz (Pszaltérion) ragaszkodik. Nincs még egy olyan istenszolgálat, amely annyira kifejezné az ember érzelmeit, mint a vecsernye, és ugyancsak nincs más könyv, amely annyira magában foglalná ugyanezeket az érzelmeket, mint a Zsoltároskönyv. Az istentiszteletek állományában az ószövetségi Szentírásból az első helyet a Zsoltároskönyv foglalja el. A keresztény Egyház, létének kezdetétől fogva úgy vette át a Zsoltároskönyvet, mint a keresztény ember lelki útitársát. Alexandriai Szent Atanáz írja: „A Zsoltárok könyve egy kerthez hasonlóan magában foglalja azt is, amit már a többi könyvben megtalálhatunk… csodálatos, hogy a lélek minden rezdülését leírták és ábrázolták benne, azok változásait és megjavításának eszközeit, úgy, hogy mindenki, aki kívánja ebből képességének megfelelően tud érteni, és tanulni!”

Csatoljuk még ide Nüsszai Szent Gergely vélekedését is: „Az emberek számára milyen kedves útitárs Dávid próféta, akivel életünk minden útján találkozunk. Isten gyermekeivel ő örül, a férfiakkal harcol, az ifjakat tanítja, az időseket megerősíti, mindenkinek mindenévé lesz: a harcosok számára fegyver, a szerzetesek számára oktatás, a győzelmesek számára koszorú, a lakomán levőknek örvendezés, a temetéseken vigasztalás…”. Ha istentiszteletünket gazdagon hímezett szőtteshez hasonlítjuk, akkor ebben a szőttesben széles sávot alkot a Zsoltároskönyv. Zsoltárok minden istentiszteleten előfordulnak; az istentiszteletek legalább egy zsoltárral kezdődnek, de inkább hárommal, s hetenként egyszer elolvassuk, vagy inkább elimádkozzuk az egész Zsoltároskönyvet, a nagyböjtben pedig kétszer.

Igaz az, hogy a zsoltárok szövege nem mindig érthető egyszeri hallásra. Némelyik, például az átokzsoltárok elképesztően hangzanak: átkokat imádkozni! Szóképei, hasonlatai sokszor idegenek a mai embertől. Éppen ezért, ha valamiben rövidíteni szokták az istentiszteleteket, akkor azt a zsoltároknál kezdik, vagy teszik. Mivel Istentől sugalmazott szent könyvről van szó, legalább annyit kellene megtennünk, hogy igyekeznénk belehatolni értelmébe, megpróbálnánk megismerni azt, amit Isten akar közölni az éppen imádkozott zsoltáron keresztül.