A keresztény zene kezdetei Európában

A keresztény zene kezdetei Európában címmel 2005. február 18-19-én nemzetközi egyházzenei szimpoziumot rendeztek Kassán, a Michael Lacko SJ-ról elnevezett Kelet-Nyugat Lelkiségi Központban.

A konferencia apropóját az egyik leghíresebb bizánc-kutató, zenetörténész és zeneszerző, a bécsi származású Egon Wellesz (1885-1974) születésének 120. évfordulója adta.

A meghívott előadók egy része az ő munkásságának legfontosabb momentumaival foglalkozott. Bár Arnold Schönberg tanítványa volt a fiatal Wellesz, mégsem a második bécsi iskola útkereső vonalához tartozott, hanem inkább archaizáló, múltba tekintő zenei nyelvezet jellemzi kompozícióit. Életművének azonban nem a zeneszerzői oldala a legjelentősebb, hanem az a tény, hogy archaizáló hajlama úttörővé tette egy Európában addig csak „egzotikus zenei világnak” tartott bizánci liturgikus zene kutatásában. A kassai  konferencián John Bergsagel, koppenhágai bizánci zenei kutató a Monumenta Musicae Byzantinae (MMB) sorozat keletkezéséről, Wellesz kezdeti lépéseiről, nehézségeiről és egyre jelentősebb felfedezéseiről, megállapításairól tartotta előadását. Erre rímelt egy kelet-európai kutató, Jurij Jaszinovszki, lembergi professzor felolvasása, mely Wellesznek a kevésbé ismert – és kétségtelenül kevésbé széleskörű – a kárpátok-vidéki szláv liturgikus hagyományt érintő vizsgálódásait elemezte.

A konferencia további előadóinak döntő többsége a keleti egyházzenével foglalkozó szakember volt. Eugen Kindler, a prágai Károly Egyetem professzora Melodikus kapcsolatok a bizánci, az örmény, az ó-szláv és a korai keresztény zenében c. előadásának példákkal alátámasztott megállapításai jól rávilágítottak a különböző korok és népek liturgikus zenei gondolkodásának párhuzamosságaira. Alexander Lingas (USA) felolvasása a Ferrara-Firenze-i zsinatnak, mint egy jelentős keleti-nyugati liturgikus zenei találkozásnak az eseményeit vázolta a fennmaradt leírások alapján, s a két zeneiség „vetélkedésének”, a különböző rítusú szertartások végzőinek másik tábort sokszor nevetséges színben feltüntető megállapításait tárta a hallgatóság elé.

Rubik Mailan (USA) a korai örmény neumák, a xaz-ok (ejtsd: haz ) jellemzőiről, a ma is alapvetően orális átörökítésű kultúrális oktatásban betöltött szerepéről beszélt, míg Eva Veselovská, szlovák szakember a középkori (12-15.századi) felvidéki notációs szisztéma kutatásának újabb eredményeiről számolt be. Ehhez a területhez volt kapcsolható még Óscar Mascarenas, írországi előadónak felolvasása, amely a középkori ír zene előadói praxisának a gregorián notációra való hatását elemezte.

Magyarországról egyedül vettem részt a szimpozionon, előadásom címe: Magyar szöveg szláv dallamokon? A kétszáz éves kérdés a magyar görög katolikus liturgikus úzusban.

Ebben megpróbáltam felvázolni azt a problémát, amely a szláv nyelvi környezetben fogant, az egyházi szláv dikciójára és zeneiségére épülő dallamörökségünk magyarra adaptálásánál jelentkezik, az eddigi kísérleteket és a mai helyzet jellemzőit. (99 éve jelent meg az egyetlen hivatalos kottás kiadványunk, a Boksay-Malinics-féle Egyházi közénekek.) Ennek az irmologionnak a forrásairól tartott előadást Igor Zadorozsnij (Ukrajna), munkácsi zenekutató. Előadása új megvilágításba helyezte a Boksay által összeállított kottáskönyv dallamainak eredetét, különösen az irmoszok tekintetében, hiszen Zadorozsnij szerint ezeket illetően teljes egyezés mutatható ki a Cerkovnoje prosztopínije és az 1630-as szupraszl-i kézirat között. Ezek szerint ez Boksay rendelkezésére állt, hiszen ilyen hatalmas mennyiségű dallam-tömeg nem jelenhetett volna meg változatlan formában. Nagyon fontos és érdekes dolog lenne összevetni a többi Boksay-dallamot is a szupraszl-i kódexszel.Ugyancsak érdekes fejtegetéseket és összehasonlító elemzésből fakadó eredményeket tett közzé Anna Derevjaniková, szlovák kutató, aki a Kárpáti régió népi és spirituális dallamaiban mutatott ki egyezéseket, s szenvedélyes stílusban kérte a jelenlévő szlovák egyházi és világi személyeket mindkét (ti.a népi és egyházi) kultúra átadására a következő generáció számára.

 

Az előadásokat élénk vita követte, s meglepően sokan szóltak hozzá a magyar problematikához is – különböző előjelű véleményekkel. Jirí Zurek szerint egy karizmatikus egyéniségnek teljesen új dallamokat kellene kreálnia a magyar liturgikus szöveghez. (Ő egyébként prágai kutató, s nagyon érdekes előadást tartott a bizánci Háromszorszent éneknek (Triszagion) a régi, huszita liturgiában való felbukkanásának lehetséges okairól.) Az új dallamok bevezetésének szükségességét - melyet a cseh katolikus egyházban szerinte kiválóan, s nagy népszerűségtől övezve oldottak meg – azonban a jelenlevők döntő többsége nem tartotta helyesnek. Bergsagel (Koppenhága) szerint is az általam vázolt lassú, de talán megnyugtatóbb eredményt hozó megoldás látszik kívánatosnak, melyet az alábbi pontokban foglaltam össze:

 

„Véleményem szerint létre kell jönnie egy ezzel foglalkozó szakember-csoportnak, amelyben a részvevők

1./ össze tudják vetni és megvitathatják a kínálkozó lehetőségeket a meglévő dallamok tekintetében,

2./ javasolhatnak egynéhány más bizánci liturgikus hagyományból (görög, román, stb.) származó melódiát, ha az könnyen ültethető magyarra

3./ kellő időt hagynak a régi-új dallamok gyakorlatban való kipróbálásra és alakításra egyes vállalkozó parókiák és kántorok segítségével

4./ azon liturgikus énekeket, amelyekről konszenzus jött létre, füzetekben, kiadványokban publikálják

5./ végezetül összeállhat a magyar irmologion, melyre oly nagy szükség lenne a növekvő számú, ám a korábbi „tömbös” elhelyezkedéssel szemben mára sokkal szétszórtabban, gyakorlatilag az egész ország területén élő magyar görög katolikus populációnak, hogy értékes liturgikus kultúráját továbbvihesse.”

 

A konferencia szervezője Simon Marincak, szlovák kutató, minden szempontból jelentős eseményt tudott megszervezni, melynek döntő mértékben pozitív volt a visszhangja. Egyetlen negatívumot viszont meg kell említenem, mert úgy érzem nem elhanyagolható. Ez pedig az, hogy a nem szláv anyanyelvű kutatók számára nagyon nehezen voltak követhetők az előadások. A szlovák, cseh, ukrán előadók ugyanis anyanyelvükön olvastak fel, mi, a többiek pedig angolul. A mi előadásaink fordításait kivetítették a hallgatóságnak – mi viszont nem kaptunk kézbe összefoglalót sem a szláv nyelvű felolvasásokról. A vitában, a hozzászólásokban azonban kiderült, hogy közülük sokan értik és beszélik (többen kiválóan) az angolt… Ez tehát nem volt fair play-nek mondható, szóvá is tettük. Marincak úr megígérte, hogy a konferenciáról megjelenő kötetben meg fognak jelenni az angol nyelvű összefoglalók is. Reméljük így lesz, s ez lesz majd a méltó lezárása ennek a jelentős konferenciának.

 

 

Bubnó Tamás