A GÖRÖG KATOLIKUS EGYHÁZ ÉNEKEINEK EREDETE,

A MAGYAR GÖRÖG KATOLIKUS EGYHÁZ ÉNEKEI

V. Kánonjaink

A karácsonyi kánon>>

Vízkereszt - az őskarácsony a keleti egyházban>>

Krétai Szent András Nagy Bűnbánati Kánonja>>

A húsvéti kánon>>

         Előképek beteljesülése>>

         A Krisztus-esemény felidézése>>

         A kánon énekrendje>>

1. A karácsonyi kánon

Ha most kánonról beszélünk, ne gondoljunk késleltetett szólamok egymásra hömpölygő áradatából előálló kórusműre. Sokkal inkább a szentírástudományból ismert "kánon" fogalma kívánkozik ide. A kánon: zsinórmérték, így az Isten szavának elismert bibliai könyvek jegyzéke, s ugyanígy az eukarisztikus liturgiában a mise kánonja a liturgia súlyponti része, ti. az utolsó vacsora emlékének felidézése. A bizánci liturgia ennek analógiájára építi ki az utrenye /a reggeli zsolozsma/ központi részét, az utrenyei kánont, amely azonban nem az újszövetség csúcs-eseményét, Krisztus áldozatát idézi fel, hanem az egész üdvösségtörténet rövid összefoglalása, Isten nagy, szabadító tetteinek summája. Már ez az egyetlen liturgikus elem is jelzi, mennyire biblikus a liturgia minden apró mozzanata, s hogy mi is az az üdvtörténeti látásmód, ami a görög liturgiát olyannyira átjárja.

A kánon eredetileg kilenc részből összetevődő szöveg- és énekfűzér. Ez nem más, mint kilenc /nyolc ó- és egy újszövetségi/ szentírási textus, óda, amely Isten szabadító tetteinek végigkövetése /nincs most módunk a konkrét lelőhelyek közreadására/, mindegyiket egy-egy irmosz követ, ti. összekötő ének, amely átvezet a bibliai helytől a konkrét ünnep, megünnepelnivaló körébe, s ezt további tropárok, énekstrófák követik. Mai hazai énekrendünkben rendszerint már csak az irmoszok alkotják a kánonokat, ezek közül is a 2. irmosz csupán nagyböjtben jelenik meg. A 2. óda vagy irmosz elhagyásának a keleti szemlélet teológiai tartalmot adott: ez maga is az apofatikus /'Istenről tagadó megfogalmazásban beszélő'/ teológia megnyilvánulása: a nyelv igazán képtelen az isteni titkokat szóba önteni. Teljes gazdagságában csak Krétai Szent András bűnbánati nagykánonját szoktuk énekelni nagyböjt 5. szerdáján, s főleg a húsvéti, ún. Damaszkuszi -kánont, amelyet híveink is jól ismernek.

Minden hangnak /v.ö. Oktoéch/, minden ünnepnek, szinte minden szentnek megvan Keleten a maga kánonja, hiszen a nap megszentelési körén elül az ún. órák, a vecsernye, az utrenye, a liturgia állandó istentiszteleti elemeknek számítanak, tehát elkerülhetetlen "saját kánon" vagy legalább típusok /apostol, vértanú, szentéletű atya stb./ szerinti kánon beállítása. Nagyobb időszakot átfogó kánonok is vannak, ezeket katavásziáknak nevezzük. A karácsonyi kánon egyúttal karácsony előböjtjének /v.ö. ádvent/ katavásziája, időszaki éneke, ami azt jelenti, hogy már hetekkel karácsony előtt kezdjük énekelni s csak vízkeresztkor veszünk tőle búcsút.

A karácsonyi kánon vagy katavászia mindazt magába foglalja, amit a kánonokról elmondtunk. Nem más, mint a Krisztusra mutató üdvtörténeti gondolkodásmód összefoglalása. Pontosan megfelel ez annak a szemléletnek, ahogyan pl. Szent Máté dolgozik, amikor gyermekségtörténetében mindig ószövetségi előzményekkel - próféciákkal, párhuzamokkal, ún. tiposzokkal /ld. Mózes és Krisztus párhuzama/ igazolja, hogy az ígéretek Krisztusban teljesednek be. Sajátos, bibliahű hihetőségi rendszerré áll tehát mindez össze, amely ígéret és beteljesedés feszültségi ívére épül.

Ugyanakkor a liturgia teremtő erejére jellemző, hogy - épp itt, az év egyik csúcsán, a megtestesülés ünnepén - képes átlépni saját korlátait. Érdemes lenne végigkövetni, hogy a kánonok  szokásos ódái, textusai hogyan módosulnak ezen az ünnepen. Az 1. irmosz nem utal a kivonulás eseményére, a 3. nem idézi Mózes hálaénekét vagy a 4. irmosz Hannáét, hiszen most már új, végérvényes nagy eseményről van szó, Isten földreszállásáról, ami egyszerűen átlépi, fölülmúlja az előzményeket. Viszont következetesen megmaradnak azok a képek, sőt textusok, amelyek a megtestesülés előképei: Izaiás jövendölése a "nagy szövetség békeosztó angyalá"-ról /5. irmosz/, Jónásról /6. irmosz/ vagy a babiloni ifjakról /7-8. irmosz/, akiknek a története Krisztus fogantatásának előképe. A 9. irmosz máskor Mária Magnificat-jára épül, most egyszerűen azokat az ésszel fel nem fogható ellentétpárokat, paradoxonokat sorakoztatja föl, amelyek mindennél jobban jelzik karácsony titkának végtelen mélységét.

A karácsonyi kánon ismeretlen keleti énekszerző műve, legalább másfélezer éves. Dallama szinte országonként más-más, ami változatunk Kárpátaljáról származik, tökéletesen megfelel az 1. hang előírásainak, tehát dór dallamú, ami természetesen nem a mai értelemben vett dórt jelenti, csupán azt, hogy azon a bizonyos tetrachord-soron az első lépcsőfokra zár a dallam. Az egyes irmoszok kis változtatásokkal ugyanezt az ívet futják be. Kánonunk a maga magasra felszökő, majd elcsendesülő hullámaival a megtestesülő, megdicsőülő és a világgal megbékélő Isten, az Emmánuel, a Velünk Lévő Isten útját követi. /Most csak a záró tételt közöljük./

 

1. hang: KRISZTUS SZÜLETIK, dicsőítsétek, /Krisztus a mennyből jő, ünnepeljétek,/ Krisztus a földön, büszkélkedjetek, /énekeljetek az Úrnak, minden föld,/ és magasztaljátok őt, ó, népek,/ mert ő megdicsőittetett!

III. Az Atyától öröktőlfogva született Fiúnak /és az utóbbi időben/ a Szűztől szeplőtelenül megtestesült Krisztus Istennek /örvendve kiáltsuk: /Ki hatalmunkat fölemeléd, / szent vagy  te, mi Urunk!

IV. Jessze törzséből fölsarjadt vessző /s annak virága, Krisztus, a Szűztől születtél,/ a megárnyékolt dícséretes hegyből,  /ki eljöttél mint testnélküli Isten,/ hogy megtestesülj a Szeplőtelentől, /dicsőség a te erődnek, Uram!

V. Ki a békesség Istene /és az irgalmasság Atyja vagy,/ leküldted nekünk a nagy szövetség békeosztó angyalát, /ki által az istenismeret világosságára megtaníttatunk. /Azért éjjel virrasztva/ dicsőítünk téged, Emberszerető!

VI. Jónást a tengeri szörny gyomra sértetlenül adta vissza, /az Istenige a Szűz méhét is épségben megőrizte,/ mert aki nem volt alávetve a romlásnak, /az saját szülőanyját is/ sértetlenül tartá meg.

VII. A valláson nevelt ifjak, /a gonosz zsarnok parancsát megvetvén,/ a tüzes kemencétől sem rettentek vissza,/ hanem a lángok közt állva lelkesülten énekelték: /Áldott vagy te, atyáinknak Istene!

VIII. A harmatozó kemence természetfölötti csodát ábrázolt elő, /mert miként az nem hamvasztotta el a belévetett ifjakat, /úgy meg nem égett a Szűz méhe sem/ az Istenség befogadott tüzétől. /Azért énekelve kiáltsuk: /Áldja az Urat minden teremtmény /és magasztalja őt mindörökké!

IX. Különös és dicsőséges tikot látok: /mennyet és istállót,/ királyi széket és Szűzet, /jászolt, melyben a befogadhatatlan Krisztus Isten nyugovék, /kit énekekben magasztalunk.

Hanganyag>>

2. Vízkereszt - az őskarácsony a keleti egyházban

A vízkereszti kánonról teljesebb összefüggésben szeretnék szólni. Mindenekelőtt jó tudnunk, hogy a megtestesülés ünnepköréből az ősegyházban először vízkereszt ünnepe alakult ki, ez volt tehát az ”őskarácsony”, és ebből bomlott ki a tulajdonképpeni karácsony, Jézus születésének ünnepe (dec. 25.), aztán körülmetéltetések emlékezete (jan. 1., amikor nyolcadnapos csecsemő Jézus), azután, ha időrendben vesszük, a templomban való bemutatás ünnepe (február 2., amikor negyvennapos immár), s e körön belül helyezkedik el vízkereszt (január hatodika). A keleti egyházban mind a mai napig él vízkeresztnek ez az őskarácsony-jellege, s hogy valamiképp nagyobb, jelentősebb, mint a születés-ünnep. Már az ünnep előtt így élnekelünk: ”Fényes volt ugyan az elmúlt ünnep, de dicsőségesebb a mai nap. Amott az Üdvözítőt a napkeleti bölcsek imádták, itten pedig... az Atya szózata az ő egyszülött Fiának hirdeti őt”. S már ebből a sztichira-szövegből is kitűnik, Kelet vízkeresztkor nem a három-király történetet idézi fel, hanem az eredeti történést, Jézus megkeresztelkedését.

Az ünnepet karácsonyhoz hasonlóan készíti elő a keleti egyház. Már a vízkereszt előtti szombat és vasárnap is az ünnep hangulatában telik, az ünnep vigiliáján előböjt és királyi imaórák is vannak. Az imaórákon a vízkereszt előesti alkonyati zsolozsmán és a liturgiához kapcsolódó vízszentelési szertartáson egész sor ószövetségi olvasmány szerepel, melyek – a karácsonyi ünnepkörhöz hasonlóan – felidéznek minden lehetséges motívumot, ami az üdvösségtörténetből az adott ünnepre mutat előre: a teremtés-történetet, a vízözönt, a Vörös-tengeren való átkelést, végső soron tehát ugyanazt a módszert (hihetőségi rendszert) alkalmazzák, mint ami az utrenyei kánonok építkezési elve: hogy minden előzmény, előkép, tűposz, párhuzam Krisztusra mutat és benne ér célba

Hogy mennyire szentírási és szentíráshű ez a fajta hihetőségi rendszer, azt jól tudjuk a Máté-féle gyermekségtörténetből, de Szent Pál tanításából is, aki – éppen a keleti ritus vízszentelési szertartásában szereplő ”apostol” szerint – maga is a keresztség előképének tekinti a tengeren való átkelést: ”Atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak és mindnyájan átkeltek a tengeren és Mózestől mindnyájan megkereszteltettek a felhőkben és tengerben... ittak pedig az őket követő lelki sziklából, a kőszikla pedig Krisztus volt” (vö. 1Kor 10, 1-4).

Ha valahol telitalálat tehát az exodus-élmény,a tengeren való átkelés és szabadulás, itt, vízkeresztkor feltétlenül az. A vízkereszti kánon első ódája azonnal él is ezzel a csodálatos párhuzammal: ”Megnyitá a tenger fenekét a küzdelemben erős Úr, és övéit megszabadítá, az ellenséget pedig a hullámokba temeté, mert ő megdicsőült”. A kánonok másik kötelező és kedvenc képe, a babiloni ifjak története is megjelenik a vízkereszti kánonban, két ódában is (7. és 8.). A keleti énekeszerző itt a misztikusok kedvenc műfajában, paradoxonban fogalmaz (tűz/víz ellentét), ez az ellentét persze egyúttal a belső egybevágóság, no meg a létfokozatok érzékeltetése is: ”Dicsőséges titkot rejtett magában a babiloni kemence, mely harmatatot árasztott az ifjaknak, ellenben a Jordán habjainak szellemi tüzet kellett befogadniok a Testileg keresztelkedő Alkotó megjelenése által, kit áldanak a népek és magasztalnak mindörökké”.

De utal a kánon a teremtés-történetre is, ami most szintén nagyonis ”ül”, hiszen vízkereszt Kelet szemléletében (Szent Pál nyomán) az első és a második Ádám (Krisztus) kettősségében érthető, Krisztus az elesett emberi természet (natura lapsa) restaurálója, helyreállítója, az ember Isten-képmás voltának felragyogtatója. Erről szól az 5. óda: ”Jézus, az élet kezdője az első ember átkát jött feloldani. Őmaga, mint Isten, megtisztulást nem kíván, de az elesett embert tisztítja meg a Jordánban, megtörvén az ősi ellenkezést, és ajándékozván a világnak lelki békességet”.

Az előképeken túl természetesen a vízkereszti kánon felidézi magát a keresztelkedés-történetet is. Annak már előzményét is, a ”próféta és előkövet” Keresztelő Szent János térítő munkáját, úgy, hogy képekkel szövi ezt is körbe: ”A kiáltó szava, a világosság hordozója, a Nap hajnalcsillaga, az Előhirnök mindenkinek kiáltja: Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot, mert jő az Üdvözítő, megváltandó a világot az enyészettől!” (6. óda). Az ének persze így mintegy bennünket is megszólít, és János térítő munkájának alanyaivá tesz. De a csúcspontot vízkereszt tulajdonképpeni tartalmának feltárásában  a 4. óda jelenti: „Mennydörögtél a sok víz fölött, bizonyságot tevén a te Fiadról”. Az óda utal a Szentlélek megerősítő jelenlétére is. Ez az, amit vízkereszt legfőbb ünnepi éneke, a tropár olyan csodálatosan fejez ki: vízkereszt a Szentháromság titkának kinyilvánítása, a kinyilatkoztatás végső summája és foglalata.

Épp ezért Kelet elnevezésében vízkereszt – epifánia, tehát Úrjelenés, az Úr Jézus Isten Fia voltának kinyilvánítása, és teofánia, Isten-jelenés, az üdvösségtörténet Isten-jelenéseinek betetőződése, hiszen itt Isten mintegy személyesen jelenik meg az emberi történelem színpadán. Vízkereszt épp azért jelentősebb még karácsonynál is Kelet szemléletében, mert ott inkább csak az ember Jézus jelent meg a Gyermek alakjában, itt azonban istenségét tárja fel. Az ünnep zsolozsmája egyébként legfőképp ezzel a nagy titokkal foglalkozik, ismét csak a paradoxonok nyelvén: „Isten Igéje jelent meg testileg az emberi nemnek” (utóvecsernye), „ki az egeket felhőkbe öltözteti, azt ma a Jordán habjai veszik körül” (utrenyei dicséreti sztichira).

Fontos mozzanat a keleti vízkereszt-teológia megértésében a világot megvilágosító, azaz kozmikus jelleg is. Ez még hangsúlyozottabban jelenik meg az ünnep kontákjában: „Kijelentéd magad ma a mindenségnek”. Kelet harmadik megjelölése az ünnepre vonatkozólag: hogy fótiszmosz, megvilágosodás, - persze nemcsak a kozmosz, az anyagvilág „átvilágítása”, értelemmel való megtöltése, hanem az emberiségé is. Mint ugyancsak a konták mondja: „a te orcád világossága jegyeztetett mireánk”. Krisztus megkeresztelkedése valamennyiünk „vízből és Szentlélekből való” újjászületésének, - keresztségünknek mintája, forrása és útraindítója.

Jelenvan vízkereszt teológiájában az aszkétikus-morális szempont is. Erre is paradoxonnal utalnak az ünnep énekei, amikor Krisztusban az önmagát kiüresítő, a szolga alakját felöltő Üdvözítőt állítják elénk példának. Az utóvecsernye egyik sztichiára mintegy maga Krisztus szájába adja ezt a gondolatot: „Ki isteni természetemre nézve megközlíthetetlen vagyok, gazdag lévén, önként szegénnyé lettem, hogy elszegényedvén, meggazdagítsam az emberi nemet”. A „szolgája előtt fejét meghajtó”, a bűntelen létére a bűnösökkel azonosuló Krisztus nemcsak Isten végtelen irgalmának jele, de az alázat, a szolgálat, az emberszeretet legfőbb prototípusa is számunkra.

Van azután a vízkereszti kánonnnak még egy nagyon érdekes tétele. Kelet az apofatikus teológia útját választotta. Ez, ha lefordítanánk, negatív teológiát jelent. De semmiképpen sem abban az éretelemben, hogy bármit is tagadnánk. A szó inkább arra utal, hogy az emberi szó képtelen kifejezni az isteni titkokat. Sokszor fosztóképzőkkel, tagadó-szavakkal (kifürkészhetetlen, föl nem fogható stb) többet fejezünk ki Isten létgazdagságából, mint állításokkal, amelyek eléggé antropomorfak, emberképűek (mondjuk: Isten ”lát”, stb). Ennek az apofatikus teológiának egyik legszebb megfogalmazását épp itt, a vízkereszti kánon 9. ódája elején találjuk: „A nyelv képtelen,hogy téged eléggé dícsérjen, és az emberi elme gyarló, hogy téged méltóan magasztaljon...”. A vízkereszti kánon ugyanakkor mégis arra tesz kisérletet, hogy megpróbálja a lehetetlent, dallá lényegítse a megvilágosodott világ és emberiség hálaadó szavát, az üdvösségre hívó üzenetet...

Hanganyag>>

A kánon ódáinak énekeiről csupán annyit: az ódák a görög katolikus egyház hazai énekrendjében mind ugyanarra a dallamra futnak, sztichira-szerűen épülnek fel, ugyanannak a néhány motívumnak többszörös ismétléséből, amely után azonban magasra csap az utolsó-előtti sor, a zárás pedig mintegy visszahullik a kezdőpontra, a dallam tehát talán éppen az ember-kozmosz és az isteni szféra találkozását fejezi ki. A kánon fríges ívet fut be, ezzel a befejezetlenség érzetét kelti, ami valahol éppen az apofatikus jelleg kifejeződése. Egyetlen óda (az ötödik) felidézésével szeretném összefoglalni a mondottakat, visszatükrözni a keleti vízkereszt hangulatát.

3. Krétai Szent András Nagy Bűnbánati Kánonja

Ha a keleti egyház karácsonyi ünnepkörét a karácsonyi kánon felidézésével jellemeztük, a nagyböjti időszakot leginkább a Krétai-kánonnal hozhatjuk fogható közelségbe. A keleti egyház az ”ünnepek ünnepére”, húsvétra a bűnbánat és a megtérés időszakával, a nagyböjti idővel készíti fel híveit. A liturgikus énekek fontosságát már az is mutatja, hogy a böjtelő és a nagyböjt énekeit, szertartásait tartalmazó könyv, sőt ez az egész időszak is onnan kapta nevét Keleten (triód), hogy ebben az időszakban a hétköznapi reggeli zsolozsmák kánonjai csupán három énekre rövidülnek le. A Krétai-kánon viszont épp az ellenkező folyamatra utal: terjedelmében az egyik leggazdagabban szétágazó kánon, amely eredetileg 250, hazai gyakorlatunkban is 228 éneket (tropárt) foglal magába, a keleti kánon-irodalom egyik legékesebb gyöngyszeme, amely hűen tükrözi a keleti nagyböjt minden színét, árnyalatát.

A kánon szerzője Krétai Szent András, Damaszkuszban született Kr. u. 660 körül, mintegy 30 évvel azután, hogy a mohamedánok elfoglalták Közép-Keletet. András szír keresztény családban született, megőrizte hitét, Jeruzsálembe került, szerzetes lett, később a pátriárka titkára. 685-ben jelenvan Konstantinápolyban a zsinaton, amely elitélte a monoteletizmust (ti. hogy Krisztusban csak isteni akarat létezett volna). A blachernei kolostor lakója lett. Diákonussá szentelik, majd 700 körül a krétai Gortina érsekévé választják. A szerzetes-élet fellendítése mellett gondja van az egyház szociális tevékenységére és a liturgiára is, számos kánonja maradt fenn. Bűnbánati Nagy Kánonjának végzése  mind a mai napig eleven gyarkolat a keleti egyházban. Nagyböjt 5. csütörtökjén (gyarkolatilag már szerdán este) végezzük azt a reggeli zsolozsmát, amelyet ez a kánonja tölt ki.

A Krétai- kánont a szakemberek afféle keresztény midrásnak tekintik, amely a kánonok számára előírt szentírási helyeket s adott esetben számtalan továbi bibliai lelőhelyet, képet, hasonlatot idéz fel. Itt is igazolódik, hogy a keleti szertartás mennyire a bibliára épül, mennyire jellemzi az üdvtörténeti gondolkodásmód. Természetesen, nemcsak arról van szó, hogy szövegeket idézünk a Szentírásból, hanem valamiféle lelki, sőt egzisztenciális olvasatról, tehát arról, hogyan lehetnek az akkor és ott történtek itt és most a mi életünk részei, hajtóerői. Elsősorban a nagy bűnösök története ez, valamifélle kollektív tulatadatti felidéződése, de nem afféle hideg tárgyilagossággal,  melynek révén a történeten kívül maradunk, hanem Krétaival úgy idézzük fel a múltat, mint saját múltunkat, mint amelynek valamennyien részesei voltunk és vagyunk.  ”Ádámnak, az első teremtett embernek bűneit követvén, tudom, meg vagyok fosztva Istenemtől, a mennyországtól s annak örömeitől vétkeim  miatt¨ - mondja rögtön a 3. tropár.

Ha a Krétai-kánont egyetlen nagy szimfóniának tekintjük, melynek Olivier Clément azt a találó címet adta: A könnyek éneke, ebben a szimfóniában - a kilenc ódának megfelelően - kilenc tételt különíthetünk el benne. A legelső tétel, a legelső hangütés a lelkiismeretvizsgálat és az istenfélelem. Számos sor utal az elmúlásra: közeleg a vég, lelkem, gyorsan jön a vég, tovafut az élet. Mindezt tetézi a bűn sötétsége, az egzisztenciális vákuum, amiben élünk: ”Sötétségben múltak el életem napjai, köd és homály környezett engem, s a bűn éjszakája˜ (103. tropár). A bűn pedig valamiféle lelki öngyilkosság: ”önkéntes megölője lettem lelkiismeretemnek”, lázadás az isteni szeretet ellen, a mindannyiunkat gyötrő létszorongás tehát nem  más, mint a kárhozat, az Isten-nélküliség átélése. ˜Aggaszt s elrémít engem a gehennea tüze - mondja Krétai -, az emésztő féreg s a fogak csikorgatása˜.

Önmagunkba-tekintésünk következő mozzanata az elvesztett paradicsom motívuma. ”Ádám - Selbst-ünk, mindannyiunk - méltán lett kiűzve a paradicsomból, mivel  megszegte egyetlen parancsodat, Üdvözítőm.” Pedig a teremtés megadta a lehetőséget, hogy Isten képmásai legyünk s tudatosan hasonuljunk hozzá (Ter 1,26). Krétai kedvenc témája, hogy a valamennyiünkben ott élő ikont, az Isten-képmást összetörtük bűneinkben. A keleti teológia nyelvén a bűn nem is más, mint hogy ”önmagamat bálvánnyá tettem”, hamis képpé, hamis tükörré, amely lehetetlenné teszi a mimésziszt, az Istenhez való hasonulást. ”Eltemettem képedet, feldúltam törvényedet, minden jóságom elhomályosult, rossz vágyaim szövétnekemet kioltották” (166. tropár).

A tökéletesség felé vezető úton a következő akadályt a szenvedélyek jelentik. A kánon egyik fő forrása éppen az 50. zsoltár, ”bűnökben fogant” voltunk. Itt az ószövetségi példák mellett újszövetségiek is előkerülnek, főleg a tékozló fiú alakja: ”Vagyonomat, Üdvözítőm, kicsapongásokban tékozoltam el, üres vagyok a vallásosság gyümölcseitől és éhezve kiáltok:  irgalom atyja, előzz meg és irgalmazz nékem¨ (21. tropár).

A görög liturgiából is ismerjük Aranyszájú Szent János mondását a bűnösökről: közöttük ”az első én vagyok”. Ugyanez visszhangzik Krétai szövegeiben is. A bűnösökkel - minden emberrrel - vállalt szolidaritás végső soron az emberiség egészének lét-egységében gyökerezik. Nemcsak az Isten-képmásban, hanem annak elvesztésében is egyek vagyunk, és ez érteti meg a belső azonosulás követelményét, amellyel magunkénak tudjuk minden egyes bűnös minden egyes bűnét.

A kánont azonban szinte első perctől át meg átszövi a reménység motívuma, amely egyet jelent Krisztus, az Üdvözítő személyével. ”Könyörülj teremtményeden, Üdvözítő. Mint jópásztor, keresd az elveszettet” (192. tropár). Az ódák végén a theotokion, az Istenszülőhöz intézett könyörgés, valamint magának Krétai Szent Andrásnak, és egyiptomi bűnbánó Máriának a megszólítása, amely idők folyamán szintén a kánonhoz kapcsolódott, erősíti ezt a Krisztusba, mint szabadítóba és orvosba vetett hitet.

A hithez a bizalom és az alázat megvallása kapcsolódik. ”Igazságos bírám, szabadíts meg engem a bűntől és gyötrelemtől, mit itéleted szerint kellene szenvednem”. A 6. óda irmosza egyenesen a pokol átélését emlegeti (ld. alább). Ebből a mélységből, a bűn inferno-jából emel fel Krisztus üdvözítő ereje.

A már megtért élet sajátos aszkézist követel. A kánonba beleszövődnek a Nyolc boldogság énekei is, melyeket Kelet Krisztus partancsainak tekint. A keleti aszkézis nemcsak egyedi, hanem szociális és egyházi, sőt evilági is, ki akarja terjeszteni Krisztus jelenlétét a keresztény ember egész mikro- és makrokörnyezetére. ”A magasságbeli és földi világ s az üdvöt nyert nemzetek leborulva imádnak téged” (89. tropár).

A belső gyógyulás kifejezői a könnyek is. Krétai nem rejti véka alá érzelmeit. ”Könnyeket adj szemeimnek, Üdvözítőm, és szívem mélyéből fölsóhajtok hozzád: Vétkeztem ellened, könyörülj rajtam” (129. tropár). Ezek a könnyek a tékozló fiú könnyei, a szívtöredelem kifejezői, hiszen, mint Klimachosz Szent János mondja, ”Isten titokzatosan megvigasztalja a megtört szívet”. S közben a bűntudat, mint a halál emlékezete, élet-tudattá, Isten jelenlétéről való szüntelen emlékezéssé változik.

A Krétai-kánon mégsem csupán böjti, bűnbánati kánon. Végkicsengése húsvéti, sőt végidei tapasztalat. ”Ki ismét el fogsz jönni angyalokkal..., tekints reám irgalmas szemeiddel” (223. tropár). A kánon végső soron azt keresi, hogyan is kell élnünk, hogyan kell megélnünk húsvét misztériumát. A liturgia, az ének az Úrszínváltozás hegye és a megdicsőült Krisztus megtapasztalása.

Ami a kánon énekrendjét illeti, a bibliai helyekre utaló tropárokat sajátos olvasásmóddal maga a lelkipásztor énekli, a tropárok előverseit a kántor ill. a nép.  Az  ódák első  éneke, az ún. irmosz jelenti  a szorosabb értelemben vett kánont vagy katavásziát (Segítőm és pártfogóm katavászia), amely először húshagyó vasárnap hangzik fel, másodszor pedig nagyböjt 5. csütörtökén. A 6. irmosz tökéletesen magába sűríti az egész kánon hangulatát. Tertrachord-alaphang-felemeléseivel, kromatikus lépéseivel érzékelteti a bűn gyötrelmeit, a poklokat megjáró lelki fájdalmat, de a magasba kapaszkodó dallam-ívek kifejezik eget ostromló megtisztulás-vágyunkat is.

Hanganyag>>

 

Hanganyag>>

4. A húsvéti kánon

A görög szertartás utrenyei /reggeli zsolozsmai/ kánonjai között Damaszkuszi Szent János húsvéti kánonja kiemelkedő helyet foglal el. Kelet nem "éjféli misét" végez húsvétkor, hanem gyakorlatilag ez a kánon alkotja a feltámadási szertartást. Ez az "ünnepélyek ünnepélye", a liturgiák liturgiája, még akkor is, ha a szertartás folyamán nincs is áldozás. A hívő közösség éppen az énekek segítségével idézi fel ebben a Krisztus-esemény nagy, döntő, végső mozzanatait, s ezek révén személyes találkozás részese lesz.

Előképek beteljesülése

A nyolcadik századi énekszerző - Kelet Aquinóija - az emmauszi találkozás élményét mélyíti el, amikor a Feltámadott "Mózesen kezdve valamennyi prófétánál magyarázta, ami az Írásokban őfelőle szóltak" /Lk 24,27/. Ahogy a kánonok egyébként is jövendölés és beteljesedés dialektikájára épülnek, ez a húsvéti kánon alapzata is. Már az első ódában megjelenik a teremtett világ hangja, a kozmikus Krisztus-dicsőités: "Ünnepeljen az egész látható és láthatatlan világ, mert föltámadt Krisztus" /2. tropár/. De nemcsak a teremtés ért célba a feltámadással, hanem az Ószövetség szinte minden mozzanata, mint előkép. A kánon egyik alapmotívuma: "az előképek beteljesülését látván, lelkesülten vigadjunk" /4. óda 3. tropár/.

Húsvét örömének előképévé válik Damaszkuszi látomásában az, amint "Istennek ősatyja, Dávid a jelképi szekrény előtt örvendezve táncolt" /uo/, vagy az, amint Mózes vizet fakasztott a sziklából /"Jertek, igyunk új italt, nem a kemény sziklából csodásan fakasztottat", 3. óda irmosza/, Jónás /"mint Jónás a cethalból, föltámadtál a sírból", 6. óda irmosza/, s ahogy Jézus utalt rá, a próféták: "A szent sírnak őrhelyén álljon ma velünk az isteni szózatu Habakuk és mutassa a fényességtől tündöklő angyalt" /4. óda irmosza/.

De az ószövetségi párhuzamokon belül a legdöntőbb összetevő a pászka-motívum, az egyiptomi fogságból való szabadulás a húsvéti jelképrendszerben a legfőbb előkép. Rögtön a legelső irmosz így határozza meg a húsvét-eseményt: "Föltámadás napja a Pászka, az Úrnak pászkája... mert a halálból az életre és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk". Damaszkuszi "örök pászkának", /5. óda/, "titkos pászkának" /6. óda/ is nevezi az üdvösségtörténet csúcs-eseményét, a húsvéti sztichirák pedig szinte túláradnak díszítő-jelzőkben: szentséges pászka, új és szent pászka, szeplőtelen pászka, szépséges pászka...

S ahogy Keresztelő Szent János rámutatott Jézusra: "Ime, Isten Báránya", a Damaszkuszi-kánon is kiemeli a pászka-párhuzamban a bárány-motívumot: "ártatlan báránynak nevezteték" /4. óda/, "mint az egyéves bárány, a mi áldott koronánk, Úr Jézus, ki mindnyájunkért feláldozta magát" /uo/. Így a kánon visszarímel az emmauszi történetnek arra a gondolatára is, hogy a "Messiásnak ezeket kellett szenvednie s úgy bemennie dicsőségébe" /Lk 24,25/. Az izaiási kép, Isten szenvedő szolgája jelenik meg a 6. ódában /"önként mutattad be magad az Atyának"/.

Az előképek közt - a kánonok "kötelező" eljárásának megfelelően a 7. ódában - megjelennek a babiloni ifjak is, akik épen menekültek meg a tüzes kemencéből. Ez az előkép egyszerre mutat rá a megtestesülés és a feltámadás titkára: "Ki az ifjakat a kemencéből megszabadítá, emberi testet öltvén, szenved mint halandó, és szenvedése által a halandót a romolhatatlanság ékességébe öltözteti" /7. óda irmosza/.

S szintén a többi kánonhoz hasonlóan a húsvéti kánon is Szűz Máriában foglalja össze az előképek sorozatát. A 6. óda 1. tropárja párhuzamba állítja a szűztől-születés titkát és azt, hogy Krisztus egyszerűen kisétált a lepecsételt sírboltból: "A pecséteket épségben meghagyván, Krisztus, föltámadtál a sírból, mint születésedben is a szüzesség kulcsait meg nem sértéd".

Ezeket a párhuzamokat, beteljesedéseket, előképeket a Szentírás jelképes, allegórikus értelmezésére hajlamos keleti gondolkodásmód hozta felszinre. Vannak azonban a kánonban olyan képek is, amelyek magának az Úr Jézusnak egyik-másik jövendölésére utalnak, amelyekben tehát mintegy maga Jézus fejtegeti nekünk az Írások értelmét, rója velünk az emmauszi utat.

Ilyen a már jelzett Jónás-motívum, amely Mt 12,38-ra és a párhuzamos helyekre utal. A 8. óda 1. tropárja "a szőlőtőke új termését" emlegeti, amely Mk 14,25-re épül: "Nem iszom a szőlőtőke terméséből - mondja Jézus az utolsó vacsorán -, míg amaz újból nem iszom Isten országában". De megjelenik Krisztus kedvenc példázata is a királyi menyegzőről /Mt 22/. Krisztus, mint "ékes vőlegény" jelenik meg a 2. húsvéti sztichirában, ezért - az okos szüzekhez hasonlóan /Mt 23/ - égő lámpákkal kell elébe járulnunk /5. óda 2. tropárja/. Egyébként is, az egész feltámadási szertartás, a húsvéti körmenettel, lobogó fényeivel ezt az eszkatológiai, menyegzős hangulatot árasztja.

Az eszkatológiai motívumot erősíti a kánon egyik legszebb verse, a 9. irmosz is, amely Jel 21 alapján a mennyei Jeruzsálem megtapasztalasáról vall: "Tündökölj, tündökölj, mennyei Jeruzsálem, mert az Úr dicsfénye fölötted fölvirradt, örvendj mostan és vigadozz, új Sionhegy"...

A Krisztus-esemény felidézése

Az előképek beteljesedése mellett a kánon másik építő eleme a Krisztus-esemény döntő, nagy mozzanatainak a felidézése. Maga a húsvéti tropár, diadalének, amelyet a húsvéti időszak negyven napja alatt szinte végtelenszer éneklünk, s nemcsak itt, a kánonban, Krisztus halálát a maga dialektikájában ragadja meg: "legyőzte halállal a halált"... az ádámi halált, a bünt és az önzést halállal, szabad önátadásával győzte le Krisztus. Ezt visszhangozza a 4. óda is: "mindnyájunkért önként feláldozta magát". Ez az "értünk" történő jelleg a keleti teológia egyik alapgondolata: Krisztustól nem absztrakt teológiát kapunk, hanem azt tudjuk meg, ilyen is Isten a mi számunkra /üdv-ökonómia, Isten üdvgondozása/.

Utal a kánon Jézus eltemettetésére is: "sírba is leszálltál, halhatatlan" /konták/, sőt a húsvéti körmenetben a síri lepel is látható. Jézus temetésében benne van valamennyiünk temetése, aminek nagy, kozmikus tragédiáját csak a feltámadás oldja fel: "Tegnap veled temetkeztem el, Krisztus, veled ébredek ma, a Feltámadóval" /3. óda 2. tropárja/.

A csúcspontot természetesen a feltámadás felidézése jelenti. Ám Kelet az ikon-ábrázolásokon is kerüli magának a feltámadásnak a megfestését, hiszen az a végső pászka, a nagy átmenet "a földről az égbe". A Damaszkuszi-kánon is alászállás és feltámadás kettősével jeleniti meg a húsvéti eseményt: "Leszállottál, Krisztus, a föld alsó részeibe, és összetörted a foglyokat letartó börtönök zárait" /6. óda tropárja/. A 7. óda egyenesen a "pokol megrontásáról" beszél.

E motívum megfejtéséhez tudnunk kell, hogy az ókoriak számára az alvilág, a pokol /inferiora/ nem feltétlenül a kárhozat helye, hanem az ókor világképében a halottak tartózkodási helye, ahová 1 Pt 3,19 szerint Krisztus alászállt "a börtönben sínylődő lelkekhez" és elvitte felszabadító örömhírét. Így az alászállás az egyetemes megváltás kifejezése. A feltámadás "antropológiai esemény", Krisztus "Ádámot kihozta a romlásból" /húsvéti fényének/, az egész emberiségnek meghozza a szabadulást.

A húsvéti események következő láncszeme az üres sír megtalálása. A kenethozó asszonyok jelenete a kánon kedvenc motívuma, szerepel az ódákban, az ipakojban, a húsvéti sztichirákban is.  A 3. sztichira szerint "a kenethozó asszonyok korán reggel az Életadó sírjához érkezvén, angyalt találtak a sírkövön ülve, ki  szólván hozzájuk, mondá: mit keresitek az élőt a holtak között?" - Mk 16,3-7 tér vissza énekeinkben.

A keleti (főleg szír eredetű) hagyomány tud arról is, hogy a Feltámadott az Istenszülőnek is megjelent. Ennek vetülete a 9. óda előverse: "Angyal kiáltá a Kegyteljesnek: legtisztább szent Szűz, örvendezz... mert Fiad föltámadt harmadnap a sírból". A megjelenések - mint személyes találkozások - mintegy a mi életünkben is tovább folytatódnak, húsvét átélésében, de ez azt követeli tőlünk, hogy "tisztitsuk meg érzékeinket", s akkor "meglátjuk a feltámadás fényében tündöklő Krisztust" /1. óda/. Persze, maga Jézus az, aki megnyitja szemünket, mint az emmauszi tanítványokét /v.ö. Lk 24,31/.

Hogy a Feltámadott ugyanaz, mint aki meghalt értünk, de ugyanakkor már egészen más is, mert új létrendbe lépett át, szintén jól érzékeltetik a kánon énekei. Krisztus immár "a romolhatatlanság ékességébe öltözködött" /7. óda irmosza/, "a halálból az Életbe" lépett át /1. óda irmosza/, feltámadása "más, örök életnek kezdetét" jelenti /7. óda 2. tropárja/. Krisztus "az igazság napja, ki örökéletet áraszt mindnyájunkra" /5. óda irmosza/.

A több, mint egy évezredes szövegek így nagyonis összhangban vannak a legmodernebb teológia elméleteivel: a Feltámadt Krisztus nem lett "akosmisch", hanem "allkosmisch" /Karl Rahner/, nem világon-kívüli, hanem az egész világot átfogja jelenlétével - ez lehetne az "alászállás" mai tartalma. Másrészt a feltámadás és az örökélet személyes valóság, Krisztus-központú, mint Jézus mondta is: "Én vagyok a feltámadás és az élet" /Jn 11,25/.

Épp ezért Krisztus feltámadása maga is előkép, igéret, az általános feltámadás előképe és nyitánya. Húsvét "a paradicsom ajtaját megnyitó pászka" /1. sztuchira/. Maga húsvét tropárja is arról szól, az egyetemes feltámadás már el is kezdődött. Krisztus "a sírban lévőknek életet ajándékozott". Ugyanakkor még beteljesedésre vár, ezért azt kérjük tőle: " dicsőits meg engem is, Üdvözítő a te országodban" /3. óda 2. tropárja/. Ez a nap tehát "a feltámadás napjának hajnalfényű előhírnöke" /7. óda 3. tropárja/.

A megkezdett, de még beteljesedésre váró örökélet kettőssége tehát ugyanugy jelen van itt, a húsvéti kánonban, mint az eukarisztikus liturgiában, melyben szintén arról éneklünk: "imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, mert ez üdvözített minket". Kelet szemlélete szerint az üdvösség, a theószisz,  az átistenülés már a földön elkezdődik számunkra a kegyelmi élet tényeiben. A kánon is utal a szentségekre, mint a methexisz,  a részesedés alapformáira: "A te nevedre  kereszteltettünk" /8. óda 3. tropárja/, "új italt" iszunk, "a halhatatlanság forrását" ízleljük /3. irmosza/, mert "az örök világosság testileg mindnyájunkra kisugárzott a sírból" /7. óda 3. tropárja/.

A kánon énekrendje

A feltámadási szertartás főbb vonásokban a reggeli zsolozsma rendjét követi, azonban abból ezuttal elmaradnak az ún. szokásos részek, s a húsvéti tropár, előversekkel, maga a kánon és a húsvéti sztichirák kerülnek előtérbe. A tropár hazai változatában megfelel annak az elvárásnak, hogy hüpodórnak tekintsük: két tetrachord ívét fogja át s a fölső tetrachord 2. lépcsőjére zár le.

A kánon irmoszai és tropárjai végig ugyanerre a dallamra futnak - a 9. irmosz előverse, az Angyal kiáltá kivételével -, szintén két tetrachordon belül mozognak, ahol azon a bizonyos ponton  megjelenik a B, és nem a H, a kánon tehát iskolapéldája a keleti, két tetrachordos építkezésnek. Megjelenik a tetrachord-alaphang felemelése is. A dallam sajátos melizmával s végül kvárt-lépéssel zárul, ami európai fülnek szokatlan.

Az Angyal kiáltá és a Fényének kivételesen szép dallamok, bár /sajnos/, áttörik a tetrachordos építkezés kereteit. A húsvéti sztichirák viszont újra klasszikus keleti felépítést mutatnak, megfelelnek az 5. hang feltételeinek. A kánonnak s az egész feltámadási szertartásnak sodró lendülete van, arra az ujjongásra késztet, amellyel Dávid körbetáncolta a frigyládát. A kánonnal elkezdődött az örökkétartó vigasság" /5. óda/.

Hanganyag>>

 

Hanganyag>>

A kotta-anyagban a legjellemzőbb dallamokat emeltem ki.